Egy kis idő elteltével megálltam, és felnéztem. Egy parkban voltam. Jártam már itt néhányszor.
Megrohamoztak az emlékek. Tizenhét éves koromban magántanárhoz jártam, mert nem ment a matematika. Egyszer, amikor tőle mentem hazafelé, ebben a parkban megtámadott egy korombeli fiú, és el akarta venni a táskámat. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, de szerencsém volt: egy arra járó fiú megvédett. Rövid idő alatt sikerült elzavarnia a támadót.
- Köszönöm – hálálkodtam, majd magam sem értem, miért, elsírtam magam. A kedves ismeretlen először meglepődött, de aztán odalépett hozzám. Egyik kezével átkarolta a vállamat, másik kezével pedig elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette az arcomat.
- Nyugodj meg! – mondta. Emlékszem, milyen gyengéden mosolygott.
- Ne haragudj, csak megijedtem – hüppögtem, miközben letelepedtem egy padra.
- Ugyan már, semmi baj. Ez érthető – felelte. És az is magától értetődő volt, hogy leült mellém.
Ezután beszélgettünk. Mindenről, ami szóba jött. A mai világról és az emberekről. A természetről. Az apró örömökről. Az iskoláról és a tanulásról. A vidámságról és a bánatról.
Nem tudtam a nevét, és ő sem az enyémet. Nem tudtam, hány éves, hova jár iskolába, hol lakik. Nem törődtünk az efféle információkkal, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát, és megosztottuk a másikkal a gondolatainkat.
Csillogó szemekkel, nyílt tekintettel, jókedvű mosollyal nézett rám, és egyre csak mesélt. És én, aki a zárkózottságáról, komorságáról volt híres, én is kinyíltam ennek az ismeretlennek, én is mosolyogtam, én is meséltem. Ittuk egymás szavait, szívtuk magunkba az életörömöt. Ez így ment órákon át. Aztán besötétedett, én pedig az órámra pillantottam.
- Nemsokára jön egy busz, sajnos azzal haza kell mennem – sóhajtottam bánatosan.
- Elkísérlek odáig – ajánlkozott. – Nem akarom, hogy újra megtámadjanak.
Nem mondtam nemet, mert hallani akartam még, ahogy beszél hozzám, látni akartam a pillantását, és érezni akartam a nyugalmat, ami a jelenlétében a szívembe költözött. Féltem, hogy ez csak egy múló csoda, amely szertefoszlik, amint hazamegyek.
A buszmegállóban egymás felé fordultunk.
- Mindent köszönök – mondtam halkan.
- Igazán nincs mit – mosolygott lágyan.
Nem ismertem magamra, amikor átöleltem őt. De ő nem lepődött meg, hanem azonnal körém fonta a karjait, és magához szorított. Így maradtunk hosszú perceken át. Aztán jött a busz, és el kellett egymást engednünk. Nem cseréltünk telefonszámot, nem beszéltünk meg újabb találkozót, nem mondtunk semmit. Csak egymásra mosolyogtunk, és felszálltam a buszra.
Néha még elmentem a parkba, hátha újra látom őt, de sajnos nem így történt.
Ennek már öt éve. Most pedig, ezen az őszi napon ismét itt álltam a parkban, és emlékeztem.
A palack még mindig a lábam előtt hevert. Elkeseredetten belerúgtam egy nagyot. Az üveg elgurult, és nekiütődött egy járókelő lábának.
- Elnézést! – siettem oda, majd megtorpantam, és felnéztem. Ismerős volt a csillogó tekintet, a nyugtató mosoly.
Ő volt az.
Megbűvölten bámultunk egymásra.
- Annyiszor kerestelek… - szólalt meg halkan.
- Én is téged – hebegtem. Szinte egyszerre csendült fel boldog nevetésünk. Szorosan átölelt, és én úgy éreztem, hazatértem. Miközben hozzábújtam, pillantásom a földön heverő ásványvizes üvegre esett.
Láttatok ti már mosolygó palackot?...