- Ez nekem gyanús – mérgelődött Kópé. Ekkor eszébe jutott Csoki, a mogorva képű hal, aki a közelükben lakott kis családjával. Nosza, azon nyomban felpattant, s felkereste a tavat, ahol a halcsalád lubickolt. Csoki a tó partján sütkérezett, épp csak az uszonyát lógatta bele a hűsítő vízbe.
- Hé, te ott! – kiáltott felé Kópé már messziről. Manó mögötte lépkedett.
Amikor Kópé odaért Csokihoz, rögtön a tárgyra tért.
- Te vagy az oka a húszpercek eltűnésének! – vádolta meg a halat, s a nyomaték kedvéért jól fejbe kólintotta őt.
- Jaj, ne bántsd! – vette védelmébe Manó a „vádlottat”. – Egyáltalán nem biztos, hogy ő tehet róla.
- Dehogynem! Nézd csak meg azt a gonosz ábrázatát. Lefogadom, hogy ő áll emögött! – jelentette ki Kópé, majd ismét rásózott egyet Csoki fejére.
- Nem én voltam! – sírta a halcsaládfő. Manónak megesett rajta a szíve, és visszahúzta Kópét.
- Hagyd békén szegényt – szólt békítőleg. – Nincs rá bizonyíték, hogy ő volt.
Ekkor előbukkant a tóból Ficán, Csoki felesége.
- Mi folyik itt? – tudakolta.
Kópé és Manó elmesélték a történteket. Ficán a fejét csóválta.
- Az én férjem egy magának való hal, de sosem lenne képes ilyen gonosz dologra. Főleg nem a Főkópéval és Főmanóval szemben.
- De nem ám! – kérte ki magának Csoki sértetten. – S mivel nem esett jól, hogy így meg lettem vádolva, úgy döntöttem, bebizonyítom, hogy nem én tehetek erről. Megkeresem a valódi tettest!
Ezzel lebukott a víz alá, és elúszott.
- Talán tényleg nem lett volna szabad így nekiesnem – ismerte el Kópé. – Amint lesz rá alkalmam, bocsánatot kérek tőle.

*

Csoki komolyan vette a kitűzött feladatot, és hosszadalmas kutatásba fogott. Körbeúszta az egész tavat, és végigkérdezte az ott lakókat, nem tapasztaltak-e olyat, hogy túl hamar eltelt körülöttük az idő. De senkivel nem történt ilyesmi, valamint gyanús alakot sem láttak a tóban. Mivel itt nem jutott semmire, elhatározta, hogy a felszínen is körbeérdeklődik.
Mint az összes Meseország-lakónak, a halcsaládnak is voltak különleges képességeik. Például ha szerettek volna a tavon kívül is eltölteni egy kis időt, különleges buborékot varázsoltak maguk köré, és ezzel lebegtek a szárazföldön élők között. Ez a buborék fél órán keresztül védelmet nyújtott nekik.
Csoki magára öltötte a buborékot, és amilyen gyorsan csak tudta, megérdeklődte a lakóktól, tapasztaltak-e időfelgyorsulást, illetve nincs-e tippjük, ki lehet a tettes. De senki nem élt meg ilyesmit, s ők sem láttak semmiféle gyanús alakot.
Csoki szomorúan visszakullogott otthonába.
- „Be kell bizonyítanom, hogy nem én vagyok a hibás. De mégis milyen nyomon induljak el?”
Amint így úszkált, gondolataiba mélyedve, egyszer csak odament hozzá egy polip.
- Azt nem tudom, ki lehet a tettes – kezdte. – Hanem támadt egy jó ötletem!
- S mi lenne az? – nézett fel Csoki.
- Mivel csak Kópé és Manó észlelt időrövidülést, ezért őket kéne csaliként felhasználni, hogy csapdába csaljuk az illetőt. Töltsenek el egy-két órát együtt, mi pedig bújjunk el, s figyeljük meg, történik-e valami gyanús dolog.
- Nagyszerű ötlet! – helyeselt Csoki. Felúszott a tó felszínére, megkereste Kópét és Manót, majd előadta nekik a tervet.
- Akkor hát mit tegyünk? – kérdezte Manó.
- Gyertek le a tóba és töltsetek ott mondjuk egy órát. Én majd megfigyelem, történik-e valami.
- Rendben!
Leúsztak hát a tó mélyére, ahol önfeledten játszottak és úszkáltak. Eközben Csoki meghúzódott egy sarokban, és az időt figyelte.
Valóban: hamarosan húsz percet ugrott az óramutató. Csoki döbbenten felnézett – és elakadt a lélegzete.
Manó és Kópé fölött egy szörny körözött. Időnként a levegőbe harapott, ilyenkor újabb húsz perc tűnt el az időből.
- Odanézzetek! – kiáltotta Csoki. Manó és Kópé felnéztek, de nem láttak semmit. A szörny megijedt a hirtelen felcsattanó hangtól, és elúszott. Csoki megpróbálta üldözőbe venni őt, de a szörny hamar eltűnt a szeme elől.
Csoki bosszankodva fordult Manóékhoz.
- Láttam őt! Ott körözött felettetek, most meg elmenekült.
- De hát hogy lehet, hogy mi nem láttuk őt?
- Fogalmam sincs, de ott volt!

Ekkor felbukkant a polip.

- Időközben kutakodtam. Állitólag innen nem messze, az Álomtengerben él egy bölcs vízicsiga, aki mindent tud az efféle furcsa jelenségekről, lényekről. Őt meg lehetne kérdezni erről.
- Akkor hát elmegyek, és megkeresem! – jelentette ki Csoki. Hazasietett, csomagolt magának némi útravalót, és útrakelt.
A tengerig buborék segítségével jutott el, aztán bevetette magát a vízbe. Nem volt könnyű dolga, sokáig bolyongott, és kérdezősködött. Végül az egyik ott élő hal bólintott:
- Áh, igen, én tudom, hol találod őt! – elmagyarázta Csokinak, merre kell mennie, aki illedelmesen megköszönte az útbaigazítást.
A bölcs vízicsiga a tenger legmélyén, egy nagy barlangban lakott. Csoki kopogtatott.
- Jó napot!– kiáltott be. – Csoki vagyok a Kópéfalvi Tóból, és szeretnék beszélni önnel.
- Gyere be! – hallott egy mély, reszelős hangot.
Csoki félénken beúszott. Odabent egy nagy, idős és látszólag sokat megélt vízicsiga várta.
- Üdvözöllek! – recsegte. – Én Bölcsi vagyok. Miben segíthetek?
Csoki előadta az egész történetet, s beszámolt a különös szörnyetegről, akit látott.
- … Kópé és Manó azonban nem látta őket. Pedig váltig állítom, hogy ott volt. – fejezte be.
Bölcsi tűnődve bólogatott.
- Azt hiszem, tudom, miről lehet szó – Egy ládához lépett, s elővett egy vaskos könyvet. Addig lapozgatott benne, míg végül megtalálta, amit keresett.
- Jól sejtettem. Ez nem más, mint a húszperces szörny.
- A micsoda??
- Húszperces szörny. Ez egy olyan lény, amely szeret az idővel játszani, valamint ezzel táplálkozik. Több fajtája is van, egyes szörnyek órákat is képesek ellopni. De a húszperces szörny a legismertebb példány. A legváratlanabb pillanatokban képes lecsapni. Legtöbbször csak egy-két ember idejéből cseni el a húszperceket, maga választja ki „áldozatait” – Bölcsi becsukta a könyvet. – Általában nem látják őt, csak nagyon kevés lény van felruházva olyan képességgel, hogy észreveszi az efféle szörnyeket. Úgy látszik, te épp ilyen lény vagy, s ezt meg kell becsülni.
- Hogy lehet leállítani?
- Sajnos azt kell mondjam, nem lehet tőle megszabadulni. Maximum befolyásolni, és valamennyire kordában tartani. Erre is csak az képes, aki látja őt. Te például képes lehetsz kordában tartani őt.
- De hát hogyan tehetném? – értetlenkedett Csoki.
Bölcsi elgondolkodott, majd ismét benyúlt a ládába, és egy medált vett ki belőle.
- Tessék. Ez majd megsúgja, mit kell ilyenkor tenned.
Csoki gondosan eltette a kincset érő medált.
- Nagyon köszönöm! – mondta. Elbúcsúzott Bölcsitől, majd hazasietett.

Kópé és Manó nagyon el volt keseredve.
- Elment az idő, amit együtt tölthettünk volna – pityeregte Manó. – Most mindkettőnknek haza kell mennie intézni a hivatalos dolgokat, és csak két nap múlva lehetünk együtt legközelebb.
Kópé is bánatosan nézett maga elé.
Csoki nagyon megsajnálta őket. Elhatározta, hogy mindenképpen segíteni fog rajtuk.
- Ne aggódjatok! – nyugtatta meg őket – Mindent megteszek, hogy segíthessek.
Megszorította a medált, amit Bölcsitől kapott. És ekkor hirtelen meglátta a szörnyet! Ott téblábolt Manóéktól nem messze.
- „Na most elkaplak!” – gondolta Csoki. Felöltötte a buborékot, és elindult felé.
A szörny megpróbált elmenekülni, de Csoki ismét megmarkolta a medált, mire a buborék akkorára nőtt, hogy bekebelezte a szörnyet.
- Így ni! – mondta Csoki. – Most pedig jóváteszed, amit elkövettél.
A szörny feleselni próbált, de a hal megbűvölte őt a medálból áradó erővel.
- Manó és Kópé most két napig nem tud találkozni. – folytatta Csoki. – A jóvátétel neked is kedvedre lesz. Most is húsz perceket kell majd ellopnod, de nem az együtt töltött idejükből, hanem abból a negyvennyolc órából, ami alatt nélkülözniük kell egymást. Ezzel elérjük, hogy hamarabb együtt lehessenek.
A húszperces szörnynek tiltakozni sem volt ereje, de azért Csoki hozzátette: - Ha nem engedelmeskedsz, megetetlek a cápákkal! Mivel látlak téged, könnyedén el tudom ezt végeztetni velük.
- Értettem – mormogta a szörny.
Csoki elengedte őt, és visszament a tóba.

Úgy lett, ahogy megparancsolta. A következő két napban a szörny szorgosan falta a húszperceket,s mire Manóék észbekaptak, már találkozhattak is.
- Hogy elment az idő! – csodálkozott Kópé. – Hogy lehet ez?
Csoki cinkosan elvigyorodott, és beavatta őket.
- Nahát! - nevetett Manó. – Köszönjük, Csoki!
- Igen, köszönjük! – helyeselt Kópé, majd lesütötte a szemét. – Sajnálom, hogy az elején megvádoltalak.
- Semmi baj.
- És most mi lesz a szörnnyel? – kérdezte Manó.
- Valószínűleg máskor is fog rosszalkodni. De majd megpróbálom kordában tartani őt.
- Nagyon köszönjük! És Polipnak is, hiszen ő is sokat segített.

Így hát Csoki valódi hőssé vált – és persze a nevét is tisztára mosta.