- De ne feledd, kislányom: neked kell gondoznod, etetned-itatnod a hörcsögödet. Te vagy a gazdája, ezért a te felelősséged – figyelmeztette az apuka.
- Ígérem, édesapám, így lesz! – felelte a kislány lelkesen.
Néhány napig tartotta is a szavát: az újdonság varázsával gondozta Hurkát, etette, itatta, izgatottan leste minden mozdulatát. A kishörcsög boldogan fogadta a törődést, és örült, hogy ilyen jó sora van.
Az aranyéletnek azonban hamar vége szakadt. A kislány lassanként megszokta Hurkát, és egyre kevesebbet foglalkozott vele. Rendre megfeledkezett az etetéséről is, mindig akadt valami fontosabb dolga. Hurka egy darabig türelmesen várakozott, de aztán egyre éhesebb és bánatosabb lett. Apró mancsaival kopogtatott a terrárium falán, ilyenkor gazdája néha észbe kapott, és adott neki enni – ám ez is egyre ritkábban fordult elő. Azután már egyáltalán nem.

Azt hiszed, a kislány szülei megszánták az éhező állatot? Bizony, hogy nem! Ők ugyanannyira megfeledkeztek Hurkáról, mint a lányuk. Így hát a kishörcsög egyre csak tengődött, éhsége mind jobban eluralkodott rajta. Azt mondogatta magának, hogy előbb-utóbb gazdája biztosan újra visszatér hozzá, és megint annyit fog vele foglalkozni, mint az első napokban.
Volt ennek a családnak egy házőrző kutyája, Bodri. Minden nap a kertben időzött és vigyázta a területet. Neki nem volt ilyen sanyarú sorsa gazdái mellett – bizonyosan azért foglalkoztak vele többet, mert nagy szolgálatot tett nekik azzal, hogy őrizte a házat. Egy délelőttön, amikor a kislány iskolában volt, a szülei kint festették a kerítést, és nyitva hagyták a bejárati ajtót. Bodri besurrant rajta, és a kislány szobája felé vette az irányt. Egyenesen Hurkához lépdelt.
- Tudom, hogy a gazdáim nem foglalkoznak veled – kezdte –, s látom, csont és bőr vagy. Amondó vagyok, hogy szökj el innen!
- Nem hagyhatom magára a gazdámat! – tiltakozott Hurka.
- Pedig ő bizony magadra hagyott. Hallgass ide, ha most nem szöksz el innen, hamarosan éhen fogsz halni! Ezt szeretnéd?
Hurka elgondolkodott. Nem akarta elhagyni a kislányt, aki annyira örült neki, még ha most el is hanyagolja. De már nagyon éhes volt, és nem akart elpusztulni. Végül is úgy határozott, hogy ezúttal megszökik, de amint jóllakik és jobb állapotba kerül, visszatér gazdijához.
- Rendben – felelte aztán. – De hogyan tehetném? Túl kicsi vagyok, az üvegfalak pedig magasak.
- Majd én segítek! Figyelj jól, elmondom, mit kell tenned: Én felugrom az asztalra, és leverem róla a hörcsöglakot. Ahogy lelököm, abban a pillanatban szökkenj ki belőle, nehogy megsértsenek az üvegszilánkok. Aztán amilyen gyorsan csak tudsz, szaladj ki a házból, nyitva van a bejárati ajtó. A kerítés alatt bőven kiférsz, és ha elég gyors vagy, nem fognak észrevenni téged. Én ennyit tudok érted tenni.
Hurka megköszönte a segítséget, és felkészült. Bodri megvetette magát, majd lendületesen felugrott az asztalra és lelökte a terráriumot. Még mielőtt az a padlón szilánkokra törött, Hurka ügyesen kiszökkent belőle, és azon nyomban futni kezdett. Kiszaladt az ajtón, át a kerten, majd kibújt a kerítés alatt.
- Bodri! Mit csináltál, te haszontalan kutya?! – hallotta még a szülők méltatlankodó kiáltását. Remélte, hogy az a kedves jószág nem kerül túl nagy bajba miatta, hiszen annyira kedves dolog volt tőle, hogy segített neki!
Amikor már elég távolra került a háztól, lassított. Először megijedt a gondolattól, hogy teljesen egyedül van a szabadban, de aztán úgy döntött, nem tervez túlságosan előre – az a legfontosabb, hogy eleséghez jusson. Elindult hát arra, amerre a szíve vitte.

Ment, mendegélt, napokon át, egyenesen előre, és igyekezett nem elcsüggedni. Reménykedve nézte maga előtt a földet, hátha talál egy-egy elhullajtott magot vagy morzsát, de nem járt szerencsével. Éjszakánként bokrok között húzta meg magát, reggelente pedig felkerekedett és továbbment.
A harmadik napon egy nagy térre érkezett, ahol sok-sok pad keretezte a területet. Az egyik ilyen pad előtt galambok gyülekeztek. Hurka közelebb merészkedett, és nagyot dobbant a szíve, amikor felfedezte, hogy napraforgómagokat csipegetnek a földről. Reménykedve furakodott oda ő is, ám a galambok mérgesen ráripakodtak:
- Tűnés innen! Ez a mi lakománk!
Szegény kis Hurka szomorúan kullogott arrébb. Akármilyen éhes volt, nem akart senkivel sem összetűzésbe keveredni, ezért elkeseredetten lekuporodott a földre. A galambok lassanként befejezték az evést, és egyre kevesebben maradtak a területen. Közülük az egyik madár megszánta Hurkát, és odaszólt neki:
- No, ne lógasd az orrodat! Gyere, én megosztom veled az adagomat!
A kishörcsög bizonytalanul odalépkedett, és leült mellé. Vágyakozva bámulta a magvakat, de még mindig nem nyúlt hozzá.
- Nem szeretném elenni előled az eleségedet – motyogta.
- Ó, emiatt ne aggódj! Egy kedves asszony minden nap idejön és tengernyi magot, ételmorzsát szór ide nekünk, így sosem maradunk éhen. Egyél nyugodtan!
Így hát Hurka boldogan nekilátott a lakomának. Olyan sok magot hintettek a földre, hogy ő is, és a galamb is jóllakott belőle. A maradékot Hurka elraktározta a pofazacskójában, majd megköszönte a galambnak a kedvességét, és továbbment.

Aznap éjjel jól kialudta magát egy bokor alatt, és amikor másnap reggel kipihenten és jóllakottan felkelt, úgy döntött, ideje, hogy hazamenjen. Már negyedik napja távol volt, még legalább három nap, amíg hazaér. Gazdája ennyi idő alatt biztosan rádöbbent arra, hogy nem figyelt rá eléggé, és mostantól majd megváltozik. Még tartalék elesége is van a hosszú útra, így hát ideje elindulni! Ezek a gondolatok jártak Hurka fejecskéjében, amikor a haza vezető út felé vette az irányt.
Már egy teljes napja mendegélt. Lassanként elmúlt a nappal, és lehűlt a levegő, ő azonban elszántan bandukolt hazafelé. Egyszer csak azonban halk sírást hallott. Megtorpant, és a hang irányába fordult. Az egyik fa tövében egy apró kis manó kuporgott, és kétségbeesetten pityergett.
Hurka azonnal odasietett hozzá.
- Te meg miért sírsz? Mi a baj? – kérdezte tőle.
A manó könnyes szemmel ránézett. Szalmaszőke haját két pici copfba fonva viselte, vékony ruhácskáján átfújt a szél.
- Itt ragadtam a Földön! – felelte remegő ajkakkal. – Alkonyat előtt vissza kellett volna térnem az otthonomba, Manófalvára, de nem figyeltem az időre, és lekéstem! Legközelebb csak reggel mehetek haza, addig itt kell maradnom. De egyedül vagyok, fázom és félek!
Hurkának megesett a szíve a zokogó teremtésen.
- Ne aggódj! – vigasztalta. – Én majd itt maradok veled reggelig, így nem leszel egyedül!
- Tényleg? – nézett fel rá a kismanó.
- Becsszó! Gyere, ülj fel a hátamra, keresünk egy jó meleg helyet!
A manócska megtörölte a szemét, és engedelmesen felmászott Hurka hátára. A hörcsög – felbuzdulva azon, hogy segíthet valakin – újult erővel kezdett el futni, hogy minél hamarabb szállásra bukkanjon. Végül egy csöndes kiserdőhöz értek, és az egyik nagy fa tövében megálltak. A manó lecsúszott Hurkáról, és befészkelte magát a fa előtt elterülő avarba.
- Érzed, hogy itt sokkal melegebb van? A fák és a bokrok jó melegbe burkolnak minket – mondta Hurka kedvesen, és letelepedett mellé. Ő is betakarózott az elhullott falevelekkel, és egy rövid ideig csöndben ücsörögtek egymás mellett.
- Éhes vagyok – szólalt meg a kismanó panaszosan.
Hurka előszedte pofazacskójából az elraktározott magvakat.
- Tessék – nyújtotta át őket. – Tudom, hogy neked ez nem valami sok, de a semminél mégis csak jobb megoldás.
Az apró lény mohón rávetette magát az eleségre, és csakhamar elfogyasztotta. Elégedetten és megnyugodva dőlt hátra.
- Köszönöm szépen! Így mindjárt jobban érzem magam. Csak annyira sötét van! – szomorodott el ismét. – Nagyon ijesztő, minden csupa feketeség.
- Ugyan, dehogy! – mosolygott Hurka derűsen. – Nézz csak fel az égre, a fölénk tornyosuló fák látni engedik! Látod a Holdat és a sok-sok csillagot? Ők fényt adnak nekünk, és szebbé varázsolják a fekete égboltot.
A manócska feltekintett, és izgatottan elmosolyodott.
- Valóban! Milyen szépek! – helyeselt elragadtatottan. – Így már nem is félek annyira.
Sokáig beszélgettek és gyönyörködtek a csillagokban. Amikor pedig a kismanó elszenderedett, Hurka odabújt hozzá, hogy kis testével melegítse őt.

Másnap reggel madarak csiripelésére ébredtek. A manó megdörzsölte a szemeit, és körbepillantott.
- Reggel van! – élénkült fel. – Most már hazamehetek! Néhány kilométerre innen, a dombok mögött tudok visszajutni Manófalvára.
- Elviszlek odáig! – ajánlotta fel Hurka, amit a manó boldogan megköszönt.
A kishörcsög ismét felkapta újdonsült barátját a hátára, és amilyen gyorsan csak tudott, elvágtázott vele a dombokig. Ott a manó leugrott róla, és szembefordult vele.
- Még egyszer nagyon köszönöm azt a sok jót, amit értem tettél! – egy pillanatra elhallgatott. – Neked van hová menned? – kérdezte tétován.
- Remélem a legjobbakat! – mosolygott Hurka bátran.
A kismanó nyugtalanul nézett rá, de nem tett fel több kérdést. Helyette búcsút intett a hörcsögnek, majd a Nap felé fordult, ugrott egy nagyot – és a következő pillanatban Hurka már csak hűlt helyét látta.
Örült, hogy segíthetett, és jókedvűen elindult hazafelé. Az öröm meggyorsította lépteinek tempóját, szaladt, ahogy csak tudott, és két nap alatt megérkezett ahhoz a kertes házhoz, ahol egykoron lakott.
Boldogan felsóhajtott. Végre hazatérhet! Átbújt a kerítés alatt, és odasietett a kislány szobájának ablakához. Felugrott a párkányra, és már éppen kopogtatni akart az ablaküvegen – ám az elé táruló látvány hatására megdermedt.
Gazdája a legnagyobb nyugalommal rajzolgatott az íróasztala fölé hajolva. A mellette elhelyezett ketrecben egy új hörcsög játszott. A kislány időnként ránézett, és elmosolyodott.
Hurka szívecskéje elszorult. Lám, neki itt már nincsen semmi keresnivalója. Hamar pótolták őt egy újonnan vásárolt kisállattal, és egykori gazdája most már rajta gyakorolja a felelősségteljes hörcsögtartást.
Szomorúan ugrott le az ablakpárkányról, és amilyen gyorsan tudta, maga mögött hagyta az egész kertet. Csak futott és futott elkeseredetten, míg végül kimerülten a földre rogyott. Összegömbölyödött, és halkan sírdogált. Nem tudta, ezek után milyen sors vár rá, nem tudta, hová mehetne. Lassanként álomba sírta magát.

De tudod, mi történt? Ugye nem feledkeztél meg arról a kismanóról, akin Hurka segített? Nos, amint megérkezett Manófalvára, első dolga az volt, hogy felkereste Főmanó szálláshelyét. Ő azonban sajnálatos módon előző este elutazott, hogy hivatalos ügyeket intézzen. A kismanó kétségbeesetten gondolkozott, aztán támadt egy ötlete. Az lesz a legjobb, ha Főkópéhoz fordul segítségért!
Nosza, át is sietett Kópéfalvára, csak úgy kapkodta apró lábacskáit. Hamar megérkezett a falu főhadiszállásához.
- Sürgős ügyben keresem Fókópé uraságot! – jelentette be a kapu előtt álló őrkópéknak.
- Állok rendelkezésedre! – hallott maga mögött egy pajkos hangot.
A manó megfordult. Maga Főkópé állt vele szemben, éppen akkor tért vissza aznapi sétájából.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Jaj, Főkópé úr, sürgős dologról lenne szó! Tegnap este a Földön ragadtam, mert lekéstem az alkonyatot, és egy kedves kis hörcsög vigyázott rám egész éjjel. Nekem adta a tartalékolt eleségét, kedves szavakkal nyugtatott, és testével takart be, hogy ne bántson a hideg. Ami őt illeti, nagyon rossz állapotban volt, lefogyott és csapzott volt a szőre. Amikor elbúcsúztunk egymástól, bátornak mutatta magát, de én félek, hogy valójában nincs is hová mennie, és esetleg valami komoly baja esik! Kérem, segítsen!
Főkópé érdeklődve hallgatta végig a beszámolót.
- Nincs más hátra – döntött aztán – , fel kell kutatnunk azt a hörcsögöt! Jöjj velem, s útközben mondd el, merrefelé találkoztatok. Ne aggódj, ha az általad mondott helyszínre érünk, a különleges képességemmel megérzem, hogy onnan merre mehetett a barátod!
Úgy is tettek. Együtt leszálltak a Földre, és keresni kezdték Hurkát. A kismanó igyekezett visszaemlékezni, merre mentek a hörcsöggel, míg végül sikerült eltalálniuk ahhoz a kiserdőhöz, ahol előző éjjel aludtak. Főkópé ekkor lehunyta a szemét, és erősen koncentrált. Aztán elindult egy bizonyos irányba, a manó pedig követte.
S képzeld csak, hamarosan meg is találták a kimerült Hurkát, amint a poros földön feküdt.
- Ő az! – kiáltott fel a kismanó.
Főkópé odament a hörcsöghöz, féltérdre ereszkedett, és megérintette a fejecskéjét. Hurka mocorogni kezdett, majd felnézett az alakra.
- Te ki vagy? – kérdezte, majd észrevette a manócskát is, és tekintetében a felismerés fénye villant.
- Szervusz – köszöntötte Főkópé. – Én Kópéfalva vezetője vagyok. Ez a kismanó mindent elmesélt arról, milyen kedvesen vigyáztál rá előző éjjel.
- Ez csak természetes! – mosolyodott el Hurka erőtlenül.
Főkópé a szemébe nézett, és egy rövid ideig hallgatott.
- Eddig te segítettél másokon – mondta végül. – Ideje, hogy ezúttal rajtad is segítsenek.
Látod, milyen okos Kópéfalva ura? Egyetlen pillantásból megértette, miken ment keresztül ez a jóságos kishörcsög.
- Mostantól Kópéfalván fogsz élni – folytatta. – Lesz saját otthonod, lesz eleséged minden nap, és lesznek barátaid. Szeretheted a körülötted lévő élőlényeket, ahogy eddig is tetted, és téged is szeretni fognak. Mit szólsz?
Hurka pedig nem szólt semmit, csak mosolygott, azzal az őszinte mosolyával, ami az összes gondon átsegítette.

Minden úgy lett, ahogy Főkópé mondta. Hurka ma is Kópéfalván lakik, minden nap kap ételt-italt, és rengeteget játszik a barátaival – különösen Főkópéval és azzal a kismanóval, akivel a Földön ismerkedett meg. Egészséges, boldog hörcsög lett belőle, és továbbra is jóságos mindenkihez. Tudja, hogy a szeretet a legfontosabb a világon, s ezt nem felejti el, amíg él.