Tervet eszelt ki arra, hogy visszaszökjön a játékboltba. De mivel egyedül esélye sem volt, kénytelen volt jóba kerülni a kislány többi játékával, hogy majd velük együtt hajtsa végre a „Nagy szökést”. A plüssmedve szerencséjére a kislánynak számos játéka volt. Ott volt például „Nyuszi”, a kis kedvenc, akivel a kislány aludt éjjelente; „Zümi” a műanyag méhecskefigura; na és persze „Dórika”, a babaház főnöke, egy leharcolt, de annál szeretni valóbb rongybaba.

Egy napon Nyuszi – szerinte – ragyogó ötlettel állt elő.
– A gazdinknak van egy barbi autója, mi lenne, ha bepattannánk, és azzal visszavezetnénk a játékboltba?
– Az nem fog menni, tökfej – intette le Zümi –, hiszen az is csak játék, nem igazi. Hacsak valaki nem tolja mögöttünk, azzal bizony nem jutunk semerre.
– Én azt hittem, igazi – szontyolodott el Nyuszi.
– Egyébként is túl feltűnő volna, ha mindnyájan eltűnnénk a házból – vélte Dórika.
– Egyedül is vállalom az utat! – mondta Maci hősiesen.
– A gazdi apukájának van csavarhúzókészlete! – rukkolt elő az újabb ötlettel Nyuszi.
– És mit kezdjünk ezzel? – értetlenkedtek a többiek.
– Szereljük meg a barbi autót, hogy igazi legyen!
– Nyuszi, szerintem neked az agyadra ment a sok alvás a gazdival – ingatta a fejét Zümi.

Hasonló tanakodásokkal teltek a napok, jobbnál jobb ötletekkel rukkoltak elő a játékok, de végül csak annyiban tudtak megállapodni, hogy szükség lesz valamilyen elterelő hadműveletre. Valahogy rá kell venni a kislányt, hogy vigye ki Macit a házból a kerítésen túlra, mert csak úgy van esély a szökésre.
A megoldás végül tálcán kínálkozott. Egy napsütéses hétvégén Nyuszi izgatottan újságolta a többieknek a nagy hírt.
– Képzeljétek, a gazdi piknikezni megy a családjával!
– Gondolod, hogy neked is jut pár finom falat? – gúnyolódott Zümi.
– Jaj, dehogy! Viszont arra gondoltam, hogy Maci elbújhatna a piknik kosárban, így a gazdi kivinné magával a szabadba, és megszökhetne!
– Ragyogó ötlet! – élénkültek fel a többiek.
Úgy okoskodtak, hogy meg kell várni, amíg mindent bepakolnak a kosárba, nehogy észrevegyék őt odabent, végül pedig az utolsó pillanatban becsempészni Macit. Mivel Zümi volt a legkisebb, ezért neki kellett őrt állnia a konyhában, a többiek pedig az ajtó mögött várakoztak.
Az izgalom már a tetőfokára hágott, amikor Zümi megadta a jelet. Szaladtak a játékok a konyhába, hogy a lehető leggyorsabban elrejtőzhessen Maci az egyik kosárban, az ételeket takaró zsebkendő alatt. Igen ám, csakhogy a kosarak mind az asztalon vannak! – döbbentek rá a játékok. Hogy fog így bemászni Maci? Gyorsan kell cselekedniük, ha véghez akarják vinni a tervet. Már-már feladták volna a kísérletet, amikor az Ezredes, az ólomkatona felkiáltott:
– Megvan! Tudom, hogy kerülhet Maci a kosárba!
– Na, hogyan? – fordultak felé a többiek izgatottan.
– Álljunk egymásra, Maci pedig felmászik rajtunk. Az asztalig ugyan így sem érünk fel, de a székig igen, onnan pedig már csak fel tud kapaszkodni!
– Hát, nem lesz egyszerű – bizonytalankodott Zümi.
– Meg kell próbálnunk, nincs sok időnk! – sürgette őket Dórika. Így hát a székhez szaladtak, és kisebb-nagyobb nehézségekkel felmásztak egymásra. Maci épphogy feltornázta magát a székre, amikor a legalul lévő Nyuszi véletlenül megcsúszott, és az egész csapat lepottyant a padlóra.
– Ez fájt! – nyögte Nyuszi.
– Mit panaszkodsz a puha fenekeddel, elhiheted, hogy én nagyobbat koppantam! – sziszegte Zümi.
– Ne most vitázzatok! – intette le őket az Ezredes. – Maci, sipirc a kosárba!
Macinak nem kellett kétszer mondani, felkapaszkodott a terítőn, és a következő pillanatban már a kosárban lapult.
– Azért hiányozni fog – jegyezte meg Nyuszi, miközben a játékok visszacaplattak a gyerekszobába.

Maci csendben kuporogta végig az utat a kocsi csomagtartójában. Sajnos nem abba a kosárba mászott bele, ahol a méz volt, mégis érezte az illatát, és ez igencsak bosszantotta, mert bár a plüss állatok nem esznek, attól még ők is szeretik a finomságokat. Végül megállt a kocsi, a motor elhallgatott, és kinyílt a csomagtartó ajtaja. Maci érezte, ahogy Apu kiemeli a kosarakat, majd apró kilengéssekkel elcipeli valahová. Maci végig rejtve maradt a zsebkendő alatt, de így is érezte a mező csodálatos illatát.
Amikor úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat, összeszedte a bátorságát, vett egy nagy levegőt, és kiugrott a kosárból – majd nagyot csobbant, ugyanis egyenesen egy tóba érkezett. A család éppen egy tóparton sétált végig, de nem figyeltek fel a csobbanásra, valószínűleg halra vagy ilyesmire gyanakodtak. Maci kétségbeesetten kapálózott a vízben.
– Mit szerencsétlenkedsz itt? – vetette ki őt egy hal a partra, majd a választ meg sem várva elúszott. Miután Maci túl volt az első ijedtségen, csalódottan szemlélte végig vizes bundáját.
– Mondhatom, jól eláztam – mormogta. – Hogy fogok így tetszeni a szerelmemnek?
Végül megnyugtatta magát, hogy útközben majd megszárad.
De innen merre is van pontosan a játékbolt?
Maci emlékezett, hogy a játékboltból látni lehetett egy patakot. Egy kis szerencsével ugyanazt a patakot találta meg most, így nincs más dolga, mint követni a patak vonalát. Na de melyik irányba?! Ezen törte a fejét, amikor ott termett mellette egy tapsifüles. Első pillantásra annyira hasonlított plüss Nyuszira, hogy Maci megijedt, hogy barátja keveredett ki a mellé a semmi közepére. De meglepődni is alig volt ideje, amikor a nyuszi Macinak szegezte a kérdést:
– Szia! Lehetek az útitársad?
– De hiszen azt sem tudod, merre megyek! – vetette ellen Maci.
– Az mindegy. Unom már a semmittevést, szeretnék kalandozni picit!
– Na, jó. Habár a nyulak nem túl szeleburdiak egy komoly küldetéshez? – tűnődött hangosan Maci, miközben plüssnyúl-barátjára gondolt.
– Ugyan már! Ez csak buta szóbeszéd! – kérte ki magának Tapsi, majd megindult egy irányba, és sikeresen átesett egy rókagombán.
– Szóbeszéd? – húzta el a száját Maci.
– Jól van, na, kicsit elkalandoztam, nem vettem észre időben a gombát. Egyébként hová mész?
– A játékboltot keresem, ahonnan származom. Oda szeretnék visszamenni.
– Miért? Nem volt jó az új gazdákkal?
– Sehol sem jó, ha nincs veled a szívszerelmed – hajtotta le Maci bozontos fejét.
– Á, már értem! Szóval szerelmes vagy egy ottani plüssmaciba!
– Nem. Nekem az eladólány kell!
– Vagy úgy… – bizonytalankodott Tapsi.
– De ne fecsegjünk annyit, irány a játékbolt!
– Egy gond van csak. – mondta lehajtott fülecskékkel Tapsi. – Nem tudom, merre van a játékbolt.
– Hát, pontosan én se tudom. De ha el tudnál vezetni a legközelebbi városba, már az is nagyszerű lenne.
– Miért nem ezzel kezdted? – kezdett el ugrándozni Tapsi, teljesen eltaposva a rókagombát. – A városba fél lábon ugrálva is elvezetlek. Tudom, merre van.
Azzal elindultak a patak partján, Tapsi mutatta az utat. Útközben Maci gúnyolódva hozta fel újra a nyulak szeleburdiságáról szóló elméletét, amikor Tapsi zsákutcába vezette Macit, de végül mégiscsak elérték a város határát, és közben igen jól elbeszélgettek erdőről, mezőről, játékboltokról és persze a szerelemről.
– Mennyi ember járkál itt! – nézte Tapsi a megannyi lábat, amint az emberek sietve jöttek-mentek, fel sem figyelve a különös párosra.
– Azt hiszem, arra van a játékbolt – intett Maci bizonytalanul egy irányba, majd elindult, de hamarosan ijedten ugrott hátra, mert egy kandúr toppant elé.
– Nyááááu! – borzolta fel a szőrét a kóborcica.
– Jajjajaj! – sápítozott Maci, mert még sosem találkozott élő macskával.
– Nem akarunk balhét! – lépett közbe Tapsi. – Mi csak egy játékboltot keresünk!
– Játékboltot? – higgadt le Kandúr. – Minek az nektek? A magadfajta plüssállatok pont hogy el szeretnének kerülni onnan, ami pedig téged illet, tapsifüles, be sem engednének.
– Ez egy hosszú történet – mondta Maci. – A lényeg, hogy vissza kell jutnom, de nem tudom pontosan, merre van.
Kandúr tűnődve rótta a köröket.
– Hát, errefelé sok játékbolt van. Kicsik, nagyok… Nem tudnád körülírni azt, amelyiket keresed?
– Nos… ez egy nagyobb bolt, és egy még nagyobb épületben van.
– Azt hiszem, azokat plázáknak hívják – okoskodott Kandúr.
– Honnan tudsz ilyeneket? – csodálkozott Tapsi.
– Engem több boltnál megszánnak az eladók, és enni adnak. Ők szoktak ilyesmikről csacsogni.
– Nos, nincs más hátra, meg kell keresnem azt a plázát, ahol az én játékboltom van! – határozta el Maci.
– Van egy ötletem! – húzta ki magát büszkén Kandúr.
– És mi lenne az?
– Szóval én nem tu… úhh, várjatok, fülvakarás… – azzal a lendülettel fura pózba csavarta magát a cicus, és hátsó lábával elkezdte püfölni a füle tövét.
– Nyáúúúú hrrrr… Sokkal jobb. Szóval, ott tartottam, hogy ugyan nem tudok olvasni, de időnként látok az utcán színes papírdarabokat, amelyeken hirdetések vannak, teli képekkel. Azt hiszem, nem is olyan régen láttam egy ilyet, amelyen mindenféle játék is volt. Emlékszem, mert volt köztük egy dögös fekete cicus is, ha értitek, mire gondolok. – mondta a kandúr szemét résnyire nyitva, füleit hátracsapva és a szája szélét megnyalintva.
Maci és Tapsi összenéztek, és megforgatták a szemüket.
– Na jó, és merrefelé látod ezeket? – tért a tárgyra Maci.
– Ha arra elindultok - intett Kandúr jobbra –, ott lesznek mindenféle magas oszlopok, és azokon szoktam látni.
– Köszönjük a segítséget!
Elbúcsúztak Kandúrtól, és a megadott irányba mentek. Hamarosan valóban megtalálták az oszlopokat, rajta a sok-sok hirdetéssel.
– Nézd, azon a papíron mekkora ház van – ugrándozott Tapsi. – Te is ilyenben laktál? Én ilyen szuper kéglit egy nőért sem hagynék ott!
– Hallgass már! Egyébként is, a legtöbb időt a gyerekszobában töltöttem, a ház többi részét így nem… Odanézz! – kiáltott fel hirtelen Maci, és rábökött az egyik színes papírra, amelyen megannyi játék szerepelt polcra ültetve.
– Juj, de csúnya az a bohóc ott középen! – fanyalgott Tapsi.
– Nem az a lényeg! Az ott az én boltom, megismerem! Ott vannak a régi plüsscimboráim! Innen már meglesz a játékboltom!
– Te, mit jelent az, hogy 2km? – hunyorgott Tapsi.
– Nem tudom, de a mellette lévő nyíl balra mutat, tehát menjünk arra!

Elindultak hát a kijelölt irányba, de hamarosan elvonta a figyelmüket a tény, hogy kezdett besötétedni. Mégse alhatnak a nyílt utcán, főleg Tapsival. Mindenféle éhes kóbor kutyának támadhatnak csúnya gondolataik, ha meglátják a nyuszit. Így aztán elkezdtek menedéket keresni. Egy szűk mellékutcában találtak egy létrát, amely nem vezetett sehova, de a tetejénél egy egész nagy lyuk tátongott a falon. Szerencsére sűrűn voltak a létra fokai, így könnyedén felmásztak. Fent a lyukban meglepetésükre egy világító szempár fogadta őket. Ijedtükben lemerevedtek. Ekkor a szempár meg is szólalt:
– Hu-húúú-úúú-úúú-úúú!
Egy galamb fészkébe másztak.
Maci és Tapsi rémülten ugrottak egyet, főleg amikor a galamb egyenesen Tapsi fölé magasodott. A következő pillanatban lecsapott rá csőrével, a nyuszi pedig felvisított.
– Ne bántsd! – kérlelte Maci a galambot, ám a következő pillanatban kiderült, hogy a madárnak semmi ilyen szándéka nem volt. A nagy utazás során ugyanis Tapsi szőrébe beleragadt némi kenyérmorzsa, amit a földről szedhetett össze. A galamb ezeket a morzsákat ette le a nyúl hátáról.
– Om-nom-nom – élvezte ki a falatokat. Tapsi megkönnyebbülten sóhajtott.
– Egyébként mit kerestek a fészkemben? – szegezte nekik a kérdést a galamb.
– Mi csak éjjeli menedéket kerestünk – magyarázkodott Maci. – Kora reggel tovább is állnánk.
– Nos, mivel hoztatok nekem finom morzsákat, ezért kivételesen megengedem, hogy maradjatok.
– Köszönjük! – örvendeztek a jövevények. Kényelmesen befészkelték magukat, és elaludtak.

Maciék korán felébredtek a galambhuhogásra, de nem bánták, mert égtek már a vágytól, hogy útnak indulhassanak. Indulás előtt kértek egy kis útbaigazítást Huhogitól (ez a galamb neve, derült ki közben). Huhogi jól ismerte a plázát, mivel ott rengeteg morzsát elszórnak az emberek. Elmagyarázta Tapsiéknak, hogy juthatnak el legkönnyebben a célpontjukra. Maciék megköszönték a segítséget, és útnak eredtek.
Tényleg gyorsan elértek a plázához, ahol azonban újabb kihívással kellett megküzdeniük. A pláza környékén nagyon sok az ember, ráadásul az egyetlen út, amely szóba jöhet, egy mozgólépcső, amelyen folyamatosan van valaki, olyan nagy a tömeg.
– Nem lesz ez így jó. – sóhajtotta Maci elkeseredve. – Így sose fogunk bejutni az épületbe észrevétlenül. Hacsak… – Macinak felcsillant a szeme. – Hát persze! Úgy jutok majd be, ahogy a házból ki. Majd visznek mások.
– De kik? – értetlenkedett Tapsi. – Megkérsz valakit?
– Nem. Viszont úgy emlékszem, mindig kívülről jövő bácsik hozták a boltba az új játékokat, egy nagy teherautóval. Én is így kerültem oda. Csak fel kell lógnunk egy ilyen teherautóra!
– Remek ötlet! Keressük meg, hol parkolnak ezek!
Ez lett hát a következő cél. Jó néhányszor körbeszaladtak az épületben, mire megtalálták a megfelelő kijáratot, és kiértek a parkolóba. Maci azonnal felismerte a neki kellő teherautót, hiszen az oldalán ott volt a játékbolt emblémája. A szerencse ma Maciékkal volt, mert éppen rakodás közben találták a teherautót, és a rámpája le volt engedve. Így csak ki kellett várniuk, amíg a rakodó ember nem figyel, és huss! Máris fent voltak a dobozok között. Maci rámutatott az egyikre, és megkérte Nyuszit, hogy harapja ki a dobozfedelét egy darabon, hogy be tudjanak mászni. Így is lett; sikeresen bemásztak robotkatona-játékok közé. Már épp kényelembe helyezték magukat Maciék, mikor a rakodó munkás felkapta a dobozukat, és megindult vele a játékboltba.
Maci és Tapsi nagyon izgatottak voltak. Maci alig győzte kivárni a pillanatot, amikor újra láthatja szerelmét, a kedves eladót; Tapsi meg… nos.
– Tapsi! Az rendben van, hogy segítettél visszajutnom, de te mit fogsz csinálni a játékboltban, ha meglátnak?
– Ööö… – válaszolta bizonytalanul a szeleburdi tapsifüles, amikor huppant egyet a doboz. Maci a hangokból tudta, hogy a játékbolt pultján landoltak, és hamarosan kinyitják a dobozt, hogy leellenőrizzék a tartalmát.
Maci gyorsan kigondolta a megoldást.
– Amint kinyitják a dobozt, ugorj ki, és szaladj, amerre látsz! A nyulak gyorsak, csak nem érnek utol! Aztán rejtőzz el valahol, nagy ez a pláza!
– Rendben!
– Köszönöm, hogy segítettél! – mormogta Maci, majd a doboz kinyílt a fejük felett. Tapsinak több se kellett; nagy lendülettel kiugrott, és a kijárat felé vette az irányt. Nagy riadalom támadt, a rakodómunkás és egy árufeltöltő üldözőbe vették a nyulat, ám a hajsza nem tartott sokáig, mivel Tapsi ügyesen elrejtőzött egy sarokban.
– Te jó ég! – kiáltott fel az eladólány, akit Herminának hívtak. – Mégis hogy került a játékok közé egy élő nyúl?
– Valami tévedés történhetett, kisasszony – szabadkozott a rakodó. – Látja, kirágta a dobozt, tehát nem a mi dolgozóink csomagolták el.
– Nos, mindegy. – ekkor Hermina felfedezte a robotkatonák között kuporgó Macit, aki ragyogó szemekkel pillantott fel szívszerelmére. A lány azonban közönyösen emelte ki őt a dobozból.
– Na és ez a plüssmedve hogy került a robotkatonák közé? Plüssállatokra most nem is adtunk le rendelést!
– Elnézést, hölgyem, valószínűleg tévesen keveredett közéjük. Visszavigyük?
Maci rettenetesen megijedt, hogy megint elválasztják őt szerelmétől, ráadásul rosszul esett neki, hogy Hermina nem ismerte őt fel. Meg kell akadályoznia, hogy elvigyék innen! De mit tegyen?
– Nem szükséges, hagyja csak! Majd csak találunk neki helyet. Meg különben is. Lehet, hogy nekem szánta egy udvarló a központi raktárban. – mondta kacarászva Hermina, és lerakta Macit a pult szélére valami papírok közé, és átvette a szállítótól a szállítólevelet, hogy aláírjon meg pecsételjen.
Maciban sokféle érzés kavargott. Egyrészt örült, hogy újra láthatja Herminát, ugyanakkor csalódott, mert szerelme simán félrerakta. Izgatta továbbá, hogy vajon mi lehet Tapsival, vajon kijutott-e a plázából, vagy még mindig kuporog egy sarokban?

A nap további része eseménytelenül telt. Hermina folyamatosan a vevőkkel foglalkozott és Macira rá se nézett. Maci teljesen elszontyolodott emiatt, de mikor eljött a záróra ideje, újra bizakodni kezdett, mert tudta, hogy záráskor le kell takarítani a pultot, és akkor bizonyára újra foglalkozni fog vele szerelme.
Hermina valóban nekiállt a zárás utáni teendőknek, de amikor Maci épp felhívta volna magára a figyelmet, a lány bekapcsolta a rádiót, hogy zenehallgatással ellensúlyozza az unalmas takarítást. Így a mackó megint hoppon maradt, de amikor Hermina felemelte őt, hogy alatta is letakarítsa a pultot, váratlanul belekapaszkodott a kezébe. Hermina csodálkozva ránézett, Maci pedig végre kibökte:
– Én vagyok az udvarlód.
Hermina rászorította mutatóujját Maci szájára, gyorsan körbenézett, majd Macit a kezében fogva leült a pult tövébe.
– Jaj, hát tudtam én rögtön, kedves mackókám! – és megpuszilta Maci buksiját.
Maci szóhoz se jutott. Nem értett az egészből semmit. Csak annyit tudott kinyögni, hogy:
– De hát hogyan?
– Vannak nekem kapcsolataim a játékok között. Gondolod, hogy eladóként nem igyekszem tisztában lenni a játéktársadalom ügyeivel?
– De ha végig tudtad, miért nem tettél valamit? Miért hagytad, hogy egy kislány legyen a gazdim?
– Tudod, kedves mackóm, nekem muszáj elfogulatlannak és semlegesnek lennem a játékokkal szemben. Eladóként nekem az a feladatom, hogy a játékoknak vevőket és otthont találjak. Ha egy vevő éppen téged szeretne megvásárolni, nem mondhatom neki azt, hogy nem teheti. Bíztam benne, hogy jó helyre kerülsz, és reméltem a legjobbakat, de azért hiányoztál persze. De hogy kerültél most ide? Nem volt jó sorod talán?
– De igen, csak én inkább veled szeretnék lenni – hajtotta le a fejét Maci.
– És egészen idáig vándoroltál, hogy újra itt legyél? – csodálkozott Hermina.
– Bizony! – húzta ki magát Maci. – Segítségeim is voltak! Tapsi, a nyúl, aki a dobozban rejtőzött, aztán egy Kandúr, egy galamb…
– Micsoda történet lehet! – nevetett Hermina. – Tudod, mit? Ezt majd később elmeséled! Most szépen elbújsz a táskámban, rendben? Mivel te már eladott terméknek minősülsz, nem lesz gond abból, ha hazaviszlek magamhoz!
– De mi lesz Tapsival? Nem vihetnénk haza őt is? Egyedül olyan elveszett lehet a városban!
– Szívesen segítenék neki, de hogy találjuk meg?
– Nem mondhatnánk be neki valamit a rádióba, amelyikből a kedves női hang a vevőkhöz szokott szólni?
– Hm. Végül is, egy próbát megér. Úgyis jóban vagyok a diszpécserrel, talán megengedi, hogy így záróra környékén bemondjak valamit. De mit mondjak, amiből tudja, hogy megbízhat bennem?
– Valami olyasmit kellene, amit csak ő meg én tudhatunk. Megvan! Mondd azt, hogy Huhogi kedvenc morzsabeszállítójának címzed a bejelentést. Ebből tudni fogja, hogy neki szólunk. Segítsd őt eljutni egy biztonságos helyre, ahol majd találkozunk, felszedjük őt is, és utána nincs más dolgunk, mint otthon jókat enni, nevetni, és összebújva aludni.
– Rendben, próbáljuk meg!
Maci elbújt Hermina táskájában, a lány ezalatt befejezte a rámolást, majd bezárta a boltot, és elindultak a vevőszolgálathoz. Éppen akkor értek oda, amikor a pultos lány már szedelőzködött, mellette pedig egy biztonsági őr ácsorgott.
– Iparkodj, Hermina, mert már zárnám az épületet! – szólalt meg szigorúan.
– Csak egy percet kérek! – azzal Hermina odafordult Nórihoz, a vevőpultos lányhoz. – Kérhetnék tőled egy szívességet? Bemondatnék valamit.
– De hiszen már senki nincs az épületben!
– Csak tedd meg a kedvemért!
– Na, jó. Mi lenne az?
– Huhogi kedvenc morzsabeszállítóját kérd az információs pulthoz.
Nóri és az őr megrökönyödve néztek Herminára.
– Ez most komoly?
– Igen. Tudod, elveszett a házinyulam, és biztosan tudom, hogy itt az épületben csavarog – vágta ki magát Hermina.
Nóri még mindig értetlenül nézett, de végül vállat vont, és bemondta a hangosbemondóba:
– Huhogi kedvenc morzsabeszállítóját várják az információs pultnál! Ismétlem, Huhogi kedvenc morzsabeszállítóját várják az információs pultnál!
Néhány pillanatig nem történt semmi, mígnem végül a mosdók mögötti folyosóról Tapsi óvatosan elődugta a fejét.
Nóri és a biztonsági őr nézett egy nagyot, hogy végül tényleg van egy nyúl a plázában, de mivel Hermina az mondta, hogy övé a nyúl, nem problémáztak a dolgon. Maci örült a sikernek, hogy Tapsi is jól jön majd ki a kalandból. Hermina óvatosan odament Tapsihoz, és macit a kezében tartva lehajolt a félénk nyúlhoz.
– Szia, Tapsi! Én Hermina vagyok. Maci mondta, hogy te segítettél neki eljutni a boltba, és megkért, hogy gondoskodjunk rólad is, nehogy bajod essen. Gyere, ugorj a szatyromba Maci mellé. Most sietnünk kell haza, mert mindjárt zárják a plázát. Otthon majd mindent megbeszélünk.
Maci helyeslően bólogatott, és mutatta Tapsinak, hogy ugorjon, megbízhat Herminában. Így hát Tapsi szökkent egyet a szatyorba, Hermina beemelte Macit Tapsi mellé, és elindult hazafelé.

Így tehát Maci meglelte hőn áhított otthonát szíve hölgyénél, ráadásul egy jó barátot is szerzett. Tapsi azonnal rászabadult a konyhakertre, de Hermina nem bánta. Hosszas beszélgetések után Maci végre megértette, hogy Hermina nem lehet olyan értelemben a társa, ahogy ő szeretné, hiszen ő egy plüssmedve, Hermina pedig ember, és különben is volt már egy fiú, akivel ismerkedett. De Maci nem bánkódott sokáig, hiszen tudta, hogy a legjobb gazdit tudhatta magáénak. Egyébként is, hamar kinézett magának egy csinos, rózsaszín masnis plüssmacit Hermina lakásában, akibe azonnal beleszeretett…