Szép volt a park. Haylie inkább azért szerette, mert kevesen jártak arra, és itt egyedül lehetett a gondolataival.
A lány egy padon ücsörgött, és rosszkedvűen nézett maga elé, miközben egy falevelet tépkedett. Amikor megcsörrent a mobilja, összerezzent. A kijelző ugyanazt a számot írta ki, mint napok óta. Haylie idegesen felsóhajtott, majd kikapcsolta a telefont.
Lépteket hallott. Egy házaspár sétált felé két gyermekével. Haylie vágyakozón nézett a boldog családra, és gondolatban már repült is egy új életbe, ahol a szülei valóban törődnek vele, s az élet csupa móka és vidámság.
Álmodozásából egy hideg kéz zökkentette ki.
- Haylie, te meg mit csinálsz itt? – kérdezte egy szeplős, vörös hajú lány. – Elkésünk a suliból, gyere már! Egyáltalán minek jöttél ki a parkba ilyenkor? – Azzal felhúzta Haylie-t a padról. – Ma nagy tesztet írunk matekból.
- Tudom – morogta Haylie. – Nem mindegy neked, mikor jövök ki?! … Bocs, kicsit ingerült vagyok.
Ekkor már az iskola felé ballagtak.
- Megint összevesztetek anyukáddal? – nézett rá a vörös hajú lány, akit Christine-nek hívtak.
- Igen. Meg mással is. Hagyjuk. De azt hiszem, ma nem megyek haza.
- Feltételezem, matekot sem tanultál.
- Amúgy sem szoktam.
- Ez igaz.
- Mindegy. Nálad mi a helyzet?
Christine zavartan pislogott, majd gyorsan rávágta:
- Semmi különös.
Haylie nem vette észre.
- Az jó! – mondta közömbösen. – Te figyelj, nincs nálad egy cigi?
- Hová gondolsz? Tudod, hogy nem dohányzom.
- Egy próbát megért.

*

Haylie nem örvendett nagy népszerűségnek az iskolában. Társai különcnek, őrültnek tartották, így nem lepődött meg túlságosan, mikor a bejárati ajtón belépve valaki megdobta egy vízibombával. Az évek során sikerült mindezt olyan szinten megszoknia, hogy még csak fel sem izgatta magát a dolgon. Közömbös arccal végignézett vizes ruháján, majd hátravonult a helyére. Christine olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, miközben követte barátnőjét, és szó nélkül leült mellé.
Haylie elővette a mobiltelefonját. Alighogy visszakapcsolta, szinte rögtön megcsörrent. A lány elmélázva bámulta az ismerős telefonszámot.
- Miért nem veszed fel? – tudakolta Christine.
- Tudom, ki az – felelte erre Haylie.
- Akkor? Ki az?
- Nem fontos. – Haylie visszasüllyesztette a mobilt a táskájába.
Christine sértetten fordult el barátnőjétől, de ez most Haylie-t a legkevésbé foglalkoztatta.
Felvette a megszokott tanórai pózt: lehajtotta fejét a padra. Még érezte, ahogy néhány papírgalacsin a hátának csapódik, majd hirtelen hűvös pára legyintette meg az arcát. Kinyitotta a szemét.
Egy hajón volt. Megpróbált mozdulni, de nem ment, az árbóchoz volt kötözve. Súlyos lépteket hallott a hajókabinok felől, majd elbukkant egy kalóz. Falába, kampókeze volt, és vállán egy papagáj ült. Mögötte lassan megjelent a legénység többi tagja. Mindegyik rosszarcú, szakadt öltözékű ember volt.
A kapitány odalépett Haylie-hez, és végignyalta az arcát. A lány válaszul felé köpött. A legénység felhördült. A sértett kapitány felemelte kardját, és egy vékony vágást ejtett Haylie arcán.
- Kapitány! Uram, talán nem kellene – lépett elő egy fiatal szőke fiú. – Így nehezebben tudjuk eladni. Selejtes rabszolga senkinek sem kell.
- Majd akkor lesz selejtes, ha végeztem vele az ágyban – morogta a kapitány, azzal eloldozta Haylie-t, és elkezdte hurcolni a kabin felé. Haylie sikoltozott, kapálózott, de a férfi erős szorításából nem tudott szabadulni.
Csöngettek. Zaklatottan riadt fel álmából. Éles fájdalmat érzett az arcán, mikor odanyúlt, egy hajszálvékony sebet érzett, mely még vérzett…

*

- Mi történt az arcoddal? – érdeklődött Christine, miközben kifelé mentek a suliból délután. Haylie egész nap takargatta magát, és igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy barátnője ne láss meg az arcán látható vágást.
- Biztosan belefeküdtem a körzőmbe – vont vállat tettetett nemtörődömséggel, de még mindig rémület töltötte el, ha az álomra gondolt.
Christine furcsán nézett rá.
- Aha. Értem. Figyelj, most nem tudunk együtt hazamenni, mert nekem a nagymamámhoz kell mennem.
- Oké, rendben – bólintott Haylie.
„Nem is baj” – gondolta. – „Legalább kiszellőztetem a fejemet.”
Elbúcsúztak egymástól, majd Haylie a park felé vette az irányt.
Akaratlanul is az álom járt a fejében. Érdekes módon nem emlékezett az arcokra. Látta maga előtt a kapitányt, a legénységet, de az arcukat képtelen volt visszaidézni.
Váratlanul elkapta valaki a karját. Riadtan fordult az illető felé. Egy hosszú barna hajú fiú állt előtte. Haylie bosszúsan nézett rá.
- Mit akarsz, Gabriel? – morogta.
- Hogy én mit akarok?! Napok óta hívogatlak, és te nem vagy hajlandó felvenni a telefont!
- Már megmondtam neked, hogy szállj le rólam! Nem volt elég világos?
- Tudod, hogy ezt meg kell beszélnünk. Nem rázhatsz le így!
- Pedig igenis lerázlak. Hagyj engem békén! Nem vagyok rád kíváncsi, és elegem van belőled. Most pedig hazamegyek. – Haylie ki akarta szabadítani a karját, de Gabriel erősen szorította, majd szikrázó szemekkel magához rántotta a lányt.
- Nem mész sehova! – sziszegte. – Itt maradsz, és végighallgatsz!
- Eressz el! – kapálózott Haylie.
- Nem! Hallgass!
Ekkor befordult a parkba egy ismeretlen, szőke fiú. Amikor meglátta a vitatkozó párost, megtorpant.
- Engedd el! – szólt Gabrielhez csendesen.
Gabriel dühösen kapta oda a fejét, ám a srác láttán mégsem szólt vissza, zavartan bámult.
- Na jó. Erre még visszatérünk! – Azzal elengedte a lányt, és sietősen távozott.
- Köszönöm – fordult Haylie a fiúhoz, de a pillantását látva ijedten elhallgatott. A „megmentő” jéghideg szemmel, szinte gyilkos arckifejezéssel ránézett, majd sarkon fordult, és elsétált…

*

Haylie sokáig forgolódott este, míg végre képes volt elaludni. Képtelen volt felfogni, ami aznap történt vele. Végül azzal próbálta nyugtatni magát, hogy biztos csak valamiféle rémisztő véletlen. Bár félt, hogy az álom megismétlődik, mégis lehunyta a szemét. Álmában újra látta Gabrielt, ahogy megszorítja a karját, és a szőke fiút, aki megmentette.
Bumm. Haylie szobájának ajtaja kicsapódott, és benne megjelent a lány öccse. Kacagva berohant, és ugrálni kezdett nővérének ágyán.
- Végre ma van, végre ma van! – kiáltozta.
- Hagyj már békén, Colin! – Azzal Haylie a fejére húzta takaróját.
- De ma van Halloween. Megígérted, hogy idén jössz velem cukorkát kérni.
- Én ilyet nem ígértem.
- És azt is megígérted, hogy Wendynek fogsz öltözni. Én pedig Pán Péter leszek.
Haylie felmordult.
- Kelj fel, menj iskolába, hogy minél előbb hazaérj! – folytatta Colin.
- Attól, hogy hamarabb bemegyek, nem fognak előbb hazaengedni.
- Akkor is készülj, vagy megmondalak apának!
- Ha nem tűzöl ki a szobámból egy perc alatt, elintézem, hogy itthon kuksolj egész nap, és csak az ablakból lesheted a Halloweent! – szólt rá Haylie.
- Gonosz vagy! – kiáltotta Colin, és kirohant.
Haylie morogva kikászálódott az ágyból. Alhatott volna még egy órát, de nem érezte magát álmosnak. A háta közepére kívánta a Halloweent, öccsét pedig még inkább. Azon tűnődött, miképpen úszhatná meg ezt az egész felhajtást.
Mialatt ezen morfondírozott, kilépett szobájából, és a fürdőszoba felé vette az irányt.
- Haylie! – szólt utána az anyja.
- Mi van?!
- Colin elmesélte, hogy beszéltél vele. Miért kell ilyen undoknak lenned?
- Te nem lennél undok, ha korán reggel az ágyadon ugrálva ébresztenének?
- Ne keress kifogásokat! Unom már, hogy ennyire kezelhetetlen vagy. Szedd össze magad, különben nagy bajban leszel!
- Hű! Ez aztán a fenyegetés! – Haylie beviharzott a fürdőszobába. Az ajtót teljes erőből bevágta, majd magára zárta.
- Na megállj, te kis idióta! Csak kerülj elő, és móresre tanítalak! – üvöltötte az anyja.
Haylie remegett a benne fortyogó indulattól. Mialatt arcot és fogat mosott, átkozta a sorsot, amiért ilyen családba született.
A szokottnál hamarabb elkészült, úgy érezte, egy percet sem tud kibírni otthonában.
Mielőtt kilépett az ajtón, az anyja vetett rá egy gyilkos pillantást. Haylie ebből sejtette, hogy délután, amikor hazajön, tényleg bajban lesz…

Nem sokkal később rosszkedvűen baktatott az utcán. Most különösen nem volt kedve az osztályához. Átvágott a parkon, és épp azon tűnődött, hogy ellóg az iskolából, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett az arcánál. Odakapta a kezét, és rémülten tapasztalta, hogy az előző napi seb ismét vérezni kezdett.
Dermedten megtorpant. Lépteket hallott, de nem látott senkit. A park még mindig kihalt volt.
Aztán Haylie előtt váratlanul elsötétült a világ, és a földre zuhant…