Andrew beszaladt a szobájába, bezárta az ajtót, és az ágy alá bújt. A zár kattant, s az ajtó lassan kinyílt. Egy sötét alak közeledett az ágy felé. Ahogy haladt, egyre kirajzolódott sápadt bőre, melyet szinte mindenütt vércseppek borítottak.
Andrew remegett a félelemtől. Az alak letérdelt az ágy elé, és felhúzta a takarót. A fiú érezte, amint egy jéghideg kéz megragadja, és kihúzza az ágy alól.
- Kisfiam! Mi van veled? – Anyja magához ölelte. Andrew rázkódott, és a szeme fennakadt.
- Anya, gyere gyorsan! Már megint rohama van – kiáltott kétségbeesetten az anya.
Órákkal később Andrew fehér kórházi ágyban ébredt. Egy kopasz, szemüveges orvos mosolyogva jegyzetelt mellette. A fiú elolvasta a férfi névkártyáját. „Peter Lockhart”.
Az orvos kiment, majd pár percen belül egy másik lépett be Andrew édesanyjával.
- Áh, látom, felébredt – monta az orvos. – Már sokkal jobb színben van.
- Kicsim! – Az anyja odaszaladt hozzá. – Hogy érzed magad?
- Jól vagyok, anya, semmi baj.
- Asszonyom, talán még nem kellene felzaklatnunk. Jobb, ha megyünk is.
- Doktor úr – szólalt meg Andrew –, hol van a másik olvos?
- Milyen másik orvos?
- Peter Lockhart.
A férfi arca megkeményedett.
- Ez nem jó vicc – mondta.
- Miért?
- Dr. Lockhart épp tegnap halt meg.
Andrew döbbenten nézett rá.
- Az nem lehet! Hiszen itt volt! Mielőtt ön bejött, itt ült mellettem, és jegyzetelt.
- Nem tudom, honnan tudsz Dr. Lockhartról, de ő halott . felelte az orvos ingerülten.
- Biztosan csak hallucinál – motyogta az édesanyja bocsánatkérőn, miközben átölelte gyermekét.
- Nem! – tépte ki magát a karjai közül Andrew. – Itt volt, én láttam!
- Nyugodj meg! Ne zaklasd fel magad! – csitította az orvos, majd az anyához fordult: - Akkor sem értem, miért pont Peter Lockharttal jött elő.
- Ezt én sem értem, de…
Andrew hirtelen elkomorult, és a szeme furcsán csillogott.
- Valóban meghalt. Akkor már értem – suttogta.
- Tessék?
- Semmi. Pihenni szeretnék…
Az orvos felsóhajtott.
- Rendben. Jöjjön, asszonyom, hagyjuk őt pihenni.
- De… na jó.
Miközben kifelé indultak, az orvos fojtott hangon megjegyezte:
- Érdemes lenne végezni még rajta néhány kivizsgálást.
- ANYA! – ordított fel hirtelen Andrew.
Ijedten visszafordultak, és az anyja odasietett a remegő fiúhoz.
- Mi történt, kicsim?
- Beszélni akarok… csak veled!
Az anya ránézett az orvosra, aki sóhajtott.
- Öt perc. De aztán tényleg hagyni kell őt. – Azzal kiment.
Andrew odahajolt az anyához. Szeme lázasan csillogott.
- Anyu… bajban van egy lány, nagy bajban… Még él, de… Anyu, senki sem vigyáz rá, meg kell menteni, amíg nem késő…
- Nyugodj meg, drágám. Semmi baj nincs senkivel. Biztos még van egy kis lázad. – Azzal homlokon csókolta, és kiment.
- De anya!
Andrew feladta. Visszadőlt párnájára, és becsukta a szemét.
- Ébredj! – bökte meg valaki. – Nen szabad most aludnod.
Peter Lockhart állt ismét az ágya mellett. A fiú kiugrott az ágyból, és a sarokba hátrált.
- Mit akar tőlem? – kérdezte. – Kérem, ne bántson!
- Ne félj – szólt az orvos. – Nem foglak. Fontos feladatom van a számodra.
Jelentőségteljesen nézett Andrewra.
- Pár perc múlva behoznak egy fiatal lányt. Azt a lányt, akit te is láttál.
- Maga honnan tud róla?
- Haldoklik. A lelke a köztes világban bolyong.
Andrew közelebb lépett az orvoshoz.
- Mit kell tennem?
- A lány különleges. Miután megvizsgálták, nem szabad hagynod, hogy elaludjon.
- Miért?
- Azt később elmondom. Tedd, amit mondtam.
A folyosóról hangos beszéd hallatszott.
- Tizenkilenc éves lány, súlyos fejsérüléssel. Azonnali ellátásra szorul.
Andrew gyorsan odaszaladt a kórterem ajtajához. Résnyire kinyitotta, és kilesett rajta. Látta, amint egy lányt betolnak hordágyon egy félreeső terembe, majd jó néhány fehér köpenyes ember bemegy utána. Dobogó szívvel várt. Körülbelül fél óra múlva kijöttek az orvosok a teremből, és feszült arccal értekeztek. Miután eltűntek a folyosón, Andrew várt még egy kicsit, majd észrevétlenül átsurrant a másik terembe.
Földbe gyökerezett lábbal bámulta Haylie-t, aki lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Ekkor eszébe jutott, amit Dr. Lockhart mondott: Nem szabad hagynia, hogy elaludjon…

*

Haylie lebegett. Valahol, a semmi közepén. Érezte, hogy valaki figyeli őt.
A távolban feltűnt az a szőke fiú, aki egyszer megmentette. Elindult a lány felé, aki megbűvölten bámulta őt.
- Gyere! Fogd meg a kezem – szólalt meg a fiú.
„Nem szabad!” – csendült fel valahol egy hang. – „Maradj! Ne menj vele!”
Haylie azonban a szőke fiú felé hajlott. Elveszett az óceánszemekben, megbabonázta az a tökéletes arc…

*

Andrew odalépett Haylie-hez, és félénken megérintette a kezét.
- Ébredj fel! – szólt. – Térj magadhoz!
Haylie nem reagált. Andrew nem tudta, mitévő legyen.

*

A szőke fiú egyszerre keltett a lányban félelmet és sóvárgást. Haylie-nek minden vágya volt, hogy a karjaiba simulhasson…

*

Andrew erőt vett magán, és jó erősen belecsípett Haylie-be. A lány kiáltva ébredt. A két fiatal meredten nézett egymásra.
- Te meg ki vagy? – kérdezte Haylie.
- Andrew, de ez most nem fontos. Nem szabad elaludnod – hadarta a fiú.
Haylie-nek elakadt a lélegzete.
- Miért? – kérdezte, bár sejtette a választ.
- Ha elalszol… – kezdte Andrew.
- Meghalok, igaz?
- Igen?
- Honnan tudod?
- Egy… szellem mondta nekem.
Haylie szeme elkerekedett, majd zavartan nevetett.
- Egy szellem?
Andrew körbenézett, és megakadt a szeme az egyik sarkon.
- Igen – mondta. – Itt is van egy.
Haylie is a sarokra nézett.
- Én nem látom.
- Tudom. Csak én látom őket.
- Na, és – kezdte Haylie gúnyosan – Mit csinál?
- Nem baj, ha nem hiszel nekem. De én már csak miatta sem aludnék el. Mérgesnek tűnik.
- Hülyeség!
- Ne aludj el, ez a legfontosabb.
Ekkor négy orvos lépett be a kórterembe.
- Mit csinál itt ez a fiú? – kérdezte az egyik.
Karonfogták Andrew-t, és visszavitték a saját szobájába.
- Kérem, ne hagyják, hogy elaludjon! – kiáltott utánuk.
Bár nem találta szimpatikusnak Haylie-t a modora miatt, mégis feladatának érezte, hogy ébren tartsa.

*

- Így ni! – szólt egy orvos, miközben injekciót adott be Haylie-nek. – Ettől majd alszol egy nagyot, és utána jobban leszel.
- Köszönöm – mondta a lány. Nem érdekelte a furcsa fiú a szellemeivel. Rosszul érezte magát, és aludni akart. Látta, amint az orvosok kimennek a szobából, aztán minden elsötétült.
Lóháton ült. Egész testét páncélzat borította, és csupa állig felfegyverzett harcos vette körül, akik szintén lovon ültek.
- De én lány vagyok – szólt halkan magához. – Mit keresnék én egy harcmezőn?
- Hát nem emlékszel? – mondta a mellette lévő sötétbőrű férfi. – A hadseregünk csekély, így a harcra alkalmas nőket és gyerekeket is be kellett vonnunk.
- És hogy derült ki, hogy én alkalmas vagyok? – háborodott fel a lány.
- A lovagi tornán. Nem értem, mi van veled? A harc teljes figyelmet kíván. Légy éber. Védem a hátad.
- De én erre nem vagyok képes! – kiabálta Haylie kétségbeesetten. – Nem emlékszem semmiféle lovagi tornára, és nem vagyok harcos!
Lovát az ellenkező irányba rántotta, és vágtázni kezdett.
- Mit művelsz?! – kiáltott utána a férfi.
- Gyorsan! Kapjuk el! – dörrent valaki hangja.
Lódobogások és kiáltások zaja kísérte Haylie útját, aki rémülten menekült, és csak az járt a fejében, hogy minél előbb kikerüljön ebből az egészből. Nem értette, mi történik vele, és egyre jobban félt.
Váratlanul a lova ijedten megtorpant és felágaskodott, Haylie pedig leesett a hátáról. Erősen beverte a könyökét, de nem lett komolyabb baja.
A lány felült, és körülnézett. Rémülten vette észre, hogy egy szakadék szélén van. Már nem hallotta a harcosokat, a környék teljesen kihalt volt.
Legalábbis amíg fel nem tűnt ismét a szőke fiú. Jéghideg pillantással, rezzenéstelen arccal közeledett felé. Haylie-ben ismét feltámadt a félelemmel vegyes vágyakozás.
A fiú odaért hozzá, megragadta a karját, és felhúzta őt a földről. Ahogy Haylie-t tartotta, a lány pont háttal állt a szakadéknak.
- Vágysz rám, igaz? – szólalt meg halkan a fiú, miközben kisimított egy hajtincset Haylie arcából. Tekintete még mindig kifürkészhetetlen volt. A lány nem felelt.
- Ha átadod magad – folytatta a férfi –, akkor együtt fogunk zuhanni, és örökké velem maradsz. Csak engedd el magad… minden rendben lesz.
Haylie-nek minden vágya volt, hogy átadhassa magát a fiúnak. Egyre fáradtabbnak érezte magát, és meg akart szabadulni a fájdalomtól… meg akart pihenni…
A fiú közelebb hajolt hozzá. Haylie lehunyta a szemét…

*

Telefoncsörgés.
Haylie megrezzent, és felriadt. Bár a szemeit nagyon nehezen tudta kinyitni, mintha ólomból lettek volna a szemhéjai. Oldalra fordította a fejét. A táskája az ágy mellett lévő székre volt helyezve, és benne a mobilja kitartóan csöngött. Haylie kábán bámult a táskára. Rendes esetben egy ilyen altatóból még ágyúdörgés sem ébresztené fel a beteget. De ez a csörgés Haylie elméjének legmélyére hatolt. A lány kinyújtotta a kezét, hogy felvegye a telefont, és felkiáltott, mert ekor éles fájdalom hasított a könyökébe.
A telefon elhallgatott. Haylie nagy nehezen előkotorta a táskából, hogy megnézze, ki kereste.

A kijelző Gabriel számát írta ki…