Másnap reggel Haylie-t kiengedték a kórházból. Az éjszakai megfigyelés alatt nem történt semmi említésre méltó – leszámítva Haylie álmát, ami arról szólt, hogy egy medencében lebegett, majd valami húzni kezdte lefelé. Ismét a szőke fiú arcát látta, és ismét a telefonjának csörgése ébresztette fel. Utóbbi azért volt furcsa, mert Haylie mobilja ki volt kapcsolva.
A lány mindezt nem tudta mire vélni. Amikor az orvosok közölték vele, hogy elmehet, úgy döntött, egyedül megy haza, és nem hívta fel a szüleit.
Andrew-t is ezen a napon engedték haza. A fiú már kint állt a kórház előtt édesanyjával, amikor látta, hogy Haylie kilép az épületből.
- Várj, mindjárt jövök! – mondta az anyjának, majd a lány után szaladt. – Haylie!
Az említett visszafordult.
- Te meg honnan tudod a nevemet? És mit akarsz már megint?
- Amit a kórteremben mondtam, az nem vicc! Nem szabad elaludnod!
- Ó, nem? Micsoda ötlet! – gúnyolódott Haylie, ám Andrew nem hagyta magát.
- Furákat álmodsz, nem? Ne mondd, hogy nem történtek körülötted furcsaságok! A fejsérülésed sem volt véletlen…
Haylie-nek elakadt a szava.
- Veszélyben vagy – folytatta a fiú. – És ha ezt semmibe veszed, előbb-utóbb nem fogsz felébredni. Ezen gondolkozz el, kérlek. – Azzal Andrew sarkon fordult, és visszament az édesanyjához.
Haylie bizonytalanul tekintett utána, de aztán megrázta magát.
„Idióta” – gondolta, majd elindult hazafelé.

Senki sem volt otthon, mivel a szülei dolgoztak, Colin pedig óvodában volt. Haylie mélyet sóhajtott, bement a szobájába, és az ágyra rogyott. Ekkor észrevette, hogy az ablak üvegére kívülről egy papírt ragasztottak. Gyorsan kinyitotta az ablakot, és letépte róla.

„Akkor is beszélnünk kell! Ne legyél ennyire makacs, meg fogsz halni, ha így folytatod! G.”

Ez állt a papíron.
- A francba! – morogta Haylie. Dühösen széttépte a papírt, gyúrt belőlük egy galacsint, és a falhoz vágta.

*

Andrew épp az elmaradt házi feladatait pótolta, amikor a háta mögött kivágódott az ajtó. Ijedten megfordult, de csak annyit látott, hogy a szél lökte ki, mert nem volt rendesen becsukva az ablak. Odament hát, és bezárta. Majd visszafordult – és szembetalálta magát a szőke fiúval.
- Szóval bele akarsz kavarni a tervünkbe, mi? – szólalt meg az, vészjósló hangon. Andrew fel akart kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán.
A férfi megragadta a karját, majd a falnak lökte. Andrew beverte a hátát, és összeroskadt a fájdalomtól. Támadója odalépett, és szikrázó szemekkel nézett le rá.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha elteszlek téged láb alól – mondta halkan, majd háta mögül kést húzott elő. Lassan közeledett Andrewhoz, felrántotta a fiút, de aztán megtorpant. A fiú látta, hogy diadalittas mosoly suhan át az arcán. A szőke fiú elengedte Andrew-t, és eltette a kést.
- Ezúttal szerencséd volt! – szólt, majd köddé vált.
Andrew zavarodottan kuporgott tovább. Ki lehetett ez? Bele akar kavarni valakinek a tervébe? Ő? Nem is látta korábban ezt a fiút. És miért nem bántotta?
Semmit nem értett, de rossz érzés kerítette hatalmába…

*

Haylie dühét, amit Gabriel levele váltott ki, a fáradtság váltotta fel. Ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Ledőlt az ágyra, és lehunyta szemét.
„Tényleg nem szabad elaludnod” – ezzel a gondolattal merült mély álomba…
Az iskolában sétált. Az épület teljesen üres volt, az egész teret bevilágította az aranyló napfény. Ahogy a folyosón haladt, lépteket hallott a háta mögül. Gabriel közeledett hozzá, közben kinyújtotta kezét a lány felé. Újabb lépések. Haylie Gabriel és a szőke fiú közé került.
- Gyere! – szólalt meg a szőkeség természetes hangon, mintha ez magától értetődő lenne.
Haylie elindult felé, ám ekkor Gabriel utána kiáltott:
- Ne menj! Velem kell tartanod!
Haylie ránézett, majd megrázta a fejét, és folytatta útját választottjához. Gabriel utánasietett, elkapta a karját, és visszarántotta őt.
- Engedj el! – háborodott fel Haylie, és megpróbálta kiszabadítani magát.
- Nem!
- Segíts! – kiáltott Haylie a szőke fiú felé, ám ő nem mozdult, csak mosolygott kajánul, mégpedig Gabrielre.
- Úgyis az enyém lesz végül – mondta neki.
- Azt te csak szeretnéd! – vágott vissza Gabriel.
- Hagyj már békén! – üvöltött rá Haylie. – Mit akarsz tőlem?! Már rég szakítottam veled, add fel, és felejts el végre!
- Itt nem erről van szó! Ha hagynád, hogy elmondjam, megértenéd! Ha vele mész, meghalsz, mert ő…
Ekkor azonban a szőke fiú begurult, és egy hatalmasat taszított rajtuk, ezáltal mindketten a földre kerültek. Haylie erősen beverte a fejét. Érezte, hogy el fogja veszíteni az eszméletét.
Még hallotta Gabriel hangját:
- Haylie! Maradj, ne engedd… el kell mondanom… Haylie…

A lány verejtékben úszva riadt fel. Zúgott a feje. Ez a legutóbbi álom különösen felzaklatta. Tudni akarta, mire próbálja Gabriel felhívni a figyelmét, de közben idegesítette, hogy a fiú nem engedi őt a másikhoz. Haylie elveszett a csodás szempárban, és minden vágya az volt, hogy átadja magát a szőke fiúnak.
Megcsörrent a telefonja.
- Szia, Christine!
- Szia! – hallatszott Christine lelkes hangja. – Hazaengedtek már?
- Igen, ma reggel.
- Szóval otthon vagy? Átmegyek.
Haylie tiltakozni akart.
- Nagyon fontos dolgot kell mondanom – mondta Christine ellentmondást nem tűrően.
- Mit?
- Megtudod. Máris indulok.

*

Andrew épp felállt, amikor édesanyja benyitott a szobájába.
- Csináltam ebédet – mondta. – Éhes vagy?
- Igen, mindjárt lemegyek.
Vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon, majd követte anyját az ebédlőbe.
Édesapja az asztalnál ült, és mikor Andrew belépett, széles mosolyt küldött fiának. Erre Andrew is elnevette magát.
- Mi az? – kérdezte anyja, miközben tekintélyes nagyságú fazekat helyezett az asztalra.
- Semmi – vágta rá Andrew, és leült. Anyja először neki, majd magának szedett az ételből.
- Jól vagy, fiam? – érdeklődött az apa.
Andrew bizonytalanul bólogatott.
- Andrew, te meg mit csinálsz? – kérdezte édesanyja.
A fiú nem felelt. Apja arcáról is lehervadt a mosoly.
- Ne haragudj! – mondta, majd felállt, és az ablakon beszűrődő fénybe lépett. Vetett még egy utolsó pillantást családjára, majd eltűnt.
Andrewnak eszébe jutott az a négy évvel ezelőtti nap, amikor megtudta, hogy apja autóbalesetben elhunyt. Lehajtotta a fejét. Sajnálta, hogy édesanyjának nem beszélhet arról, hogy ő tartja a kapcsolatot halott apjával. De tudta, hogy nem értené meg…

*

- Térjünk rögtön a tárgyra! – kezdte Christine, miután leültek Haylie szobájában. – Azokról a különös dolgokról van szó, amik az elmúlt napokban történtek veled.
- ???
- Tudod, például az a szőke srác…
Haylie arca lángba borult.
- Honnan tudsz te erről? – fakadt ki.
- Az mindegy – felelte Christine könnyedén. – A lényeg, hogy ne add meg magad neki, mert ő a Halál oldalán áll.
Szavait pár másodperces csend követte.
- Mi?! – hebegte végül Haylie.
- Jól hallottad. Te csak egy újabb áldozat vagy számára. Ha engedsz a csábításnak, meghalsz. Utána pedig új áldozat után néz.
- Ez őrültség! – csattant fel Haylie. – Honnan veszed ezt az egészet? Csak nem Gabriel tömte tele a fejedet?
- Áh, és ami Gabrielt illeti… – kezdett bele Christine, de Haylie erre felugrott.
- Tudtam! – kiáltotta. – Ezúttal rajtad keresztül próbál a közelembe férkőzni, és ennek érdekében kitalál egy ilyen idióta mesét. De most megmondom neki a magamét! – Ezzel sarkon fordult, és kirohant a lakásból.
- Várj! – kiáltott utána Christine, ám Haylie nem figyelt rá.
Egészen Gabrielék lakásáig futott. Amikor odaért, zihálva megállt. Várt néhány percet, amíg levegőhöz jutott, majd becsöngetett a takaros kertesházba.
Gabriel édesanyja nyitott ajtót. Amikor meglátta Haylie-t, szeme furcsán csillant.
- Jó napot! – köszönt a lány. – Gabriel itthon van? Sürgősen beszélnem kell vele!
- Gabriel? – Az asszony szája megremegett, szemét elöntötték a könnyek.
- Igen… mi történt? Rosszat mondtam?
- Gabriel két hónapja halott! – sírta el magát az édesanya.
Haylie ledermedt.
- Tessék?
- Öngyilkos lett! Nem sokkal a szakításotok után… és még van képed idejönni? – Az asszony rácsapta az ajtót.
Haylie körül forgott a világ. Gabriel halott… de hát folyton zaklatja őt! Mégis…
Teljesen összezavarodva ment haza. Christine ott várt rá.
- Most már érted? – kérdezte.
- Menj el – motyogta Haylie színtelen hangon. – Ezt át kell gondolnom.