Ki vagyok szolgáltatva neked. Tudom, hogy bármelyik percben végezhetsz velem. Ahogy elrántasz magaddal, késsel a másik kezedben, lepereg az életem, és félek. Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan férfit fogok kívánni, aki veszélyt jelent rám, és aki kénye-kedve szerint eltaposhatna.
Berántasz a bokrok közé, messze a többiektől, ahol már senki sem láthat bennünket, és nem hallja majd senki a sikolyaimat. Nekilöksz egy fatörzsnek, és nem hagysz összegörnyedni. Megtartasz a vállamnál fogva, majd a holdfényben villan a késed. Felsikoltok, amikor lecsapsz rám. Aztán ráeszmélek, mit csinálsz… A ruháimat hasítod szét. Nem érinti a kés a testemet. Olyan gyorsan történik minden… Meztelen vagyok, és te nekem esel, durván, határozottan és kegyetlenül. Szorítasz, csókolsz, birtokolsz. Én pedig csak átadom magam… - (The Answer – Solas)

Selyemtakaró, baldachinos ágy, és a meztelen testem, ahogy elnyúlik a kéjes sötétségben. Kifosztott vagyok, magányos, elhagyott. Engem csak percekre szeretnek. Azok a percek éltetnek a sötét mindennapokban. Már rég nem tudom, ki vagyok. Csak a testem él, amely mohón, éhesen nyeli magába a vágyat, az érzéki bűnt. Minél többen használnak, annál többre vágyom. Ez egy véget nem érő körforgás. Elvesztem. Csak várom a következőt, aki majd magáévá tesz, akinek forró érintései bejárják a testemet, aki úgy tesz magáévá, ahogyan csak szeretne, én pedig készségesen hajlok alá. Nem akarom, hogy véget érjen az éjszaka, mert ha eljön a nappal, akkor szertefoszlik a varázs, a perzselő, égető bujaság, és megint szembe kell nézni az ürességgel, a fájdalommal, a magánnyal. Ilyenkor legalább elhihetem, hogy nem vagyok egyedül. Érezhetem egy kicsit, hogy kellek. És ez nekem most elég. Csak ez éltet. – (NearLY – All is Lost)

Az autó motorháztetején ülünk, és boldogok vagyunk. Nézzük a tájat, amely megfesti boldog, felhőtlen gyermekkorunkat. Milyen csodálatos volt, emlékszel? Gondtalannak lenni, felszabadultan, önfeledten játszani, nevetni, történeteket, meséket kitalálni, szárnyalni az örömmel, amit csak mi ketten értettünk igazán. Ez a mi közös világunk volt. Most, ahogy itt ülünk, és nézzük a tájat, gyermekkorunk táját, újraélhetjük. Látom magunkat kicsi gyermekekként, ahogy szaladunk a réten, ahogy ámulva bámuljuk a messzi hegyeket. Hallom a fülemben a régi dallamokat, amelyek visszahozzák azokat az érzéseket. Nem tudom, te hogy vagy ezzel… Ha én meghallok egy olyan dalt, ami gyerekkoromban szólt a rádióban vagy a tévében, akkor onnantól kezdve az a dal mindig arra az időszakra fog emlékeztetni. Ha hallom, akkor újra gyermek vagyok lélekben. Ezek lehetnek egyfajta menedékek is, elindítom a dalokat, és beburkózom azokba az érzésekbe, amelyek gondtalan gyermekszívemet dédelgették egykoron. Olyan jó érzés most veled ülni itt, veled együtt emlékezni, visszarepülni az időben! Megfogod a kezemet, és ahogy rád nézek, látom tekintetedben a nosztalgia foszlányait. Merengő, halovány mosoly játszik az ajkadon. Összebújunk, és csak nézzük gyermekkori önmagunkat, akik még igazán boldogok voltak, akik még igazán, felhőtlen örömmel éltek. – (Scorpions – Wind of Changes)

Kiürítem a borosüveget. Émelygek egy kicsit, de most még ez is jó. Elindulok, hogy megkeresselek. Nem tudom igazán, ki vagy, de láttalak, amikor néztél engem. Sötét ígéretek izzottak a tekintetedben, megnevezhetetlen, hívó érzések, amelyeknek utána akarok járni. Kereslek, mert egyetlen pillantásoddal éreztetted velem, hogy élek. Amit az alkohollal próbáltam elfedni, azt te kihoztad belőlem, és most már be kell fejezned a művedet. Kereslek a szűkös lakásban, az összezsúfolódott, bulizó emberek között, és tudom, hogy ha megtalállak, akkor ott valami meg fog változni. Onnantól kezdve, hogy újra a szemedbe nézek, többé már nem leszek az, aki régen. Talán erre van szükségem ahhoz, hogy új életet kezdjek. Kereslek, mert élni akarok. Kereslek, mert félek meghalni. – (Sia – Chandelier)

Milyen furcsák az emberek… Komolyan azt hiszik, hogy megmondhatják mindenkinek, mi a helyes, mi nem?
Egyre többen gyűlünk össze a koszos utca félreeső sarkában. Minden újabb ember erősíti azt a furcsa, névtelen összetartást, amit mi, ismeretlen emberek nyújtunk egymásnak. Kimondatlan dolgok tartanak bennünket össze. Talán mindannyian ugyanazoktól a problémáktól szenvedünk. Vagy még ha a probléma más is, az érzések ugyanazok.
Lassan elindulunk, így együtt, ahogy vagyunk. Céltalanul, mégis határozottan lépdelünk előre. Egy szót sem kell váltanunk egymással. Tudjuk, hogy minket valami örökre összekötött. Mindannyian, ahányan vagyunk, kitartunk emellett az új, lassan feltámadó tűz mellett. Nem széledünk szét, pedig már haladunk egy ideje, de kitartunk egymás mellett. Ma végre összeálltunk mi, bántalmazottak, és bebizonyítjuk a világnak, hogy értékesek vagyunk. Hogy nem tiporhat el bennünket senki és semmi. – (My Gift To You – Ez a város)

Egy csapat vagyunk. Nem számít, miben különbözünk egymástól, mi mind összetartunk. Mert van bennünk valami közös, amely szövetséget köt köztünk. Mind kimásztunk egy mély gödörből, erősebben, mint valaha. Nekünk nem osztotta az élet két marokkal, bőséggel a jót. Embert próbáló helyzetek sokasága edzett meg bennünket, és mi ettől lettünk erősek. Hátránnyal indultunk másokkal szemben, de előnyt szereztünk a tanult dolgokkal. Már nem mutatjuk ki, ha fáj valami, már meg tudjuk magunknak tartani a könnyeket, már nem adjuk meg azt az örömet az ellenségeknek, hogy gyengének lássanak minket, és még egyet belénk rúgjanak. Nem. Mostantól nekünk is megvan a magunk világa, erővel, hatalommal és tudással. De mi sosem fogjuk elfelejteni, honnan is jöttünk. Éppen ezért vagyunk erősek. Mert mindent megbecsülünk, ami jó csak történik velünk, vagy amit önerőből elértünk. – (Lord of the Lost – Credo)

Merre vagytok? Hol jártok, ti gyönyörű emlékek? Hová bújtok el, amikor emlékké váltok az élményből, múlttá a jelenből? Miért nem maradtok velem? Olyan csodálatos nyár volt, és még ha az évszaknak rendeltetésszerűen változnia is kell, ti miért nem maradtok jelennek? Én még veletek akarok maradni. Ugyanolyan gondtalanul szeretnék sodródni, mint az elmúlt hónapokban. Nekem ennyi nem volt elég. Még kell. Még szükségem van rátok – talán örökre. Miért vagytok átmenetiek? Ne bújjatok el! Ne meneküljetek előlem! Ne lökjetek ki egy szürke, unalmas jelenbe, és ne húzódjatok be a múlt árnyai közé! Gyertek vissza! Én még élni akarok! Megélni… Örökké csak megélni a jót… Kérlek! – (Negative – In My Heaven)

Minden szürke és ürességtől kongó. Úgy ballagok, mintha utoljára tenném. Még egyszer mindent megnézek alaposan, hogy elraktározhassam az elmém legmélyén, és bárhová is megyek ezután, magammal vihessem a darabkákat. Bárcsak volna mellettem valaki, akivel még egy utolsó eszmecserét lefolytathatnék, vagy akit még utoljára megölelhetnék. Annyira szörnyű így egyedül… Így sokkal nehezebb a világra koncentrálni, elraktározni az emlékeket, a részleteket, mert hajlamos vagyok a magány sűrűjébe belesüppedni. Kihalt üzletek, templom, szürke házak… Lassan, beletörődve haladok el mellettük. Egykor itt volt az otthonom. Egykor emlékek kötöttek ide. Mára elkoptak, elhalványultak, foszlányok sem maradtak belőlük. Nem maradhatok tovább. Mennem kell. Hogy hová, nem tudom. Csak menni, lassan, beletörődőn, cél nélkül… Egyszer talán majd megérkezem valahová, ahol véget ér az út. Egyszer talán hazaérek, bárhol is legyen az. Talán várnak rám valahol, valakik. De itt már semmi keresnivalóm. Mennem kell. Úgy ballagok, hogy már tudom, utoljára teszem. – (Lacuna Coil – Senzafine)

Mocskos, üres, szinte gépies az egész, amit művelünk. Csak a testiség van. Lélek sehol. Úgy falom az érintéseidet, úgy fogadlak magadba, mint egy szégyentelen kurva. Pedig az arcodra már most nem emlékszem. Állatias ösztön vezérel minket, aminek most teret kell adni, mert ha magunkba fojtjuk, és úgy megyünk tovább, mintha nem lenne ott, akkor beleőrülhetünk. Felrobbanhatunk. A vágynak engedni kell, hogy elmúlhasson, és ne kísértsen minket tovább. Most egymáséi vagyunk, testünk kiéli a sóvárgást, holnap pedig már nem is fogunk emlékezni arra, hogy egyáltalán kívántuk a másikat. Csak ennyi kell, és jobb lesz. – (Road – Nem kell más)
 

Önfeledt hullámok mossák el a hétköznapok korlátait. Hangos zene lüktet mindenütt, mi pedig, a közönség, az összeverődött idegenek, együtt mozdulunk, ugrálunk, egy emberként sodródunk a ritmussal és a dallamokkal. Ha valaki boldogan felnevet, mi is vele nevetünk. Mi vagyunk a buli, a felhőtlen szórakozás. Nem számít, hogy néhány óra múlva már nem látjuk egymást, és hogy csupán erre a rövid időre válunk egymás életének részévé. Most nincsenek ezek a nyomasztó gondolatok. Most semmi sem húz le minket a mélybe. Csak a tánc van, a zene, a közös mozdulatok, az a különös illékony összetartás, amelyet egy jó parti ad a résztvevőknek. Úgy mosolygunk össze, úgy énekeljük együtt a szöveget, mintha régi ismerősök lennénk. Csupa idegen arc nevet egymásra, idegen kezek fonódnak össze, idegenek válnak néhány dal erejéig barátokká vagy még többé. Csak sodródunk, teli torokból énekelünk, és szárnyalunk, repülünk a világ felett. – (Brains – Blazing)