Nem értem, mit keresek itt. Elcipeltek magukkal egy diszkóba, ami sosem volt az én világom, úgyhogy csak állok a villódzó fények között, és nem tudok mit kezdeni magammal. A többiek átszellemült arccal, vidáman rázzák magukat a tuc-tuc zenére. Így kívülről nézve egyáltalán nem tűnnek olyannak, akik érdekeltek a színház, a musical világában. Ugyanolyanok, mint a többi ember, felszínesnek és unalmasnak tűnnek. Ha nem tudnám, hogy néhány órával ezelőtt még velük próbáltam a színpadon, tényleg ezt gondolnám róluk. Hogy tudják itt jól érezni magukat? Hogy képesek ilyen minőséget nélkülöző, zenének csúfolt zajra táncolni? Ők, akik előtte musicalbetéteket énekeltek teljes átéléssel… Vagy velem van a baj?
Kihátrálok a táncoló tömegből, és fáradtan lerogyok az egyik asztalhoz. Baromi egyedül érzem itt magam. Miért is hagytam magam elrángatni? – (La Buche – You won’t forget me)

A színpadon állva egy teljesen másik világba kerülök. Amikor a deszkákra lépek, még érzem az árnyakat magamban, a bánatot, az élet nehézségeit, de ahogy beérek, átlépek egy másik dimenzióba. Már nem én vagyok itt, hanem valaki más, attól függ, kit alakítok, de ő vagyok én ezekben a percekben. A lelkem ilyenkor mintha elszakadna a testemtől, és szárnyalna, fent, a világ felett, féktelenül és szabadon. Már nincsenek meg a hétköznapi gondolatok, amelyek egyébként olyan gyakran nyomasztanak. Ilyenkor több vagyok, mint amit máskor érzek. Megtelek élettel, színekkel, dallamokkal és szépséggel. Ledobom a súlyt a vállamról, lebegek, szinte érzem a szél cirógatását. Nem jut el hozzám a külvilág, senki sem ránthat vissza. Azt kívánom, bárcsak örökké így lenne. Bárcsak ez volna az igazi életem! Nem akarok kiesni ebből, nem akarok visszatérni a valóságba. Pedig tudom, hogy hamarosan véget ér ez a gyönyörű illúzió… - (Hilary Duff – Fly)

Fogalmam sincs, mennyi ideje sírok már. A szememet marja az égő érzés, feldagadt a könnyektől, és még mindig nincs vége. Úgy érzem, kifosztottak. Kifordítottak, aztán elhajítottak a sarokba. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm, amiért visszaél a szaktekintélyével, a tapasztalataival, a korkülönbséggel, és legfőképpen a gyengeségemmel. Magamat is gyűlölöm, amiért hagyom neki. Miért nem vagyok képes a sarkamra állni, és megvédeni magam? Miért hagyom, hogy itt is belém töröljék a lábukat mások? Hiszen nem ezért jöttem a társulatba! Hanem azért, hogy magamra találjak, és éljem az álmaimat. Erre megint ugyanaz történik, mint máskor, hagyom szétesni a dolgokat… Miért? Ez nem történhet meg!
Váratlanul tör rám a düh és a makacs elhatározás, ahogy feltápászkodom a földről. Nem hagyom magam tovább gyötörni! Most odamegyek hozzá, és ha a fene fenét eszik, akkor is megmondom neki a magamét! Ideje életemben először megvédenem magam. – (Three Days Grace – I Hate Everything About You)

Rekedt a torkom a kiabálástól. A mellkasom zihálón emelkedik és süllyed, elüvöltözött szavaim pedig még ott lebegnek a levegőben. Látom, hogy megdöbbent. Sőt, szerintem sokkot kapott. Legvadabb álmaiban sem számíthatott arra, hogy én fogok így nekitámadni egyszer. Ami azt illeti, én sem számítottam erre. Nem ismerek magamra, de mégis… valami különös elégedettség önt el. Végre! Végre kimondtam. Nem hagytam magam eltiporni.
Ő csak bámul rám tágra nyílt szemekkel, dermedt arccal, és nem szól egy szót sem. Csak néz. Elszántan állom a tekintetét. Azért sem kapom el a fejemet! Lássa csak. Nézzen csak! Lássa, hogy több van a szemem mögött, mint amit ő eddig gondolt. Nem vagyok többé az a naiv, gyenge kislány, akit csak kinevetni lehet. Súlyos a csend, ami ránk telepszik, de egyikünk sem igyekszik megtörni azt. Mert ennek most így kell lennie. Még nem születtek meg a megfelelő szavak, amelyek visszavihetnek minket a jelenbe. – (Godsmack – I Stand Alone)

Ahogy menetelünk, és járjuk a betanult koreográfiát, valami történik. El-elkapjuk egymás tekintetét, és mosolygunk. Olyan, mintha régi barátok lennénk. Valami kezdődő érzés fonja össze a lelkünket, amit talán összetartásnak hívnak. Most egységet alkotunk, együttműködünk, minden lépésnek, mozdulatnak megvan a helye, és ez az első alkalom, amikor nem nehezítjük egymás dolgát, hanem ellenkezőleg, figyelünk, reagálunk, elősegítjük a másik koreográfiáját. Furcsa kis csapat vagyunk, szedett-vedett és óvatos, de most elkezdődött valami új dolog, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, és segíthet bennünket a későbbi munkában. Ez pedig csodálatos. – (Kelly’ Heroes – Burning Bridges)

Együtt ugrálunk a koncerten, és üvöltjük a dal szövegét. Összekapaszkodunk, hogy ne sodródjunk el egymástól. Olyan jó érzés végre tartozni valahová… A zenekar csak úgy zúz, darál a színpadon, beszippant minket a világba, amelyet ők teremtettek. Néha összenevetünk a többiekkel, néha egymásnak énekelünk. Különös érzés hallani, ahogy a hangunk összefonódik egy egésszé. Akárcsak a próbákon a kórusdalokban. Olyan, mintha együtt valamiféle terápián vennénk részt, amely segít összekovácsolni bennünket, és ennek majd hasznát vehetjük az előadásokon. De most nem akarok ezen gondolkodni, most csak jólesik elengedni mindent a fejemből, és egyszerűen megélni a pillanatot. Ugrálni, táncolni, énekelni együtt, kiadni minden felgyülemlett feszültséget. Ez az este a miénk. – (AFI – Miss Murder)

Nem tudom, ki tett be egy rockszámot a magnóba, de egyszer csak bömbölni kezdenek az első taktusok. Miközben pakolászunk, önkéntelenül elkezdjük rázni magunkat a vad dallamokra. Én nem ismerem ezt a számot, de aki igen, az együtt énekel a felvétellel. A szöveg néhol igencsak megbotránkoztató, amitől mi, a többiek vihogni kezdünk, mint az ostoba tinilányok. Valaki a haját rázza, valaki csak úgy mellékesen tánclépésekkel közlekedik, és az általános jókedv mindenkire átragad. Amikor betoppan Szilárd, érezhetően megszeppenünk, de a rendező úr nem kezd el kiabálni, hogy mégis mit művelünk. Sőt, terpeszbe vágja magát, és gitárszólót imitál, amitől ismét kacagni kezdünk. Van, aki utánozza, mások táncolnak tovább. Én is az utóbbit teszem, közben nevetek, és felhőtlenül boldognak érzem magam. A refrén egy-két sora már meg is tapadt a fejemben, és halkan énekelem a többiekkel. – (Kalapács – Vége a dalnak)

Ünnepélyes, feszült csendben készülődünk az előadásra. Hamarosan kilépünk a színpadra, készen arra, hogy beszippantson minket az elképzelt világ, a fiktív karaktereink és a megírt események. Miénk lesz az egész. Mit lehet egymásnak mondani az utolsó percekben? Talán semmit, ezért végül nem is tesszük. Csak várunk. – (The Tudors Main Title Theme)

És zajlik. Zajlik az előadás. Mintha minden felgyorsult volna, mintha valami különös hullámvasúton ülnénk. Vagy egy száguldó vonaton, amelynek nincsenek külön állomásai, onnantól, hogy felültünk rá, száguldunk a végállomásig. Már nem számít, kik voltunk azelőtt, ki kivel veszett össze, ki sértett és ki büszke, ki a jó vagy ki a rossz, most egy másik világban vagyunk, és itt csak az számít, amit fiktív karakterekként megélünk. Lehet valaki főszereplő, háttérkarakter, tömegjelenetes, akkor is ugyanazt éljük: egység vagyunk egy száguldó, idegen úton. Mi alkotjuk ezt a világot, és nekünk kell beletenni azt, ami mélyen a szívünkből érkezik. Elfelejtve, kik vagyunk a hétköznapokban. Mert most átváltoztunk másokká. Itt minden más. Az emberi kapcsolatok, a mondatok, történetek, szavak. Minden. És éppen zajlik. – (Arion – At the Break of Dawn)

Ádámék valami bolondos dalt adnak elő a másik darabból. Úgy mozognak, mint a rongybabák, az arcuk is olyan bugyuta, mintha a gyártójuk külön rájuk festette volna. Hihetetlen, milyen gyorsan át tudnak lényegülni, amikor két perccel ezelőtt még beszólogattak egymásnak. Ennyit tesz a színházvilág? Arcokhoz tartozó szerepek, szerepekhez tartozó érzések. Maszkokat pakolunk magunkra, lassan elfelejtve, melyik is az igazi arcunk. Most ott bolondoznak a színpadon, de ha onnan lejönnek, amint elcsendesültek az utolsó dallamok, mi lesz? Megint haragosokká válnak? Vagy még beléjük ragadva ott lesz a csibészes vidámság, amit a dal megkövetelt, és az elmossa a korábbi nézeteltéréseket? Mindenesetre erre kíváncsi vagyok. Ahogy arra is, hogy én mikor leszek ilyen könnyed varázsütésre… - (Kaiser Chiefs – Ruby)