Baljós fuvallatok rebbentik meg az eddig mozdulatlan teret. Itt állsz előttem, tekinteted ijesztően villog. Reszketek. Úgy érzem, bármelyik pillanatban lecsaphatnak rám, akár egy riadt vadra a vadászok. Még mindig nem szólsz egy szót sem, de közelebb lépsz. Aztán még közelebb. Hátrálnom kellene, de mintha jéggé fagyott volna a testem. A szívem őrülten dübörög a mellkasomban. Félek tőled, mégis azt akarom, hogy érints meg. Már csak néhány centiméter választ el minket egymástól. Fogva tart a tekinteted, nem tudok elnézni. Nehézkesen veszem a levegőt.
Váratlanul rántasz magadhoz. Halkan felsikoltok, de csókkal fojtod belém a hangot. Ahogy megérzem forró ajkaidat az enyémen, valami elszakad bennem. Önkéntelenül kapaszkodom bele a válladba. A mögöttem lévő fának taszítasz, csókodat elmélyíted, és kezed mohón kezdi simogatni testemet…
(The Answer – Solas)

Ünnepélyes zene vezeti be a következő előadást. Csuklyába bújt férfiak töltik meg a színpadot. Egyikőjük énekelni kezd, a többiek kórusként kapcsolódnak be. Olyan gyönyörű, olyan borzongató, hogy a hideg futkos a hátamon, és érzem, hogy libabőrössé válok. Úgy érzem, örökké el tudnám hallgatni a dalukat.
Most egy fiatalabb fiú veszi át a szólót. Különös férfiszoprán hangja van, a nézők nagyon ünneplik. Hamarosan újra a refrén következik, most már a férfiszoprán fiú hangja mögé állva. Együtt egy csodaszép egészet alkotnak. Csodálatos. Gyönyörű. Azt hiszem, megérte benéznem erre az előadásra.
(Gregorian – Masters of Chant)

Szótlanul ülünk az autóban, miközben féktelenül száguldunk az úton. Tűnődve nézem az elsuhanó tájakat. Pusztaságot látok, ami valamiért vonz. Vajon miért? Üresség, és mégis…
P. fékez, leállítja a motort.
- Dolgom van – közli halkan, majd kiszáll a kocsiból. Körbenézve a homlokát ráncolja.
Én is kikászálódom az autóból.
- Hát, itt nehéz lesz elbújnod, hogy elvégezd a dolgodat – jegyzem meg gúnyosan. Ahogy rám tekint, mintha nevetne a tekintete.
- Ez igaz, de itt legalább nincs közönségem – feleli.
- Dehogynem! Hát itt vagyok én is! – kérem ki magamnak.
- És mindenképpen végig akarod nézni a műsort? – csipkelődik, miközben teátrálisan elkezdi kigombolni a nadrágját.
- Isten ments! – hátrálok megrökönyödve, aztán inkább elfordulok, és megindulok a pusztaságban. Milyen békés itt…
(Yüksem Sadakat – Kafile)

Dühös vagyok. Végtelenül dühös. Elkeseredett, csalódott. Az indulat szét akarja feszíteni a mellkasomat. Legszívesebben mindent darabokra törnék, ami csak a kezem ügyébe kerül.
Nyílik az ajtó, de nem nézek oda. Nem akarom látni őt. Túlságosan gyűlölöm ebben a pillanatban. Ő azonban közelebb óvakodik, és leül az ágy szélére, mellém. A kezem után nyúl, de én elrántom. Ha most hozzám ér, biztosan agyonverem – vagy pedig megcsókolom…
- Sajnálom – suttogja. – Kérlek, bocsáss meg!
Nem. Nem bocsátok meg. Ebből elég volt egy az életem során, nem vagyok hajlandó újra belemenni egy ilyen szituációba. Megfogadtam magamnak, hogy soha többé, és ez így is lesz. Nem érdekel, hogy mennyire szeretem…Ó, dehogynem, a kurva életbe, nagyon szeretem… Miért kellett ezt tennie velem? Miért?! És én miért engedtem ennyire közel magamhoz, hogy sebezhetővé és elárulhatóvá váljak?
(Saliva – Always)

Aprót sikkantva hátraugrom, de ekkor ölelő karok között találom magam.
- Ne félj! – súgja mögöttem. – Itt vagyok.
Istenem, hát ő az, és itt van… Megfordulok, és a karjaiba borulok. Szorosan magához ölel.
- Gyere – mondja csendesen. – Nem maradhatunk itt!
Ezzel kézen fog, és a kezemet fogva vezet maga után. Engedelmesen lépkedem mögötte. Távolról puskadördülést, robbanásokat hallunk, ilyenkor összerezzenek. Miért kell ennek az országnak örökké háborúznia?
Victor behúz egy bokros területre. Leguggolunk, úgy suttogja:
- Hamarosan eljutunk Pillenda határához, és biztonságban leszünk.
(Emma – Circle of the Light)

- Ne száguldozz már így, a fene vinné el! – kiáltok. – Leviszi a szél a hajamat.
- Nyugi, kopaszon is jól fogsz kinézni! – ugrat Hanna, és csak azért is gyorsít.
Öcsi inkább nem mond semmit, de láthatólag mintha az életéért imádkozna.
Máskor szeretem a száguldozást, de most eleve ideges vagyok. Semmi kedvem az idióta rokonokhoz, akkor már inkább csavarodjunk fel egy fára, de csak száguljunk.
Hanna hirtelen ránt egyet a kormányon, mire kis híján öcsém ölében landolok. Végül egy kihalt területen Hanna fékez. Vigyorogva néz ránk.
(Linkin Park – Faint)

Iszonyatosan vágyom rád. Sosem éreztem még ilyen erős lüktetést, sosem kívántam ennyire senkit. Abban sem vagyok biztos, örülök-e ennek. Olyan sebezhetőnek érzem magam ettől…
A szemedbe nézek. Tekinteted szokásos melegében most valami mást is látok. Talán éppen ugyanazt a tüzet, amit magamban érzek. Odalépsz hozzám, finoman a két kezed közé fogod az arcomat. Kérdőn nézel, mint aki engedélyt vár. Lehunyom a szemem. Legyen ez az engedély!
Meleg, forró ajkaid az enyémre tapadnak. Óhatatlanul felnyögök. Ez… nagyon jólesik… többre vágyom, még többre. Már nem is figyelem, ki mélyíti el a csókot, csak azt érzem, hogy a nyelvünk összesimul, táncot járnak egymással. Átölelsz, kezed felcsúszik a hátamon, és én reszketek…
(Roxx69 – A jel)

Önfeledten táncol az egész csapat. A koreográfia egyszerre vicces és magával ragadó. Olyan mókásan emelgetik a kezeket-lábakat, mégsem érzek késztetést, hogy kinevessem, mert annyira elkapja az ember figyelmét. Vidámmá válok, ahogy nézem őket. Mindeközben a zenekar is csupa mosoly. A frontember iszonyat jó kedélyű, az egész lénye sugárzik a vidámságtól. Minden hang a helyén van, mégsem azért hallgatja az ember, mert konzervatóriumba illő dalolászást vár. Egyszerűen csak életöröm, vidámság és boldogság árad a teljes csapatból.
(Che-MD – Voda e cu noi)

Ma elcsábítok valakit. Ezért jöttem ide. A disco lüktető zenéje segít abban, hogy felszabaduljak, és elhiggyem, vagyok annyira vonzó, hogy csábítani tudjak. Először még alig vannak a teremben, és hülyén érzem magam, amiért szinte egymagamban táncolok. De elhatároztam, hogy nem adom fel. Csak azért sem. Táncolok és táncolok, eljátszva, mennyire jól érzem magam, és mennyire egyben vagyok.
Elkapom egy srác pillantását. Magabiztos álcával rámosolygok. Ő is mosolyog, közelebb táncol, még közelebb, végül már összesimulva folytatjuk a mozdulatsort. Megsimogat. Érzem, hogy itt a lehetőség. Feltekintek rá, odahajolok, ő pedig megcsókol. Nem teketóriázik, azonnal a nyelvével tör magának utat. Jólesik. Szépnek érzem magam. De mi legyen a folytatás?
(Kate Ryan – Libertine)

Furán érzem magam. Mintha lappangana bennem valami, ami mégsem tud kitörni belőlem. Egy helyben állok, és nem értek semmit. Mi történik velem? Mi ez az egész?        
P. feltesz valami zenét. Halk basszus, éteri női ének tölti meg a szobát. Ez a fajta zene máskor megnyugtatna, most mégis feszültté válok tőle. Mert ez most olyan becserkészős zene. Mint az elcseszett zsé kategóriás romantikus filmekben, amikor a pasi feltesz egy jó kis szexi zenét, majd rátapad a nőre. Semmi kedvem zsé kategóriás film főhősévé válni, mindig utáltam őket.
És baszki, ez tényleg közeledik… elindult felém. Hátrálok, mire megtorpan.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Nem egy romantikus filmben vagyunk – bököm ki. Láthatóan meglepődik.
- Tessék?
- Most akkor halk zene és becserkészés következik?
(Ace of Base – Happy Nation)