Félek a Holdtól, melynek hívása késként vág
Félek, hogy mit rejt még előlem a világ.
Talpam alatt ropogó halott falevelek 
Verik fel a csendet, amerre csak megyek.
Elhunyt az erdő, pusztán dermedt festmény ez
Az ágra fagyott madár már semmit nem érez.
Dermedt vagyok én is belül, mégis lépkedek
S elhitetem magammal, hogy újra élhetek.

*

Látom, ahogy a hit zörögve besarazza a kutat
Elzárván így a rosszat, és én elkezdhetem az utat
Egy szebb, jobb élet felé, ahol nincs visszahúzó erő
Bár a napfény még kicsi, gyenge, és szemerkél az eső
De hiszem: el fogok jutni oda, ahol lennem kell
Nem baj, ha a kérdéseimre senki nem felel
Egyedül is megcsinálom, igenis élni fogok
Rossz emlékeket magammal már nem hozok
Ott maradtak a kútban, sárréteggel fedve
És én csak megyek, nélkülük, el innen, messze...

*

Amíg a bizalom lángol és pusztít
Annak hiánya jégburkot ad.
Porig égsz, ha szíved lángok közé uszít
Vagy hideg szoborrá teszed magad.
Nincs köztes állapot, választanod kell
Túl sok érzelem - vagy kongó üresség
Lángoló tűzcsóva ragadjon el
Vagy a megszilárduló, bénult szürkeség.