Megcsörren a mobiltelefonja. Összerezzen, majd az éjjeliszekrényen nyugvó készülékért nyúl.
- Szia, Tuuli! – köszönti barátnőjét. A vonal túlsó végéről izgatott hang felel.
- Képzeld! Beválogattak a legjobb tizennyolcba!
- Igazán? – mormogja Laina értetlenül.
- Tudod, Eurovízió! Bent vagyok az UMK legjobb tizennyolc indulója között!
- Áh, igen! – kap észbe Laina. Hogy is felejthette el, hiszen barátnője mesélte neki, hogy jelentkezett egy dallal Finnország képviselésének reményében.
- Nem is örülsz?
- Ja, de igen! Gratulálok! Ne haragudj, nemrég ébredtem.
- Az igen! Délután fél háromkor – nevet Tuuli csengő hangon.
- Éjszakás műszakban voltam.
- Még mindig eladóként gürizel?
- Van más választásom? – mordul Laina türelmetlenül.
- Tudod, hogy lenne… csak akarni kell!
- Köszi a nagy szavakat, de pillanatnyilag fontosabb, hogy legyen miből fizetnem a lakásbérlést.
- Rendben, te tudod – szól Tuuli békülékeny hangon. – Valamikor megihatnánk egy kávét.
- Benne vagyok. Majd megbeszéljük. Most elköszönök.
- Rendben, szia!
Laina bontja a vonalat. Kikászálódik gyűrött ágyából, és bekapcsolja a laptopját. Készít magának egy jó erős kávét, majd letelepszik az asztalhoz. Amíg a gép betölti kedvenc oldalait, vet egy pillantást készülő festményére. Zavaros tájkép, valahol a romantika és az őrület között félúton, még ő sem tudja, mi lesz belőle végül.
Új e-mail érkezik Tuulitól.

„Szia! Küldöm a linket a legjobb tizennyolc indulóról, ott vagyok benne én is :) puszi”

Laina belekortyol a kávéjába, majd megnyitja a linket. A videóban rövid részletek szerepelnek a versenyzők dalaiból, úgy dönt, végighallgatja.
Nagyjából félidőnél hirtelen ledermed, aztán forróság önti el, és összeszorul a torka. Egy férfit lát, aki lágy hangon énekel egy balladát. A puhaság, a simogató bársony, az édes illat olyan erővel csapja meg őt, mintha még mindig álmodna.
Ő az.


Három évvel ezelőtt

Helsinki, csúcsforgalom. Laina állásinterjúra igyekezett, és rendkívül ideges volt. Busszal kellett néhány megállót utaznia. A jármű tömve volt emberekkel, Laina pedig megrettent a gondolattól is, hogy felszálljon közéjük, de nem volt vesztegetni való ideje. Valahogy felverekedte magát a buszra. Nemhogy ülő, de még állóhely is alig akadt. A lány összepréselődött az utasokkal, lehunyta a szemét, és igyekezett leküzdeni kezdődő rosszullétét. Amikor a busz hirtelen fékezett, valaki valósággal nekinyomta őt az előtte álló embernek.
- B… bocsánat – nyögte ki Laina, miközben felnézett az illetőre. Gyengéd, zöld szempárral, jóképű arccal, lágy félmosollyal találkozott.
- Semmi baj – felelte a nála alig néhány idősebb fiatalember. Laina megmagyarázhatatlan módon zavarba jött. Megpróbált hátrálni, de a tömeg egyre szorosabban zárta őt körül. Lassanként kihullottak a fejéből a gondolatok, kiverte a víz, és zsibbadni kezdett a feje. Összeszorította a szemét, és próbált nyelni, de hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Kapkodva próbált lélegezni, lába megroggyant, teste összegörnyedt.
- Rosszul vagy? – hallotta ismét azt a selymes hangot. Már csak biccenteni tudott – beindult a pánikroham.
- Hé, hé! – ragadta meg a férfi, aki a jelek szerint azonnal átlátta a helyzetet. – Próbálj meg lassan és mélyeket lélegezni!
- Nem…nem megy…
A busz újra nekilódult, aminek következtében Laina előrebukott, és a férfi karjaiban találta magát, aki, a lány legnagyobb megdöbbenésére, olyan természetességgel fogta át, mintha régi ismerősök lennének.
- Jól van, nyugodj meg – szólt hozzá a bársonyhang. – Lélegezz lassan. Jó mélyen beszívod, aztán kifújod. Segítek. – Elnyújtott mozdulatokkal simogatta a hátát, és hosszan beszívta, majd kifújta a levegőt.
- Csináld utánam – biztatta a lányt, aki minden erejét összeszedte, és engedelmeskedett. Lassanként elkezdett kitisztulni a feje. Orrát megcsapta a fiatalember bőrének édes, tiszta illata. Hirtelen úgy érezte, biztonságban van. Eltűnt a tömeg, a nyomorgás, a busz, a rosszullét – csak ez a két kar, ez az ölelés, ez az illat maradt. Elernyedve nekidőlt segítőjének, aki erősen megtartotta őt.
Néhány perc múlva a férfi hangja rántotta vissza a valóságba:
- Gyere, itt egy hely!
Odatámogatta Lainát a felszabadult üléshez, és segített leültetni.
- Nekem hamarosan le kell szállnom – szólalt meg felegyenesedve. – Most már rendben leszel?
Laina gyengén bólintott. Azt sem tudta, hány megállót álltak összesimulva, hol lehet most, és neki mikor is kell leszállnia. Csak ez a megmagyarázhatatlan érzés töltötte ki, ez az eddig ismeretlen biztonság, ez a bársonyosság, amit a férfi karjaiba dőlve lett rajta úrrá. Kétségbeesetten nézte őt, hogy megjegyezze arcát, félhosszú, copfba fogott haját, kinyúlt pulóverét, szemének békés ragyogását.
A busz lassított. Az ismeretlen fiatalember még kedvesen rámosolygott a lányra, majd leszállt a járműről.

Laina képtelen volt elfelejteni a férfit, aki önzetlenül segített rajta. Azóta álmodott a pillantásával, az arcával, az illatával. Most pedig itt ül a laptop előtt, és a képernyőről ez az arc néz vissza rá. Igen, ezt a szempárt képtelen elfelejteni… ez Ő. Minden kétséget kizáróan.