*

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy itt senki nem kedvel. Tartózkodó és kérdő pillantások kereszttüzében vagyok, ha épp a versenyzőkkel kell lennem, sőt, mintha hirtelen el is hallgatnának, ha arra megyek. Tudom, hogy én tehetek erről. Árasztom magamból a belém kódolt rossz hangulatot, falakat vonva magam elé. De egyszerűen képtelen vagyok a barátkozásra, mert egy gyenge alaknak születtem, akinek néha még a beszéd is nehezére esik. Olyankor pedig hülyeségeket mondok, amiket magam sem értek, hogy csúszhattak ki a számból.
Kiközösítettnek érzem magam. Tudom, hogy ezek a régi emlékeim által feltámadó félelmek, de azt nem, mit tehetnék ellenük. A közösségi médiától is igyekszem távol tartani magam, a kötelező bejelentkezéseket és kiírásokat a stábtagjaim intézik. Nem akarok kommenteket olvasni, vagy esetleg rólam készült csúfolódó mémekbe belefutni, ismerem a „kedves” országomat…

Az imént szóltak, hogy az én próbám következik, méghozzá a fellépőruhámban kell előadnom a produkciómat. Magamra öltöm némi segítséggel, majd kilépek az öltözőmből, és elindulok a próbaterem felé. Pár lépés után azonban érzem, hogy hátamon a ruha cipzárja elengedte magát, és lejjebb csúszott valamennyivel. Hátranyúlok, próbálom elérni, hogy visszahúzzam, még csak az kéne, hogy még lejjebb menjen, és ilyen szerencsétlenül, szétesett fellépőcuccban essek be a próbára. Mit gondolnának rólam? Hogy még csak felöltözni sem tudok rendesen…
De nem érem el azt a rohadt cipzárt, pont egy olyan helyen van, ahová nem ér el a kezem, akárhogy próbálkozom. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de basszus, nem sírhatom most el magam egy ilyen csekélységen. Olyan tehetetlennek érzem magam…
A folyosó végén Daniel bukkan fel. Már csak ez hiányzott… Összeszorul a szívem, mert megint olyan szigorú, fura pillantást vet rám. Nem szoktunk egymásnak köszönni, gondolom, ő is elkönyvelt egy szánalomra méltó alaknak.
Mégis… nincs más választásom, hátha…
Amikor elhaladna mellettem, halkan megszólítom:
- Bocsi, ne haragudj…
- Igen? – torpan meg. Belül összekucorodom a hangjától.
- Tudnál nekem segíteni? A ruhám cipzárja lecsúszott, és nem érem el… - Tehetetlenül mutatok a hátam felé.
A pillantása valahogy megváltozik, de nem tudom megállapítani, pontosan mitől. Mindenesetre csak biccent. Aztán a hátam mögé lép, én pedig előrehúzom a hajamat a vállamra, és lehajtom a fejem. Tűröm a megalázkodást, mert ismét ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hoztam magam, mint mindig. Ráadásul pont előtte, akitől a frászt kapom.
Míg egyik kezével a cipzárért nyúl, és elkezdi felhúzni, érzem, ahogy a másik keze finoman a meztelen hátamhoz ér. Megdermedek, mintha a levegő is lefagyna. Daniel is megáll a mozdulatban. Mi történik? Annyira félek, annyira szégyellem magam a helyzet miatt…
Egyszer csak lejjebb húzza a cipzárt.
- Hoppá – motyogja úgy, mintha véletlen tette volna, de hallom a hangján, hogy kicsit mulat rajtam.
Tessék… újra a megaláztatás. Mint amikor anno az iskolai öltözőben ellopták a ruháimat, és törölközőbe csavarva kellett értük könyörögnöm. Most Daniel is kínos helyzetbe akar hozni, és szándékosan lejjebb rántani rajtam a ruhát? Talán azért kapom ezt, mert olyan távol tartom magam mindenkitől, és beképzeltnek, önhittnek tartanak. Hát, megérdemlem.
De ekkor valami különös történik… Daniel megcirógatja a hátam szabaddá vált részét, alig érezhetően, az ujjhegyeivel. Összezavarodom. Ez most mi? Miért csinálja ezt? Könnybe lábad a szemem.
- Ne bánts, kérlek… - motyogom önkéntelenül, mert most tényleg nem bírom elviselni a megszégyenítést.
Daniel veszi a lapot, és gyorsan felhúzza a cipzárt, rendesen eligazítva.
- Bocsánat, nem volt szép tőlem – mondja halkan. – Csak olyan puha a bőröd, hogy nem bírtam megállni. Sajnálom, nem akartalak bántani.
Megdöbbenek a szavain, de mire reagálhatnék, elsiet.
Közben pedig hallom, hogy hívnak a próbára. Mennem kell. De ez a furcsa közjáték nehezen megy ki a fejemből.

­*

Már megérkeztünk a hotelbe, néhány nap múlva elkezdődik a Dalfesztivál. Itt most épp nagy buli megy, a versenyzők kicsit lerázzák magukról a drukkot, a sok tennivaló súlyát, és lazítanak. Irigylem őket, de képtelen vagyok csatlakozni. Szokásomhoz híven elbújok, meghúzódom a szobámban. Próbálom kizárni a világot, és olvasással lekötni magam.
Egyszer csak kopogtatnak.
- Igen? – kiáltom ki.
Nyílik az ajtó. Daniel az. Basszus… érzem, hogy belém nyilall a félelem.
- Bejöhetek? – kérdezi óvatosan.
Nem, nem, nem, félek tőled! akarnám kiáltani, de képtelen vagyok ellent mondani neki. Úgyhogy csak biccentek.
A szobába lép, és becsukja maga mögött az ajtót.
- Nézd, én csak szeretnék még egyszer elnézést kérni a múltkori miatt – szólal meg. – Hidd el, nem szokásom ilyesmit csinálni.
- Semmi baj, felejtsük el – motyogom.
- Nem jössz ki? – int a fejével kifelé.
- Nem, én… nem vagyok bulizós hangulatomban.
Daniel kifürkészhetetlen pillantással néz rám.
- Valami baj van? – kérdi.
- Hogy érted? – A hangom ostobán remeg, és mint mindig, most is szerencsétlenül érzem magam.
Tétován közelebb lép.
- Nagyon különhúzódsz mindenkitől – jegyzi meg. – Látom, hogy nem próbálsz meg beilleszkedni, de nem azért, mert olyan beképzeltnek tűnnél. Mi a baj?
Döbbenten nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy ezt a kérdést bárkitől is hallani fogom, főleg nem Danieltől. Ráadásul egyáltalán nem számonkérő hangsúllyal érdeklődik.
- Persze nem akarok tolakodó lenni – teszi hozzá gyorsan. – Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél. De olyan, mintha bántana valami.
Reszketegen sóhajtok.
- Én… Csak úgy érzem, nem vagyok idevaló. Hogy… senki vagyok – nyögöm ki tehetetlenül.
- Senki? De hát ez nem igaz!
Nekidőlök az asztalnak, és próbálom kifejezni magam, bár gyűlölök angolul kommunikálni.
- Tudom, hogy irreális félelmeim vannak… Csak… Valahányszor az életemben barátkozni próbáltam kisebb-nagyobb társaságokkal, gyűlöletet és bántalmazást kaptam. Túl sokszor szembesítettek azzal, hogy egy szánalmas figura vagyok, és…
- Nem – vág közbe határozottan Daniel. – Azok a szánalmas alakok, akik bántalmaznak valakit, verbálisan, lelkileg, fizikailag.
- De ha annyian megtették, akkor csak igazuk van…
- A rossz embereknek nincs igazuk. És akik szemétkednek mással, azok rossz emberek.
Csak bámulom őt. Hevesen dobog a szívem. Mióta vágyom arra, hogy ilyen szavakat halljak valakitől… Daniel tekintetéből süt az őszinteség. Érzem, hogy nem puszta szánalomból mondja ezeket. Talán ez visz rá, hogy megnyíljak.
- Annyira félek, hogy újra megtörténik – vallom be halkan. – Hogy megint kinéznek, vagy beszólnak rám.
- Nem fognak. Itt mindenki nagyon barátságos, senki sem fúj a másikra. És nincs miért rossznak vagy szánalmasnak érezned magad. Mégiscsak elérted, hogy felléphetsz a Dalfesztiválon, az nem megy akárkinek.
Lehajtom a fejem.
- Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer részt vehessek az Eurovíziós Dalfesztiválon.
- És megvalósítottad.
- Igen, de már nem vagyok benne biztos, jó ötlet volt-e. Félek, hogy leszerepelek, és cserbenhagyom az országomat. Gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt a felelősséget elbírjam. Talán hiba volt ebbe belevágni.
Daniel egyenesen hozzám lép. Két kezébe fogja az arcomat, és finoman kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Figyelj rám – mondja halkan. – Tudom, hogy ez most furán fog hangzani, de felejtsd el, hogy egy országot képviselsz! A dalodnak van egy mondanivalója. A sajátod. A te érzéseid, gondolataid, a te műved. Amikor a színpadra állsz, csak magadra figyelj, és arra, hogy átadd az érzést, amit át szeretnél adni. Hagyd, hogy a dalod vezessen, éld meg, és ne érdekeljen, hányadik leszel, vagy hogy ki mit gondol rólad. Itt vagy, megvalósítod az álmodat, csak ez számít. Én is arról álmodtam, hogy az imádott bandámmal felléphessek az Eurovízión, pedig Ausztráliának néhány évvel ezelőttig köze sem volt az egészhez. Harmadik nekifutásra sikerült elnyernünk a lehetőséget, hogy itt lehessünk. Ez nekem hatalmas élmény, és nem is foglalkoztat a végeredmény, csak az, hogy végre valóra vált az álmom. Te is próbálj meg így hozzáállni! Szuper leszel, hidd el, nem lesz miért szégyenkezned.
Szinte beleszédülök ezekbe a mondatokba. Elérzékenyülten és teljes döbbenettel hallgatom őt. És a keze az arcomon, a tekintete, mi ez a fura érzés?
- Te… ismered a dalomat? – kérdezem kábán.
Daniel elmosolyodik. Azt hiszem, még nem is láttam mosolyogni, legalábbis velem szemben.
- Persze, hogy ismerem.
- És nem utálod?
- Miért utálnám? Nagyon szép, és fontos mondanivalója van.
- De… Akkor miért néztél rám mindig olyan szigorúan?
- Szigorúan? – döbben meg Daniel, és elengedi az arcomat.
- Igen, láttam néhányszor, hogy nézel, olyan rosszalló, ijesztő volt a pillantásod… Azt hittem, azért, mert rossznak gondolod a dalomat, vagy mérges vagy a különhúzódásom miatt… és én eddig nagyon féltem tőled.
Daniel csodálkozva vonja fel a szemöldökét, majd halkan kuncog.
- Te valamit nagyon félreértettél… Vagy az én arcberendezésem nem kommunikál rendesen.
- Tényleg néztél engem… - mentegetőzöm.
- Még jó, hogy néztelek. Gyönyörű nő vagy.
- Tessék?! – hebegem.
- Jól hallottad.
Ez lehetetlen. Ez biztosan valami rossz tréfa.
- Most gúnyt űzöl belőlem? – kérdezem reszkető hangon. – Pontosan tudom, hogy csúnya vagyok.
- Ezt most nem mondod komolyan… - csóválja a fejét Daniel hitetlenkedve.
- Te nem mondod komolyan! Nézd, kedves tőled, hogy vigasztalni akarsz, de…
Daniel nem várja meg a mondatom végét, újra elkapja az arcomat, és olyan közel húzódik hozzám, hogy összerezzenek a rémülettől.
- Te. Egy. Gyönyörű. Nő. Vagy – közli határozottan, minden szót megnyomva.
Teljesen összezavarodva nézek rá.
- Nem értem…
- Szerinted miért cirógattam meg a múltkor a hátadat? Azért néztelek annyira, mert baromira vonzol magadhoz. Mert vágyom rád. Azt láttad a szememben…
Olyan, mintha valami fura örvénybe kerülnék, a vele kapcsolatos félelmeim, rettegéseim valami más érzéssel elegyednek. Daniel, ez az ijesztő, határozott férfi vágyik rám?!
- Ez lehetetlen… - nyögöm ki.
- Nem az – suttogja Daniel, aztán már az ajkait érzem, ahogy forrón megcsókol. Szinte megtántorodom, olyan váratlanul ér ez az egész, hogy az, akitől valamiért annyira féltem, csókol engem, ráadásul ekkora szenvedéllyel… reflexszerűen, kábán viszonzom, hihetetlenül jólesik, és még inkább belezuhanok az örvénybe.
Nem tudom, mennyi ideig csókolózunk, teljesen elveszítem az időérzékemet. A folyosón valami hangos brigád zaja erősödik fel, mintha a szobámhoz jönnének. Szétrebbenünk, és az ajtó felé kapjuk a fejünket, de nem ide tartanak, csak elhaladnak. 
Visszafordulunk egymáshoz. Daniel valami különös gyengédséggel néz rám.
- Ne haragudj – szólal meg. – Nagyon letámadtalak.
- Nem haragszom – hebegem. – Bár elég váratlanul ér… nem számítottam erre az egészre.
- Tényleg féltél tőlem? – kérdezi Daniel kedvesen, és olyan törődő a hangja, hogy belereszket a szívem.
- Igen.
- De ugye már nem félsz?
- Nem tudom, én… össze vagyok zavarodva.
- Csókoljalak addig, amíg meg nem nyugtatlak? – vigyorog Daniel pajkosan. Szégyenlősen elmosolyodom.
- Azt nem bánnám – felelem. Megbűvölve, csodálkozva bámul rám, amitől zavarba jövök.
- Mi az, rosszat mondtam? – kérdezem félve.
- Dehogy! Csak azt hiszem, most látlak először mosolyogni. És mennyire jól áll…
Érzem, hogy elpirulok, és leszegném a fejem, de megállít a mozdulatban, arcomra simítva a kezét.
- Ne, kérlek, ne bújj el! – kéri halkan. Ahogy a szemébe nézek, mintha megállna az idő, megszűnne a tér. Az a pillantás, amit én szigornak és rosszallásnak hittem, tényleg valami megnevezhetetlen vággyal, izzással van tele. Hogy nem vettem észre? De még mindig hihetetlen számomra, hogy ilyesmit váltok ki belőle.
Hozzám hajol, és ezúttal finomabban csókol meg, én pedig megbűvölten viszonzom. Annyira álomszerű, ami történik… Érzem, ahogy gyengéden a karjaiba von, majd az ajkam után az arcomra hint lágy puszikat.
- Annyira szép vagy – suttogja, és forró lehelete a bőrömet cirógatja. Reszketve bújok az ölelésébe, ő pedig szorosan átkarol, és elnyújtott mozdulatokkal simogatja a hátamat. Istenem, sírni támad kedvem… Ez komolyan a valóság?
- Nem értem, hogy lehet, hogy vágysz rám – jegyzem meg óvatosan. – Ugye tényleg nem a bolondját járatod velem?
- Miért tenném?
- Nem tudom…
Daniel eltart magától, és komolyan, őszintén néz rám.
- Engem is felkavar ez az egész – vallja be. – Egyáltalán nem terveztem, hogy bárkire is elcsábuljak az Eurovízió során, meg egyébként is ritkán jellemző rám ilyesmi. De már akkor is felfigyeltem rád, amikor még csak a klipedet néztem meg, miközben ismerkedtem ugye az idei indulók dalaival. Aztán amikor személyesen megláttalak… Nem tudom, olyan intenzív vonzódást kezdtem érezni. Nem is akartalak ezzel lerohanni, meg semmi, sőt, próbáltam inkább leküzdeni, hogy ne vonja ez el a figyelmemet a fesztiválról. De nem bírtalak nem nézni téged. Sajnálom, hogy megijesztettelek.
Megbűvölten nézem őt.
- Ez annyira felfoghatatlan… - lehelem. – Nem hittem volna, hogy bárki ilyesmit fog érezni velem kapcsolatban. Eddig rendre én voltam az, aki furcsa vonzódást élt meg mások iránt. Fordítva még nem történt ilyesmi.
- Lehet, hogy csak nem tudsz róla, mert csendben vergődtek, mint eddig én.
- Nem hiszem.
Daniel finoman megcirógatja az arcomat.
- Bárcsak ne látnád magad ennyire rossz színben!
- Sajnálom. – Képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet.
- Csss… Semmi baj. – Daniel átkarol, és vigasztalóan a hajamba simít. – Én sajnálom, hogy rossz emberek vettek körbe, és eltorzították az énképedet.
- Több Daniel Estrin kellene az én országomba is – motyogom csüggedten.
- Biztosan vannak ott jobb emberek is. De figyelj, miért nem jössz ki egy kicsit a többiekhez? Hidd el, hogy nagyon kedvesek és szeretetre méltóak. Neked is jót tenne a lazítás, meg az új emberi kapcsolatok.
- Félek…
- Tudom. De nincs mitől. És ott leszek veled.
Bizonytalanul nézek rá. Egy részem, egy rég elfeledett részem nagyon is vágyik arra, hogy befogadják őt, és én is ott bandázhassak a többi versenyzővel. Hiszen tényleg lehetnek kedvesek… Danielről sem gondoltam volna ma estig, hogy ilyen csodálatos ember. És ha őt ennyire félreismertem, miért ne érhetne másokkal kapcsolatban is pozitív csalódás?
- Szerinted jó ötlet? – kérdezem tétován.
- Szerintem igen. És nem kell sokáig, első lépésként néhány perc is elég. Ha úgy érzed, mégsem neked való, vagy elfáradsz, bármikor visszatérhetsz a szobádba.
- És tényleg ott leszel velem?
- Tényleg. Ígérem.
Elmosolyodom, hiszen az ausztrál dal címe is ez.
- Promise me it’s gonna be alright – idézem a refrént halk énekkel. Daniel rám nevet.
- Ez az, mosolyogj még gyakrabban!
Kézen fog, és kivezet a szobámból. Odakint javában tart még a parti, mindenki jókedvűen táncol és iszogat. Sokan vannak, reflexszerűen megtorpanok a folyosón. Daniel finoman megszorítja a kezemet.
- Nyugi – suttogja, és rám mosolyog. Bizonytalanul viszonzom.
Ahogy beljebb lépünk, átkarolja a vállamat.
- Nézzétek, kit hoztam! – szólítja meg a többieket.
Ujjongás tör ki, többen körbevesznek, az arcukon csak őszinte, örömteli mosolyokat látok, és ezt nem értem. Nekem sosem örültek ennyire…
- Szia! De jó, hogy itt vagy! – köszönt az egyik lány, némi gyors gondolkodás után beazonosítom magamban, hogy ő Alessandra, a norvég versenyző. Teljes természetességgel átölel. Egy csapat fiatal srác is ott nyüzsög körülöttem.
- Kérsz valamit inni? – kérdezi az egyikük.
- Csak valami üdítőt, ha nem gond – felelem óvatosan.
- Persze! Van itt sok minden, kóla, sprite, fanta, meg szénsavmentes cuccok is.
Gyorsan megtalálom az italpultot, kiszolgálom magam. Daniel ígéretéhez híven a közelemben marad, sőt, a zenekara is odasereglik hozzám, kézről kézre adnak.
- Mi újság? – érdeklődik Alessandra. – Izgulsz a verseny miatt?
- Igen, eléggé – vallom be. – És te?
- Én is. Sikeresen kihúztam, hogy első fellépő legyek az első elődöntőn… Gondolhatod. Az üveghang, amit ki kéne vágnom, még mindig nem tökéletes – csacsog Alessandra, de annyira kedvesen és vidáman mosolyog, nem is látszik rajta, hogy izgulna.
- Te legalább megállsz a lábadon – csatlakozik a beszélgetésb egy másik fiatal lányka. – Én az egyik próbán sikeresen fenékre estem tánc közben.
Akaratlanul is felkacagok, mert szörnyű módon mindent megvizualizálok. De a lány is velem nevet. Ki lehet ő? Azt hiszem, az izraeli.
Magam is meglepődöm, hogy reagálok:
- Én meg nem tudok rendesen felöltözni, mert próba előtt lecsúszott a ruhám cipzárja.
Elkapom Daniel tekintetét, aki cinkosan mosolyog. Basszus, csak el ne piruljak az emlék hatására…
- Az még a jobbik eset, legalább villantasz valami szépet a pasiknak – kacag a leányzó.
- Még ha szép lenne… - tiltakozom gyengén, mire Alessandra döbbenten néz rám.
- Miért, nagyon szép csaj vagy! – veti ellen.
- Vigyázz, Alessandra biszex, még rád mozdul! – nevet az izraeli lány – jaj, mi a neve? –, mire Alessandra játékosan oldalba böki.
Észre sem veszem, hogyan keveredem bele a beszélgetésekbe, a bulizásba. A zenelejátszó régi ESC-dalokat bőget, páran együtt énekeljük, mások nagyokat kacagnak azon, hogy az adott dalok idején ők még meg sem születtek. Egy pörgősebb számnál még táncolunk is, Daniel felkap és megpörget. A szlovén fiúk is nagyban ropják, a frontember pedig viccesen „flörtöl” a finn indulóval, úgy téve, mintha melegek lennének, ami szintén nevetést generál, még nálam is.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de érzem, hogy fáradni kezdek.
- Szerintem visszavonulok pihenni – szólalok meg.
- Persze, nyugodtan, lassan mi is. Nagyon örültünk neked, remélem, jössz máskor is közénk – mosolyog rám Alessandra kedvesen.
- Igyekszem – viszonzom a mosolyt.
Daniel visszakísér a szobámhoz. Belépek az ajtón, majd visszafordulok felé.
- Nem lesz feltűnő, hogy együtt lógunk? – kérdezem tőle fojtott hangon. – Nehogy holnap lehozza a sajtó, hogy összejöttünk.
- Ha le is hozna ilyesmit, nem érdekel – feleli Daniel. – Én nagyon örülök, hogy kicsit közelebb engedtél magadhoz. És ugye, nem is volt vészes a többiekkel lenni?
- Nem, tényleg nagyon kedvesek. Csak annyira szokatlan ez az egész…
- Büszke vagyok rád, hogy megtetted ezt a lépést.
- Köszönöm.
- Jó éjszakát!
- Neked is – suttogom.
Daniel körülnéz, majd közelebb lép hozzám, felém hajol, és egy lágy csókot lehel az ajkamra. Végigsimít a karomon, még egyszer rám mosolyog, aztán elsétál.
Kimerülten rogyok le az ágyamra, és úgy érzem, a szívem szinte felrobban attól a sok kedvességtől, amit az elmúlt órákban tapasztaltam. Alig bírom elrendezni a gondolataimat – amelyek főleg Daniel körül forognak. Hiszen a nap elején még azt hittem, nem kedvel, estére pedig éppen az ellenkezője derült ki. És azok a csókok, az ölelése, a szavai, a pillantása… A szívemnek azon a pontján, ahol eddig félelem ült, valami egészen más, reszkető érzés bontogatja a szárnyait…