Fél évvel ezelőtt

Jane még egyszer átfutotta a bevásárló listát, hogy biztosan mindent beszerzett-e, majd a kasszák felé indult. Idegesítette a tömeg, bosszúsan kerülgette a hétvégi nagybevásárlást intéző embereket. Ben sokkal higgadtabban és nyugodtabban viselte a siető forgatagot, és a nő őszintén csodálta őt ezért – jobban is szerette, ha együtt jönnek a szupermarketbe, de ezen a hétvégén férjének sokat kellett dolgoznia. Megforgatta ujján a jegygyűrűt, és halványan elmosolyodott.
Szerencsére gyorsan sorra került a kasszánál, így hamarosan két megpakolt szatyorral lépett ki a boltból. Vett egy mély levegőt, mielőtt elindult. Az utca sem volt kevésbé forgalmasabb, de megnyugtatta a tudat, hogy nemsokára hazaér.
Sietve szedte a lábait, majd egy csöndesebb utcában lelassított. Gondolatban már az otthoni teendőket listázta, amikor a szeme sarkából valami furcsára lett figyelmes. Ahogy odakapta a fejét, az egyik sarkon egy földön fekvő alakot pillantott meg.
- Te jó ég, mi történt? Segíthetek? – sietett oda ösztönösen. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a harmincas éveiben járó férfi magánál van – bár a külsérelmi nyomok alapján jól helyben hagyhatták –, ám amikor az illető felnézett rá, a nő szíve hirtelen kihagyott egy ütemet. Meredten nézte a barna hajtincseket, a kicsit kreolos bőrt, az izzó éjszínű szempárt.
Ne, ne, ne… csak ezt ne, csak őt ne…
- Te vagy az? – lehelte halkan.
- Ismerjük egymást? – vonta össze a férfi a szemöldökét, és nehézkesen ülőhelyzetbe küzdötte magát. Jane szívében valami keserű, fájó érzés lappangott.
- Nem csodálom, hogy nem emlékszel rám… - jegyezte meg epésen. A férfi értetlenül bámulta, ám Jane gyorsan témát váltott. – Mi történt? Megtámadott valaki?
- Három suhanc nekem jött, kiraboltak a rohadékok.
- Fel tudsz állni a földről?
- Persze – morogta a férfi, ám ahogy megpróbált feltápászkodni, halkan jajdulva kapott az oldalához.
- Jó, hívok mentőt – Jane letette a szatyrokat, és előkapta a mobilját.
- Ugyan már, nem szükséges…
- Nem nyitok vitát! – A nő beütötte a segélyhívó számot, és miközben a mentősökkel beszélt, igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
- Nemsokára itt lesznek – közölte a férfival, miután letette a telefont. Késztetést érzett arra, hogy ezzel a lendülettel el is inaljon a helyszínről, de a lába mintha földbe gyökerezett volna.
- Elárulnád, mégis honnan ismerjük egymást? Ki vagy? – faggatta a fiatalember. Ismét megpróbálkozott felkelni a földről, de nem járt sikerrel.
Jane hidegen mérte őt végig.
- Te semmit sem változtál, Corey – vetette oda kimért hangon.
- Tessék? Honnan tudod a…
- Jane vagyok – vágott közbe a nő ingerülten, mert már elege volt ebből az értetlenkedésből. – Jane Mills… vagyis most már Jane Collins. Volt osztálytárs. Rémlik?
Corey szemében a felismerés fénye villant.
- Jane? Tényleg! Ne haragudj, csak… csak annyira megváltoztál – mondta őszinte döbbenettel.
- Nem haragszom, tőled már megszoktam az ilyesmit – Jane maga sem értette, hogy tud ilyen hűvösen beszélni, amikor belül úgy tombolt, mint az őrült. Olyan érzések törtek felszínre, amiket már régen eltemetett magában, és most a legkevésbé sem örült, hogy újra át kell őket élnie.
- Én… én tényleg sajnálom – hebegte Corey. A nő ezt már válaszra sem méltatta, csak elfordult. Kínos csend ereszkedett le közéjük, amelyet néhány pillanat múlva a sziréna hangja zavart meg.
A mentősök gyorsan megvizsgálták Corey-t, majd úgy döntöttek, kórházi ellátásra szorul.
- Ön a hozzátartozója? – kérdezte az egyikük Jane-től.
- Ismerősök vagyunk.
- Óhajt velünk tartani, hogy bekísérje az urat?
Soha!
A nőnek már a nyelve hegyén volt a válasz. Egyáltalán nem fűlött a foga Corey társaságához. Jobb dolga is van, minthogy ezt a semmirekellőt kísérgesse kórházba. Meg akart szabadulni tőle, hazarohanni, bezárni az ajtót, főzni egy finom vacsorát a férjének, elindítani a mosást, és kiverni a fejéből ezt a találkozást.
De akkor meglátta Corey arcát. A férfi kétségbeesetten nézett rá, volt a pillantásában valami megtörtség, valami elesettség, ahogy elanyátlanodva ült a mentőautóban.
Jane ingerülten sóhajtott egy aprót.
- Igen, köszönöm. Önökkel tartok.

A két mentős többéves tapasztalat adta gyorsasággal felfektették Corey-t egy hordágyra, és gyengéden beemelték a furgonba. Egyikük beszállt hátra, és segített Jane-nek is fellépni, a másik rájuk csukta az ajtót, majd egy pillanattal később hallották, amint beszáll a vezető fülkébe.
Jane nem félt a bezártságtól, hirtelen mégis túl szűknek érezte az autó rakterét, de sejtette, hogy ez korántsem a jármű méretének, mint inkább Corey jelenlétének volt köszönhető. Karjait összefonta, és kapkodva kezdte el szedni a levegőt.
Érezte, hogy valaki megérinti a vállát.
- Jól van? - Kérdezte a mentős.

- Jól vagy? - kérdezte egy szőke fiatalember, miközben azon iparkodott, hogy segítsen Jane-nek felállni a földről egy szerencsétlen lépés után.
- Persze, köszönöm - mondta a lány, és meglepetten konstatálta a jóleső melegséget, mely átjárta, mikor elfogadta a srác felé kinyújtott kezét. - Csak valaki véletlenül meglökött.
A fiú az említett valaki után nézett, majd megrázta a fejét. Az illető széles vigyorral, kérkedve nézett hátra, s mikor meglátta, hogy figyelik mutató, és középső ujját feléjük mutatva sétált tovább.
- Kétlem, hogy véletlen volt - szólt újra a lányhoz. - Ben Collins vagyok, te pedig csakis az egyik cserediák lehetsz.
- Jane Mills - bólogatott a lány - Ennyire egyértelmű?
- Az akcentus miatt. - Észrevétlenül végigfutotta Jane szép arcát, és hazudott volna, ha azt mondja nem tetszett neki, amit látott. - A jövőben próbálj három lépés távolságot tartani attól a fenegyerektől. Ő Corey Williams, biztos hallasz majd felőle a diákoktól. A srác az egyetem réme.
- Kösz a tippet, de azt hiszem elég vakmerő vagyok ahhoz, hogy elgáncsoljam, ha legközelebb belém köt. - vigyorgott Jane.
- Erre nem számítottam... - mosolygott együtt vele Ben is, majd hamar elkomolyodott. - Ahogy mondtam, három lépés. Hidd el, jobban jársz.


Jane sem akkor, sem most nem fogadta meg a tanácsot, s a lelkiismeret fúrta oldalát, ha arra gondolt, mit szólna férje jelenlegi helyzetéhez.
- Jól vagyok, köszönöm - válaszolt a nő a mentősnek - Mit gondol, meddig fogják bent tartani?
- A sérülései alapján egy éjszakánál nem tovább. Biztosra kell mennünk, hogy nem érte trauma.
- Még jó, hogy ért trauma! - vágott közbe Corey ingerülten. - Még sosem maradtam alul.
- Erre én nem így emlékszem - mondta Jane hidegen. Ha már ő valamiért nem volt képes a három lépést tartani, eltökélte, hogy a férfit három lépésre löki magától.
- Nem is számítottam másra tőled, Mills - emelte fel a hangját a sérült.
- Nyugodjanak meg, kérem – szólt közbe halkan a mentős.
- Én nyugodt vagyok - mondta Jane ugyanabban a pillanatban, mikor Corey elkezdett üvölteni: - Maga csak maradjon ki ebből! -  A hangerő mindkét női utast meglepte.
Jane mélyre akart szúrni.
- Bocsáss meg, lehet túl sokat vártam tőled. A veszteséget csak egy igazi férfi képes becsülettel viselni - mondta.
A szavak hallatán Corey megpróbált fenyegetően felülni hordágyában. A mentős felpattant. Egy injekciós tűt vett elő, melyből átlátszó folyadékot fecskendezett a férfi infúziójába.
- Te beszélsz igazi férfiról, mikor hozzámentél ahhoz a szánalmas Collinshoz?! - kelt ki magából teljesen Corey. Jane nyugodtan hallgatta végig a dührohamot, majd széles mosolyra futott a szája, amint a beadott nyugtató gyorsan álomba merítette a sérült embert.
- Ne haragudjon hölgyem, amiért ezt mondom, de talán mégsem volt jó ötlet velünk jönnie - szólt a mentőslány, de Jane látta, hogy ő is próbálja visszatartani mosolyát.
- Mindig is jobban kedveltem eszméletlenül.

A kórházba érve Jane-t megkérték, hogy töltsön ki néhány hivatalos nyomtatványt a beteg hozzátartozójaként. Corey-nál nem volt semmilyen irat, sem mobiltelefon.
Miután Jane kitöltötte a szükséges papírokat, legszívesebben egyenesen hazarohant volna, ám valamiféle megmagyarázhatatlan belső érzés nem engedte. Nem értette, miért. Hiszen Corey a mentőautóban tanúbizonyságot tett arról, hogy ugyanaz az éretlen idióta, mint annak idején. Nyilván most is magának kereste a bajt, meg is érdemli a sorsát. Okosabb lenne egyszerűen csak magára hagyni.
Jane tétován pillantott a kijárat felé, de már tudta, hogy egyelőre nem indul haza. Ezért elővette a mobilját, majd kis tétovázás után kikereste Ben telefonszámát.
- Szia, drágám – szólt bele a férfi a telefonba.
- Szia! Ma későn érek haza. – Jane hirtelen elhallgatott, nem tudta, mit mondjon.
- Hogyhogy? Baj van? – faggatta Ben.
- Nos… egy ismerősöm kórházba került – bökte ki a lány. Úgy döntött, megpróbál az igazság közelében maradni, de egyelőre nem akarta férjét azzal felzaklatni, hogy Corey-val van.
- Kicsoda?
- Majd otthon mesélek, de most le kell tennem – hárított Jane.
- Melyik kórházban vagytok? Odamegyek! Ne legyél egyedül ebben a helyzetben – ajánlkozott Ben.
- Ne! – tiltakozott a lány pánikszerűen. – Fölösleges emiatt idejönnöd, én inkább szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal, ha nem bánod. Várj meg otthon, megyek, amint tudok!
- Hát jó – hagyta rá a férfi. – Akkor várlak haza!
- Szia! – Jane bontotta a vonalat, és igyekezett figyelmen kívül hagyni mardosó bűntudatát. Inkább megkereste a Corey-t ellátó orvost.
- Nos, hölgyem, az úrnak szerencséje volt – biccentett a doktor. – Néhány zúzódáson kívül nem esett komolyabb baja. Éjszakára bent tartjuk megfigyelésre, és ha minden rendben megy, holnap hazaengedjük. Ha gondolja, bemehet hozzá.
“Nem gondolom!” – akarta mondani Jane, de csak enyhén elhúzta a száját, és a kórterem felé indult.
Amikor belépett, Corey sötét pillantást küldött felé a kórházi ágyból.
- Meghat, hogy itt vagy, Mills, de nem kérek a sajnálatodból – vetette oda.
- A nevem Collins, nem Mills – felelte a lány higgadtan. – A helyedben visszavennék az arcomból. Ha én nem vagyok, még mindig ott szerencsétlenkednél egy elhagyatott utcácskában.
- Egy frászt! Nincs szükségem a segítségedre! Most pedig tűnj el!
- Majd eltűnök, ha akarok! – vágta rá Jane makacsul. Odahúzott egy széket a férfi ágya mellé, és leült. – Most jössz nekem eggyel, úgyhogy talán ideje lenne választ adnod bizonyos kérdésekre.
- Hogy én jövök neked? Ez még viccnek is rossz!
- Akárhogy teszed az agyadat, simán otthagyhattalak volna az utcán, főleg azután, hogy még csak meg sem ismertél! – dörrent rá a lány, tőle szokatlan keménységgel. – Szóval most befogod a szádat, és végighallgatsz!
Corey válaszra nyitotta a száját, de benne akadtak a szavak. Hátradöntötte a fejét, szemét szorosan összezárta, és a fájdalom halvány árnyalata futott át az arcán. Amikor újra kinyitotta a szemét, morcosan nézett Jane-re, de csak ennyit mondott:
- Oké, hallgatlak.
Jane készen volt rá, hogy tovább harcoljon a férfival jogosnak vélt kérdéseiért, ezért Corey váratlan beletörődése kissé kizökkentette makacsságából.

- Miért... – kezdte hebegve, majd saját bátortalanságától elborzadva megköszörülte torkát, és keményen folytatta – Miért voltál velem olyan kegyetlen az egyetem alatt? Mit tettem ellened én, vagy akár Ben, hogy átgázolj rajtunk? Az zavart, hogy nem érdekelt az a hihetetlen családi vagyon, ami bejuttatott téged az iskolaba, amiért más megdolgozott? Hogy nem tudtál lenyűgözni a hanyagságoddal, amivel szende libák előtt felvágtál? Szeretném tudni, hogy a fejedben ez tudatos volt-e, vagy csak véletlenszerűen választottál egy embert, akibe beleköthettél, hogy jobb kedvre derítsd magad egy rossz napodon.

A vádak hallatán Corey-nak kis hiján mosolyra húzódott a szája. Komolyan beszél ez a nő?
Hosszan nézett a fiatal Jane szemébe, majd frusztráltságában a tenyerébe temette homlokát, és dörzsölni kezdte halántékát.
- Te vagy – szólalt meg  – a legszánalmasabb ember, akivel valaha találkoztam. – Nézett vissza lassan.
Jane egy pillanatig hallgatott, de belül úgy érezte, mint mikor édesapja a kezére csapott gyerekkorában, ha nem viselkedett rendesen.
- Ne fogd vissza magad.
- Tele voltál álmokkal és ambícióval az egyetemen. Most nézz magadra. – bökött felé Corey a kezével.
- Mit kellene látnom?
- Hát már nem emlékszel a lányra, aki egy felhőkarcoló tetején levő irodából akarta irányítani a multimilliárdos vállalkozását? Azok valós tervek voltak, Mills... – Jane-nek ökölbe szorult a keze – Jane. – javította ki magát Corey, mikor észrevette a mozdulatot – Ehelyett, ki érti hogyan, teljesen behálózott az a szerencsétlen Collins, és feladtál érte mindent. Mit keresel még itt? Cserediákként jöttél. Már rég feltett lábbal kéne ülj abban az irodában, élvezve a kemény munkád eredményét. Hová tűnt belőled az a tűz, amitől mindenki, beleértve engem is, a lábad előtt hevert?
A férfi felült, és a csuklójánál megragadta Jane-t.
- Nézz a szemembe, és mondd, hogy boldog vagy. – Mondta szilárdan.
Jane- nek fel sem tűnt, hogy a monológ közben lehajtotta a fejét. Felnézett Corey-ra, és szánt szándékában állt eleget tenni a kérésének, de a barna szempár ismét elbizonytalanította. Minden szó igaz volt. Tervei elméjének egy eldugott zugába kerültek, amint Ben-nel komolyra fordult a kapcsolatuk. Ahhoz, hogy boldog volt férje mellett, kétség sem fért. Hogy boldog volt-e az életben elért eredményeivel? Akárhányszor felvetült benne a gondolat, mindig elhessegette. Valóban szánalmas lenne? Amazon természete visszavágott volna Corey-nak, hisz mit képzelt magáról a férfi, ha őt magát egy elhagyatott sikátorból kellett nem olyan rég összeszedni. A tény, hogy ezt a visszavágást elkeseredettnek érezte, egy kifogott hal vergődésének, csak még tisztábban láttatta vele a választ.

A szinte sebző csendben megcsörrent a telefonja. Ben hívta.
- Ég veled, Corey – mondta felállva.
Amint kilépett a betegszobából, a füléhez emelte a telefont.
- Minden rendben. Már úton vagyok hazafelé.

Kényelmetlen ágyán ülve Corey ismét nagyot sóhajtott, majd lassan, hogy kímélje sebeit, hátradőlt.
Jaj, Mills. – A lemenő nap fényében lassan elaludt.

Amikor Jane hazaért a kórházból, Ben feszülten várta, és miközben elé sietett, máris bombázni kezdte kérdéseivel:
- Mi történt? Jól vagy? Ki került kórházba?
- Jól vagyok, csak elfáradtam… adj öt percet, kérlek – húzta az időt Jane. Bevitte a szatyrokat a konyhába, és elkezdett belőlük kipakolni. Ben rögtön mellette termett, hogy segítsen neki.
- Biztos minden rendben? Olyan sápadt vagy… - jegyezte meg.
- Mindig sápadt vagyok – hárított a nő. Ben nem szólt többet, elpakolta a maradék holmit, és türelmesen várta, hogy felesége elmesélje a történteket.
Jane a nappali felé vette az irányt. Lehuppant a kanapéra, és nagyot sóhajtva a kezébe temette arcát. Úgy döntött, nem fog kertelni, rögtön a tárgyra tér. Így amikor Ben leült mellé, felemelte a fejét, vett egy nagy levegőt, és kibökte:
- Corey. Ő került kórházba.
Néhány másodpercnyi döbbent csend következett.
- Corey Williams? Az egyetemről? – törte meg a hallgatást Ben. Jane bólintott. Arra számított, hogy férje felháborodik, amiért bement vele a kórházba, ehelyett Ben megfogta a kezét, és gyengéden megszorította.
- Mi történt vele? – érdeklődött nyugodtan.
- Megtámadták az utcán és kirabolták.
- Jellemző…
- Úgy találtam meg összeverve, hívtam a mentőket, és… nem volt szívem otthagyni, bekísértem a kórházba – magyarázkodott Jane, maga sem értette, miért. Ben halványan elmosolyodott.
- Az az áldott jó szíved fog téged a sírba vinni. – Közelebb húzta magához a feleségét, és homlokon csókolta.
- Hát igen, talán – erőltetett magára Jane egy kényszeredett mosolyt.
- És… milyen volt találkozni vele? – puhatolózott Ben.
- Ugyanaz az öntelt hólyag, mint egykor volt.
- Ez valamiért nem lep meg.
- Engem sem… van, aki nem változik. – Jane fáradtan törzsölte meg a halántékát. – Mindenesetre nem történt komoly baja, ma éjjel még megfigyelik, és ha minden rendben, akkor holnap már mehet is haza.
- Ez jó hír. Még akkor is, ha Corey-ról van szó.
- Mindegy – állt fel a kanapéról Jane – Én most lezuhanyzom, aztán aludnék. Nagyon elfáradtam.
Ez így is volt, fáradtnak és kimerültnek érezte magát idegileg – de még órákkal később is ébren feküdt az ágyban, és Corey szavai zakatoltak az agyában. Megpróbálta elhessegetni az általuk feltámasztott gondolatokat, ahogy eddig tette, de ezúttal nem ment olyan könnyen. Valami nem stimmelt, a kongó üresség rohamosan nőtt benne, egyre nagyobb teret követelve magának lelkében. Legszívesebben odabújt volna Ben-hez, hogy kiöntse neki a lelkét, de kapcsolatuk kezdete óta először úgy érezte, erről nem beszélhet vele.
Ezt a harcot nekem kell megvívnom magamban – gondolta, de arról egyelőre fogalma sem volt, hogy ezt hogyan tegye…