Kórházszag.
Egyenletes pityegés.
Petyhüdten heverő test.
 

Súlytalanul lebegek, és beburkolózom a Semmibe.
Végre! Nincs több fájdalom, nem nehezedik több súly összetört vállamra. Nem kell tovább vonszolnom magam iránytalanul. Nem ártok senkinek a jelenlétemmel, nem kell többé önmagammal szembesülnöm.
Elengedem magam, és legszívesebben örökké így maradnék. Olyan jó itt…

Halk sírdogálás.
- Térj magadhoz! Kicsim, kérlek, ébredj fel!
 

- Nem hallod? Ébredj! – hallok hirtelen egy zord férfihangot. Kelletlenül kinyitom a szemem, és felnézek. Elakad a lélegzetem: Gyilkosom magasodik fölém.

Egyedül sétálok a kihalt, sötét utcán. Körös-körül tízemeletes panelházak öveznek. Hajnal van. Fáradtnak, kimerültnek érzem magam, de az utolsó erőmmel megyek előre. Ég a szemem. Sehol senki. Vagy mégis?
Az egyik kapualjban megmozdul valaki, majd ahogy elhaladok mellette, utánam indul. Egy pillanatra jeges rémületet érzek, aztán hirtelen elmúlik, kongó, rezignált üresség marad a helyén.
Mellém lép. Sötét hajtincsei csapzottan hullnak arcába, hosszú bőrkabátja minden mozdulatnál úgy nyikorog és ropog, mint amikor a friss hóban taposunk.
- Magányosan kóborolsz? Nem félsz, hogy bajod esik? – szólal meg nem túl bizalomgerjesztőn.
- Ugyan… olyan késő van, hogy még a gyilkosok is alszanak – felelem színtelen hangon. Látom rajta, hogy nem ilyen válaszra számított.
- Azt te sosem tudhatod. A veszély bármikor leselkedhet rád.
- Leselkedjen. Amekkora mázlim van, eddig elkerültek a baltás gyilkosok.
- Szóval kísérted a sorsot.
- Nincs mit kísértenem. Nincs sorsom. Nem is élek, csak létezem – lehelem.
- Micsoda bölcs gondolatok! – jegyzi meg az idegen semleges hangon. Vetek rá egy oldalpillantást, de nem látom az arcát.
Szótlanul ballagunk tovább, mégis beszélgetünk. Illetve csak én beszélek, de nem szavakkal. Gondolatban kiöntök mindent ennek az ismeretlen alaknak, elmondom életem történetét, elmondom, mi fáj, hol és miért. Olyan érzésem van, mintha hallaná. Az én csöndem mesél, az ő csöndje érdeklődve figyel.
Már majdnem hazaérek, amikor egyszer csak megtántorodom. Tompa fájdalmat érzek a tarkómon, lüktetve árad szét a fejemben. Rohamos gyorsasággal kiszáll belőlem az erő, és hátraesem – egyenesen az alak karjaiba.
- Szóval menni akarsz – hallom őt. – Rendben. De először velem kell végigjárnod néhány helyet.

A kép szertefoszlik, és én újra a Semmiben találom magam. Egyedül a férfi maradt meg, itt áll velem szemben, és rezzenéstelen arccal, hideg pillantással néz rám. Megpróbálom állni a tekintetét, de olyan, mintha elhomályosulna minden. Hátralépek, forgolódni kezdek. A fehérség helyén emlékfoszlányok, képek jelennek meg, és annyira gyors sebességgel köröznek körülöttem, hogy beleszédülök. El akarok rohanni előlük, el, minél messzebb… De a Gyilkos elkap, és visszaránt.
- Nana, ne olyan sietősen! – suttogja. – Csak szép sorjában…