Halott vagyok.

Nem. Mégsem.
 

Annyira fázom már, hogy a végtagjaim teljesen elgémberedtek, lassan nem is érzem őket. Kicsavart pózban fekszem a fűben, a széles mező teljesen elnyel. Üvegessé vált pillantással kémlelem a csillagokat a fekete égbolton, amely bársonylepelként közelít felém. Enyhe szél fújdogál.
Valaki megmozdul mellettem. Nem nézek oldalra, tudom, hogy ki ül ott.
- Nos? – szólal meg simogató, mégis jeges hangján.
Kisebb erőfeszítésbe telik, amíg kinyitom cserepes számat.
- Vajon hány hullát találtak már meg ezen a mezőn? – teszem fel a kérdést.
- Miből gondolod, hogy találtak egyáltalán? – hallom a cseppnyi gúnyt hanglejtésében.
- Bevett szokás ez – kezdek neki a kifejtésnek. – A gyilkosok gyakran efféle helyszínekre hajítják ki a holttesteket. Szegény, magatehetetlen testeket, amelyekben egykor elátkozott, szánalmas lelkek lakoztak…
- Vagy éppen kiegyensúlyozott, boldog lelkek, és eszük ágában nem volt belesétálni egy gyilkos karjaiba – vág közbe.
- Mindegy. Boldogok vagy boldogtalanok voltak-e azelőtt, nem számít, mert utána mind ugyanazzá váltak: hullákká. Hány testet fogadott e mező, mintegy szeméttelepként? Lehet, hogy ahol én most fekszem, pontosan itt… lehet, hogy itt is hevert már valaki előttem.
- Kicsi rá az esély. De nem hinném. Ez a terület talán éppen neked van fenntartva.
- Akkor mire vársz?
- Nem kell, hogy én legyek a gyilkosod. Elég, ha itt maradsz. Az éjjel egyre hidegebb lesz, ha türelmesen vársz, halálra is fagyhatsz. Ez az opció hogy tetszik?
- Türelmes? – ízlelgetem a szót erőtlenül. – Voltam én már épp eleget türelmes. Egész életemben az voltam. Az én életem lassabb halál, mint a fagyás. Nem lehetne valami gyorsabb módszerrel véget vetni neki?
- Hova sietsz, kislány? – simít bele a hajamba.
- Én sem tudom. Azt hiszem, nem sietek – adom meg magam. Hallom, hogy fészkelődik, majd lefekszik a fűbe, és kényelmesen elhelyezkedik mellettem.

Egy ideig hallgatjuk az éjszakát.

- És te… - kezdem.
- Én?
- Hány embert dobtál ki mezőre?
- Gondolod, hogy pontosan adminisztrálom az áldozataimhoz kapcsolódó információkat, beleértve a hulla-lerakási helyszíneket is?
- Egy próbát megért. Azért ha velem végzel, kérlek, jegyezz meg!
- Ez egyfajta utolsó kívánság?
- Lehet. Mindenki más úgyis elfelejt, legalább a gyilkosomnak ne legyek egy a sok közül.
- Nem fognak elfelejteni. És én sem.
- Előbbiben kételkedem. Utóbbit köszönöm.
- Persze lehet, hogy hazudok.
- Lehet.

Ismét elhallgatunk. A csillagok lassanként elhomályosulnak a szemem előtt. Olyan érzésem van, mintha belesüppednék a Semmibe. Mintha félálomba merülnék. Talán nem is kell olyan sokat várnom. Talán már meg is fagytam.

Már alig vagyok tudatomnál, amikor halkan megszólal mellettem:

- Egyet.
- Hm? – eszmélek fel egy kicsit.
- Egy embert dobtam ki mezőre.
- Ki volt az?
- Te.

Elkerekednek a szemeim.

Halott vagyok.

Fölém hajol. Újabb simítást érzek a hajamon.

- Azt nem mondtam, hogy halott vagy… - súgja.

Nem. Mégsem.