Elfogadtam, hogy nem tudom magam elfogadni – szólok, miközben Mellette baktatok a kihalt, poros úton. – Már annyiszor próbáltam, tudod? De csak mintha valami nevetséges színjáték lett volna. A szerencsétlen idióta megpróbálja elhitetni magával, hogy minden rendben van. Hogy szép. Hogy szerethető. Esetleg kiegyensúlyozott. De aztán újra elromlik minden.

Először nem felel. Összeszűkült szemmel nézi a sötétbe burkolózó, távoli hegyeket. Mi érdekeset láthat rajtuk? Onnan akar lelökni?

Nem erőltetem a társalgást.

Lassanként eggyé válok a hűvös éjjellel, annak különös hangulatával. Már nem tart fogva a rothadó énem, most az éjszaka vagyok én is. De mire idáig jutok, hangja kitép az elmélázásból:

– Ha ennyire nem tudod magad elfogadni, miért vagy még életben? Miért nem végeztél magaddal?

Jogos.

– Mert gyáva vagyok.
– És akkor mi a megoldás? – fordul hirtelen felém. – Hm? Megvárod, amíg megöl valaki? Kísérted a sorsot?

Szóra nyitom a számat, ám Ő elkapja a torkomat, és magához ránt. Szorít. Fuldoklom.
– Gyáva lennél? Mivel kapcsolatban? Mitől félsz? – hörgi. Esélyt sem hagy a válaszra. A kezem tesz egy erőtlen mozdulatot a kapálózásra, aztán mégis elernyedve hullik a testem mellé.
– Mitől félsz? – ismétli. – A fájdalomtól? Vagy attól, hogy mi vár rád utána?

Köhögnöm kell. Öklendeznem. Már csak homályosan látom az arcát. Tehetetlenül lógok, hagyom, hogy azt tegyen, amit akar, meg sem próbálok védekezni. Most meghalok, igaz? Most lett elege. Most megöl. Ennyi volt.
De nem… hirtelen elenged, és én a földre zuhanok. Na, most jöhet az a köhögős-öklendezős epizód.

Leguggol mellém.

– Te nem a Haláltól vagy a fájdalomtól félsz – vonja le a következtetést. – Most is beletörődtél abba, hogy megöllek. Nem gyáva vagy, hanem belesüppedtél a mocsárba, és valami utolsó reménysugárra vársz, ami mégis megmenthet, ami értelmet ad az életednek. Te azért félsz, mert mi van, ha vár valami jó a távoli jövőben, és elszalasztod? Elvégre ha megteszed, már nincs visszaút. Ezért félsz saját magadtól eldobni az életet, és másra akarod hárítani a piszkos munkát. Mert ha más végez veled, arról nem te tehetsz, nem te hibázol, ott nincs választásod, csak megtörténik, és nem pereg le előtted semmiféle „mi van, ha…” kérdés.

Felsegít a földről. Nem akarok ránézni, nem is erőlteti a szemkontaktust.

– De ugye azt tudod – folytatja –, hogy ha ennyire szembemész az árral, az is az öngyilkosság egy formája? Mitől jobb, ha egy gyilkos végez veled? Abban az esetben is tudatosulhat, hogy lemaradsz esetleges jó dolgokról az életedben. Nem kellene inkább várnod?
– Mégis meddig? – csattantam fel. – Évek óta csak várok és várok! Nap mint nap túlélek, de fogalmam sincs, hogy miért.
– Egy napon tudni fogod – veti oda, majd elindul előre.

Elönt a pánik.

– Várj! Ne menj el! – kiáltok. – Én nem akarom kivárni azt a napot! Nem bírom tovább! Ne hagyj itt! Segíts!

Rohanok utána, amilyen gyorsan csak tudok, de már nem látom Őt a sötétben. Eltévedtem. Hova tűnt? Miért hagy magamra megint?! Ordítok, sikoltok, ömlenek a könnyeim. Csak arra vágyom, hogy megszűnjek, hogy elmúljon minden, elmúljak a világból én is… Körülöttem minden elkezd remegni, mintha mozogna a föld alattam… majd eltűnik a tér, és zuhanok…

Ágyban fekszem. Nem látom, mert csukva van a szemem, és annyi erőm sincs, hogy kinyissam. De halványan érzékelem, hogy puhaság vesz körül. Mégis nyomást érzek, mintha tonnányi súly ülne rajtam. Verejtékcseppek kúsznak lefelé a homlokomon.

– Mindig eltűnsz – motyogom nagy erőfeszítések árán.

Néhány perc súlyos csend után halk suttogást hallok.

– Itt vagyok. És mindig visszajövök.