– El tudod mondani, miért gyűlölted meg ennyire az életet? Hogy miért fordultál önmagad ellen?
Tudom, hogy mellettem van, tudom, hogy kérdezett, de nem akarok ránézni. Félek, hogy akkor elveszítem a szavaimat, amelyek belülről feszítenek, és ki akarnak törni.
Mély lélegzetet veszek.
– Nem, nem tudom – felelem. – Talán ez a legrosszabb. Nem bántalmazott a családom, nem volt alkoholista az apám, nem váltak el a szüleim, nem terrorizáltak a testvéreim. Később… – Nyelek egyet. – Később persze értek törések, de hazudnék, ha azt mondanám, emiatt lettem olyan, amilyen. A sötétség mindig bennem volt. Tudod, mi a szörnyű? Az, hogy ha rendezett családi életem, nyugodt, tiszta gyermek-és fiatalkorom van, nem tehetem meg, hogy rosszul legyek. Minden rendben van, mégis érzem, hogy odabent, a lelkemben dúl a vihar. És ha segítséget kérek, rám kiáltanak, hogy mégis mi bajom lehet, hiszen aranyéletem van.
– Tehát azért gyűlölted meg magad, mert nem tudtál olyanná válni, amilyennek a környezeted látott, és nem feleltél meg a felszínes elképzeléseknek – vonja le a következtetést szárazon. Tűnődve nézek magam elé. Így lenne? Tényleg ezért gyűlöltem meg magam? Talán. Nem tudom, olyan régóta tart…
Ösztönösen rúgnám a port magam előtt, de rájövök, hogy nincs alattam föld, nincs felettem ég, nincs körülöttünk világ. Csak a Semmi. Ilyen lehet meghalni?
Mozdul a szám, hogy kiadjam magamból a feltámadó gondolatokat.

– Olyan, mintha valahol mindig is készültem volna a Halálra, annak is főleg a drasztikus, gyilkolós változatára. Mintha mindig is a nyomomban lett volna. Ha bárhonnan hazajöttem, már útközben is gyakran pillantottam a hátam mögé, nem követ-e valaki. Ha úttesten haladtam át, elképzeltem, hogy az egyik autós szándékosan elgázol. Ha a lépcsőházba értem, és valaki mögöttem haladt, már vártam, mikor csap le rám hirtelen, mikor ránt magához hátulról. Ösztönösen meggyorsítottam a lépteimet, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy a lakásunkhoz érjek. Liftről szó sem lehetett. Vagy például, ha metróállomáson álltam… lélekben mindig felkészültem arra, hogy valaki az árokba lök.

– Ilyenkor sosem féltél? – kérdi, s hallom a hangjában az érdeklődést.

– De igen. A páni félelem gyorsította meg a lépteimet hazafelé, és oszlopba kapaszkodva vártam a metrót. Féltem, valahányszor ott körözött a fejem fölött a Halál. Mégis vártam. Néha már kifejezetten azt éreztem, megkönnyebbülés volna, ha végre lecsapna rám, csak érne már véget ez az állandó rettegés, bizonytalanság, fájdalom.

Hallgatásba burkolózik, folytatásra vár. Én is elcsendesedem egy időre. Le kell ülepednie a szavaimnak, azok hatásának. Olyan szánalmas, amiket elmondok! Nagyobb semmirekellőnek állít be ez a vallomás, mint amekkora vagyok. Az ő hallgatásában azonban nem lenézés, hanem megértés érződik. Mint aki átérzi, miről beszélek. Ez ad erőt, hogy folytassam.

– És a nyugtatók… gyűlöltem, ha nyugtatók vannak a közelemben. A szüleimnek muszáj szedniük az egészségük érdekében. De én rendszerint késztetést éreztem, hogy bekapkodjam őket, egyiket a másik után, az egész dobozzal… Talán ebben az esetben éreztem a Halált a legközelebb magamhoz. Mintha csak karnyújtásnyira volna.

– Neked melyik halálnem tetszene?

Elgondolkodom.

– Nem tudom – felelem végül. - Tényleg nem. Mindig más. Ha nagyon elegem van, és tombolni vágyom, akkor valami véres halálnemet képzelek el magamnak. Sokszor vízbe ölném magam. Néha pedig arra vágyom, legjobb volna elaludni, és többet fel sem ébredni. Szép csendben, mintha egyáltalán itt sem lettem volna ebben a világban.