Ölj meg! Ölj már meg!

Zokogva állok Vele szemben. A fájdalom szinte égeti a bőrömet. Nem bírom tovább. Nekiesem, csapkodom, ütlegelem a mellkasát.
– ÖLJ MEG! – sikítok. Velőtrázó sikolyom még a saját dobhártyámat is sérti. Vért látok. Ez az enyém? Nem…
Ő meg sem rezzen, masszív szoborként tűri a kiborulásomat. Csak néz rám. Hallgat.
– Miért csinálod ezt velem? – sírok. – Miért? Nem látod, mennyire fáj?! Azt akarod, hogy szenvedjek?

Még mindig nem felel. Egyre jobban elemészt a kín. Görcsösen kapaszkodom a kabátjába, majd a földre rogyok. Olyan, mintha elevenen elégetnének. Üvöltök. Ordítok. Sikoltok. Tépni kezdem a hajamat, a bőrömbe markolok, le akarom nyúzni magamról, mert fáj… ezernyi vágást érzek rajta.
Ő csak nézi, ahogy a lábai előtt vergődöm. Elhomályosul a látásom, már csak foltokban jelenik meg előttem. Verejtékezem. Fogytán az erőm. Kimerülök a saját zokogásomtól és a kiabálástól. A hangom is eltűnőben van. Elfekszem a hideg földön, egész testem reszket.

Hideg vizes borogatás a homlokon. Egy kéz szorítása.

Lassan mozdul. Lehajol hozzám, és finoman a bőrömhöz ér. Alig nyúl hozzám, mégis fáj. Összerezzenek. Ő türelmesen vár, majd végigsimít az oldalamon, hátamon. Már csak némán sírok.
– Miért csinálod ezt velem? – hüppögök.
– Valahol várnak rád – feleli halkan. – Nem hallod? Nem érzed? Visszavárnak téged. Nem halhatsz meg. Nem vihetlek el.
– Hazugság! Most, hogy már haldoklom, várnak? Azelőtt miért nem figyeltek rám eléggé? Megannyi jelét adtam, hogy segítségre van szükségem. Sőt, volt, hogy egyértelműen ki is mondtam. Miért csak akkor veszik komolyan a szenvedőt, ha már bekövetkezik a tragédia? Ha most előttük zokognék így a földön fekve, kiborulva, csak még egyet belém rúgnának. Most bezzeg, hogy csak az élettelen testem hever előttük, már szánnak! Álszent, képmutató viselkedés… nem akarok velük lenni. Elegem van az emberekből, magamból, az egész életből… én csak azt akarom, hogy vége legyen!
– Erről nem dönthetsz egyedül.
– Nem érdekel… legyen már vége, könyörgöm!
– Cssss… – ismét végigsimogat.
– Ne csináld… – sírom. – Nem érdemlek ilyet!
– Hallgass, kicsi lány.

Felemeli a földről meggyötört testemet, és elindul velem. Meg akarom kérdezni, hová visz, de a maradék erő is kiszáll belőlem. Fejem a mellkasára bukik, szemem lecsukódik, és belesüppedek a Semmibe…