Meddig tart még? Meddig csináljam?! Meddig tűrjek?

Süllyedek… Megfulladok a saját véremben. Nem kapok levegőt. Tele van a lelkem vágásokkal.
Mit vétettem? Mit?!

Te pedig csak állsz ott, csóválod a fejedet, végignézed a haláltusámat. Miért nem segítesz? Nem kell kihúznod a vértengerből. Csak fojts bele. Segíts megszűnni, segíts elmúlni. Nekem nem megy, én csak gyáván kapálózom. A vér már eltömíti az orromat, fuldokolva nyeldesem belőle. Hánynom kell. Rosszul vagyok… a fémes íz már fojtogat. Segíts, kérlek… Törj össze azokkal az erős kezeiddel, zúzz darabokra… Miért jó az neked, ha nézed a szenvedésemet? Hol vagy, te gyilkos? Tedd a dolgod végre…

Amikor magamhoz térek, a parton fekszem. Gyilkosom mellettem ücsörög, és kifejezéstelen arccal néz maga elé.
– Miért mentettél meg? – hörgöm, és vért köpök.
– Nem mentettelek meg. Kivetett a víz a partra.
– Pedig már… annyira a végét jártam. Megkegyelmezhettél volna.
– Minek vérezzem össze a kezemet, ha magadtól is halálba vonulsz? Minden áron engem akarsz felelősségre vonni, és velem akarod megöletni magad. Mert gyáva vagy. Ha pedig gyáva vagy, menj vissza az Életbe, és…
– És éljem tovább a szánalmas kis létemet, csak mert nem tudok végezni magammal! – vágok közbe ingerülten. – Hát köszönöm, de nem. Végre itt vagyok, miért nem mehetek tovább? Mit kell még végignéznem, mit kell még megjárnom ahhoz, hogy vége legyen az egésznek?
– Aki ilyen fiatalon akarja eldobni magától az életet, annak bizony sok elszámolni valója van.
– Ezt csak te mondod.
– Ha nem így lenne, most belefulladtál volna a saját véredbe, minden akadály és segítség nélkül.
– A fenébe is! – mordulok fel. – És ha most leszúrnál, a kés is visszapattanna rólam?!
– Nincs nálam kés – feleli elmélázva. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Inkább nem reagálok. Nehézkesen felülök, és megpróbálom kisimítani a vértől ragacsos hajtincseimet. Még mindig hányingerem van.
– Szóval a fulladásos halál nem tetszik – szólal meg.
– A saját vérem ízlelése mindenesetre nem egy nagy élmény – lököm oda. Néhány másodpercre elhallgatok, majd csüggedten hozzáteszem: – Nem lehetne, hogy csak ledőljek, elaludjak, és soha többé ne térjek magamhoz?
– Nem vagy még elég kimerült hozzá. Ledőlnél, és nem tudnál elaludni. Jönne a fájdalom, és te csak tehetetlenül feküdnél. Előbb nézz szembe a fájdalomforrásokkal, és ha elfáradtál… akkor alhatsz békén.
Legördül az arcomon egy könnycsepp.
– Én már most is annyira fáradt vagyok…
– Leszel te még ennél is fáradtabb.
Szóra nyitom a számat, de hirtelen minden elsötétül, érzem, hogy újra egyedül vagyok, és annyira félek…