Mit keresünk egy hintaágyon? Gyanúsan békés a légkör, ahogy lassan előre-hátra ringatózunk, és a kifakult tájat bámuljuk. Fokozatosan vérvörösre színeződik. Ahogy messzebb tekintek, hullákat látok a fűben heverni. Nem értem, miért nem ráz meg a látvány. Pedig hányszor, de hányszor ébredtem ilyen rémálmokból sírva! Most mégsem érzek semmit, szinte természetesnek tartom, hogy ott vannak. Talán egy vérszomjas gyilkos rejtőzik bennem, aki rendszerint álmaimban ébred fel, és sorra öli az alakokat, akik szembemennek vele. Ezen hosszan eltűnődöm, mielőtt megtöröm a csendet:

– Ha gyilkos lennék, elsők között a korombeli lányokat ölném meg. Nagyrészt ők tettek tönkre. Néha úgy érzem, lassú kínhalállal végezném ki mindet, hadd szenvedjenek ők is, ahogyan én szenvedtem egykor. Néha pedig inkább gyorsan ölném meg őket, nehogy időközben meggondoljam magam. Mert lehet, hogy nem is elég kemény hozzá a szívem. Lehet, hogy ha meglátnám könnyes, esdeklő pillantásukat, meghallanám sikolyukat, nem tudnám befejezni a munkát.
– És utána kit ölnél meg?
– Utána magamat.
– Nem vagy te gyilkos.
– Akkor tegyél azzá!
– Attól jobb lesz neked?
– Nem. De már úgysem lehet megmenteni. Akkor meg nem mindegy?
– Nem mindegy. Mert mi van, ha mégis meg lehet téged menteni? Gyilkosként akarsz tovább létezni?
– Nem akarok tovább létezni.
– Ezt nem feltétlenül te döntöd el.
– Ha most nem viszel magaddal, újra megkereslek. Addig fogok kísérletezni, amíg nem sikerül. Itt fogok mindig ácsorogni és zaklatni téged, hogy elvigyél.
– Én még nálad is makacsabb vagyok, és ha úgy döntök, nem viszlek el, akkor nem.
– Akkor gyilkos leszek.

Reszelős hangon kuncog, és úgy borzolja össze a hajamat, mintha kislány lennék, akit nem kell komolyan venni. Méregbe gurulok, felpattanok a hintaágyról, és futni kezdek. Futni és futni, ahogy a visszatérő álmokban… Az álmokban, amelyek éjszakáról éjszakára üldöztek. Futni, mintha soha többé nem tudnék megállni.
Az egyik hullában megbotlok, és mellé zuhanok. Oldalra fordítom a fejemet, hogy üvegessé vált szemébe nézhessek. Férfi vagy nő – nem tudom. Halottkék a szeme. Ő már nem érez. Nem látja a sok ocsmányságot. Kiszállt a testből, és messze jár. Szeretnék én is arra menni. Megmerevedni, üveges tekintetűvé válni, nem félni és nem gyötrődni többé.

Hallom a Gyilkos lépteit, komótosan jön utánam, nemsokára ideér, tudom, hogy nem fog még véget vetni a szenvedésnek, csak jön gúnyos mosollyal, és ki tudja, hová visz…