Felriadok.

Először csak a sötétséget látom, amely magába zár.
Valami lecsurog a bőrömön.

Aztán egy nedves anyag érintését érzem. Lassan oldalra fordítom a fejemet, és meglátom Őt. Nem figyel fel a tekintetemre. A karomat nézi. Vérző, vágásokkal teli karomat. Hideg vizes borogatást tesz a hegekre, letörli kibuggyanó véremet. Égő fájdalmat érzek, mégis csak tompán jut el tudatomig.

Meg akarom szólítani Őt, de nincs erőm. Egyébként is, mint mondhatnék most? Mindenem üresen kong.

Végre észreveszi, hogy magamhoz tértem. Pillantásunk összekapcsolódik. Fürkésző, izzó tekintetét valósággal az enyémbe fúrja. Mintha kérdezne valamit. De nem felelek, még a szememmel sem. Csak erőtlenül fekszem és bámulom Őt, az egyetlen valakit, akit még tudomásul veszek.

Anélkül, hogy megszakítaná a szemkontaktust, felemeli a karomat, és lágy csókot lehel a vágásokra. Szép sorban mindegyikre. Ajkának érintése áramütésként szalad végig a testemen. Megreszketek. Itt-ott a vért is lenyalja a karomról. Borzongás fut át rajtam. Nem bírom tovább nyitva tartani a szememet. Arra számítok, hogy ismét visszazuhanok a tudattalan állapotba, de nem, még mindig magamnál vagyok, habár mintha álomszerű Semmiben lebegnék.

Hallom, ahogy megmozdul, érzem, amint fölém hajol. A következő csókot a fülem mögé kapom, majd ajkai a nyakamon haladnak végig. Reszketeg sóhaj csúszik ki a számon. Ujjait lustán, elnyújtott mozdulatokkal járatja a bőrömön.

- Szépség – súgja.

Könnyek szúrják a szememet. Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Nem akarom, hogy lássa, amint legördülnek az arcomon… de nem tudom megakadályozni. Érzem, ahogy lecsókolja őket.

- Miért? – suttogom.

- Csss… pihenj csak. Engedd el magad. Most nincsenek kérdések, és válaszok sem. Csak Te vagy itt, eltévedve a démonaid között. Engedd, hogy kivezesselek – leheli halkan.

Minek, ha aztán úgyis visszalöksz?!

Nem jönnek a szavak a számra.

Azt hiszem, meztelen vagyok. Nem nehéz hozzám férkőznie. Túl érzékenyen reagálok az érintéseire. Lassan már nem is tudom követni, merre járnak ajkai, merre jár a keze. Felolvadok és megszűnök a gyengédségében. Szerintem ilyen már nem is létezik odaát, a való életben. Az emberekből kihalt a kedvesség, a törődés. Ha mégis felszínre hoznak belőle valamit, azt csak érdekből teszik.

Ez már túl jó, amit Ő csinál… miért? Miért műveli velem? Hányadék vagyok. Rossz, romlott, visszataszító. Nem vagyok az a szép nő, aki mindig is lenni szerettem volna. Valamit félreprogramoztak bennem, de egyszerűen nem tartozom a Nők közé, valahol eltévedtem… sosem voltam elég nőies, hiába próbáltam meg annak látszani; még ha el is hitettem a környezetemmel, belül nem éreztem magam jól. Kilógok közülük, és ez már sosem lesz másképp.

Velem nem szabad nőként bánni. Nem érdemlem meg. Ocsmány vagyok… Nem hallod? Hagyd abba! Hagyd abba…

- Csss… - súgja.

Kimondtam volna mindezt? Vagy csak túl hangosan nyögtem fel?

Nem akarom… nem, nem, nem…

Lassan elhalnak a sóhajok. Én is elhalok velük.
Ernyedten fekszem, és még mocskosabbnak érzem magam, mint eddig.

Mire nagy nehezen kinyitom a szememet, már nincs mellettem. Ismét egyedül hagyott. Lemeztelenítve heverek a Semmi közepén.

- Hol vagy? – motyogom. – Hová tűntél? Miért csináltad ezt? Gyere vissza! Fázom… annyira fázom… segíts rajtam! Könyörgöm…!

Ülőhelyzetbe küzdöm magam, és felszisszenek, ahogy a fájdalom ismét a karomba hasít. Várok egy kicsit, majd ráállok remegő lábaimra. Egy pillanatra megszédülök. Tétován megindulok előre, de csak néhány métert haladok, mielőtt ismét összeesem. Amint a poros földön kikötök, már nem tudom elfojtani a sírást. Mindenem hevesen remeg.

- Kérlek… - zokogom erőtlenül.

Talán csak percekig, talán órákig fekszem itt. Lépteket hallok. Csak képzelem? Nem… Ő az. Megáll előttem.

- Miért nem tudsz várni? – kérdezi. Nem felelek, újra erőt vesz rajtam a sírás.

Lehajol, és egy pokrócba csavarja kihűlt testemet.

- Miért nem tudsz megvárni? – ismétli halkan. – Miért kell türelmetlenül hajszolnod? Mire jó ez?

Összeszedem minden maradék erőmet.

- És… és Te… - lehelem szinte hangtalanul – Miért hagysz mindig újra magamra, ha már egyszer eljöttél?

- Erre magad is tudod a választ.

- Nem megyek vissza!

Felemel a földről, és elindul velem.

- Nem megyek vissza… - hajtogatom erőtlenül.

- Erre még visszatérünk – érzem, hogy lefektet valahová. – De most aludj…

- Ne menj el!

- Nem ígérem.