Gyermeksírást hallok. Lassan kinyitom a szememet. Félig ülő helyzetben vagyok. Feltápászkodom, és a hang irányába indulok. Sötét folyosók követik egymást, mígnem egy pici szobához érek. Betekintek. Egy meztelen kisbaba a hátán fekve sír a padlón. Összeszorul a szívem. Ne! Ezt nem akarom látni! Ezt nem! Nem, nem, NEM!
Ösztönösen odasietek, lehuppanok mellé, és a karjaimba vonom a védtelen kis testet. Letépem magamról azt a kevés rongyot, ami rajtam van, és bebugyolálom. Ő egyre csak sír, könnyes kék szemei kétségbeesetten pillantanak rám.
– Édesem! Ne sírj! – motyogom erőtlenül. Esetlen mozdulatokkal ringatom, keblemre vonom. Ahogy az ő sírása lassanként elcsitul, úgy erősödik az enyém. Kétségbeesetten ölelem, nem merek lenézni rá, mert attól félek, akkor aztán végképp összetörik a szívem.
– Pici babácskám! Annyira szerettelek volna! Miért nem jöhettél hozzám? – zokogom.
Meghallom a jól ismert lépteket. Gyilkosom megáll fölöttem, én pedig könnyeimen át feltekintek rá. Kezeim már üresek, lábam között vér csorog.
– Miért?! Miért nem élhettem át ezt az egyetlen egy dolgot az életben? – szegezem neki a kérdést tehetetlenül gesztikulálva. Leguggol hozzám.
– Azért, mert nem akartad – feleli csendesen. – Mert gátakat szabtál magadnak. De még visszamehetsz, hogy ezen változtass.
– Vissza? Ugyan minek? Senki, ismétlem, senki nincs azon a világon, akinek én szülhetnék, aki felnevelne velem egy gyermeket. És egyébként sem lennék jó anya.
– Látod, erről beszélek. Megint a kifogások.
– Ezek érzések és tapasztalatok! – vágom oda. – Az életemet minden módon ellehetetlenítették, összezúzták, elvették minden álmomat és örömömet. Minden férfit riasztott a tudat, hogy gyereket szüljek neki.
– Te magad is tudod, hogy az nem a te személyed ellen szólt.
– Lehet, de ha mindegyik így áll ehhez a kérdéshez, akkor az én sorsomnak befellegzett. Magamnak mégsem szülhetek. S ugyan mit tudtam volna a gyermeknek mutatni, tanítani? Hogyan tedd tönkre a saját életedet? Hogyan légy foglya a depressziónak?
– Nem. Hanem például: hogyan lehet szeretni – simít ki egy tincset az arcomból.
– Szeretni… Ahhoz túl önző vagyok.
– Ha megélted volna egy gyermek születését… – kezdi, de nem tudja folytatni. Felsikoltok, majd összegörnyedve zuhanok a padlóra, miközben két kezemmel a nemi szervemet szorítom.
– NE! Elég! – üvöltöm. – Nem akarom hallani! Nem és nem!!!
Elhallgat, és csak bámul rám. Tehetetlenül zokogok, azt akarom, hogy szűnjön meg minden, és tűnjek el a Semmiben…
– Jó ez most neked? – hallom a hangját.
– Hagyjál! HAGYJÁL! Ott is mindig ilyenekkel traktáltak! Elég volt!
Érzem, ahogy a karjai közé vesz, és szorít.
– Hagyd abba! – suttogja.
– Te hagyd abba! Miért kínzol? Miért nem tudsz egyszerűen csak megkegyelmezni? Miért jó az neked, hogy módszeresen kikészítesz?
– Nekem nem jó, és nem rossz. Neked azonban alaposan mérlegelned kell, hogy tényleg ezt akarod-e.
– Ezt! Miért nem hiszel nekem?!
– Én hiszek neked. De azt nem tudhatod, holnap is ezt akarod-e.
– Remek! És addig gyötörsz, amíg egyszer csak azt mondom, mégsem ezt akarom?
– Addig gyötörlek, amíg el nem számoltál mindennel, amit odaát hagytál.
Már csak halkan hüppögök. Ő a hajamat simogatja.
– Te most költözni készülsz. Költözéskor az ember átnézi a dolgait, mi az, amit kiselejtezne, mi az, amit magával vinne. De ha túl sok minden köt a helyhez, még az is lehet, hogy meggondolod magad. Nem hagyhatsz csak úgy el csapot-papot.
– Miért nem? Más is megteheti.
– És honnan tudod, hogy nem bánja meg? Nem mindenkinek van esélye még egyszer átgondolni a dolgokat. Kegyetlen vagyok, aki jön, azt kérdezés nélkül viszem. De te most kivétel vagy.
– Nem akarok kivétel lenni – szipogom.
– Pedig az vagy, szépségem.