Kiiszom az utolsó korty pezsgőt a poharamból, majd az üveg után nyúlok. Még van benne egy kevés, kitöltöm.
Nagyon sötét van odakint. Szobámban csak az éjjeli lámpa gyér fénye világít. Rendetlenség övez, ruháim szanaszét, mosatlan edények a dohányzóasztalon, de minderről tudomást sem veszek.

Az íróasztalra könyökölök, egyik kezemmel hajamba túrva támasztom fejemet, másikkal a pohárba kapaszkodom.
Várok és várok. A telefon ott hever mellettem, pillantásommal szuggerálom, hogy megszólaljon.

Összerezzenek, amikor megnyikordul az erkélyajtó. Gyilkosom belép, majd hanyagul ledobja magát a fotelba. Csak a szemem sarkából nyugtázom, nem akarok ránézni.
Néhány percig hallgatásba burkolózunk. Innom kellene, de nem visz rá a lélek, hogy megemeljem a poharat. Az íróasztalomra meredek. A sok-sok kacatra, amelyek egykoron még jelentettek nekem valamit. Kiszárított rózsaszálak volt szerelmektől, félig kifogyott színes tollak, ajándék bögrék, ékszeres doboz. Halott érzelmek őrzői.

– Nem fog eljönni – töri meg a csendet Ő. – Felesleges várnod rá.
– Emlékszel, amikor frigid voltam? – fordulok felé olyan hirtelen, hogy megrezzen a tér. – Persze, hogy is emlékezhetnél… Nem voltál ott.
Nem felel. Talán mégis ott volt. Talán mindvégig a nyomomban maradt.
– Egyáltalán nem kívántam a szexet. Undor fogott el a gondolatától.
– Az egyik párod vert. A másikkal nem passzoltatok szexuális téren, nem működött a kémia köztetek. Te is tudod, hogy ezek okozták nálad az átmeneti zavart – szólal meg.
Hátat fordítok neki, és a kiszárított rózsákat bámulom.
– Aztán átestem a másik oldalra – mesélem, talán csak magamnak. – Amikor egyedülállóvá váltam, egy hónapot adtam magamnak, hogy eldöntsem: örökre beburkolózom a szex iránt érzett undorba, vagy teszek egy próbát, és megpróbálok tapasztalatokat gyűjteni, hátha másokkal működik. Az utóbbit választottam. Fél év alatt tizenkét férfival voltam együtt. Nem akartam egy mellett leragadni, mert féltem az érzelmi kötődéstől. – Letépek egy szirmot, és morzsolgatni kezdem. – Szerinted ez bűn?
Sokáig nem válaszol. A szirmok maradványai apró morzsákként hullnak a padlóra. Halványan rémlik az a zavaros időszak. Hányszor elmenekültem, ha valamelyik férfi belém szeretett, és többet akart, a nem létező érzelmeimet, a jéghideg szívemet…

– Hitegettél bárkit is? – töri meg végül a csendet.
– Nem.
– Senkit nem áltattál hazug szerelemmel?
– Nem.
– Az összes férfi tudta, mire vállalkozik?
– Igen.
– Vagyis te nem árultál zsákbamacskát.
– Nem.
– Akkor hagyd abba!
– Mit?
– Azt, hogy minden múltbéli eseményben szánt szándékkal keresed a lehetőséget, hogy önmagadat bűnösnek állítsd be. Választottál egy utat, hogy rendbe hozz valamit az életedben. Elenyésző információ, hogy mennyi idő alatt hány férfival voltál együtt, mert ez nem jó és nem rossz. Ez helyzetfüggő. Szóval ne rabold az időnket fölösleges kérdésekkel. Tudod jól, hogy nem bűn.
– Egyesek szerint az ilyesmi az.
– Itt vannak most azok az egyesek?
– Nem.
– Számítanak?
– Nem.
– És te akkor boldog voltál – állapítja meg, mire odakapom a fejemet. Boldog? Ez a szó olyan furcsán, olyan idegenül hangzik ennyi idő után. Mint egy kihalt ókori fogalom, amelyről már csak megkopott legendák maradtak fenn. Tekintetem elréved a feje mellett, néhány pillanat alatt elsuhannak előttem azok a régi emlékfoszlányok.
– Boldog voltam – szólalok meg csendesen. – Boldog voltam, mert szépnek éreztem magam. Mert kellettem az embereknek. Mert sokan vettek körbe. Törődtek velem, meggyógyítottak. Boldog voltam, mert akkor először megláttam az életnek egy olyan oldalát, amilyenről éveken át álmodoztam. Ahol szerető mosolyok fürdetnek, ölelő karok adnak át egymásnak, ahol ragyogás járja át mindenemet. Ahol kékebb az ég, szebbek az átúszó felhők, korlátlan szabadság sodor egyik napról a másikra.

Egy pillanatra elhallgatok, és ránézek. Miért fénylik ilyen furcsán a szeme?

– De véget ért – folytatom, és elfordulok. – Véget ért, és többé nem is élhettem meg ilyesmit. Egy rövid szakasz volt, egy kis ízelítő, hogy ilyen is van. Belekóstoltam, ízlett, de mire igazán rászoktam, vége lett. Azóta is csak keresem. Most is keresem. Most is próbálok kelleni, szépnek lenni, ragyogásforrást keresni. De csak várom és várom őt, várom a férfit, aki ígérte magát, virrasztok ugrásra készen, mint egy szánalomra méltó alak.
– Nem fog eljönni.
– Nem. Tudom, hogy nem. – Legördül az arcomon egy könnycsepp. Felkel, odalép hozzám, és a karjaiba emel. Hangtalanul siratom azokat a gyönyörű, boldog napokat, mialatt ő az ágyamba fektet, és betakargat.
– Miért van az, hogy még a boldog emlékek is fájnak? – suttogom erőtlenül. – Miért nem lehet nekik utólag is örülni? Miért a boldogság pillanatnyi, múlandó a fájdalom helyett?
– Annyira a múltba kapaszkodsz, hogy a jelen örömeit nem is veszed észre.
– Ez nem igaz. Ennyi erővel azokat a boldog napokat sem vettem volna észre, amikor éppen megtörténtek velem, és nem becsültem volna őket nagyra minden pillanatban.
– Igazad van – mondja legnagyobb döbbenetemre. – De akkor miért tartasz mégis itt?
– Talán ez már egy másik történet – ásítom, mert hirtelen hatalmas álmosság telepszik rám.
– Talán.
– Mennyi van még hátra?
– Nem tudom.
– Egyre fáradtabb vagyok.
– Akkor most aludj egy kicsit, és ne sírj az elmaradt vendéged után. Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy szép vagy, hogy kellesz, hogy ölelnek azok a karok, hogy ragyogsz… képzeld el azt a kékebb eget…