Nem tudom kinyitni a szememet. A testem erőtlenül hever, és végtelenül fáradtnak érzem magam.
Hallom a jól ismert lépteket, hallom, ahogy szólongat, de képtelen vagyok válaszolni. A szemhéjaim ólomsúlyúak, a szám zsibbad.
– Ébredj! Nem hallasz?
Milyen érdekes. Halványan tudomásul veszem őt, de a csukott szemem előtt képek suhannak el, és az agyamban megfáradt gondolatfoszlányok villannak át.

Hideg van. A Gyilkos szólongat.

Nem merek elindulni az iskolába, mert tudom, hogy bántani fognak. Tudom, hogy azt a pillanatot várják, amikor belépek az ajtón, és ízekre szednek. Minden éjjel órákig sírok az ágyban, hangtalanul, titokban.

A Gyilkos fölém hajol, lehelete végigsuhan az arcomon.

Szeretek valakit. Szeretek valakit, akivel lelki társaknak hittük egymást, aki előtt bátran lemeztelenítettem a lelkemet, de nem takart be, amikor fáztam. Szeretek egy őrült embert, aki elveszett a saját démonai között, hagyta, hogy azok átvegyék a feje felett az irányítást, és ellenem fordítsák őt. Szeretem őt, és nem akarom elhagyni, pedig megütött. Folyton visszakúszom hozzá, pedig kilökött az ágyból, és a mellkasomba öklözött. Vele akarok maradni, pedig megtépte a hajamat, és azt mondta, gyűlöl…

Érzem a saját könnyeimet. A Gyilkos a karomhoz ér.

Nem vagyok nő. Félembernek érzem magam, mert valami megszakadt egy rossz időszakban, valami azóta sem teljesedett ki bennem, és hiába keresem a forrást, nem találom. Teszem, amit tennem kell, amit elvárnak tőlem, de nem vagyok nő, csak egy érzéketlen test, egy félbehagyott kép, és ebbe szép lassan beleőrülök.

Nagyon fáj a fejem. Nagyon fáj mindenem.

„Hű, szerencse, hogy nem estél teherbe… én nem akarok még gyereket. A frászt hoztad rám. Álljunk át a fogamzásgátlóra! Jó, elég drága, de inkább ez, mint egy baba.”
Összemosódó mondatok egy régi monitoron, elmentett beszélgetés részlete a párom dolgai között.
„Hallod, haver, ez a csaj gyereket is akar majd… hogy akar gyereket ilyen labilis idegállapottal, hogy akar ő szülni, ha ennyire kezelhetetlen?”
Meg nem fogant gyermekek siratása.

– Szólj hozzám! – suttogja a Gyilkos.
– Ébredj fel, könyörgöm! – sírják valahol máshol.

Anyu, ne haragudj rám… ne haragudj azokért a nehéz évekért. Te egy normális, aranyos kislányt vártál, és egy szörnyeteget kaptál helyette. Egy beteg, sérült embert, aki a saját szerettei ellen fordul, pedig nem akarja ezt tenni. Anya, bocsáss meg… anyu, ne sírj…

Mintha tonnányi súly lenne a mellkasomon. A Gyilkos a hajamba simít.

Aznap éjjel már majdnem hazaértem, amikor valaki megtámadott. Ütést éreztem a fejemen. Megtántorodtam, és hátraestem, egyenesen a kőkemény betonra. Azt hiszem, kiraboltak, mert még észleltem a matatást a zsebeimben, de aztán minden elsötétült…

Nincs több erőm. A Gyilkos felnyalábol, a karjaiba vesz.
– Elfáradtál, kicsi lány? – kérdezi csendesen.
Már nem tudok válaszolni. Elvesztem meggyötört testemben, többé nem az enyém a lehunyt szemem, a megbénult szám, a rongyként heverő karom. Már nem emlékszem arra, hogy nézek ki, és egyáltalán… hogy ki voltam én.

Sérült fejem oldalra bukik, ahogy Ő felemelkedik velem.
– Jól van – súgja. – Aludj csak. Vége van.

Vége van… Ennyi volt az életem, amit sehogy sem tudtam magaménak érezni. De legalább úgy távozom, hogy nem én dobtam el magamtól mindent gyáván. Nyugodt szívvel ráhúzhatják a szokásos közhelyeket az emlékemre, olyan fiatal volt még, miért pont ő, nem ártott senkinek, annyira aranyos és kedves kislány volt, senki sem fogja tudni, ki voltam valójában, senki nem fogja látni azokat a mocskos démonokat, akik rövid életem végéig kínoztak. A hátrahagyott képben egy tragikus sorsú lány maradok, akit egy éjjelen megtámadtak, és aki később a kórházban belehalt a sérüléseibe. Nem pedig egy szánalmas, lenézett alak, aki elpusztította önmagát.

Sodródást érzek, és szép lassan múlik el minden gondolatom, minden emlékem, minden érzésem, minden fájdalmam. Egy utolsó, távoli hangként hallom, ahogy az egyenletes pityegést egy hosszú sípolás váltja fel…