- Persze, anya, jól vagyok – bizonygatta Levi, és szerette volna végre letenni a telefont. Szülei hetente felhívták, hogy érdeklődjenek felőle. Édesanyjának még mindig az ő pici fia volt, akiért nap mint nap aggódott. Leventét kicsit terhelte ez a túlzott féltés, de nem akarta megbántani őt, már csak azért sem, mert még nem sikerült teljesen önállóan meglennie, és szüksége volt a támogatásukra. Meg természetesen szerette a szüleit, de már jó lett volna minden módon függetlenné válni tőlük.
Még meghallgatott néhány anyai intelmet, aztán elköszönt, mondván, dolga van. És ez így is volt – indulnia kellett a pubba. Kezdte igazán megszállottnak érezni magát, amiért még mindig egy ismeretlen lányt keres, akit nagyjából negyed óráig látott. Mindenesetre most már nem akarta feladni, ezért összeszedelőzködött, és elindult.
Ahogy belépett a pubba, rögtön kiszúrta új ismerőseit.
- Helló, öcsi! – intett neki Anton.
- Sziasztok! – köszönt oda Levi, majd a pulthoz lépett, és rendelt magának egy korsó sört. Közben gyorsan végighordozta tekintetét a helyiségen, de a lányt továbbra sem látta.
- … és erre azt mondja, hogy ez neki nehéz – mesélte Rajmund cimborájának épp, amikor Levi csatlakozott hozzájuk. – Hát basszus, a legegyszerűbb edzéstervet állítottam össze neki!
- Nem szoktad még meg, hogy kezdő puhányok is járnak hozzánk? – nevetett Anton.
- De ez még annál is puhányabb volt! Szevasz, Levi – fordult Rajmund a sráchoz. – Mizu?
- Semmi különös.
- Hogy telt a napod?
- Voltam egyetemen, aztán hívott anyám, most meg itt vagyok.
- Hű, a mindenit – szólalt meg Anton. – Én már jó rég beszéltem anyámmal. Nem ártana valamikor felhívnom, él-e még.
- Jó kapcsolatod van vele? – érdeklődött Rajmund, majd gyorsan leintette a száját kinyitó Antont: - Nem tőled kérdeztem, az előbbi szövegedből levontam a következtetést.
- Most miért? – kérte ki magának a férfi. – Szeretem őt. Jó távolról.
Levi kuncogott.
- Ismerős. Amúgy igen, jó kapcsolatban vagyunk, csak kicsit túlzásba viszi az aggodalmaskodást.
- Addig örülj, amíg törődik veled – mosolygott Rajmund halványan, de a hangjában volt valami szomorkás árny. Erre Levi is felfigyelt, de nem akart indiszkrét lenni, főleg, mivel még nem ismerik egymást olyan régóta.
- Mondjuk a muter főztje hiányzik – ábrándozott Anton. – Nem mondhatni, hogy egészséges ételeket főzött, de az ízük! Hmmm, igen, a mamakoszt semmivel sem pótolható. Meg kellene látogatnom valamikor.
- Majd szólj, mikor mész, hogy úgy készüljek neked edzéstervvel. Ha otthon jól bezabálsz, lesz mit ledolgoznod – kacsintott Rajmund.
- Az már igaz… Nézzétek, itt van Lila!
Levente a bejárathoz kapta a fejét, és eltátott szájjal bámulta az érkezőt. Egy fiatal lány volt, lilára festett hajjal, tetőtöl talpig lila cuccokba öltözve.
- Sziasztok, skacok! – intett Antonéknak, miközben a bárpulthoz sétált.
- Csá! Majd gyere ide közénk! – invitálta Anton, aztán Levihez fordult: - Csukd be a szádat, öcskös! Nem láttál még extrém csajokat?
- Miféle kérdés ez! – mondta Rajmund vigyorogva. – Csak nézz rá, és megkapod a választ!
A két férfi felnevetett, Levente pedig zavartan lenézett a sörére.
- Na, ne durcázz be – veregette vállon Rajmund. – Csak hülyülünk. Nem kell komolyan venni!
- Oké. Ööö… tényleg ritkán találkozom extrém emberekkel.
- Majd megszokod. Helló, csajszi! – üdvözölte Anton a hozzájuk lépő lányt, aki egy koktéllal a kezében letelepedett közéjük.
- Ő itt egy új haver, Levi – mutatta be neki Rajmund Leventét.
- Üdv, Lilla – nyújtotta a kezét a srác, mire Anton prüszkölve felnevetett.
- Nem Lilla, hanem Lila! Tudod, mint a szín.
- Bocsánat – hebegte Levi. Lila csak ránevetett, és megrázta a felé nyújtott kezet.
- Szia, Levi! Igazából Réka a nevem, a Lila csak egy becenév, ami már rám ragadt.
- Nyilvánvaló okokból – tette hozzá Rajmund.
- Kissé fanatikusan imádom a lila színt. Már gyerekként is kivertem a balhét, ha nem ilyen színű ruhát adtak rám – mesélte Lila közvetlenül.
- Ja, kicsit defektes a csaj, de azért imádjuk – mondta Anton, és összeborzolta a lány haját, aki játékosan a kezére csapott.
- És téged mi szél hozott erre? – kérdezte Lila Leventétől.
- Tényleg, öcsi! Dicsekedj már el neki a te fanatizmusoddal! – biztatta Anton. Levi kicsit zavarban érezte magát, nem szívesen verte volna nagydobra, miért van itt. De Lila olyan kedvesen és barátságosan nézett rá, hogy attól valamelyest megnyugodott.
- Nos, én egy lány miatt vagyok itt. Múlt szombaton láttam őt ebben a pubban, és szeretnék újra találkozni vele.
- Ezért aztán minden este idejár, nehogy elszalassza – kotyogott közbe Anton.
- Ez aranyos – mosolyodott el Lila. – Bár értem tenne meg ilyet egy pasi! És hogy nézett ki?
- Már mi is kikérdeztük Levit a részletekről, de nem sikerült beazonosítani – mondta Rajmund. – Szőke volt.
- És szép.
- És nem Elena.
- Roxi is szőke – jegyezte meg Lila.
- Mondom, szőke és szép! – vetette ellen Anton.
- Mi bajod Roxival? Ő is szép lány! – pirított rá Lila.
- Szép, igen, de biztos nem őt látta – szólt közbe Rajmund békítő hangon. – Levi elmondása alapján valami klasszikus bombázó csaj volt, Roxi pedig inkább az a vadóc fajta.
- Fel volt nyírva a haja oldalt? – fordult a lány Leventéhez.
- Nem, arra emlékeznék.
- Látod, mondtam! – vágta rá Anton diadalmasan.
- Nem, te Roxi szépségét kérdőjelezted meg.
- Ki az a Roxi? – érdeklődött Levente.
- A legjobb barátnőm – felelte Lila. – Általában együtt jövünk ide.
- Tényleg, őt hol hagytad? – kérdezte Rajmund.
- Dolgozik. Munkát kapott egy tetoválószalonban, most kezdett.
- Szuper! Erre majd koccintani kell, ha jön.
- Mindenképp. Levi, te tanulsz vagy dolgozol?
- Tanulok, szabad bölcsészetet. Meg dolgoznék is mellette, ha találnék megfelelő diákmunkát.
- Akkor még te is a szüleiddel élsz?
- Ööö… nem. Albérletben lakom.
- Na, de várj – szólt közbe Anton. – Ha nincs melód, miből tartod fenn a lakást?
- Nos… a szüleim támogatnak, amíg…
- Hah! De jól megy egyeseknek!
- Ne piszkáld! – szólt rá Lila. – Ha megtehetik a szülei, miért ne támogathatnák a gyereküket?
- De ilyen erővel otthon is dekkolhatna! – érvelt Anton.
- Jó, én sem örülök, hogy ők fizetik a lakást, hidd el! – csattant fel hirtelen Levi. – De nem akartam otthon maradni. A szüleim megfojtanak az állandó nyakamra járással, nem fogadják el, hogy már saját szokásokat alakítanék ki, és ilyen légkörben nehéz érvényesülni. Arra számítottam, hogy könnyebb lesz munkát találnom, és akkor hamarabb leválhatok a szüleimről. Dolgoztam már több helyen, de sehová sem kerestek hosszabb távra munkaerőt, ezért még nem sikerült úgy elhelyezkednem, hogy rendszeres fizetést kapjak. Nyilván amint találok rendes melót, és lesz normális keresetem, nem fogadok el több anyagi támogatást a családtól.
Az asztalnál ülők döbbent csendben bámultak rá. Levente hirtelen ráeszmélt, hogy magához képest milyen csúnyán kifakadt. De ez a téma érzékenyen és kényelmetlenül érintette őt, nem tudta magába fojtani a gondolatait.
- Anyám – tért magához végül Anton. – Még nem is hallottam tőled ekkora monológot. Szerintem amióta ismerünk, most beszéltél a legtöbbet.
- Nagyon helyes! Örülök, hogy kiálltál magadért – dicsérte meg Rajmund.
- Ne vedd magadra Anton szövegelését, neki szokása mindenkinek beszólogatni – vigasztalta Lila.
- Hé! Azért nem kell engem kiközösíteni! – kiáltott fel Anton, aztán megenyhülten folytatta: - De amúgy ez tényleg rossz tulajdonságom. Bocs, Levi, nem akartalak felbosszantani. Tulajdonképpen nem is tartozik rám ez a dolog.
- Na, végre valami, amiben igazad van – bökte oldalba Lila, és felnevettek.
- Ha tehetném, én is eljönnék otthonról – folytatta a lány Levi felé fordulva. – Az édesanyámmal élek, de elég nehezen értünk szót egymással. Főleg a hajszínemet kritizálja előszeretettel. Szerencsére viszonylag ritkán találkozunk a munkahelyi beosztása miatt. Én jelmeztervezőnek tanulok egy OKJ-tanfolyamon, de nagyon kötött az órarend, nagyjából úgy, mint a gimnáziumokban, napi öt-hat óra hétfőtől péntekig. Ez pedig megnehezíti a munkakeresést. Eddig akárhová jelentkeztem, olyan volt a beosztás, hogy ütötte volna az órarendemet. Így egyelőre nekem sincs állásom. Anyu persze emiatt is gyakran piszkál, hogy húzzak már dolgozni, és képtelen megérteni, hogy ez nem olyan egyszerű.
- Ez a melókeresés ma már sajnos senkinek sem könnyű – jegyezte meg Rajmund. – Nekünk mázlink volt, hogy bejött ez az edzőterem-dolog.
- Előbb-utóbb mi is megtaláljuk a megfelelő állást! – jelentette ki Lila optimistán, és Leventére mosolygott.
- Na, ezt imádom ebben a csajsziban – karolta át Anton. – Olyan kis pozitív és mosolygós! Kivéve, amikor épp leharapja a fejemet.
- Azt mindenkitől kiprovokálod! – öltött rá nyelvet Lila.
- Ja, bár leginkább a nőkre vagyok ilyen hatással.
- Huhúúú, láttad volna a tegnapi jelenetet Elenával! – vigyorgott Rajmund.
- Na, miről maradtam le?
A két férfi egymás szavába vágva elmesélte a történteket.
- Fú, ez nem semmi – kommentálta Lila. – Levi, te tényleg azzal nyitottál Elenánál, hogy nem kérsz az egyéjszakás kalandokból?
Anton felröhögött, Levente pedig szabadkozni kezdett:
- Nem éppen így… csak közvetlenül előtte mesélték Antonék, hogy Elena csak kalandokat keres, aztán mentem sört rendelni, ő erre megkörnyékezett… én meg…
- Bepánikoltál – segítette ki Rajmund.
- Valahogy úgy – sóhajtott Levi.
- Szegény srácnak nincs túl sok tapasztalata, nem igazán tudja, hogy bánjon a női nemmel – vélte Anton. – A lányt, aki tetszett neki, nem merte megszólítani, Elenának meg azt mondta, amit…
- Nos, tényleg van még mit tanulnom – ismerte el Levi.
- Volt már barátnőd? – érdeklődött Lila.
- Volt. – Levi egy pillanatra elhallgatott, majd szégyenkezve hozzátette: - Egy.
- Egy? – vonta fel a szemöldökét Anton.
- Igen. De vele sokáig tartott – igyekezett a srác menteni a menthetőt.
- Az is valami. Akkor már értem, miért vagy ilyen nyúl.
- Van kedved mesélni arról a kapcsolatról? – puhatolózott Lila.
Levente zavartan vállat vont.
- Nincs sok mesélni való. Még a gimnáziumban jöttünk össze, tizenhat évesen. Elsők voltunk egymásnak… aztán két évvel ezelőtt szakítottunk. Kihűlt a dolog.
- Ez érthető – mondta Rajmund. – Mindketten felnőttetek, nagyjából ebben a korban változik az ember a legtöbbet. Valószínűleg külön irányba fejlődtetek. Van ez így.
- És azóta nem is próbálkoztál senkinél? – tudakolta Anton.
- Nem igazán. Kissé visszahúzódó természetem van.
- Igen, azt észrevettük. De ha újra felbukkan a lány, akit keresel, Rajmunddal együtt lökünk a karjaiba.
Levente elmosolyodott.
- Nem lesz rá szükség. Még egyszer nem szalasztom őt el.