Levi ezen a napon valamiért igencsak nyűgösen ébredt. Odakint szürke, esőre hajló idő volt, olyan, amitől az embernek kedve támad otthon maradni. De mennie kellett az egyetemre, nem akarta kihagyni az órákat.
Délután háromkor lépett ki az iskola épületéből. Rövid hezitálás után úgy döntött, egyenesen a pubba megy. Bár még korán volt, de valahogy nem vonzotta a gondolat, hogy hazamenjen. Lassan bandukolt, és közben nyomasztó gondolatok éledeztek benne, amelyeknek aznapi rosszkedve táptalajt biztosított. Megint megrohamozta az az érzés, hogy ostobaságot csinál. Az ég szerelmére, minden nap ott ül abban a lepukkant pubban, az idő meg csak telik… Bár ez azért ebben a formában nem igaz, hiszen több új ismerősre is szert tett. De mi van, ha ők is hülyének nézik? Mi van, ha a háta mögött összesúgnak és kinevetik őt, a szegény, szerencsétlen bolondot, akinek nem volt mersze leszólítani egy lányt? Nem, azért csak nem ilyenek. Bár ki tudja, nem ismeri őket igazán…
Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy nem vette észre a jobbkéz felőli utcából kilépő alakot, és nekiütközött.
- Hé, vigyázz már! – csattant rá egy női hang.
- Jaj, bocsánat! – szabadkozott Levente, miközben feltekintett. Egy fiatal, húszas évei elején járó lány állt előtte, szőke, oldalt felnyírt hajjal, arcából csak úgy sütött a határozottság.
- Idióta – morogta, majd hátat fordított Levinek, és elsétált.
„Remek – füstölgött magában a fiú. – Folyton hülyét csinálok magamból!”
Folytatta az útját a pub felé. Fejében tovább száguldottak az egymásnak ellentmondó gondolatok, emiatt fel sem tűnt neki, hogy a lány, akivel összeütközött, pontosan előtte megy néhány lépéssel. Csak akkor eszmélt fel, amikor mindketten a pub előtt álltak meg, és a lány a táskájában kezdett kotorászni. Egy doboz cigarettát vett elő, majd felemelte a fejét, és találkozott a tekintetük.
- Baszki! Te követtél? – kérdezte a lány felháborodva.
- Nem! – tiltakozott Levente. – Én is a pubba jöttem.
- Jó duma! Így szoktál csajozni?
- Hagyjál már! – reccsent rá Levi, tőle szokatlan módon. – Pocsék napom van, nem kell még a te hisztid is!
- Anyád hisztizik!
- Te nekem ne anyázz! – lépett közelebb fenyegetően a fiú. Nehezen lehetett kihozni őt a béketűréséből, de ha az anyját bárki a szájára merte venni, azon rendszerint felhúzta magát.
- Mert mi lesz? – szegte fel a fejét a lány.
- Na, idefigyelj, te hülye csitri!
Ekkor váratlanul kicsapódott a pub ajtaja.
- Hé, hé! – lépett közéjük a semmiből Lila. – Gyerekek! Nyugi van!
- Belém kötött! – jelentette ki a szőke lány, Levire mutatva.
- Ő kötött belém, és még anyázott is! – vágott vissza Levente feldúltan.
- Jaj, ne csináljátok már! – kérte őket Lila. Közben Oszkár is megjelent.
- Veletek meg mi van? Össze ne kapjatok itt! – mondta, és nyugtatólag tette Levi vállára a kezét.
- Ti ismeritek ezt a gyökeret? – fortyant fel a lány.
- Vegyél vissza! – kiáltotta Levi.
- Oké, elég! – szólt rájuk Oszkár határozottan. – Levi, hadd mutassam be neked ezt a fúriát, ő Roxi!
- Kapd be! – morogta a szőke lány.
Levi bosszúsan nézte. Ő tehát Roxi? Nem gondolta volna, hogy Lila és Oszkár ilyen szörnyű természetű lánnyal barátkoznak.
- Roxi, ő pedig egy új ismerősünk, Levi – tette hozzá Lila.
- Hogy újabban milyen idiótákat szedtek össze…
- Fejezd be! – szólt rá Lila. – Gyertek szépen be a pubba, leülünk, rendelünk valami italt, és elmesélitek, mi a fenén vesztetek így össze.
Ezzel beterelte Roxit, Oszkár pedig Leventét.
Hamarosan mind letelepedtek egy közös asztalhoz. Roxi látványosan messze ült Leventétől, és morcosan nézett maga elé.
- Na – szólalt meg Oszkár, miután mindenki kortyolt egyet a maga italából. – Levi, te higgadtabb fajta vagy, halljam, mi történt?
- Épp ide tartottam, amikor nem figyeltem, és véletlenül nekimentem Roxinak. Elnézést kértem, leidiótázott, elment, folytattam az utamat. Aztán itt a pub előtt vettem észre, hogy ő is idejött.
- Én meg a frászt kaptam, hogy valami ismeretlen barom követ engem! – kotyogott közbe Roxi.
- Mire te leanyáztál…
- Csak azért, mert azt mondtad, hisztizem!
- Jó, jó! – csitította őket Lila. – Összegezve: Roxi azt hitte, őt követed, és bepipult. Mi pedig tudjuk, olyankor hogy viselkedik – nézett össze cinkosan Oszkárral.
- Azért ezt a csávót sem kell félteni – vágott vissza Roxi. – Azt mondta, hisztizem, és csitrinek hívott!
- Nocsak, haver, kiálltál magadért? – fordult Leventéhez meglepve Oszkár.
- Nagyon szar napom volt – sóhajtott Levi. A hirtelen támadt düh és az egész napos feszültség lassanként elpárolgott belőle, és szégyellni kezdte magát korábbi viselkedése miatt.
- Roxi – fordult oda a lányhoz. – Elnézést kérek tőled. Nem lett volna szabad rád ripakodnom.
Roxi döbbenten nézett rá. Látszólag meglepte a bocsánatkérés.
- Ööö… hát… jó, mindegy – felelte. – Én is elég goromba voltam, bocsi. Nekem is szar napom volt.
- Na, ez a helyes emberi beszéd! – mosolyodott el Lila megkönnyebbülten. – Kicsit körülményesre sikeredett a bemutatkozás, de lényeg, hogy megismertétek egymást.
- Ti mióta ismeritek ezt a Levit? – érdeklődött Roxi hátradőlve.
- Még új itt, néhány napja jár ide. Egy lányt keres.
- Milyen lányt? – nézett Roxi Leventére.
- Egy szőke lányt láttam itt, aki nagyon megtetszett, de mire leszólítottam volna, elment. – Levi nem szerette volna kimondani, hogy egyszerűen csak gyáva volt. – Úgyhogy… Azóta minden nap eljövök, hátha újra látom.
- Hű – mondta Roxi. – Ez olyan…
- Romantikus, nem? – szólt közbe Lila ábrándozva.
- Nem, inkább creepy.
Mindhárman döbbenten néztek a lányra.
- Már miért lenne az? – kérdezte Oszkár.
- Nem tudom, engem megrémisztene, ha egy ismeretlen fazon így hajkurászna, miután látott engem alig öt percre – kommentálta Roxi.
- Erre nincs esély, ugyanis te vagy az, aki megrémiszti a pasikat – közölte vele Oszkár, mire Roxi oldalba bökte a könyökével.
Levente hirtelen elsápadt, és pánik öntötte el az agyát. Hátha Roxinak igaza van… Mi lesz, ha újra meglátja a lányt, és… És elriasztja magától? Tényleg úgy viselkedik, mint egy komplett őrült?
- Levi, nyugi! – szólalt meg Lila, látva a fiú arcát, majd sötét pillantást küldött barátnője felé. – Most ezt miért kellett?
- Én csak megmondom az őszintét! – védekezett Roxi. – Levi, figyelj ide!
- Talán inkább nem akarom hallani a többit – motyogta Levente, azzal felállt az asztaltól. – Mindjárt jövök, szívok egy kis friss levegőt.
Kiment a helyiségből, de még hallotta, hogy Oszkár mond valami csípőset Roxinak. Az utcára kilépve mélyet lélegzett, majd hátát nekivetette a falnak.
Basszus, eddig ebbe bele sem gondolt. Mindig csak elképzelte, hogy a lány majd újra megjelenik, ő pedig odalép hozzá, és… és ennyi. De mit mondjon neki? Te jó ég, ismerve magát, simán kibökné, hogy „Szia, Levi vagyok, x héttel ezelőtt láttalak itt, és azóta minden nap téged vártalak. Megiszunk valamit?” Gyönyörű. Ezzel biztosan a világ másik végébe üldözné a lányt. És jogosan lépne le. Ő tényleg egy idióta. Egy nagy nulla, akinek nincs rendes élete, és nagy eseménynek számít nála, ha meglát egy jó nőt. Akit aztán nem mer leszólítani. Micsoda alak is ő!
Hallotta, hogy nyitódik a pub ajtaja, majd oldalpillantásból megállapította, hogy Roxi lép mellé. A lány is a falnak dőlt, és ismét előásta táskájából a dohányzáshoz szükséges kellékeket.
- Cigit? – rázta a dobozt Levi felé, aki nemet intett a fejével. Csak bámult maga elé, miközben Roxi rágyújtott. A lány hosszan kifújta a füstöt, majd megszólalt:
- Tudod, mindenkinek vannak őrült dolgai. Sajnálom, amit odabent mondtam. Csak én úgy gondolom, hogy ha ezt a sztorit egy idegennek tálalod, anélkül, hogy ismerne téged az illető, az tényleg kicsit eszelősnek hangzik.
- Tudom – morogta Levente. – Egy eszelős barom vagyok.
- Ugyan már! Nézd, én nem ismerlek, de Liláék szerint jó fej gyerek vagy. És valahol tényleg aranyos, hogy így keresel egy lányt.
Roxi finoman Levente vállába öklözött, mire a fiú összevont szemöldökkel fordult felé. Döbbenten konstatálta, hogy a lány mosolyog.
- De ha elfogadsz egy tanácsot, ne zúdítsd rá a csajra ezt az egész kutatósdit, amennyiben újra találkoztok.
- Jó, csak akkor mi a fenét mondjak neki? – sóhajtott Levi.
- Tegyél úgy, mintha akkor látnád először. Csak menj oda, mutatkozz be neki, és hívd meg valamire. Aztán ha húsz évvel később a házassági évfordulótokat ünneplitek egy meghitt vacsorával és egy jó dugással, szex utáni bódult állapotban megsúghatod neki, hogy te amúgy már jóval előbb kinézted őt magadnak. Vélhetőleg akkor már nem fut el az infó hatására.
Levente elkerekedett szemmel nézett Roxira, majd kipukkadt belőle a nevetés.
- Te nem vagy ép! – kacagta, amihez Roxi is csatlakozott.
- Tudom, mondták már páran!
Felszabadultan nevettek együtt, és ezzel mintha teljesen megváltozott volna közöttük a légkör.
- Jézusom, ez már kellett! – törölgette a szemét Levente. – Kösz, hogy megnevettettél.
- Nincs mit, és tényleg, sajnálom, hogy a bemutatkozásunk félresikerült. – Roxi nyelt egyet. – És külön bocsánatot kérek az anyázásért. Mindig próbálok odafigyelni, hogy ne káromkodjak annyit, de ha felhúzom magam, időnként kicsúszik.
- Rendben, felejtsük el – mosolygott Levente.
Roxi eltaposta a cigijét.
- Visszamegyünk?
- Aha.
Amikor visszakeveredtek az asztalhoz, látták, hogy Lila és Oszkár már kikérte négyüknek a következő kört.
- Szent a béke? – kérdezte Oszkár.
- Igen – mondta Levi és Roxi egyszerre, majd összenevettek.
- Hála az égnek – sóhajtott Lila. – Akkor most arról beszéljünk, kinek miért volt szar napja. Mert nekem is az volt ám!
- Valamilyen szinten nekem is – csatlakozott Oszkár. – Biztosan van valami a levegőben.
- Tudjátok, van ez az új melóhelyem – kezdte Roxi. – Levi, nem tudom, mondták-e, de az az álmom, hogy tetoválóként dolgozzak, és saját szalonom legyen. Persze, ez még odébb van, de tökre örültem, hogy végre felvettek valahová.
- Régóta foglalkozol tetoválással? – érdeklődött Levente.
- Ahogy vesszük. Négy éve, még gimi mellett kezdtem el, szépen kialakult egy kisebb vendégkör. Na, most ugye felvettek egy szalonba, de a kollégák olyan rohadt lekezelőek velem, hogy az valami hihetetlen. Úgy kezelnek, mint egy kis taknyos óvodást. Mintha elfelejtették volna, hogy ők is elkezdték valahol. Szóval két seggfej társaságában töltöttem el a fél napot, és a végére eléggé begőzöltem.
- Ki kéne nyitnod a szádat – jegyezte meg Oszkár. – Jól tudjuk, mennyire ki tudsz állni magadért, akkor meg miért hagyod?
- Nem akartam azzal bemutatkozni egy új munkahelyen, hogy leordítom a kollégák fejét. De az lesz a vége, ha így folytatódik.
- Ne is hagyd magad! – jelentette ki Lila. – Én reggel megint összevesztem anyámmal. Már nem is tudom pontosan, min, de folyton marjuk egymást. Szóval ez megalapozta a napomat.
- Én meg alapból nyűgösen keltem – mondta Levi. Még mindig szokatlan volt számára, hogy egy társaságban ilyen könnyen meg tud szólalni. – Valahogy annyira nem volt kedvem ehhez a naphoz. Az időjárás, meg minden…
- Ugyanez – értett egyet Oszkár. – Mára nem volt különösebb dolgom, apám sincs otthon, leköthettem volna magam sok mindennel, de egyszerűen semmihez nem volt kedvem.
- Akkor, gyerekek, igyunk! – javasolta Roxi.
- Jaja, úgyis péntek van! – helyeselt Lila.
- Ó, de könnyen beszélnek egyesek, én holnap nyitós vagyok a dohányboltban – morogta Oszkár.
- Jaj – szontyolodott el Lila, ám a fiú elvigyorodott.
- De ettől még iszunk! – jelentette ki, mire mind felnevettek.
- Odass, micsoda általános jókedv! – hallották meg Anton hangját, és ahogy az ajtó felé kapták a fejüket, látták, amint ő és barátja belép a helyiségbe.
- Hű, de összegyűltetek! Jövünk mi is! – intett feléjük Rajmund.
- Jaj, ne – motyogta Oszkár, mire Levi kuncogni kezdett. Elkapta Roxi pillantását, aki elvigyorodott.
- Te sem bírod őket? – súgta.
- Csak kis dózisban – suttogta vissza Levi, és felnevettek.
- Basszus, ha csak fél órával előbb azt mondja nekem valaki, hogy ti ketten együtt kacagtok valamin… - csóválta a fejét Lila, de ő is mosolygott.
- Na, mit szakítottunk félbe? – huppant le hozzájuk Anton.
- Éppen megegyeztünk, hogy iszunk – mondta Lila.
- Ez a beszéd! – Rajmund az asztalra tette az italát. – Akkor én le sem ülök, hanem indulok a következő körért. Ki mit kér?
- Szerintem jöhet ugyanaz, amit most iszunk – vélekedett Lila, és a többiek is biccentettek.
- De akkor fogyjon ám! – mondta Rajmund, és leadta a rendelést.
Miután megérkezett az italokkal, elhelyezkedtek, és Anton nagyon sóhajtott.
- Hú, de szar napunk volt! – közölte, mire a többiek összenéztek, és hangosan felnevettek.
- Mi olyan vicces? – pillantott rájuk Rajmund.
- Ugyanezt beszéltük, mielőtt jöttetek – magyarázta vigyorogva Roxi. – Mindannyiunknak rossz napja volt.
- Ja, ezek ketten majdnem meg is ölték egymást – intett Lila Roxi és Levi felé.
- Az lehetetlen! – vonta kétségbe Anton. – Levi egy áldott jó gyerek.
- Ehhez képest eléggé nekem ugrott – mondta Roxi.
- Hé! – vonta össze a szemöldökét Levente.
- Jó, igaz, én kezdtem – ismerte el a lány.
- Te még egy szentet is kihozol a sodrából – csóválta a fejét Rajmund.
- De már elástuk a csatabárdot – nyugtatta őket Levi.
- Helyes! – biccentett Anton. – Roxi, hallom, lett munkahelyed!
- Áh, ne is mondd…
- Na, már nincs meg a meló?
- De megvan, csak hülyékkel vagyok körülvéve.
- Van ez így… nálunk is megfordulnak idióták – vigasztalta Rajmund.
- De nekem a kollégáim a seggfejek.
- Ó… és még nem nyelted le őket keresztben?
- Tervbe van véve – morogta Roxi, majd felhajtotta a megkezdett italát, és maga elé hozta az újat.
- Levikém! – verte hátba barátságosan Anton a fiút, aki halkan nyögött egyet, és biztosra vette, hogy másnapra belilul az érintett felület. – Úgy látom, így a hét vége felé szépen megismerted a törzsvendégeket.
- Elenát még nem – szólt közbe Roxi.
- De – mondta Rajmund, Anton pedig felröhögött.
- Az szép volt!
- Ööö… mi történt? – értetlenkedett Roxi. A két férfi elmesélte neki az Elenával történteket.
- Azta – nevetett Roxi.
- Ne már, tök kínos volt – motyogta Levente.
- Ne aggódj, kölyök – vigyorgott Anton. – Elenát azért ennyivel nem lehet megbántani.
- Mintha olyan jól ismernéd őt – pirított rá Lila.
- Hát, egyszer megdugtam.
- Édes istenem… - nyögött fel Oszkár.
- Tényleg, téged már jó régen láttalak! – fordult oda hozzá Anton.
- Mert kis híján egy életre elüldözted – forgatta a szemét Lila.
- Jól van már, nem kell olyan érzékenynek lenni! – védekezett Anton. – Szóval mi a helyzet veled, öcsi?
- Nem sok – felelte Oszkár tömören, és az italába menekült. Látszott rajta, hogy egy kicsit még mindig feszeng Antonék társaságában. Levi teljes mértékben megértette őt.
Ahogy végignézett ezen a szedett-vedett, színes társaságon, különös érzés fogta el. Alig egy hét leforgása alatt lett néhány ember, akik olyan magától értetődően fogadták be, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Ő eddig sosem találta a helyét sehol, az egyetemen is csak néha elegyedett szóba valakivel, ha kérdése volt egyes tárgyakkal kapcsolatban. Néha megpróbált odacsapódni egy-két emberhez, de valahogy sosem volt az igazi a dolog. Kezdte elhinni, hogy benne van a hiba, és már megbékélt a gondolattal, hogy sosem lesznek barátai.
Aztán jött két izompacsirta, akiket ugyan még mindig nem tudott hova tenni, de mégis, ők voltak az elsők, akik kezdeményeztek nála, odainvitálták az asztalukhoz, és innentől kezdve magától gyűrűzött ki minden. Jött Lila, a maga vidám természetével, és bár Levente mindig úgy gondolta magáról, nem kedveli a túlságosan pozitív és közvetlen embereket – valószínűleg mert irigyli tőlük az örök optimizmusukat –, mégis megkedvelte őt. Talán mert épp csak annyira barátságos, amennyire kell, nem tolakodó, és nyíltan beszél arról, hogy neki is vannak rossz napjai, problémái. Utána hozta magával Oszkárt, akit Levi máris nagyon közel érez magához, az a benyomása róla, hogy sok mindenben hasonlítanak egymásra. Ma pedig jött Roxi, akivel tényleg lehetetlenül indult az ismeretségük, de most, ahogy telik az idő, egyre szimpatikusabbnak tűnik számára. Ehhez nagyban hozzátett az, hogy képesek voltak kölcsönösen bocsánatot kérni egymástól. Nagyon kemény és határozott lánynak tűnik, de ki tudja, mit rejt a felszín…
Ahogy fogyott az ital, mindenki egyre jobban feloldódott, mentek a viccelődések, a sztorizgatások, és eltűntek a kezdeti feszengések. Még Oszkár is kellemesen elcseverészett Antonnal, ő maga pedig Rajmunddal elegyedett szóba.
- Fogadj meg egy tanácsot, haver – mondta neki a férfi. – Becsüld meg az édesanyádat! Tudom, idegesítő lehet, ha hívogat és folyton aggodalmaskodik, de az anyák már csak ilyenek, életük végéig a kisfiuk maradsz. Az enyém sajnos már nem él, és utólag már bánom, hogy nem mutattam ki felé jobban az érzéseimet.
Levit váratlanul érte ez az érzelmes megnyilvánulás. Mintha még könnybe is lábadt volna Rajmund szeme, de erre nem mert megesküdni.
- Sajnálom – mondta végül, és óvatosan a férfi vállára tette a kezét. – És köszönöm a tanácsot. Megfontolom.
- Milyen cukik vagytok! – kotyogott közbe Roxi, majd csuklott egyet.
- Hű, valaki elázott – vigyorgott rá Rajmund.
- Dehogy, csont józan vagyok! – jelentette ki a lány akadozó nyelvvel.
- Minek iszik, aki nem bírja? – csipkelődött Anton.
- Te! – mutatott rá Roxi. – Te egy akkora seggfej vagy!
- Mondj valami újat is! – röhögött Anton.
Levente az asztalra könyökölt, és tenyerébe hajtotta a fejét. Furán érezte magát, nem szokott ennyit inni. Kicsit megfájdult a feje, enyhén szédült, és rátört az egész nap okozta kimerültség.
- Srácok, szerintem én elindulok haza – szólalt meg felegyenesedve. – Fáradt vagyok.
- Ne már! – méltatlankodott Roxi.
- Neked is menned kellene már haza, csajszi – vélte Lila, aki szemlátomást jobban bírta az alkoholt, mint barátnője.
- Én is indulok – szólalt meg Oszkár. – Reggel meló.
- Jól van, skacok! – biccentett Anton.
- Gyere, Roxi, menjünk mi is! – javasolta Lila.
- Ne már! Igyunk még egyet! – kérte Roxi.
- Na jó, de holnap aztán ne nekem panaszkodj, hogy milyen másnapos vagy…
Levente és Oszkár összeszedelőzködtek, majd búcsút intettek a társaságnak.
- Hű, a fejem! – nyögte Oszkár, miután kiléptek az utcára, és elindultak. – Igyekeztem keveset inni, mert holnap mégiscsak dolgozom, de Antonék mellett nem könnyű. Leitatják az embert.
- Én még szerintem életemben nem ittam ennyit egyszerre – állapította meg Levi. Még mindig szédelgett egy kicsit, de a friss levegő jót tett neki.
- Nem vagy nagy ivós, ugye? – mosolygott Oszkár. – Én sem. Persze, egy-egy pofa sör jólesik, de ennyit inni egyszerre nem szeretek, főleg a másnaposság miatt. Azért jól érezted magad?
- Jól. Éppen azon tűnődtem, milyen furcsa, hogy belecsöppentem egy társaságba.
- Én örülök, hogy így történt.
- Tényleg? – nézett rá Levi.
- Igen. Tudod, meséltem, hogy én is nehezen barátkozom. Nagyon furcsán éreztem magam, amikor Lila ide-oda ráncigált, mindenfelé mennem kellett vele. Neki elég sok ismerőse és barátja van, és próbált engem is bevinni valamelyik társaságába, de mindenhonnan kilógtam. Egyedül Roxival sikerült még összehoznia, így aztán hármasban lófrálunk időnként. De azért egy fiúbarát mégis más, és már kezdtem magam hülyén érezni, amiért csak ezzel a két lánnyal jövök ki.
- Basszus, mintha csak magamat hallanám. Bár nekem lánybarátaim sincsenek.
- Most már lesznek. Lila nem hagyja magát lerázni – vigyorgott Oszkár.
- Aranyos csaj.
- Igen. Meg Roxi is az, csak… hát, sajnálom, hogy így ismertétek meg egymást. De arra kérlek, ne ítéld meg őt a mai nap alapján. Kissé rémisztő tud lenni a határozott fellépése, de valójában nagyon is lágyszívű, érzékeny lány. Majd megismered… csak adj neki egy második esélyt!
- Nyugi, nem írta le magát nálam. Végül meg tudtuk beszélni egymással a nézeteltérést.
- Remek. Na… szóval csak azt akartam mondani, hogy örülök neked. Jó fej vagy és szimpatikus – mondta Oszkár.
Levente szívében jóleső érzést keltettek ezek a szavak.
- Köszönöm… ez kölcsönös.
Összemosolyogtak, majd Oszkár megállt.
- Én itt jobbra megyek.
- Én meg egyenesen… már amennyire tudok – tette hozzá Levi, mire felnevettek.
- Jó éjszakát, aztán majd találkozunk!
- Igen. Jó éjt, és jó munkát holnapra!
- Köszi!
Levente halványan mosolyogva folytatta az útját hazafelé. Íme, ez is megtörtént. Péntek este van, és ő nem otthon gubbasztva nézte a tévét vagy számítógépezett, hanem egy kis csapattal iszogatott együtt egy pubban, ahogy a korabeli fiatalok szokták csinálni. Eddig nem hiányolta különösebben az életéből az ilyen estéket, most mégis úgy érezte, bepótolt valamit – sőt, a világ mintha kezdene kinyílni, és ez a gondolat boldog izgatottsággal töltötte el a szívét.
Talán mégsem olyan reménytelen, szánalomra méltó alak ő, mint ahogy gondolta.