Másnap a suliban csak még rosszabb lett a helyzet. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, de az osztálytársaim egyre csak a közelgő ünnepekről csacsogtak körülöttem. Hogy melyik nap kit látogatnak meg, mi mindent fognak enni. Eszembe jutott anyu házi készítésű mézeskalácsa. A hosszú beszélgetések. A meleg, parfüm illatú ölelése, amit már annyira rég éreztem…
Nem bírtam tovább. Utolsó erőmmel kirontottam az osztályteremből, aztán zokogni kezdtem. Körbe sem nézve, céltalanul siettem előre, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak le az arcomon. Legszívesebben az egész világból kiszaladtam volna. Magam sem értettem, miért visel meg ennyire a dolog, hiszen annyira nem ápolunk szoros anya-lánya viszonyt. Talán a hosszú egyedüllét miatt borultam ki.
Egyszer csak nekiütköztem valakinek.
- Neked meg mi bajod? – hallottam az ismerős hangot. Természetesen Andor volt. Csakhogy most az ő packázása hiányzott a legkevésbé.
- Hagyj engem békén, jó?! – üvöltöttem rá magamon kívül, és rohantam volna tovább, de ő a karomnál fogva visszarántott.
- Mondom, hagyjál! – próbáltam meg kiszabadítani magam dühösen.
- Hé, hé, nyugi! Mi történt?
- Mit érdekel az téged? Engedj el!
- Brigi! – Andor megfogta a két vállamat, és egyenesen a szemembe nézett. Meglepődtem, amikor aggodalmat véltem felfedezni a tekintetében. – Bántott valaki? Mi a baj?
Éreztem, hogy elgyengülök.
- Az, hogy elegem van, érted? – vágtam hozzá sírva. – Torkig vagyok mindennel!
- Na jó, gyere! – Andor magával húzott egy csendes sarokba, ahol nem mászkáltak a többiek. Leültetett egy padra, aztán a nadrágzsebébe nyúlt, és egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Kösz – motyogtam kásás hangon, és kifújtam az orrom. Próbáltam lecsillapodni, de mindenem remegett.
- Elmondod, mi borított ki? – kérdezte Andor komoran.
Mélyeket lélegeztem, aztán akadozva belekezdtem:
- Úgy volt, hogy anyám hazajön az ünnepekre. Kint seggel Berlinben a pasijával, az év többi részében sosem látom. Csak azért szoktam várni ezt a szájbakúrt karácsonyt, mert ilyenkor hazalátogat, és velem tölti az idejét. Erre tegnap felhív, hogy bocs, majd csak valamikor januárban jövök. Kösz, baszd meg… Úgyhogy majd ülhetek otthon egyedül, és nézhetem a semmit, miközben mindenki más kurva boldog a szeretteivel. Nesze neked, karácsony.
Andor összevonta a szemöldökét.
- Basszus, ez gáz… sajnálom – mondta.
- Kösz, de erre van most a legkevésbé szükségem. – Nem bírtam tovább ilyen állapotban a közelében maradni, ezért felpattantam, és köszönés nélkül elrohantam.

*

Elérkezett Szenteste napja, és én próbáltam figyelmen kívül hagyni, mennyire nyomorultul érzem magam. Bevásároltam magamnak némi nassolni valót, majd felvettem a kedvenc otthoni szerelésemet – egy kinyúlt fekete póló és kopott, szakadt farmer –, aztán betettem egy filmet. Felkuporodtam a kanapéra, de hiába igyekeztem a bugyuta vígjátékra koncentrálni, tekintetem el-elkalandozott, és végtelen nagy üresség tátongott bennem.
Összerezzentem, amikor csengettek. Ki a fene lehet az ilyenkor? Talán Viki megszánt, és benéz hozzám egy kicsit. Leállítottam a filmet, majd kelletlenül feltápászkodtam, az ajtóhoz cammogtam, és kinyitottam – hogy aztán döbbenten hátrahőköljek.
A bejáratnál Andor állt, kezében egy üveg pezsgővel.
- Szia – köszönt lazán.
- Hát te meg?!
- Gondoltam, koccintsunk az ünnepek örömére. Beengedsz?
Értetlenül bámultam rá, de azért félreálltam, hogy bejöhessen. Bezártam utána az ajtót, és odafordultam hozzá. Piszok jól nézett ki, mint mindig: fekete ing, farmer és bőrdzseki volt rajta, haja kócosan keretezte arcát.
- Bocs, hogy így rád törtem – szólalt meg.
- Mi ez az egész, Andor? – szegeztem neki a kérdést.
- Arra gondoltam, nem kellene egyedül töltened a karácsonyt – felelte nyugodtan.
- Ne már! Semmi szükségem a sajnálatodra!
- Nem sajnálatról van szó.
- De minek vesződsz velem, miért nem a családoddal vagy ilyenkor?
- Mert utálom a családomat, és semmi kedvem velük jópofizni.
- Tényleg? – döbbentem meg.
- Igen. Szóval nekem is jól jönne a társaság.
- Akkor miért nem mész valamelyik haverodhoz?
- Azoknak van rendes családjuk. Mi viszont… - Andor sóhajtott egy aprót. – Szóval, mi egy cipőben járunk. Neked is szar a karácsonyod, nekem is. De együtt esetleg kihozhatnánk belőle valami élvezhetőt. Mit szólsz?
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Fogalmam sem volt, mit mondjak. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Andor ma este felbukkan egy üveg pezsgővel, és közli, hogy inkább velem töltené a Szentestét a családja helyett.
- Tényleg olyan emberrel akarsz ünnepelni, akit utálsz? – vetettem ellen.
- Nem utállak, Brigi – felelte Andor, és valami furcsa, kifürkészhetetlen pillantással nézett rám. Elakadt a lélegzetem. Nem utál?
- De hát…
- Erre majd térjünk vissza később – vágott közbe. – Most csak azt döntsd el, szeretnéd-e, hogy maradjak.
Persze, hogy szerettem volna… Borzasztóan egyedül éreztem magam, és Andor… Annyira fura ez az egész! De még mindig vonzóbb gondolat volt vele iszogatni, mint magányosan kornyadozni.
- Oké, maradhatsz – vágtam rá végül. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy nézek ki, és a kócosan feltűzött hajamhoz nyúltam. – Basszus, én meg itthoni göncben feszítek… adj egy percet, átöltözöm.
- Ne, miattam nem kell! Nekem tetszik ez a szerelés rajtad – jelentette ki Andor. Összevont szemöldökkel méregettem őt.
- Szerintem te már eleve ittasan érkeztél ide. Feltűnt, hogy megdicsértél rajtam valamit?
Andor gúnyosan felnevetett, jelezve, hogy vette a lapot.
- Hidd el, józan vagyok. De azért jó lenne ezen változtatni – emelte meg a kezében tartott pezsgőt.
- Ja, igen, azt tedd le oda nyugodtan – mutattam a kanapé előtti dohányzóasztalra. – Én meg keresek poharakat hozzá.
A konyhába siettem, és elcsakliztam anya ünnepi szettjéből két pezsgős poharat. Mire visszaértem a nappaliba, Andor már kibújt a dzsekijéből és a cipőjéből, épp a pezsgő felbontásával volt elfoglalva.
- Látom, nasiból azért betáraztál – biccentett elismerően maga mellé. – Ezt mind egyedül szántad felfalni?
- Ja, valami olyasmi volt a terv. – Letettem a poharakat az asztalra, melléjük pakoltam a rágcsákat is, aztán leültem a kanapé másik végébe.
- Remélem, azért megkínálsz belőlük.
- Ha már erre jártál…
Elvigyorodott, és közben sikeresen kinyitotta a pezsgőt. Töltött mindkét pohárba, majd az egyiket átnyújtotta nekem, a másikat pedig ő emelte fel.
- Csakazértis boldog karácsonyt! – mondta ünnepélyesen, mire felnevettem.
- Csakazértis! – ismételtem, és összekoccintottuk a poharunkat. Miután kortyoltunk a pezsgőből, vettem a bátorságot, és megkérdeztem:
- Miért utálod a családodat?
- Mert öntelt seggfejek.
- Valami ilyesmit már én is mondtam rád…
- Ha engem annak tartasz, tőlük egyenesen kiszaladnál a világból. – Andor egy pillanatra elhallgatott. Ivott még egy korty pezsgőt, majd folytatta: - Amellett meg kétszínűek és álszentek. Kifelé megjátsszák a mintaházaspárt, élik a társasági életet, dúsgazdag pojácákkal járnak össze ilyen-olyan estélyekre. De amint kettesben maradnak, rákezdik. Folyton veszekszenek. Utálják egymást, de a gazdasági pozíciók meg a tökömtudja, mi miatt, együtt maradnak. Hozzászoktak már ahhoz, hogy nagy lábon éljenek, egyikük sem tudná elölről kezdeni.
Elhűlve hallgattam őt. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen körülmények között él. Mintha kitalálta volna a gondolataimat:
- Persze mások csak annyit látnak belőlem, hogy jómódú családból származom, és irigyelnek érte. Gőzük sincs, hogy kurvára nem az a dolog, aminek látszik.
- Egyke vagy?
- Nem, van egy nővérem. Ő már évek óta elköltözött otthonról.
- Te nem tervezed?
- De, nagyon is. Viszont csak akkor, ha már sikerült saját lábra állnom. Nem vagyok hajlandó az ő pénzükből élni. Persze most is azt teszem, tudom. De nyilván más a szitu, ha majd el akarok otthonról kerülni. Azt már saját pénzből, önellátóan szeretném.
Felhajtottuk a pezsgőnket, és Andor újratöltötte a poharunkat.
- Ez ismerős – szólaltam meg. – Én is nagyon szeretnék önállóvá válni. Mert most hiába élek ugyan egyedül, de a házat nagyrészt anyám pénzéből tartjuk fenn.
- Tényleg, anyukád külföldön dolgozik, ugye?
- Igen, Berlinben. Meg ott jött össze új pacákkal.
- Mit dolgozik ott?
- Vállalkozik valamit… már nem követem egy ideje. Mindig is sokat dolgozott.
- És… az édesapád? – kérdezte Andor óvatosan.
- Róla nem tudok semmit. Még nagyon kicsi voltam, amikor elváltak a szüleim.
- Nem is szeretnéd megismerni?
- Nem. Nekem az volt a természetes, hogy nélküle nőttem fel, úgyhogy nem hiányzik az életemből.
Közben kibontottam egy csomag chipset, azt rágcsáltuk, és kortyolgattuk mellé a pezsgőt.
- És milyen gyakran látogat haza az anyukád? – érdeklődött Andor.
- Félévente-évente… attól függ, épp mennyire van elhavazva a melóval.
Andor tűnődve nézett rám.
- Érdekes, hogy… ha úgy vesszük, mindketten egyedül vagyunk.
- Igen. – Kicsit elszomorodtam, ezért könnyebb vizekre igyekeztem evezni: - Az meg még érdekesebb, hogy már egy jó ideje folyékonyan társalgunk anélkül, hogy elküldtük volna a másikat a halál faszára.
Felnevetett, és én is kuncogtam.
- Igen, ez nekem is fura. De… egész jó.
- Egyetértek.
- Viszont fogytán a pezsgő.
- Az baj. Kéne még inni valamit. – Felkeltem a kanapéról. – Úgy emlékszem, van itthon egy üveg félédes fehérbor. Hozzam?
- Jöhet!
Előkerestem a bort, és a dugóhúzót is. Amikor visszaértem velük, Andor átvette tőlem őket, hogy maga bontsa ki az italt. Ahogy a kezünk összeért, mintha áramütés szaladt volna végig rajtam.
Nagyon sokat beszélgettünk. Meséltem neki, hogy mellékállásban fotózással foglalkozom, még mutattam is neki pár koncertképet, amit én készítettem. Ő arról beszélt, hogy érdekli a csillagászat, és hobbiként barkácsolni is szokott. Sok témát kiveséztünk, közben lassan a bor is elfogyott. A sok nassolni való némiképp felszívta az alkoholt, úgyhogy egész jól bírtuk, de azért már erősen be voltunk csiccsentve.
- Jó neked, hogy egyedül élsz, és nem kell hallgatnod senkinek a hülyeségét – mondta Andor.
- Ja, ebből a szempontból okés a dolog. De egy idő után az embernek az agyára megy ez a sok csend. És az, hogy nincs kihez szólni.
- Hát… máskor is jöhetek – vetette fel.
- De mi esküdt ellenségek vagyunk, nem?
- Én nem szoktam az ellenségeimmel együtt iszogatni.
Csak bámultam rá.
- Azt hittem, utálsz – jegyeztem meg.
- Már mondtam, hogy nem utállak.
- De… akkor…
Andor sóhajtott, és tehetetlenül a hajába túrt.
- Jó, az agyamra mész azzal, hogy ilyen rohadt makacs és nagyszájú vagy. Nem szoktam hozzá, hogy visszabeszélnek nekem. És annyira fura lány vagy… annyira más. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, dühít, mégis vonz…
Döbbenten pislogtam.
- Erre nem számítottam…
- Én sem terveztem ezt így kimondani.
- De te is feldühítesz engem.
- Tudom.
- És vonzol is.
- Tényleg? – kapta fel a fejét.
Basszus, ezt nem akartam hozzátenni! Idegesen a szám elé kaptam a kezemet.
- Kurva élet – mormogtam. Andor kuncogott a kifakadásomon. Aztán közelebb húzódott, és elemelte a kezemet a szám elől. Megreszkettem.
- Te is vonzol magadhoz – mondta halkan.
- Komolyan?
- Különben hozzád sem érnék. Nem érzed, hogy… hogy basszus, egyszerűen gerjedek rád?
A szívem kihagyott egy ütemet.
- Rám? A… a szakadt rockerlányra?
- Igen, a szakadt rockerlányra. Nekem is új a dolog.
- De gondolom, az nem újdonság, hogy odavannak érted a lányok – jegyeztem meg keserűen. – Jól nézel ki, adsz magadra, helyes vagy, minden ujjadra jut valaki…
Még soroltam volna, ám ő váratlanul odahajolt hozzám, és finoman megcsókolt. Megrekedt bennem a levegő. Még viszonozni sem volt időm, elhúzódott, és az ajkaimnak súgta:
- Leszarom a többieket, nem érdekelnek, engem te érdekelsz…
- De hát…
- A rohadt életbe, mindketten vonzódunk egymáshoz, akkor meg mégis mi a fenére várunk?!
Azzal átölelte a derekamat, és újra csókolni kezdett. Elernyedt a testem, átfogtam a nyakát, és kábán visszacsókoltam. Hihetetlenül jólesett az ölelése, forró ajkának érintése. Alig bírtam felfogni, mi történik. Basszus, olyan régóta vágyom erre…
Sokáig csókolóztunk, közben eldőltünk a kanapén, és ahol csak értük, simogattuk egymást. Andor keze bekúszott a pólóm alá, jólesőn, ujjheggyel cirógatta bőrömet. Reszkettem finom érintései alatt, közben elszakadt az ajkaimtól, és a nyakamat kezdte csókolni. Az alkohol hatására felbátorodtam, ingéhez nyúltam, és elkezdtem kigombolni. Aztán a mellkasára simítottam a tenyeremet, ő pedig halkan felnyögött. Lerántotta rólam a pólót, és lágyan, mégis szenvedélyesen megmarkolta a mellemeit. Aztán ráhajolt, nyelvével pedig megbirizgálta a bimbókat, egyiket a másik után. Úgy éreztem, lángcsóvák nyaldossák a testemet mindenütt, én pedig elveszek ebben a tűzörvényben. Soha nem éreztem még ilyet.
Nem tudom felidézni, pontosan hogy történt, de valahogy minden ruha lekerült rólunk, és mire észbe kaptam, már javában szeretkeztünk. Andor csodálatos szerető volt, nem olyan, mint amilyennek gondoltam. Régebben azt hittem, önző és biztosan csak a maga öröme érdekli. De nem, figyelt rám, törődött velem, simogatott és csókolt, egyszerűen hihetetlenül jólesett, amit csinált… kihozott belőlem egy olyan ént, akinek létezéséről nem is tudtam. Érzéki, szép nőnek éreztem magam, akiben egy férfi nagyon is az örömét leli.
Egyszer csak kihúzódott belőlem, én pedig kábán néztem fel rá.
- Mit…
- Még nem végeztem veled – suttogta Andor vágytól sűrű hangon.
Letérdelt elém a földre, maga felé húzott, majd feljebb tolta a combjaimat, így teljesen feltárulkoztam előtte. Rám hajolt, és nyelvével nagyon finoman cirógatni kezdte a csiklómat.
- Úristen – nyögtem fel. Minden feszültség, minden gyönyör abban az egyetlen pontban kezdett el lüktetni, ő pedig pontosan tudta, hogyan fokozza a kitörni vágyó nyomást. Lassan, gyengéden nyalogatott, fel-le és körkörösen. Hátam ívbe feszült, és még többet akartam. Egyik kezét lecsúsztatta a combomon, ujját bevezette a hüvelyembe. Finoman mozgatta és masszírozott odabent, miközben nyelve sem állt le. Egyre nőtt bennem a nyomás, Andor pedig figyelte a jeleket, mert fokozatosan gyorsított a tempón. Végül elengedtem, és élveztem, robbanásszerűen, darabokra hullva. Addig nem hagyta abba, amíg a gyönyör minden rezdülése alább nem hagyott. Aztán fölém magasodott, újra belém hatolt, és tempós, erős döfésekkel mozogni kezdett bennem. Reszkető kézzel kapaszkodtam a vállába, ölemmel elébe mentem minden mozdulatnak. Egyre gyorsabb tempót diktált, míg végül ő is elélvezett.
Rám borult, és összesimulva ziháltunk. Ólomsúlyúnak éreztem a szemhéjamat, és egyébként sem akartam kinyitni a szememet, egyszerűen nem akartam megtörni ezt a váratlanul érkezett varázst. Néhány perc múlva Andor elhúzódott tőlem.
- Rendbe teszem magam – súgta, azzal csókot lehelt a homlokomra, és hallottam, hogy a fürdőszobába megy.
Ott feküdtem elgyengült végtagokkal, és képtelen voltam elhinni, mi történt. Andor szeretkezett velem. Végigcsókolt mindenütt, gyönyört adott nekem. Az az Andor, akiről ezidáig azt hittem, utál és undorodik tőlem. Akihez a kezdetektől fogva őrületesen vonzódom, és most kiderült, hogy ez kölcsönös…
Arra eszméltem fel, hogy a karjaiba von, felemel, és a szobámba visz. Amikor lefektetett az ágyamra, halkan megszólaltam:
- Ne menj el!
- Már elmentem – felelte, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Úgy értem, ne hagyj most itt…
- Nem is állt szándékomban.
Mellém feküdt, magunkra húzta a takarót, aztán átölelt.
- Andor, ez… csodálatos volt – motyogtam.
- Nekem is.
- Én ezt egyáltalán nem gondoltam volna. Azok után, ahogy indult az ismeretségünk…
- Tudom. Sokáig én sem hittem volna, hogy ez lesz. Nem értettem, miért vonzol ennyire magadhoz, miért nem bírom megállni, hogy beléd kössek, csak hogy történjen köztünk valami… Meg aztán, te is elég hitelesen utáltál.
- Bennem ugyanez a folyamat ment végbe.
- Idióták vagyunk.
- Igen. De most mi lesz?
- Hogy érted? – kezdte el cirógatni a hajamat, ami nagyon jólesett.
- Holnaptól ismét utálni fogjuk egymást?
- Te ezt akarod?
- Nem. Soha nem is akartam.
- Akkor nem így lesz. Mert én sem akarlak utálni, Brigi.
- Azt hiszem, ez mégis egy boldog karácsony – leheltem, mire ő még szorosabban fogott magához. Elfészkeltem magam a karjaiban, és álomba zuhantam.