Nemrég kezdtem meg a gimnáziumi tanulmányaimat. De valahogy nem sikerül beilleszkednem az itteni közösségbe. Már az általános iskola is kész rémálom volt, hiszen későn kerültem be a többiek közé, nehéz volt az átállás – miután visszaköltöztünk Magyarországra, egy ideig magántanuló voltam, de aztán anya úgy döntött, jót tenne nekem a társaság, ismerkednem kellene a korosztályommal. Szörnyű volt. Furán néztek rám, ha valami csak németül jutott eszembe, kinevettek, ha valamit rosszul mondtam. Igyekeztem beilleszkedni, de nem sikerült. Nehezen barátkozom. Furcsa, nem? Pedig milyen cserfes, nyitott kislány voltam annak idején! De itt valahogy minden más. Az emberek zárkózottak, és sajnos sokszor rosszindulatúak, legalábbis a korombeliek. Amikor idekerültem, hetekig sírtam a Liechtensteinben hagyott barátaim után, de főleg utánad. Te voltál az egyetlen, aki mindig megértett, aki félszavakból is tudta, mi jár a fejemben. És nélküled olyan volt, mintha levágták volna az egyik karomat.
Az utóbbi időben nagyon magamba fordultam. Anya szerint egyszerűen csak kamaszodom. Nem találom a helyemet, nem tudom, mit szeretnék az életben, nincsenek kitűzött céljaim. Irigyellek, amiért te ennyire tudod, mit akarsz, és megvalósítod az álmaidat. Tényleg, végül mit tanulsz/tanultál? Szóval papíron mi a foglalkozásod? Mert hát az éneklésből önmagában nehéz megélni…
Anya azóta sem állapodott meg. Henry volt az utolsó hosszabb kapcsolata. Persze ismerkedik, de úgy veszem észre, élvezi ezt a kényelmes szingliéletet. Saját vállalkozása van, kozmetikai termékekkel meg ilyesmikkel foglalkozik, és elég jól beindult a dolog, megélünk belőle ketten. Igazából én sem hiányolok magamnak pótapát. Nem tudom, hogy viselném, ha most komolyabban összejönne valakivel, és mondjuk együtt kellene élni vele, egy idegen férfival. Jó így. Amint felnövök, úgyis el akarok költözni tőle, onnantól kezdve azt csinál az életével, amit akar.
Kicsit haragszom rá, nem tagadom. Vagy talán nem is kicsit. Nem igazán tudtam megbocsátani neki, hogy tízéves koromban csak úgy kirángatott a megszokott környezetemből. Mert mi ez, komolyan? Teherbeesik valami ismeretlen pasastól, még várandósan kiköltözik Liechtensteinbe, merthogy ott milyen nyugis életet teremt majd nekünk… ott megszül engem, aki magyar vagyok, de mégsem, szóval legyek magyar is, meg liechtensteini is, beszéljem jól a magyart és a németet egyaránt. Összeszedi ott Henryt, aki apám helyett apámként nevel… Szépen kialakul az életünk, aztán tíz év elteltével bedilizik, kapuzárási pánik vagy mit tudom én, és szakít Henryvel – de nem, ez neki nem elég, ő haza kíván költözni Magyarországra, mert most épp olyanja van. Engem meg sem kérdez, az én véleményem nem érdekli. Nem hatja meg, hogy sírok, hogy nekem már Liechtenstein az otthonom, ott vannak a barátaim. Nem, majd én is új életet kezdek, mint ő, csak úgy csettintésre.
És tudod, néha rettegek, hogy megint bekattan, megint jön valami dili, és mondjuk el akar költözni Grúziába, Svédországba vagy a Fülöp-szigetekre… De az biztos, hogy engem már nem fog elcipelni magával. Hiába fogja megpróbálni, én azzal a lendülettel lelépek és elbujdosom. Nem állítom, hogy Magyarországot most már teljességgel az otthonomnak érzem, de azért az elmúlt öt évben igyekeztem felépíteni az új életemet, és nem hiszem, hogy ez még egyszer menne. Hacsak nem mennék vissza Liechtensteinbe. Hmmm… erre még nem is gondoltam igazán. De talán, ha elvégeztem a tanulmányaimat és leérettségiztem, akkor visszaköltözöm. Lehet, hogy előtte még elvégzek itt valami felsőfokú képzést, de az is megtörténhet, hogy Liechtensteinben tanulok tovább. A németem még mindig jó, és szerintem hamar visszarázódnék. Én sokkal jobban szerettem abban a csendes miniállamban élni, mint itt.
Na, lassan befejezem. Most rajtad a sor! Hogy van a családod? Petra? Mesélj a zenekarodról is, kérlek! Hogy ismerted meg a zenészeidet? Mik a terveid?

Puszillak,
Korinna

2001. augusztus 4.


Drága Korinna!

Ne haragudj, amiért csak most válaszolok. Sűrű hetek állnak a hátam mögött, megjelent az albumunk, igyekszünk népszerűsíteni, emellett szervezzük az első fellépésünket, és közben munkát is keresek.
De haladjunk csak sorban!
Szomorúan olvastam, hogy nem sikerült eléggé beilleszkedned a magyar környezetbe. Nehéz lehet az, amikor valakit hirtelen kirángatnak a már megszokott otthonából, és új életet erőltetnek rá. Nekem szerencsére ez kimaradt, hiszen nekem nem kellett még elköltöznöm a szülővárosomból – bár ha a munkába állás úgy kívánja meg, lehet, hogy Schaant mégis magam mögött kell hagynom, talán egy másik városban nagyobb eséllyel sikerül elhelyezkednem.
Anyukád részéről én sem értettem annak idején ezt a lépést. Köztünk szólva, mindig is furcsa nőnek tartottam, akinek nincsenek reális elképzelései az életről, aki úgy gondolja, mindent megtehet, nem tartozik semmiért és senkiért felelősséggel. Bocsáss meg ezekért a sorokért, nem akarlak velük megbántani, de ez az őszinte véleményem róla. Azt hiszem, a szerencsének köszönheti, hogy eddig tényleg minden bejött, amit akart. Csodálom, hogy nem bukott bele a hirtelen döntéseibe, hogy a csapongó természete ellenére sikerült beindítania a vállalkozását. Aztán az is lehet, hogy mostanra ez lecsengett nála… nem tudom.
Támogatom azt a vágyadat, hogy mielőbb leválj róla. De vigyázz, ne keverd össze az önállósodást a meneküléssel! Ne ugorj bele meggondalatlanul külföldi munkákba, felszínes kapcsolatokba csak azért, hogy megszabadulj a mostani környezetedtől, és végre a magad ura lehess. Sokan hoznak meg hirtelen döntéseket csak azért, hogy kimeneküljenek egy rossz élethelyzetből. Így azonban könnyen megeshet, hogy még rosszabb lesz.
Előbb találd meg önmagadat, Kicsi lány, találd meg azt, akivé lenni szeretnél, azt a hobbit, azt a foglalkozást, ami érdekel. Legyenek terveid, amiket aztán elkezdhetsz kisebb lépésekben megvalósítani. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!
Abban is biztos vagyok, hogy fogsz barátokat találni. Lehet, hogy egy-két hónapon belül, az is lehet, hogy csak évek múlva, de lesznek. Addig pedig ne keseredj el! Én itt vagyok neked, még ha csak levélben is. És ne gondold, hogy nekem is mindig könnyű volt az élet, meg hogy az álmaim felé vezető út olyan simán és egyenesen alakult volna… Három évvel ezelőtt nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. Akkortájt már elkezdtem a felsőfokú tanulmányaimat, logopédusnak készültem. De folyton berekedtem, és az egyik alkalmassági vizsgálaton kiderült, hogy csomók vannak a hangszálaimon. Gondolhatod, mennyire megviselt a dolog. Műteni kellett, nem énekelhettem hat hónapig, pedig életem a zene, ráadásul halasztani kellett a logopédusi tanulmányokat is. Hogy ne vesszen kárba a kieső idő, egy évig gyógypedagógiát tanultam. Ez segített valamelyest kitölteni a bennem lévő űrt, lekötötte a figyelmemet. Aztán, amikor végre rendbejöttem, visszatértem a logopédiához.
Nemrég lediplomáztam belőle, tehát papíron logopédus vagyok, és ezen a területen szeretnék elhelyezkedni. Csak hát pályakezdőként nem egyszerű, pláne nem egy ilyen pici országban. Persze megtehetném, hogy elköltözöm Svájcba vagy Ausztriába, hogy több lehetőségem legyen, de ez csak a végső terv. Ha tehetem, itt maradnék inkább. Szeretek Liechtensteinben élni.
A zenekarról is ejtek pár szót. Kezdjük rögtön ott, hogy ez nem egy hagyományos felállású „zenekar”, inkább afféle projekt, amit Oliver, a zenésztársam talált ki. A lényege, hogy a gothic metal alapjait elektronikus elemekkel vegyíti. Ő kezdte el írni a zenéket, és énekesnőt keresett hozzájuk. Megismerkedtünk, elkezdtem szövegeket írni a kész zenéire, aztán amikor stúdióba vonultunk, csatlakozott hozzánk egy gitáros srác is, Pete. Merthogy az elektromos gitár azért jobban szól „eredetiben”, mint programban megírva.
Szóval jelenleg mi hárman alkotjuk a csapatot. Épp zenészeket keresünk az első koncertünkre.
Ahogy ígértem, küldök neked egy példányt az albumból. De aztán feltétlenül írd meg, hogy tetszett!
Szóval, összegezve a terveimről: szeretnék tovább zenélni, úgy érzem, ezzel a projekttel megtaláltam a számításaimat. Emellett pedig jó lenne logopédusként dolgozni. Mindig is szerettem volna gyerekekkel foglalkozni. Lehet, hogy ez részben neked is köszönhető, hiszen sokat vigyáztam rád annak idején.
A családom jól van, köszönöm. Még velük élek. Petra is jól van, eléldegél, keresi az útját.
Várom válaszodat!

Szeretettel,
Michaela

2001. július 3.