- Ki voltál, amikor megérkeztél Álomvilágba?
- Egy sportos lány, bő deszkás pulóverben és rollerrel a hóna alatt (nevet). Akkoriban leginkább a sportok érdekeltek, nagy focidrukker voltam, deszkázni és rollerezni jártam ki a főterekre, ilyesmik. A színészet nem foglalkoztatott különösebben, leginkább csak a pénz miatt vállaltam kisebb szerepeket itt-ott, de ezekre inkább egyfajta statisztálásként tekintettem.

- Akkor hogy kötöttél ki a Richardson-kúriákban?
- Őszintén szólva amikor jelentkeztem, azt hittem, ez is csak egy epizódszerep lesz, egy mellékkarakter a sok közül. A történet és a forgatókönyv menet közben íródott, és amikor feltűnt Cedric figurája, a sorozat írója elkezdte köré szőni a sztoriját, amihez cselédlány is kellett. Így jöttem én a képbe. Megkérdezték, volna-e kedvem hosszabb távra, nagyobb szerepre szerződni. Először bizonytalan voltam, hiszen, mint említettem, a színészet világa távol állt tőlem. De amikor elolvastam a forgatókönyv első változatait, benne Mandy kirajzolódó előéletetével és sorsával, hihetetlen izgatottságot éreztem. Elvarázsolt a történet, és kedvet kaptam hozzá, hogy eljátszhassam a karaktert, vele együtt pedig átélhessem ezeket a kalandokat.

- Hogyan jellemeznéd a karakteredet? Mennyire érzed magadhoz közel?
- Érzékeny lelkű, sok rosszat megélt lelki sérült lány, igazi naiva. De én kifejezetten örülök, hogy a történetben nem félnek ilyen naiva-karaktereket megjelentetni, és egyébként is, mellettük erős, független nőalakok is feltűnnek. Habár nem sok mindenben hasonlítok a karakteremre, mégis nagyon közel érzem őt magamhoz, mert ahhoz, hogy jól életre tudjam hívni, mélyre kellett ásnom az ő életében, lelkében, magamévá kellett tennem az egészet. Az évek során nagyon hozzám nőtt, sajátomnak érzem.

- A karaktered a sorsa egy súlyos betegségben csúcsosodik ki. Mesélnél erről egy kicsit?
- Mandy egy súlyos, idegi alapú betegséggel küzd, aminek tünetei közé tartozik az átmeneti lebénulás, beszédkészségi problémák, kisebb-nagyobb rohamok. A történetben nem derül ki pontosan, miként alakult ki nála ez az állapot, hova vezethető vissza a betegség kezdete. Mindenesetre én úgy gondolom, Mandy állapota a mentális betegségeknek egy átfogó, kicsit felnagyított, eltúlzott és szélsőséges megjelenítése, amit nagyon fontosnak tartok. Az emberek félnek elgyengülni, nem merik belátni, ha segítségre van szükségük, elfojtják magukban a dolgokat, és lebecsülik a mentális problémákat. Pedig azok is legalább olyan súlyosak tudnak lenni, mint a fizikai betegségek. Csak mivel nincs egyértelmű jelük – vagy ha van, azt könnyen félreértik, például a rohamokat hisztinek vélik –, ezért nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a dolognak. Mandy betegségével többek között erre próbáljuk felhívni a figyelmet. Hiszen a lánynál nagyon is láthatóak a tünetek. A legtöbb pszichés beteg ugyanezeket éli meg, csak kevésbé látványosan. Nekik is vannak napjaik, amikor nem tudnak kikelni az ágyból, mert úgy érzik, az agyuk korlátolja őket.

- Mennyire okozott gondot ennek a megjelenítése? Egyáltalán, hogy sikerült beilleszkedned a Richardson-világba kezdő színészként?
- Engem egyszerűen lenyűgöz a történet világa. A kettősség, ami szinte az egészet átfogja: meseszerű tájak, varázslat, veszély, sötét, elvont dolgok, szabadság, pompa és nyomor, királyságok, lovagok, cselédek… Megunhatatlan. Mindig van legalább egy szál, ami fenntartja az ember érdeklődését. Az egész nagyon összetett, tele van érdekes történetekkel, karakterekkel. Számomra hatalmas élmény, hogy része lehetek ennek, és hogy egy viszonylag fontos karaktert hívhatok életre. Az elején féltem, hogy elrontok valamit, de a többiek nagyon sokat segítettek, és ahogy játszani kezdtük a jeleneteket, magával ragadott az egész, már nem Mandy, a deszkás lány voltam, hanem Mandy, a larnói cselédlány.

- A legtöbb jelenetet Cedriccel, egy hús-vér emberről mintázott karakterrel forgatod. Milyen vele dolgozni?
- Nos, a kémia megvan (nevet). Elfogultság nélkül állítom, hogy Mandy és Cedric sötét kapcsolata és szerelme az egyik legmegkapóbb szál a Richardson-kúriákban. Cedric lenyűgöző figura, az ember a szemébe néz, és már ott is van a történetben. Forgatás előtt tíz-tizenöt perccel már nem lehet őt zavarni, mert olyankor lényegül át a karakterévé, és nem szereti, ha kizökkentik a folyamatból. A jelenetek felvétele után is kell neki néhány perc, amíg „visszatér” a valódi önmagához. Nagyon intelligens és tehetséges ember, jó partner, figyel rám, a húzósabb jelenetek előtt és után is ott maradt mellettem.

- Gondoltad volna, hogy ekkora sikere lesz a sorozatnak?
- Igen, biztos voltam benne. Ha Álomvilágban belekezdenek egy nagyobb lélegzetű sorozatba, az mindig nagyon jól sikerül, és hozza magával a megérdemelt sikert.

- Szerinted miben rejlik ez a nagy siker?
- Úgy gondolom, hogy eleve ez a varázslatos, meseszerű világ már önmagában könnyedén felkelti az ember figyelmét. Ezenkívül nagyon kidolgozottak a karakterek, a történetszálak, ahogy ezek együtt futnak, annak az elegye magával ragadja a nézőt. Nem mehetek el szó nélkül a színészgárda mellett sem, ahol a nagyobb nevek és az újoncok egyaránt fontos szerepet töltenek be, és mindenki magas színvonalon alakítja a maga karakterét.

- Maradsz a színészet világában, ha véget ér a sorozat?
- Egyelőre bele sem akarok gondolni, hogy valamikor véget ér. Lassan tíz éve az életem részét képezi, nem is tudom, mi lenne velem a forgatások nélkül. Mindazonáltal nem hiszem, hogy más főszerepet is elvállalnék a jövőben. Mandy, a cselédlány karakterébe nagyon sok munkát és energiát öltem, gyakorlatilag életre keltettem egy figurát, aki velem lélegzik minden percben. Ezt nem tudnám még egyszer megcsinálni. Le a kalappal a gyakorlott színészek előtt, akik úgy tudják váltogatni a karaktereiket, szerepeiket, mint egy-egy jelmezt.
De annak nagyon örülök, hogy ebbe is belekóstolhattam. A Richardson-kúriáknak egy csodálatos, izgalmas időszakot köszönhetek, amit sosem fogok elfelejteni.

 

2017. április 6.