- Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, amikor beköltöztél Álomvilágba?
- Szokatlan volt, nehezen illeszkedtem be az új környezetbe. A többiek közvetlenül és barátságosan fogadtak, én azonban nem oldódom fel egyhamar. Később persze sikerült megtalálnom a helyemet, ismerkedtem, de tartottam a három lépés távolságot.

- Hogyan kerültél be a Richardson-kúriákba?
- Paul ajánlott be. Neki akkor már megvolt a karaktere, és amikor megtudta, hogy a lovagrend vezetőjére még nem találtak megfelelő figurát, engem javasolt. Így aztán megkerestek, elmentem a meghallgatásra, és enyém lett a szerep.

- Szereted a karakteredet?
- Igen, mivel szinte teljesen olyan, mint én, ezért könnyű is dolgozni vele. A történetben Will egy jó szándékú, igazságos, ugyanakkor határozott és kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. Zárkózott és hidegfejű, akárcsak én. Később mégis belecsöppen egy olyan szerelmi viszonyba, amely kihozza belőle azokat az érzelmeket is, amikről azt sem tudta, hogy ott vannak benne. Will története jó példa arra, hogy bármikor felborulhat a jól megszokott életed, sosem jelentheted ki, hogy ez és ez most már egy életre így marad. Nem mondhatod, hogy „ilyen vagyok, ez van”, mert ez sosem kőbe vésett, mindig érhet olyan változás, aminek hatására más leszel, megváltozol.

- Mi a véleményed a történetről?
- Mindig szerettem a fiktív világokban játszódó sztorikat. Emellett odavagyok a történelmi filmekért és könyvekért, a sorozatot pedig ez a hangulat is átitatja. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, rögtön tudtam, hogy jó lesz ez, és nem is tévedtem.

- Számítottál ekkora sikerre?
- Nem. Azt sem tudtam, mi történik pontosan, csak sodródtam az árral. Nem gondoltam volna, hogy éppen az én karakterem válik az egyik főszereplővé, arra pedig végképp nem számítottam, hogy ilyen hosszú életű lesz a dolog. Persze láttam benne potenciált, de nem szeretek előre tervezni és gondolkozni, a jelenre koncentrálok, valamint arra, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

- Miképpen kezeled a hirtelen jött népszerűséget? Ápolod a kapcsolatot a rajongókkal?
- Csak minimális szinten. Mivel introvertált vagyok, nem tudok akárkivel könnyedén elcsevegni. Nyilván nem áll szándékomban megbántani a rajongókat, ezért ha találkozom velük, igyekszem udvarias és együttműködő lenni, de külön találkozókat nem szervezek, és ritkán válaszolok a levelekre. Nehezen szoktam hozzá az ismertséghez, furcsa volt a kezdetekben, amikor felismertek az utcán. Mára sikerült ezt elfogadni, és tudatosítom magamban, hogy ha megszólítanak, legtöbb esetben a Richardson-beli Will érdekli őket. Ilyenkor kicsit át is kapcsolok fejben, mintha egy újabb jelenetet forgatnék.

- Úgy tudjuk, sok a hölgyrajongód…
- Igen, bár ezt egyszerűen nem értem. Nem vagyok az a macsó típus, az arcom ennél érzelemmentesebb nem is lehetne, és mint már kiderült, kicsit nehéz a természetem. Talán ez is olyan, mint a rosszfiú-effektus, elvileg arra is bukik a nők nagy része. Mindenesetre elég sok szerelmes levelet kapok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Persze, valahol legyezgeti a hiúságomat, de tudom, hogy leginkább a karakteremnek szólnak a sorok, akit a Richardson-kúriákban látnak.

- Érdekesség veled kapcsolatban, hogy nem játszol semmi másban, elutasítod a felkéréseket. Ennek mi az oka?
- Ha valamit csinálok, akkor azt száz százalékkal teszem, minden figyelmemet arra szentelem, és a legjobbat akarom kihozni magamból. Most a Richardson-kúriák köti le minden energiámat. Ha a sorozat forgatása mellett máshol is játszanék, megoszlana a figyelmem, nem tudnék egyszerre több helyen úgy teljesíteni, ahogy azt én szeretném. Képtelen lennék kettő vagy több karaktert hitelesen hozni. Nekem az nem megy, hogy mondjuk a nap első felében Will, a lovagrend vezetője vagyok, a másik felében vagy a következő napon pedig Will, a laza nőcsábász vagy Will, a biztonsági őr. Én most ezzel a karakterrel fekszem és kelek, utána pedig meglátjuk, mi lesz.

- Hogy jössz ki a kollégákkal?
- Jól. Tetszik a szereplőgárdában, hogy nem veszik fél vállról a dolgokat, nem hülyülik el, nem kacarásznak két jelenet között a szünetben, hanem ők is teljességgel eggyéválnak a karaktereikkel, és komolyan veszik a munkát. Persze nap elején vagy nap végén belefér a könnyed beszélgetés vagy közös kávézgatás és mulatozás, de ha elkezdődnek a forgatások, mindenki arra koncentrál. Belépünk egy másik világba, ami a miénk, és ez összeköt bennünket. Olyanok vagyunk már, mint egy család, mintha a Richardson-kúriák világa lenne a második otthonunk.

- Miléne-nel és Bridgettel van a legtöbb közös jeleneted. Könnyű velük dolgozni?
- Igen, szerencsére. Miléne már régóta benne van a szakmában, profi színésznő, ezért könnyen át tud lényegülni a karakterévé, amit fontos munkának tart. Sokat tanultam tőle, és tisztelem őt. Bridget ugyan még újoncnak számít, de rendkívül elhivatott, és hozzám hasonlóan ő is a maximumot szeretné nyújtani. Mindkét lánnyal viszonylag gyorsan megtaláltam a közös hangot, forgatások előtt nem sokkal már összeülünk, átbeszéljük a ránk váró jeleneteket, és azt, hogy melyikünk hogyan fogja megoldani a feladatot. Így már van egy lefektetett alap, amikor a kamerák elé lépünk.

- Mi a helyzet a magánéleteddel?
- Nem sok. Egyedül élek, egyelőre nem találtam meg azt a nőt, akivel kölcsönösen megértenénk és kiegészítenénk egymást. A legtöbb jelentkezőt elriasztja a zárkózottságom, és az is, hogy nehezen mutatom ki az érzéseimet. De nem hiányolom különösképpen a párkapcsolatot az életemből.

- Voltál már olyan helyzetben, mint a karaktered? Éltél meg olyan szerelmet, mint Will és Bridget?
- Nem. De volt egy közeli ismerősöm, aki ilyen szituációba került. Évek óta egy langyos, ellaposodott kapcsolatban élt, amit már csak a régi emlékek és a kialakult kötődés tartott össze. Már berendezkedett arra, hogy így éli le az életét. Aztán megismert egy lányt, beleszeretett, és minden felborult. Sokáig gyötrődött, mit válasszon: a biztos, de szürke életet, vagy a bizonytalan ideig tartó boldogságot, amiről nem tudhatja, meddig terjed. Végül maradt a megszokottnál, de egy-két év elteltével annak is vége lett. A mai napig dühös magára, amiért annak idején nem ugrott fejest a bizonytalanba.
Én is arra próbáltam akkoriban rábeszélni, hogy merjen lépni az ismeretlen felé, de kívülről az ember sokkal okosabbnak hiszi magát. Ha azonban mi magunk kerülünk bele ebbe a helyzetbe, minden más, akkor már semmi sem egyértelmű, nem minden fekete és fehér. Ezt talán épp a karakteremnek köszönhetően tanultam meg.


 

2017.05.04.