Hallotta, ahogy Rafael elkezd készülődni. Főpróbára kellett mennie az este hét órási premier előtt. A férfi benyitott a szobába, összeszedte a szükséges dolgait, majd megállt az ágy lábánál.
- Indulok – motyogta fásultan. Aida lekászálódott az ágyról, odalépett hozzá, és a szemébe nézett.
- Menjek este? – kérdezte tétován.
- Persze, megvan a jegyed.
- Úgy értem, a premier utáni állófogadásra.
Rafael nézte őt, de a tekintete ködös, távoli volt, mint aki fejben már nincs is ott.
- Gyere – felelte egyszerűen. Aida biccentett, és megölelte a férfit. Rafael egy pillanatra úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. A lány tudta, hogy ideges a bemutató miatt, még akkor is, ha – a férfi szavaival élve – „csak egy hangyafasznyi” szerepe van a darabban.
Aztán Rafael kibontakozott a karjaiból, rövid csókot lehelt a lány ajkaira, majd kilépett a szobából, hamarosan pedig ajtócsapódás jelezte a távozását. Aida megkönnyebbülten rogyott vissza az ágyra, érezte, hogy a szívén a szorítás enged valamennyit. Attól félt, hogy Rafael a rossz hangulata miatt nem látná szívesen őt a fogadáson, hiába beszélték meg előzőleg, hogy vegyen részt rajta. Ez lesz az első hivatalos alkalom, amikor együtt fognak mutatkozni. Persze, Rafael közeli színészbarátai már ismerték a lányt, időnként együtt mentek el meginni valamit, de azért az mégsem ugyanaz, mint amikor a teljes színházvilág elé lépnek kéz a kézben. Aida nagyon izgult, de igyekezett ezt nem kimutatni Rafael felé. Bőven elég neki a maga baja, nem kell, hogy még miatta is aggódjon.

*

Aida félelemmel vegyes izgatottsággal ácsorgott a művészbejáró előtt. Előzőleg megbeszélték Zitával – aki amellett, hogy Rafael jó barátja, szintén játszik ebben a színházban –, hogy itt fognak találkozni, mert a nő jól ismeri az utat a díszterembe, ahol a fogadást rendezik.
A bemutató fergetegesre sikerült. Állva tapsolt a közönség, a színészek nem győztek újra és újra meghajolni. Aida Rafaelt figyelte, aki ilyenkor teljesen megváltozott: bár nem mosolygott, de a tartásából, kisugárzásából áradt az elégedettség és az öröm. A lány nem tudott betelni ezzel a látvánnyal.
- Itt vagyok! – futott be Zita, majd elismerően végigmérte Aidát. - Hű, milyen csinos vagy!
- Köszönöm, te is!
Aida valóban kitett magáért. Sokat gondolkozott, mit vegyen fel, hogy ne tűnjön se túl-, se alulöltözöttnek. Végül egy egyszerű szabású, de elegáns kék egyberuhát választott, amit egy enyhén strasszkövezett övvel fogott össze a derekán. Haját leengedte, és csak egy kevés sminket tett fel magára.
Zita intett, hogy menjenek, ő pedig követte a lányt, végig a folyosón. Ahogy beléptek a terembe, ámulva nézett körül. Mintha egy másik világba csöppent volna: rengetegen nyüzsögtek odabent, színészek, zenészek, rendezők, a színház igazgatója, és egyéb meghívott, illusztris vendégek. Gyomra öklömnyire húzódott a feszültségtől. Hogy fog ő itt helyt állni? Ezeknek az embereknek a térdükig sem ér fel. Úgy érezte magát, mint egy apró kis bogár, akit bármikor eltaposhatnak.
- Nyugi! – simította meg a karját Zita. – Várj, szerzek pezsgőt! – Ezzel elsietett.
Aida újra körbenézett. Azon tűnődött, milyen furcsa, hogy akár ő is kiköthetett volna itt, ha annak idején, tinédzserként nem hagyja faképnél a társulatot, és kitart amellett, hogy színésznő szeretne lenni. De tudta, hogy nem illik ebbe a közegbe. Ő ehhez túlságosan érzékeny, és a törekvő, rámenős kollégái mellett valószínűleg tönkrement volna lelkileg.
Zita visszatért két pohár pezsgővel, és az egyiket Aida kezébe nyomta.
- Nézd, ott van Rafael! – intett, mire ő azonnal odakapta a fejét. A férfi feléjük közeledett. Arcán halvány mosoly pihent, lassan, szinte álmatagon lépdelt oda hozzájuk.
- Hölgyeim! – köszöntötte őket, majd puszit nyomott Zita arcára, Aidát pedig a derekánál fogva magához húzta.
- Csodaszép vagy! – súgta a fülébe, mire a lány elpirult.
- Gratulálok! Nagyszerű volt az előadás! – mondta Zita lelkesen, és Rafael felé emelte a poharát. Aida követte a példáját.
- Lenyűgöző volt – tette hozzá. A férfi is megemelte a kezében szorongatott pezsgőt, és koccintottak.
- Köszönöm – felelte. Miután kiürítették a poharakat, Zita továbbsiklott a többi színészhez, Rafael pedig kézen fogta Aidát, és rámosolygott.
- Gyere! – hívta, és finoman húzni kezdte magával. A lány engedelmesen lépkedett mellette, és közben érezte, hogy elsápad. Most mi lesz? Tényleg bele kell vegyülnie ebbe a neves művészekből álló tömegbe? Aida bárhol másutt szívesebben lett volna, mint itt, de Rafaelért hajlandó volt meghozni ezt az áldozatot. Neki már az is elég öröm, hogy mosolyogni látja a férfit.
Ide-oda sodródtak az emberek között, volt, akinek csak odaköszöntek, egyesekkel Rafael váltott néhány szót, és végig fogta Aida kezét. A beszélgetőpartnerek barátságosan mosolyogtak a lányra, és nem faggatóztak – mintha az egész világ számára teljesen evidens lett volna, hogy ők együtt vannak.
Végül a darab két főszereplője és a rendező mellett hosszabb időre megálltak. Aida gratulált nekik, ők pedig kedvesen megköszönték.
- Kit tisztelhetünk a hölgyben? – mosolygott a rendező. A lánynak kiszáradt a szája idegességében. Gyorsan megnedvesítette az ajkát, torkot köszörült, és már éppen készült bemutatkozni, ám Rafael megelőzte:
- Szekeres Aida, a párom.

Aida lélegzete elakadt, szíve pedig akkorát dobbant, hogy attól félt, az egész terem hallja. Rafael azt mondta, hogy a párja! Az ő párja! Eddig még sosem beszéltek erről, nem esett szó a kapcsolatuk státuszáról; nem nevezték egymást sehogy, amióta még a kórházban megegyeztek, hogy nem bonyolítják túl ezt a kérdést. A lány attól félt, talán rosszul hallott, vagy megint álmodik. De nem, ez igaz, ez a valóság!
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Aida – hallotta távolról a rendező hangját, de ebben a pillanatban alig fogta fel a külvilágot maga körül. Magára erőltette az udvarias mosolyt, így állta végig a további csevegés idejét, de belül úgy érezte, a lelke most valahol a világ felett szárnyal.
Várnia kellett még egy kicsit, mire kettesben tudtak maradni, már persze amennyire ez lehetséges egy zsúfolt teremben. Végül letudták a tiszteletköröket, és megálltak az egyik sarokban. Aida ekkor nyelt egy nagyot.
- A párod? – szólalt meg félszegen.
Rafael ránézett. Tekintetében megnevezhetetlen érzelmek kavarogtak, az egész lelke feltárulva ragyogott a lányra.
- A párom – felelte halkan. – A másik felem.
Magához húzta Aidát, és gyengéden megcsókolta. A lány hozzábújva viszonozta, és már nem érdekelte az a rengeteg ember maga körül.

Tudta, hogy sosem lesz könnyű Rafael mellett. De ameddig a férfi szereti, bízik benne, és legrosszabb napjain sem menekül el tőle, addig minden rendben van. A világon minden a legnagyobb rendben van.