Nem telik bele egy percbe sem, és a buszmegállóból megiramodva csatlakozik mellém egy ijesztő kisugárzású férfi.
- Nocsak, cica, egyedül az utcán ilyen későn? – vigyorog bárgyún.
- Hagyjon békén! – húzódom el, és igyekszem leplezni a rémületemet. Meggyorsítom a lépteimet, ám ő szorosan mellettem marad.
- Hova menekülsz, szép lány? Elkísérlek.
- Nem kell!
- Nem kérdés volt – borul el hirtelen fenyegetően a férfi arca.
- Szálljon le rólam! – kiáltom hangosan, amire a már messzebb haladó Mike is felfigyel. Megtorpan, visszafordul, és azonnal felméri a helyzetet. Elengedve Phoenixet visszalép hozzám.
- Nem volt világos, amit a hölgy mondott? – szegezi a kérdést az ismeretlen alaknak elszántan. Én reszketek a félelemtől, és nem akarom hallani ezt a párbeszédet, ezért előresietek Phoenixhez, aki szemöldökét ráncolva figyeli a jelenetet. Belekapaszkodom a tolókocsi fogantyújába, és tolni kezdem őt.
- Szólj, ha túl gyorsan megyünk! – mondom neki remegő hangon.
- Azt hittem, túlzol, amikor a veszélyes környékről beszéltél – jegyzi meg.
- Látod, hogy nem.
- Máskor is rád szálltak már?
- Volt, hogy lebzselt körülöttem egy-egy ijesztő alak. Egyszer viszont üldözőbe vett egy négy-öt fős roma társaság, mert… el akartak kapni, és van egy tippem, miért – idézem fel borzongva az emléket. – Az utolsó pillanatban sikerült bemenekülnöm a panelházba. Azóta… szóval azóta tényleg eléggé rettegek.
- Nem kellene ilyen későn hazajárnod…
- Nem választás kérdése. Így osztanak be a munkahelyemen, a pénz pedig kell.
- Na, lerázva – csatlakozik hozzánk Mike.
- Köszönöm – hálálkodom.
- Nincs mit. Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha elkísérünk egy darabon.
Lassan ballagunk az úton. Mike és én még váltunk néhány szót, Phoenix ismét a gondolataiba mélyedve hallgat. Végül egy ponton Mike megtorpan.
- Messze van még az otthonod? Mert nekem itt a végállomásom – int a mellettünk lévő panelépület felé.
- Én meg ott lakom – mutatok előre. – Két házzal arrébb.
- Szuper. Akkor oda most már biztonságosan megérkezel, ugye?
- Reméljük – mosolyodom el.
- Oké. Hé, mintha Phoenix akarna mondani valamit…
- Igen – szólal meg az említett, és egyenesen a szemembe néz. – Köszönöm, hogy végig kedvesen viszonyultál hozzám, és figyeltél rám.
Meglepődöm.
- De hát ez természetes! – mondom.
- Nem mindenkinek.
- Nos… Nincs mit!
Elköszönünk egymástól. Mike szorosan megölel, és két puszit ad az arcomra. Váratlanul elönt a sóvárgás… Bárcsak megcsókolna! Annyira kívánni kezdem egy csókját, mint szomjazó a korty vizet. Nem értem magamat. Ez nem jellemző rám!
Mike és Phoenix bemennek az épületbe, én pedig hazaindulok. Amikor azonban a kinézett panelházhoz érek, valami nem stimmel. Nem tudom, pontosan mi, de mintha más lenne az épület, vagy a száma. Összevonom a szemöldökömet, majd kapkodva előásom a telefonomat. Nagy nehezen kikeresem a névjegyzékben anyut, és elindítom a hívást.
- Igen? – szól bele.
- Szia! Hol vagytok most? Nem a hatos szám alatt lakunk?
- Nem, hanem a huszonöt per kettőben.
- Viccelsz? Hogy a fenébe kerültetek oda?
- A nagyanyád nem volt elégedett az előző lakással… úgyhogy át kellett cuccolnunk.
- De az baromi messze van innen! Nem tudna valaki elém jönni?
- Apád és bátyád dolgozik, öcséd elment valamerre, én meg most nem tudok lemenni…
Dühösen kinyomom a hívást. Marha jó! A kedves családomat az sem érdekelné, ha megkéselne valaki az éjszaka közepén, vagy ha szőrén-szálán eltűnnék. Úgy érzem, most fogyott el minden erőm és kitartásom. Nem vagyok képes akár egyetlen lépést is megtenni, és tovább bolyongani. Nem vagyok képes megint egy új lakást az otthonomnak nevezni, ahol ki tudja, hány szoba van, akad-e nekem saját kuckó, vagy megint nyomorognom kell a testvéreimmel.
Megrémülök, amikor lépteket hallok a hátam mögött, ám ahogy a zaj irányába fordulok, Mike-ot veszem észre.
- Hát te? – kérdezem döbbenten.
Különös, tűnődő arckifejezéssel néz rám.
- Nem voltam benne biztos, hogy hazaértél-e már. Volt egy furcsa érzésem… Miért állsz még mindig itt?
Tehetetlenül megvonom a vállamat, és mélyet sóhajtok. Hogy magyarázzam el neki röviden, hogy a családom magasról tesz rám, a megkérdezésem nélkül elköltöztek, és az sem érdekli őket, épségben hazaérek-e?
- Mert… azt hiszem, már nincs otthonom – motyogom végül.
Néhány pillanatig csak nézünk egymásra. Aztán Mike közelebb lép hozzám, két kezébe fogja az arcomat, és lágyan, finoman megcsókol. Belereszketek ebbe a gyönyörű érzésbe. A vállába kapaszkodom, és viszonzom. Nem tudom, mennyi ideig ízleljük egymást, teljesen beleveszem a pillanatba.
- Bocsánat – húzódik el végül. – Már vagy egy órája meg akartalak csókolni, csak Phoenix társaságában nem volt tanácsos.
- Alhatok nálad? – szakad ki belőlem a kérdés.
- Abból nem alvás lenne – feleli vágytól sötétlő hangon, izzó tekintettel.
- Én is ebben reménykedem – mondom, és magam is meglepődöm a bátorságomon.
- Akkor ezt túltárgyaltuk.
Mike kézen fog, és finoman húzni kezd magával. Belépünk a panelházba, felsietünk a lépcsőn az első emeletre. Kulcsot vesz elő, bejárati ajtó nyílik, betessékel egy félhomályos előszobába. Mutatóujját az ajka elé helyezve jelzi, hogy halkan osonjunk, majd bevezet a lakás egyik végében lévő szobába. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, egymásnak esünk a sötétben, csókoljuk, simogatjuk egymást. Nagyon gyorsan megszabadulunk a ruháinktól, majd bezuhanunk az ágyba, és elveszünk az örvénylő szenvedélyben…
Később egymás karjában pihegünk, és suttogva beszélgetünk. Elmondja, hogy már a koncert alatt kinézett magának. Elmondom, hogy már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak. Elmondja, mennyire megnyertem őt azzal, hogy nem egy fanatikus rajongóként léptem oda hozzájuk beszélgetni, hanem mint ember az emberhez. Elmondom, mennyire megnyert azzal, hogy nem játszotta meg a nagy sztárt, hanem közvetlenül és barátságosan viszonyult hozzám. Kérdez az életemről, mesélek neki. A sötétbe súgott szavak végül újra csókokba fulladnak, kimerülésig szeretjük egymást. Már világosodik az ég, mire összesimulva elalszunk.