Nóri

Hamarosan én következem.
A színpad szélén, a takarásban állok, és szórakozottan figyelem az éppen fellépő párocskát, akik egy romantikus, szerelmes duettet énekelnek. Érzem, hogy minden másodperc elteltével egyre idegesebbé válok, és a szívem úgy verdes a mellkasomban, mint egy riadt madárka.
Tudom, hogy az egész társulat meglepődött, amikor jelentkeztem, hogy szeretnék szólódalt énekelni a ma esti musical gálán. Ezt az eseményt három havonta, néha félévente rendezi meg az Árvácska társulat, hogy bemutassák az érdeklődőknek a tagok tehetségét, és kedvet csináljanak az új jelentkezőknek. Ennek a társulatnak nagyjából három hónapja vagyok a része. Eddig leginkább csak táncoltam a többiekkel, tömegjelenetekben vettem részt, és alig hallattam a hangomat. Érzem, hogy kívülállóként tekintenek rám. A szemükben mindeddig egy csendes, zárkózott lány voltam, akiből talán ki sem nézték, hogy színpadra mer állni egymagában. Szilárd szemében is láttam a döbbenetet, amikor elé álltam a kérésemmel.
– Szólót énekelnél a gálán? – kérdezett vissza, és szinte már vártam, hogy hozzátegye, „te tudsz énekelni?” Pedig éppen az énektanárnőm, Anita révén jutottam be a társulatba, akihez magánórákra járok, képeztetni a hangomat. Persze megértem, ha Szilárd erre nem emlékszik. Sokan vagyunk. Nem tudom, mennyien, talán huszonegynéhányan, sőt, néha egy másik társulatból is érkeznek gyerekek egy-egy darab erejéig. Miért is emlékezne hát arra, ki vagyok, honnan jöttem? Hiszen mindeddig meghúzódtam a sarokban, a többiek között. Valahogy senkivel nem találom a közös hangot, de ezt inkább a magam számlájára írom. Nem merek kezdeményezni, kicsit talán félek is, ők pedig egyszerűen csak nem tudnak mit kezdeni velem.
Szilárd végül rábólintott a fellépésemre, aztán a többiek gondjaira bízott, ő maga nem vett részt a gála próbáin.
Gondolataimból a tapsvihar hangja szakít ki. Véget ért a dal, amit a színpadon előadtak. A párocska meghajolt, aztán kivonultak.
Most jövök én.
Reszkető végtagokkal besétálok az elsötétített színpadra. Az a koncepció, hogy már a deszkákon állok, amikor újra megvilágítják a területet.
Még érzem a félelmem halovány foszlányait. De ahogy elindul a dal zenei alapja, már nem Nóri vagyok.


Szilárd

Jó sokan jöttek el a mai gálára, gyakorlatilag teltház van. Ezt örömmel nyugtázom. Mint mindig, most is fel-alá rohangálok, mert ellenőrizni kell, hogy minden a helyén van-e, a konferáló tud-e mindent, a fellépők között minden rendben van-e, a világítás, a hangosítás működik-e rendesen. Addig képtelen vagyok kikapcsolni, amíg rendben le nem zajlik egy rendezvény, legyen az bármilyen előadás. Közben egyre-másra elkalandoznak a gondolataim, az új darabon elmélkedem, azon, hogy a felkért színészek elvállalják-e a szerepeket, és hogy a főhős karakterére még mindig nem találtam megfelelő alanyt.
Immáron három éve vezetem az Árvácska társulatot. Annak idején, még tizennyolc évesen az egykori iskolámban kezdtem el színjátszó összejöveteleket rendezni, ahol aztán olyan jól összeszoktunk, hogy később, huszonévesen is visszajártam mint társulatvezető. Most meg itt vagyok, harmincévesen, egy saját társulattal, ami tényleg az enyém, és nem tagadom, hogy nagyon büszke vagyok rá. Mindenestül: az elért sikerekre, az összes tagra, arra, hogy az utóbbi időben már az Euterpé színház is kölcsönöz nekem kész színészeket egy-egy darab erejéig.
Az Árvácska nevet tulajdonképpen a vezetéknevem ihlette, ami Árvai, de egyébként is szeretem Móricz Zsigmond műveit. Amíg még nem voltak saját darabjaim, több novellájából, regényéből ragadtam ki jeleneteket, hogy a színpadra alkalmazást gyakoroljam a segítségükkel.
A társaság az életkort tekintve vegyes, de leginkább gyerekek és kamaszok, fiatal felnőttek alkotják. Tudom, hogy nem mindegyikőjük akar tényleg színésszé válni. Sokuknak ez csupán hobbi, szórakozás, de nem bánom. Szeretnék nekik is otthont adni, azoknak, akik mindössze csak jól akarják itt érezni magukat. Néha persze nagyon nehéz egyben tartani őket, olyanok tudnak lenni, mint egy zsák bolha. Mégis, ahogy elnézem a botladozásukat, hallgatom komisz kis nevetésüket, elönti a szívemet a szeretet.
Most az a Nóri nevű lány következik, a Kincses. Fura kis bogár. Nemrég csatlakozott a társulathoz, de mintha nem találná a helyét. Alig hallom a hangját, szinte meg sem szólal. Meglepődtem, amikor egyszer csak azzal állt elő, hogy fel szeretne lépni egy szólószámmal. Éppen rohanásban voltam, nem jutott idő arra, hogy meghallgassam, de rábólintottam, és arra gondoltam, ha mégsem olyan jó, majd csak szólnak neki a gála szervezői, hogy ne erőltesse… Tudom, ez nem szép hozzáállás, de ha új darabon dolgozunk, akkor mindig azzal van tele az agyam, és nagyon nehéz másra is koncentrálni. Később azért megkérdeztem Anitát, tényleg tud-e énekelni ez a lány, és azt mondta, tud. Úgyhogy ennyiben hagytam.
Nem is tudom, mit fog előadni. Vajon milyen dalt választhatott ez a zárkózott, különös lányka? Kíváncsiságomnak engedve megállok a nézőtér mellett, a falhoz húzódva.


Nóri

Már átlényegültem a szerepemmé. Előhívtam az elmém és lelkem mélyéről az összes fájdalmat, amit csak elértem. Érzem, hogy szinte megroggyanok a súlyuk alatt, és most ez kell, mert engem most elhagytak, és eljutottam egy olyan pontra, ahonnan nincs tovább. A zene már szól, és most kell belépnem a dalba.

Elment… Elment.
Elrohant és nem figyel már énrám.
Elrepült hirtelen, itt hagyott.
Mint ócska rongyot, eldobott.

Kezemet magam előtt összekulcsolva előrelépek, és folytatom a dalt.

A színház volt csupán, hol élni tudtam én.
Mennyi kész hazugság, mennyi fény.
Kint az élet zajlik, tiszta emberek,
Bent csak játszunk, s tudjuk, ez szerep.
És közben minden elszalad,
És közben minden megszakad.
Hirtelen ér csak el, hogy mit érsz.
Hirtelen érzed azt, kiért.

Az utolsó szót még mély hangon tartom ki, aztán a zene felerősödik, a dallamok építkeznek, emelkednek, felkapja a lelkemet, amely a zenére ráomolva nyílik ki a közönség felé.

Festett díszletek, kulisszák, festett éjszakák,
Festett arcodon feslett a vágy!
Kint az élet, felnőtt, bátor, vad, veszélyes, szép,
Itt bent minden gyáva párbeszéd.
És közben minden elröpül, szívünkből minden szép kihűl,
Hirtelen rád terül vár az éj, hirtelen végzetül vár
Dorian Gray...


Szilárd

Dorian Gray. Hihetetlen, ez a lány a Sybil búcsúját énekli. Esküdni mertem volna, hogy ezt a darabot az én társulatom nem ismeri, hiszen nem mostani, nincs úgy felkapva, mint a manapság futó musicalek. És te jó ég, ez a hang… Hol rejtegette ezt eddig és miért? Ez az ének, a benne rejlő szenvedély megragadja a szívemet, és szorítja teljes erőből. Atyaég. Az arca… a testtartása, a mozdulat, ahogy a köntöst lerántja magáról és elhajítja, mindene sugározza azt a mélyről jövő fájdalmat, azt a lemondást, amit egy öngyilkosságra vetemedő ember érezhet az utolsó perceiben. A kitartott hang is a helyén van. Most felszegi a fejét, mintha tényleg az égiekhez szólna, és úgy énekli:

Éj sötétje, jöjj, s rabold el árva lelkemet,
Jöjj, sötét, te herceg és vezess!
Itt bent minden oly hideg, üres, vaksötét,
Ott fent fénylik s int felém az ég...
És közben minden elhagyott,
Ezért hát mindent itt hagyok,
Anyám és bátyám, megbocsáss énnekem,
Anyám és bátyám, bocsáss meg nekem!
Istenem....

Egyszer csak meglátom benne Alexát.
A készülő új darab főhősét.


Nóri

Az utolsó, könnyesen elrebegett szó után térdre hullok, úgy hallgatom a levezető zenét. Mielőtt még véget érne, lepillantok magam mellé, majd felemelem a földön hevető álarcot, és az arcom elé helyezem, egy időben a legutolsó hang csendülésével.
Vége.
Felharsan a tapsvihar. Még Sybilként állok talpra, és alig fogom fel, mi történik. Hatalmas az ováció. Ez tényleg nekem szól? Meghajolok, aztán, felkapva az elhajított köntöst, kivonulok a színpadról. Látom a többieket, ahogy odajönnek hozzám, hallom a gratulációkat, de nem vagyok magamnál, egészen megrészegültem az élménytől. Remeg a kezem-lábam, könnyek csípik a szememet.
Megcsináltam. Én, Kincses Nóra, akit eddig mindenhol csak eltapostak, akire mindenki egy magának való lányként tekint, kiálltam a színpadra, egyedül, szólószámmal, és megtapsoltak. Most először végre megmutathattam magam.
Le kell ülnöm. Úgy rogyok az egyik székre, mint egy rongybaba. Ez valami leírhatatlan élmény volt. Még egy kis ideig hallom a gratulációkat, aztán mindenki megy a dolgára, és koncentrálnak a feladataikra. Legszívesebben sírnék, ahogy eláraszt a megkönnyebbülés, és ez a gyönyörű euforikus érzés. De össze kell szednem magam, mert a gála végén még színpadra lépek a többiekkel, aztán pedig meghajlás. Ám addig még lesz egy szünet. Ahogy lassan lecsillapodnak a bennem kavargó érzések, hirtelen belém hasít, hogy a mamiék is ott vannak a nézők között. Vajon hogy tetszett nekik? Persze, valószínűleg elfogultan nyilatkoznak majd. De akkor is nagyon vágyom a visszajelzésükre. Még két fellépő, aztán jön a két felvonás közötti szünet, és akkor ki tudok surranni hozzájuk.


Szilárd

Már rég mások énekelnek a színpadon, de én még mindig Nóri előadásának a hatása alatt állok. Nagyon ritkán érzek ilyesmit. Mintha… mintha hirtelen valami hatalmas kincsre leltem volna. Ez a lány gyönyörűen énekel, és teljességgel átélte a dalt. Ez a lány az én társulatom tagja. Hogy nem vettem észre?... Hogy lehettem ennyire felszínes, miért nem próbáltam meg figyelni rá, megismerni őt, hogy vajon ki lehet? Sorra veszem fel az új tagokat, mint valami fanatikus gyűjtő, és közben fel sem tűnik, miféle tehetségek rejtőznek a többiek között.
Ezzel a lánnyal nekem dolgoznom kell. Nem tudom, mennyire bírna el egy főszerepet, de kiderítem. Egyszerűen úgy érzem, ő lenne a tökéletes választás Alexa szerepére. Legszívesebben most azonnal hátrarohannék a színpad mögé, hogy beszéljek vele a dologról, de fékezem magam. Ki kell várnom a gála végét. Most nem zaklathatom ilyesmikkel, és ezt egyébként is rendesen meg kell beszélni. Felajánlani, érveket előterjeszteni, ismertetni a darabot és a várható munkamenetet, majd pedig rábízni a döntést. Nem rohanhatom le azzal, hogy „Te leszel az új darabom főszereplője!” Nem feledkezhetek meg arról, milyen zárkózott és visszahúzódó.

Nóri

Kilépek az előtérbe, és a kifelé hömpölygő tömegben azonnal megpillantom a nagyszüleimet. Hevesen dobogó szívvel odasietek hozzájuk.
– Édes kislányom! – fogad Mami, és a szemét törölgeti egy gyűrött zsebkendővel. – Csodaszépen énekeltél!
Magához húz, én pedig belesimulok biztonságot nyújtó ölelésébe.
– Büszke vagyok rád, kicsikém! – veregeti meg a hátamat Papa. Ő mindig nehezebben mutatta ki az érzéseit, de most az ő szeme is könnyes.
– Édesanyád is büszke lenne rád – teszi hozzá Mama hüppögve.
Nagyot nyelek. Anya még ötéves koromban hunyt el. Vannak róla emlékeim, de leginkább csak a nagyszüleim elbeszéléseiből és fényképekből ismerem őt. Apám az alkoholba menekült a gyász elől, engem pedig tulajdonképpen a mamiék neveltek fel, és a mai napig velük élek. Elmondhatatlanul szeretem őket. Mindig az otthon volt az egyetlen menedékem, az ő szeretetük, Mami főztje, virágai és esti meséi, Papa viccei és rejtvényfejtései, a közös tévénézések, bevásárlások, sütések. Ők tartják bennem a lelket, ha sírva térek haza az iskolából. Ők támogatták mindig az álmaimat.
Még egyszer szorosan megölelem őket, aztán vissza kell mennem a társulathoz, mert hamarosan kezdődik a második felvonás. Most, hogy lecsengett a sikerélmény bennem, már nincs sok kedvem a gála második részéhez. De az most már hamar eltelik.
Az este hátralévő részét valami különös révületben töltöm el. Mintha tényleg bekerültem volna a saját kis burkomba, amely eltompítja a világ zajait, és elmossa az emberek körvonalait. Nem igazán figyelek a történésekre, egyre csak azt az érzést ízlelgetem magamban, ami átjár, valahányszor visszaidézem a szólószámom előadását, a színpadot, a tapsvihart. Sosem éreztem még ennyire, hogy élek. Mintha mindeddig láthatatlan lettem volna, akit most kiszíneztek ragyogó, élénk árnyalatokkal. Bárcsak örökké tartana ez az állapot! Tudom, hogy holnaptól újra az a szürke kisegér leszek, aki eddig voltam, akibe belerúgnak az osztálytársai, akit kinevetnek, vagy akit levegőnek néznek. De most, most még tart a ragyogás, és én kapaszkodom, ameddig lehet, mielőtt ezek a gyönyörű színek elhalványulnak.
Hallom, hogy elkezdenek összehívni bennünket, mert következik a záródal, amit együtt adunk elő. Mindannyiunknak a színpadra kell lépnie, ahol majd egymásba karolunk, és elénekeljük az Azért vannak a jó barátok című örökzöldet. Minden gála vagy vendégfellépés végén ezt adjuk elő. Gyűlölöm. Pedig maga a dal szép, de velem sikerült megutáltatniuk. Még annak idején nézőként két Árvácska-gálát néztem végig, fellépőként ez a második alkalmam, az eggyel korábbi gálán egy csoportos dalban és egy táncban tűntem fel. Kórustagként két vidéki fellépésre mentem a társulattal. És mindegyiket ezzel a nyavalyás dallal zártuk. Hihetetlen képmutatásnak érzem, hiszen közel sem vagyunk „jó barátok”, de persze kifelé ezt kell mutatni, hogy minél többen kedvet kapjanak hozzánk. Jó, ez a színészet. De azért nem ártana beújítanunk záródal terén.
Mindegy, ez csak az én véleményem, amit természetesen senkivel nem osztok meg. Engedelmesen a színpadra vonulok a többiekkel, és eléneklem velük a dalt. Aztán jön a taps, meghajolunk, feltűnik a színpadon Szilárd, mond néhány köszönő szót, ő is meghajol, mi is még egyszer, aztán szépen levonulunk. Elindul a nyüzsgés, mindenki elkezd készülődni, átöltözni, összeszedjük a holminkat, egyesek váltanak néhány szót. Nekem nincs kedvem visszavenni az utcai ruhámat. A fellépőcuccom egy köntösből és egy egyszerű, fehér ruhából állt, ez utóbbi bőven megteszi hazáig. A május eleji esték kicsit még hűvösek, de magamra kapom a kardigánomat és a dzsekimet, ezzel kibírom az utat. A köntöst belegyömöszölöm a szatyorba a többi ruhám mellé. Szeretnék már kikeveredni innen, és hazamenni a nyugodt, csendes otthonomba mamiékkal.
– Nóri, beszélhetnénk? – hallom Szilárd hangját. Döbbenten fordulok meg.
– Igen? – kérdezem. Ő megáll előttem, és valami furcsa arckifejezéssel néz, egyszerre komoly, és mégis, olyan különösen izgatott.
– Szeretnék gratulálni, lenyűgözően szerepeltél – kezdi.
– Köszönöm – felelem, de érzem, hogy nem csak emiatt jött ide.
– Figyelj, nem szeretnélek feltartani, ezért most inkább a lényegre térek. Vállalnál főszerepet a következő darabunkban?
Nem hiszek a fülemnek. Fordul velem egyet a világ.
Főszerep? Egy igazi főszerep?
Nekem?
– Még készülőben van. Kötelékek lesz a címe, és egy családról szól majd – folytatja Szilárd, és úgy hadar, mint aki maga sem győzi a sok mondandót rendszerezni a fejében. – Természetesen nem kell azonnal döntened, és nyilván az első próbákon derül ki, mennyire tudnál azonosulni a főszereplővel, meg hogy menne-e neked a dolog.
Szédülök.
Engem most felkértek egy főszerepre. Engem, akire eddig szinte egy pillantást sem vetettek.
– Aludj rá párat, aztán a jövő heti próbán szeretnék leülni veled, hogy részletesen elmondhassam, miről lenne szó.
Csak bámulok rá. Alig fogom fel a szavait. Egyre csak az zakatol bennem, hogy főszerepre kértek. Elképzelem magam a színpadon, monológokkal és dalokkal. Jézusom… Egyáltalán képes lennék rá? A sok néző… Bár, ha belegondolok, a mai fellépésem alatt sem érzékeltem őket, amíg tartott a dal.
– Akkor jövő hét szerdán visszatérünk a dologra! – hallom újra Szilárd hangját, amely ezúttal egy fokkal bizonytalanabbul cseng. Talán furcsának véli, hogy még egy szót sem nyögtem ki magamból, amióta felkért.
– Hogyhogy én? – bukik ki belőlem végül.
Szilárd arca furcsán ellágyul.
– Amikor énekeltél a színpadon, megjelent előttem a főhősöm. Láttam benned őt. Eddig egyszerűen nem találtam rá a megfelelő embert, és most… Úgy érzem, te remekül tudnád teljesíteni a feladatot.
Hevesen dobog a szívem. Teljesen megrendülök ezektől a szavaktól. Olyan, mintha valahol mindig vágytam volna arra, hogy ilyesmit mondjanak nekem, de már annyira régen letettem róla, hogy most nem tudok mit kezdeni ezzel a rengeteg érzéssel.
– Rendben, átgondolom – nyögöm ki elhaló hangon, mert nem akarom, hogy komplett idiótának lásson, amiért ilyen kukán állok előtte.
Szilárd biccent, majd elköszön, és távozik. Még egy rövid ideig ácsorgok, és próbálom elrendezni a gondolataimat. Az utolsók között hagyom el a helyiséget. Mamiék kint várnak a hallban.
– Mi tartott ennyi ideig, kicsim? – kérdezte Mami aggódó arccal.
– Csak a társulatvezető beszélni akart velem – motyogom.
– Miről?
– Majd otthon elmesélem, csak most inkább menjünk – kérem. – Fáradt vagyok.
– Rendben. Te jó ég, meg fogsz fázni ebben a semmi kis ruhácskában!
– Dehogy fogok. Hamar hazaérünk.

*

Néhány szem házi készítésű pogácsától és egy jó meleg fürdőtől máris jobban érzem magam. Mindig nagyon jó hazatérni, beszívni az otthon és a béke illatát, szinte érzem, ahogy kisimulnak zaklatott idegeim.
Felveszem a hálóingemet, majd bebújok az ágyba. Mami bejön hozzám, és eligazgatja rajtam a takarót. Ez egy gyermekkoromból megmaradt szokás, amit egyáltalán nem bánok. Mert olyan jó elalvás előtt egy kicsit újra kislánynak érezni magam, hiába múltam el tizennyolc éves.
– Nem is mesélted el, mit akart tőled a társulatvezető – szólal meg Mami.
Meglódul a szívem, ahogy eszembe jutnak a történtek.
– Felajánlott nekem egy főszerepet – lehelem halkan.
– Tessék? És ezt csak így mondod? De hiszen ez nagyszerű! – örvendezik Mami, és megsimítja az arcomat. – Nem is csodálom, káprázatos voltál ma este.
– De Mami, szerinted…
– Mi a baj?
– Szerinted képes vagyok rá? – nyögöm ki tehetetlenül. – Nem túl nagy falat ez nekem?
Mami leül az ágyam szélére, és megfogja a kezemet.
– Kicsim, benned sokkal, de sokkal több van, mint azt te hiszed. Nagyon híján vagy az önbizalomnak, amiről nagyrészt az iskolád tehet. De hatalmas tehetség bújik meg benned, amely csak arra vár, hogy esélyt adj a kibontakozására. Én mindig tudtam, hogy igazi művészlélek vagy, és ma este még inkább meggyőztél arról, hogy te a színpadra születtél. Úgy ragyogtál odafenn, olyan szenvedéllyel énekeltél és játszottál, amit egyszerűen meg kell mutatni a világnak.
– De mi van, ha ez mégsem nekem való? Ha mondjuk elizgulom az egészet?
Mami megsimogatja a hajamat.
– Kislányom, ezt csak akkor tudhatod meg, ha adsz egy esélyt a dolognak. Te döntesz, tudod jól, hogy semmi sem kötelező, de ha adódott egy nagyszerű lehetőség, én a helyedben kipróbálnám benne magam. Ha úgy érzed, ez mégsem a te utad, hát akkor majd irányt változtatsz. Nem dől össze a világ, drágám. De én biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá.
Szinte iszom a szavait. Az ő szájából minden olyan pehelykönnyű, olyan megnyugtató. Ha Mami beszél, akkor az élet szép, az akadályok könnyen legyőzhetők, és minden rendben van. Mami hangjának bársonyát örökké el tudnám hallgatni.
– Mesélj nekem! – kérem hirtelen.
– Meséljek? – lepődik meg.
– Tudod, mint gyerekkoromban.
– Azóta picit megnőttél – mosolyodik el lágyan, de aztán megsimogatja a kezemet.
Mindig nagyon szerettem, amikor Mami esténként mesélt nekem. Sosem olvasott fel mesekönyvekből, helyette saját történeteket rögtönzött. Néha nem is tartalmazott különösebb cselekményt, néha csak elmondta, miről beszélgetett a kosarában az a két játékpóni, akiket karácsonyra vett nekem, vagy elmesélte, ahogyan aludni tér az egyes villamos. Akármiről is mesélt, az megelevenedett, láttam magam előtt a kedves képeket, és a nyugtató, halk hangja gyönyörű álmokba ringatott.
– Rendben, mesélek neked – szólal meg végül Mami. – Volt egyszer egy kicsi tündér, átlátszó, törékeny szárnyakkal. Szégyellte magát, mert látta, hogy a többi kis tündérnek mindenféle színben pompázik a szárnya, napsárgában, fűzöldben, rózsaszínűben és égkékben, míg az övé szinte láthatatlan. Ezért mindig behúzódott a sarokba. Nem mert repülni, mert attól tartott, leesik. Félt, hogy kicsúfolják a többiek, ezért nem keresett barátokat. Aztán egy napon sétálni indult, a közeli réten ballagott. Egy virág megszólította őt: miért lógatod az orrodat, kicsi tündér? Az válaszolt: mert az én szárnyam nem színes. Mert én nem olyan vagyok, mint a többiek. A virág erre azt mondta: Állj bele a napfénybe, tündérke, és nézd meg a kis tükrödben, mi történik! A tündér először nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán követte a virág tanácsát. Oda állt, ahol a nap megsütötte a rétet, kinyitotta a kis tükrét, és bizony csodát látott! A szárnya ugyanis a szivárvány színeiben ragyogott. Csak úgy ömlöttek rajta a gyönyörű árnyalatok! Bizony, a tündér áttetsző szárnyacskája is színeket rejtett, csupán megbújt, és a napfény gyengéd ölelésében mutatkozott meg igazán. A kis tündér azt sem tudta, hová legyen örömében. Óvatosan, bátortalanul meglebbentette tündöklő szárnyait, és repülni kezdett. Tökéletes kecsességgel suhant, szabadságot és boldogságot érzett a szívében. Sokkal szebbnek látta a világot. Rájött végre, hogy neki is vannak színei, ő is tud repülni, és csak úgy szelte az eget, új vidékeket felfedezve. Megtanulta, hogy hinnie kell önmagában, mert a színek ott vannak a szárnyában, mindig ott voltak és ott is maradnak.
Mosolygok, ahogy lehunyt szemhéjam mögött látom repülni a kis tündért a szivárványszínű szárnyaival. Már nem szorítják a kételyek és a mindennapi gondok a szívemet, csak lebegek a gyönyörű mesevilágban, amit Mami szavai megteremtettek, látom a mezőt, a virágokat, felülről nézem az elsuhanó tájakat.
– Jó éjt, kincsem! – Még érzem Mami pusziját az arcomon, aztán álomba merülök…


Szilárd

Lassan kifújom a cigarettafüstöt, majd rákönyökölök az asztalra, és fejemet a tenyeremmel támasztom meg.
Talán nem kellett volna már ma este így letámadnom Nórit. Láttam rajta, hogy ledöbbent és összezavarodott. Alig mondott valamit. Mi van, ha megriasztottam? Igazán várhattam volna jövő hétig, hogy rendesen félrehívhassam és pontról pontra, részletesen elé tárjam a dolgot… De amikor belém hasított, hogy ő tökéletes Alexa lehetne, annyira megörültem neki, hogy képtelen voltam fékezni magam. Ilyenkor valahogy nem tudok normálisan gondolkozni, azonnal akarok mindent, és a világba is belekiabálnám örömömben, hogy milyen jól haladok az új darab dolgaival.
Magam elé húzom a vázlatokat. Böngészem a neveket, adatokat, párbeszédrészleteket, tervezek, ötletelek. Alexa karaktere eddig arctalan volt. Most Nórival képzelem el a jeleneteket, és valahogy működik. Persze nem volna szabad rögtön ennyire beleélnem magam, hiszen ki tudja, elvállalja-e, és ha igent is mond, akkor is a próbákon derül ki, helyt tud-e állni a karakter bőrében. Mégis, valami belső érzés azt mondatja velem, hogy minden rendben lesz.
Hátradőlök, lehunyom a szememet, és fejben már a darab történetében vagyok, amely együtt dobog szívemmel.