Nóri

Meg sem lepődöm, amikor a hátamnak csapódik egy papírgalacsin, és diadalmas, gonosz kuncogást hallok. Szinte már lepereg rólam az osztályom utálata. Tulajdonképpen szánom őket, amiért még mindig ennyire gyerekesek.
Nem tudom, mi lehet a baj velem, de már általános iskolában sem sikerült megtalálnom a közös hangot a többi diákkal. Ott még sokkal nyíltabban ment a kiközösítés, itt inkább csak az alattomos fajta van jelen. Az a fajta, amikor belépek a terembe, hirtelen elhallgatnak, és lekicsinylő pillantással méregetnek. Vagy amikor visszajut a fülembe, miket pletykálnak rólam. Vagy amikor csak úgy eltalál egy-egy papírgalacsin. Nyíltan nagyon ritkán támadnak meg, ez még mindig jobb, mint az általános iskola. Mert így legalább elmenekülhetek a saját kis álomvilágomba, a gondolataimba.
Nincsenek barátaim, ebből a társaságból nem is vágyom senkire. Csak Tiborral jöttem ki. Még mindig előfordul, hogy róla álmodozom, pedig hát semmi értelme.
Tibor is ebbe az osztályba járt, már a gimnázium első évében elkezdtünk legyeskedni egymás körül. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek az osztály kedvence, Tibi is inkább a látókörükön kívül elegyedett szóba velem. Nem hibáztattam érte, ugyan ki akarna céltáblává válni?
Tetszettünk egymásnak, és ebből nem is csináltunk titkot a másik előtt. Ő volt az első fiú az életemben. Vele csókolóztam először, és a második év végén csak miatta mentem el az osztálykirándulásra, ahol aztán loptunk magunknak néhány órát kettesben. Vágytam rá, úgy, mint még senkire, valahányszor hozzám ért, forróság járta át mindenemet. Emlékszem, ahogy belógtunk az egyik üres szobába, majd hátulról átölelt, és gyengéden simogatni kezdett. Kicsit meg is ijesztett, milyen hamar felizgattak az érintései, már ruhán keresztül is. Kiszolgáltatottnak és védtelennek éreztem magam, de bíztam benne.
Szép volt az első alkalom, boldoggá tett, hogy vele élhettem át a szüzességem elvesztését. Mindketten tapasztalatlanok voltunk, de jól működött köztünk a kémia, ösztönösen tudtuk, mi esik jól a másiknak. Gyengéd volt és figyelmes, kívánni sem lehetett volna nála jobbat. Azt hiszem, szerelemmel szerettem őt, bár az érzéseim mindig is nagyon zavarosak voltak, hiszen annyira új volt az egész. De nagyon jól éreztem magam vele. Csak sajnos aztán vidékre költözött a családjával, így az idei tanévet már egy másik iskolában kezdte meg. Eleinte tartottuk a kapcsolatot, de az már nem volt az igazi. Végül barátsággal váltunk el egymástól. Azt hiszem, ez így volt a legjobb, és legalább nem sérültek az együtt töltött idők emlékei, bár néha nagyon rám tud törni a hiánya. Különösen, amikor itt vagyok az iskolában. Hiányoznak a lopott pillantások, az, hogy iskola után a parkban találkozzunk, a közös séták, a beszélgetések.
Bárcsak lenne valaki, aki szólna hozzám néhány jó szót! Aki néha kedvesen mosolyogna rám. Szörnyű ez a magány, és nem vagyok magammal annyira jóban, hogy élvezzem a bezárkózást. Abban reménykedtem, hogy a színjátszó társulatban majd jobb lesz, de valahogy félek az emberektől, nem találom a megfelelő szavakat, folyton hülyét csinálok magamból, ha megpróbálok odacsapódni valakihez, és olyan, mintha nem tudna felszínre törni az igazi önmagam. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy az kicsoda. Korábban még hittem benne, hogy szerethető vagyok, csupán rossz közegbe kerültem, de az évek múlásával egyre inkább úgy érzem, velem van a baj. Csak tudnám, mi…

Az utolsó óra végét jelző csengő hangja megkönnyebbüléssel tölt el. Végre elhúzhatok innen, bár most még nem mehetek haza. Szerda van, próba az Árvácska társulattal. Szilárd ma fog beszélni velem. Még mindig nem tudom, mit mondjak neki a felkérésre. Iszonyatosan vágyom arra, hogy főszerepet játszhassak, ugyanakkor fogalmam sincs, menne-e. Hiszen ha ennyire nem találom a szavakat a társulat közegében, akkor hogy lesz merszem színpadra állni, együtt dolgozni a kollégákkal? Éjszakákon át forgolódtam, és gondolkoztam, mi legyen. Végül arra jutottam, meghallgatom, mit mond Szilárd, és hátha akkor jobban átlátom a dolgot.
Összeszedelőzködöm, a hátamra kapom a táskámat, és elindulok a művelődési házba, ahol a próbákat szoktuk tartani. Villamosra szállok, ülőhelyet keresek, majd bedugom a fülhallgatót, és elindítom a zenelejátszót a telefonomon. Mindig zenét hallgatok utazás közben, ezzel mosom ki magamból a felgyülemlett keserű érzéseimet. Hagyom, hogy a metalzene dallamai átjárjanak. Ha bárhol szóba jön a zenei ízlésem, rendszerint meglepődnek az emberek, hogy én ilyen „kemény zenét” hallgatok, merthogy nem nézik ki belőlem. Az öltözködésem átlagos, sminket szinte egyáltalán nem viselek, és ugyebár az általános elképzelés a rockerekről nem éppen ilyen. Bár ha engem rockernek neveznek, azt rendre kikérem magamnak. Nem vagyok rocker, nem szeretem, ha ilyesféle címkéket akarnak rám aggatni. Tény, hogy a rock/metal a kedvenc zenei műfajom, de szívesen meghallgatok mást is, és a musicaldalok között is rengeteg a számomra kedves darab.

Huszonöt perc múlva a művelődési házba érek, és bemegyek az előadóterembe, ahol már gyülekeznek a többiek. Nagyon szeretem ezt a termet, mert tényleg olyan, mint egy miniszínház, bársony borítású székekkel, színpaddal, bordó függönnyel. Lepakolok az egyik ülésre.
– Szilárd megérkezett már? – kérdezem a Lia nevű lányt.
– Még nem.
Helyet foglalok, és igyekszem higgadtan kivárni, amíg megérkezik, bár a szívem a torkomban dobog. Babrálni kezdek a telefonommal, hogy elüssem az időt, majd meglepve konstatálom, hogy valaki lehuppan mellém.
– Nagyon jó voltál múlt szombaton, csajszi! – szólít meg egy korombeli srác. Eddig még egy szót sem beszéltem vele, a nevét sem tudom.
– Öhm… köszi – nyögöm ki megilletődve.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jó a hangod – folytatja a fiú. – Olyan kis nyuszi voltál mindeddig, közben meg ilyen bitang jól énekelsz. Hogy is hívnak, Nórinak?
– Igen. És ööö… téged?
– Álmos.
– Álmos? – vonom fel a szemöldökömet önkéntelenül, majd elszégyellem magam. – Bocsi…
– Ó, nem gond – neveti el magát ő. – Már hozzászoktam. El sem tudod képzelni, hányszor poénkodtak a nevemmel, mondjuk ha bemutatkozom, hogy Álmos vagyok, jönnek a vicceskedő válaszok, miszerint „Én is”, meg „akkor miért nem alszol?” De a barátaim sem jobbak. Ha tényleg elálmosodom, és kiszalad a számon, hogy álmos vagyok, rávágják, hogy „én meg Bálint”.
Visszafogottan kuncogok.
– Mi van velem? – csatlakozik hozzánk a Bálint nevű fiú, és megveregeti Álmos vállát. – Hallottam ám, hogy emlegetsz…
– Csak mesélem Nórinak, milyen jó fej vagy.
– Na persze… Szia, Nóri!
– Szia – hebegem.
– Szóval, Nóri – fordul vissza felém Álmos. – Már akartam kérdezni, de a fellépésed óta még jobban foglalkoztat, miért vagy ilyen visszahúzódó? Ezzel az énekhanggal kenterbe vágod a fele társulatot.
– Ugyan… – szabadkozom.
– Pedig igaza van – szólal meg Bálint. – Én is nagyot néztem, milyen jól nyomod. Csak valahányszor itt vagy, mindig olyan rémülten pislogsz, mint egy csapdába ejtett állatka.
Lehajtom a fejemet, és utálom magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, és amiért a szívem ilyen rémülten dobog.
– Na, mi a baj? – hallom Álmost. – Nem harapunk!
– Tudom, csak… valahogy nem találom a helyemet – nyögöm ki.
– Hogyhogy nem?
– Hát… – Gyanakodva pillantok fel rájuk, keresem az arcukon a gúnyt vagy a lenézést, de ők őszinte érdeklődéssel, nyíltan néznek rám.
– Bántott itt valaki? – kérdezi Álmos óvatosan.
– Itt éppen nem… Csak tudjátok, az iskolámban…
– Aha, rád vannak szállva – tapintott a lényegre Bálint.
– Valahogy úgy.
– És emiatt vagy ilyen félénk? – kérdi Álmos.
– Azt hiszem. Nem tudom, hogyan kezdeményezzek beszélgetést másokkal. Attól félek, ők is lenéznének vagy beszólnának valamit.
– Ugyan, ettől nem kell félned – nyugtat meg Bálint. – Szándékkal itt senki nem bánt senkit. Igazából alig figyelünk egymásra, ami mondjuk szomorú, bár én igyekszem.
– És csak hogy tudd, általában az iskolások a normális embereket közösítik ki – teszi hozzá Álmos. – Rendes, jó szívű emberben a gondolat sem fordul meg, hogy lekezelően viselkedjen az embertársaival. Szerintem legalábbis.
– Szóval biztos, hogy nem veled van ott a baj – jelenti ki Bálint.
Döbbenten bámulok rájuk. Olyan, mintha ez a két fiú az égből pottyant volna ide.
– Nem értem… Hogyhogy idejöttetek hozzám? – bukik ki belőlem.
– Miért ne jöhetnénk? Hiszen ha úgy vesszük, kollégák vagyunk – feleli Álmos.
– De eddig egy szót sem beszéltünk…
– Mert úgy elbújtál a többiek között, hogy azt hittem, zavarna, ha beszélgetést kezdeményeznék.
– Nekem is fura volt, hogy úgy félrehúzódsz mindig – mondja Bálint. – De legalább most már tudom, mi az oka.
– Meg aztán engem tényleg eléggé meggyőzött a szombati előadásod – folytatja Álmos. – Ezért úgy gondoltam, beszélek a fejeddel, hogy igenis legyél kicsit bátrabb, nyisd ki a szádat nyugodtan, mert akinek ilyen tehetsége van, annak igazán nem érdemes így elbújnia.
– Ez nem megy ilyen könnyen – motyogom.
– Persze, tudom. De látod, mi most megtettük feléd az első lépést.
– Hát… köszönöm.
– És ha beszélgetni szeretnél, te is nyugodtan odajöhetsz hozzánk – biztosít Bálint.
– Helló, sziasztok! – hallom meg Szilárd hangját, ahogy belép a terembe. Mind visszaköszönünk neki. Néhányan köré gyűlnek, kérdezik, mit próbáljunk először.
– Kezdjétek a tánckarral, vegyétek át a múltkor tanultakat – adja ki Szilárd az utasítást. – Nekem még van egy kis dolgom.
Körbenéz, és amikor megpillant, odalép hozzánk.
– Sziasztok! Nóri, tudsz jönni? Bálint, te is.
Felkelünk, és követjük őt a színpad melletti asztalhoz. Szilárd lepakol, helyet mutat nekünk, majd mind letelepedünk.
– Szóval, a Kötelékek című darabról szeretnék beszélni veletek – kezdi Szilárd. – Bálint, ha Nóri beleegyezik, akkor a történet szerint ő lesz Alexa, a nővéred.
Összenézünk.
– Nocsak, együtt fogunk játszani? – mosolyog rám Bálint. Félénken viszonzom, de nem felelek, hiszen még nem tudom, mit mondjak.
– Először is elmondanék néhány dolgot, amit tudni érdemes – fordul felém Szilárd. – Szóval, a Kötelékek egy családról fog szólni, ahol a szülők viszonya nagyon megromlott, és ezt a gyermekeik is megszenvedik. Ez leginkább Alexa karakterének a szemszögéből és az édesanyáéból elevenedik meg. Alexa egy halk szavú, zárkózott kamaszlány, aki a szobájában kuksolva éli meg a családi élet mélyrepülését, és nagyon mélyen érinti őt a kérdés. Végül ő lesz az, aki rávilágít arra, hogy mennyire nem jó irányba haladnak a szülők. Lesznek a karakternek szólódalai, ezek a többivel együtt jelenleg is íródnak. A szövegkönyv még vázlatos, de hamarosan az is elkészül. Mit gondolsz? Volna kedved hozzá?
Nyelek egy nagyot. Az elmondott karakter mintha én lennék.
– Még sosem vállaltam nagyobb szerepet semmiben – mutatok rá halkan.
– Az nem baj. Ne feledd, ez egy amatőr színjátszó társulat, nem kell attól félned, hogy lehetetlen dolgokat várnánk el tőled. Ezt a darabot együtt hozzuk létre, amihez te is hozzáadhatod magad. Én majd segítek, hiszen rendezőként ez is a feladataim közé tartozik. Egyelőre még csak próbák lesznek, ha menet közben úgy érzed, ez mégsem neked való, bármikor kiszállhatsz.
Megrágom magamban a hallottakat. Szilárd szelíd mosollyal, türelmesen vár, Bálint is mosolyog. Annyira kedvesek… És ahogy Szilárd elmondta a várható folyamatot, tényleg kedvet érzek ahhoz, hogy kipróbáljam magam egy újonnan megszülető darabban. Részese lehetek az egész folyamatnak, nem csak egy üres alak leszek, hanem teljes körű tag.
Döntök.
– Rendben, próbáljuk meg! – bólintok rá végül.


Szilárd

Ahogy Nóri beleegyezik a közös munkába, úgy érzem, egy egész kőszikla omlott le a szívemről. Láttam az arcán a bizonytalanságot, az átsuhanó kétségeket és félelmeket. Legszívesebben addig győzködtem volna, amíg ezeket tényleg ki nem verem a fejéből, de tudtam, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. Így hát miután elmondtam az érveimet, kényszerítettem magam a hallgatásra, arra, hogy csöndben kivárjam, amíg döntést hoz. Szörnyű volt. Azt hiszem, sosem éreztem még olyat, hogy előttem áll egy megálmodott főhős, és bármikor kicsúszhat a kezem közül, elillan, mint egy hajnalban múló álom. Múlt szombat óta el sem tudom már képzelni mással Alexa karakterét, és fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha Nóri nemet mond.
De beleegyezett. Elvállalta. Megvan a főszereplőm! Megvan a teljes szereposztásom! Olyan érzés, mintha a kirakós utolsó darabkája is a helyére került volna. Csodálatos magam elé képzelni az összes szereplőt, szinte már látom a jeleneteket, csak úgy pörögnek a fejemben, és végre minden karakternek van arca…
Leállítom magam. Most nincs itt az ideje az álmodozásnak!
– Szuper, akkor ezt megbeszéltük! – mosolygok Nórira. – Nos, a próbák péntekenként lesznek itt, négy órási kezdéssel, és attól függően, hogy haladunk, este hatkor vagy hétkor fejezzük be. Az elején olvasópróbákat tartunk, aztán pedig elkezdjük kidolgozni a jeleneteket. A dalokat majd a magánóráidon fogjátok betanulni Anitával…
– … akinek akár már most oda is adhatod azokat a dalokat! – vág közbe egy vidáman csendülő hang. Anita nevetve csörtet hozzánk. Azon kevés ismerőseim egyike, aki szinte mindig kicsattan az energiától és a jókedvtől. Folyton tettrekész és elszánt, száztíz százalékon pörög, sosem láttam még fáradtnak vagy csüggedtnek. Zöld szeme mindig mosolyog, ő maga pedig cserfes és közlékeny. Még akkor sem állt be a szája, amikor fogfájással szenvedett, és úgy jött próbálni.
Régebben beugróként szerepelt egy-egy darabban, mostanság leginkább énektanárként segédkezik a társulatban. Az Euterpé színházban egyre több fontos szerepet kap, ezért kicsit félek, hogy előbb-utóbb elbúcsúzik tőlünk, mert nem marad ideje tanítványokat fogadni. De azért reménykedem, hogy ez csak később fog bekövetkezni. Szeretek vele dolgozni, mert nagyon könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel és a kamaszokkal egyaránt.
– Szóval? – nyújtja a kezét Anita. Tudom, hogy a dalokért, ehelyett viszont játékosan a tenyerébe csapok.
– Na! – méltatlankodik ő, Bálint és Nóri pedig kuncog.
– Adnám én, Anitám, de még készülőben vannak – tárom szét a karom teátrálisan. – Tudod, jó munkához idő kell!
– Ne mondd! Csak nem te írod őket?
– Még csak az kéne – grimaszolok. – Nem, Rafaelt bíztam meg a zeneszerzéssel és a hangszereléssel, a szövegeket pedig a párja, Aida írja.
– Aida! – Anita nosztalgikusan sóhajt. Régen tanította őt egy ideig énekelni.
– Szóval, ha még nem tudnád, Nóri lesz a Kötelékek főszereplője – jegyzem meg mintegy mellékesen, de közben várom a reakcióját.
– Komolyan? – Anita izgatottan felvisít. Ilyenkor olyan, mint egy ujjongó kisgyerek. – Ez nagyszerű! Nórikám, gratulálok! – fordul oda a lányhoz, és széles mozdulattal átkarolja.
– Köszi – motyogja Nóri tartózkodón, ami azért szemet szúr. Hát sosem tud ez a lány valaminek szívből örülni?
– Nóri, kellenél a következő tánchoz! – kiált oda hozzánk Timi, a koreográfus.
– Mehetek? – sandít rám Nóri.
– Persze, mehetsz, mindent megbeszéltünk! Akkor pénteken négyre gyere ide!
– Rendben.
Nóri elsietett.
– Megyek én is! – biccentett Bálint, majd távozott.
Anita lehuppan velem szemben.
– Hogyhogy kiválasztottad Nórit a főszerepre? – érdeklődött kíváncsian.
– Múlt szombaton nagyon lenyűgözött az előadásával.
– Ugye, milyen jó volt? Mondtam, hogy tud énekelni! Én csak felvételről tudtam visszanézni, mert előadásom volt szombaton, de még így is nagyon átjött az egész – hadarja Anita lelkesen.
– Igen. És valahogy láttam benne a főhőst. Ezért hát felkértem. Szerinted menni fog neki?

Mondd, hogy igen, fohászkodom magamban.

Anita összevont szemöldökkel, elgondolkozva néz maga elé.
– Én biztos vagyok benne, hogy terhelhetőbb lelkileg, mint amilyennek most érzi magát, és kellőképp meg fog erősödni a szerepléshez. Csak időt kell neki adni, és éreztetni, hogy hisztek benne. – Nyílt tekintettel, egyenesen rám néz. – Viszont Szilárd, erről már beszélni akartam veled. Nóri nem igazán tud ide beilleszkedni. Azért ilyen zárkózott, mert meghurcolták a kortársai az iskolás éveiben, általánosban és most, a gimnáziumban is. Emiatt képtelen feloldódni, vagy nyitni mások felé. És az az igazság, hogy a társulat gyerekei sem segítik előrébb a dolgot.
Ezen megdöbbenek.
– Hogy érted? Ez egy nagyon jó közösség, mindenki barátságos egymással.
– Nem, Szilárd, csak te látod így, mert ezt akarod látni – vágja rá Anita határozottan. Nincs a hangjában bántó él, tudom, hogy nem támadásnak szánja, amit mond, csak néha elragadják az érzelmei. – Ezek a gyerekek jól szórakoznak itt, de a legtöbbjük csak magára figyel, a saját feladatára, és eszükbe sem jut akár kollégaként nézni a társukra, mert nem tudják, hogy az is a feladataik közé tartozik. Márpedig ha nem figyelnek egymásra, akkor nem tudnak jól együttműködni. Persze, színpadra tudják állítani, amit kell, és megkapják érte a tapsot, de a dolog nem száz százalékos. Nincs köztük kémia, vagy hogy mondjam. Nem alkotnak közösséget. Csupán idegenként tekintenek egymásra.
Úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel. Hogy lehet, hogy nekem ez eddig fel sem tűnt? Ennyire rossz lenne a helyzet? És mi van, ha csak Anita túloz? Néha szokása, ez valahogy hozzánőtt a színészet végett, hogy a pozitív természete ellenére mindent olyan drámaian, fajsúlyosan fogalmaz meg. Valószínűleg látja az arcomon a teljes döbbenetet.
– Nézd, tudod, hogy nem akarok rosszat – mondja. – De muszáj elmondanom a véleményemet, és rámutatnom arra, ha valami esetleg jobban is mehetne. Természetes, hogy te, mint társulatvezető és rendező, nem mindig tudod kívülről látni a dolgokat, és hajlamos vagy idealizálni a társulatod ügyeit. Én azonban kívülről kicsit jobban rálátok erre.
– Persze, értem – mormogom. Az elhangzott szavak elszabadult darazsakként röpködnek a fejem körül, és nem tudom a helyükre pakolni őket.
Anita az órájára néz, majd feláll.
– Mennem kell, mindjárt kezdődik az egyik énekórám – közli, majd sietve távozik. Ez is nagyon ő. Rohanva jön-megy, szinte szárnyal egyik helyről a másikra.

Próbálom megemészteni a hallottakat. Ha Anitának igaza van, és Nóri tényleg nem tud beilleszkedni, az igencsak meg fogja nehezíteni a közös munkát. Úgy döntök, végére járok a dolognak. Látszólag könnyedén, oda sem figyelve beülök a nézőtérre, ahonnan tökéletesen látom, mi folyik a színpadon. Nem akarom azt éreztetni a kölykökkel, hogy szigorú figyelemmel kísérem gyakorlásukat. Éppen a Tízperc című dal koreográfiáját veszik át, amelyben Nóri is táncol. Minden erőmmel félreteszem elfogultságomat, és szakmai szemmel figyelem meg a gyakorlást.
A gyerekek szépen tanulják a lépéseket, majd amikor Timi elindítja a zenét, precízen visszaadják a koreográfiát. De nem néznek egymásra. Magukat figyelik, a karjaikat, lábaikat, a színpadot, a levegőt bámulják. Úgy kerülik ki egymást tánc közben, mintha a másik igazából ott sem lenne, vagy ha mégis, akkor csak egy tartozék, ami elhanyagolható része a számnak. Ledermedve bámulom őket.
Te jó ég, Anitának igaza volt! Ezek a gyerekek egyáltalán nem kötődnek egymáshoz, nem figyelik a társaikat, nem álltak össze közösséggé. Csak én hittem ezt. Annyira elragadott az alkotás varázsa, az én saját társulatom, a növekvő létszám iránti öröm, hogy észre sem vettem, ami hiányzik. Gyülemlenek egymás hegyén-hátán, de semmi több. Én szentül hittem, hogy kollégaként tekintenek egymásra, barátként, társként, és együtt egy összetartó közösséget alkotnak. De ez csak az én fejemben volt így. A mennyiségre mentem a minőség helyett.
Persze, hogy Nóri egészen idáig nem is merte hallatni a hangját! Anita elmondása alapján csúnyán kiközösítik az iskolában, aztán onnan eljön ide, és levegőnek nézik. De nem csak őt, hanem ez általánosságban így alakult ki a társaságban. Nóri viszont az előzmények miatt ezt magára veszi. Pedig nem az ő személye ellen szól.
De hát mit tehetnék? Nem parancsolhatok rá a gyerekekre, hogy „Barátkozzatok egymással!”, nem csettinthetek, hogy varázsütésre szeressék egymást! Talán szervezzek több próbát? Nem, az nem megoldás, csak leterhelné őket.
Tanácstalan vagyok. Az öröm, amit a Kötelékek teljessé vált szereposztása végett éreztem, már rég elillant. Most zavarodottnak és kábának érzem magam, és haragszom a saját fejemre, amiért Anitának kellett felhívnia a figyelmemet egy súlyos hiányosságra. Mert ezt márpedig nekem kellett volna észrevennem!
Felkelek, odaintek Tímeának, majd távozom. Szerencsére ezzel nem keltek feltűnést, hozzászoktak, hogy néha csak úgy el kell rohannom valahová, vagy egyéb okok miatt nem várom meg a próbák végét. Haza kell mennem. Nyugalomra van szükségem, hogy átgondoljam a hallottakat és a látottakat.

*

Pali már otthon van, amikor hazaérek. Szelíden rám mosolyog, és öleléssel üdvözöl. Máskor ez mindig megnyugtat. Az otthoni köszöntő ölelések tartják bennem a lelket akkor is, ha az utcán vagyunk, és kerüljük a feltűnést, vagy ha külön-külön érkezünk egy eseményre. Egyelőre még nem érzem késznek magam arra, hogy szélesebb körökben felvállaljam a másságomat. A közeli barátaim tudnak róla és elfogadják, a szüleimmel már nehezebb volt megértetnem a dolgot. Annyi idegeskedéssel, lelki vívódással és fájdalommal járt a tudatra ébredésemet követő időszak, hogy úgy döntöttem, elég is volt egy időre. Most csak nyugalmat szeretnék, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy nem adom egészen önmagamat a világ szemében. Pali szerencsére megértette és elfogadta az érveimet, megadja nekem az időt, mire elszánom magam arra, hogy igazán felvállaljuk egymást. Addig maradnak az itthoni ölelések.
Most viszont még ez sem nyugtat meg. Arra hivatkozom, hogy sok a teendőm a darab körül, és elvonulok a dolgozószobámba. Ott aztán csak könyökölök az asztalon, és kiüresedve bámulok magam elé.
– Minden oké? – kukkant be Pali az ajtón.
Ő nem szakmabeli, civil munkája van egy irodában. Emiatt nem mindig tudja átérezni, hogy még otthon is lázasan dolgozom, vagy sokáig elmaradok egy-egy próba vagy előadás miatt, ám igyekszik elfogadóan hozzáállni.
– Persze… Csak elég hajtós napom volt – motyogom.
– Értem. – Pali elfordul, és indul a konyha felé, aztán fél lábbal visszalép. – Ne felejtsd el, hogy a hétvégén nem leszek itthon, csapatépítőre megyek az irodával.
Hirtelen felkapom a fejemet, és megvilágosodom.

Csapatépítő.

Ez az!
Nekem is csapatépítő programokat kell szerveznem a gyerekekkel. Nem még több próbát rájuk sózni, hanem ellenkezőleg, közösen kikapcsolódni velük, úgy, hogy mégis megerősödjön a csapatszellem. Ez lesz a megoldás!
Ki kellene találni jó programokat… papírt és tollat húzok magam elé, hogy elkezdjem összeírni a számba vehető lehetőségeket, és feltámadó lelkesedéssel hiszem, hogy ez meg fogja oldani a problémánkat.