Vivien

Csalódott vagyok. Meg sem próbálom tagadni, pedig most aztán hasznát vehetném a színészi képességeknek. Legalább kifelé ne látszódjon…
Hallottam, amikor Bálint elmesélte Álmosnak, hogy megvan a teljes szereposztás az új, készülő darabunkhoz. Ez azt jelenti, hogy én nem kaptam szerepet. Megint nem. Pedig a fenébe is, annyira reménykedtem! De mindig ez van. Dühösen szusszantok, és szinte kirontok a művelődési házból. Szilárd már úgyis hazament, másnak pedig nem tartozom számadással.

Két éve játszom az Árvácskánál. Nem is tudom, ez hányadik társulatom, amivel megpróbálkozom, mert már egy ideje nem számolom. Ha valahol nem jönnek be a számításaim, akkor ráunok, és továbbállok. Na jó, olyan is előfordult, hogy kiutáltak. Törtetőnek tartanak. Rámenősnek, akaratosnak, sőt, egyesek erőszakosnak is neveztek. Nem csodálkozom ezen, de nem is értek egyet velük. Én csak játszani szeretnék.

Már óvodás koromban is imádtam szerepelni. Határozott kislány voltam, aki mindig elérte, hogy bevegyék az összes műsorba, legyen az anyák napja vagy farsang. Nekem mindig elöl kellett állnom, főszerepben tündökölnöm. Vezéregyéniség voltam az óvodástársaim között, az én szavam volt a döntő mindenben. Valószínűleg féltek tőlem a gyerekek, bár a mai környezetemben is ezt fedezem fel.
Általános iskolás koromban a szabadidőmet különféle társulatokban töltöttem. Drámatagozatos gimnáziumban akartam továbbtanulni, de egyikbe sem vettek fel. Talán az volt a baj, hogy nem tudtam, hogyan kell bevágódni a főfejeknél. Nekem mindig mindenről határozott elképzelésem van, és ez nehezen fér össze a színjátszással, ahol márpedig megalkuvónak, kompromisszumkésznek kell lenni, azt tenni, amit a rendező elvár. A társulatokban mindig száz százalékot hoztam ki magamból – legalábbis én így gondolom –, de nem kaptam fontosabb szerepeket. Néha egy-egy nyúlfarknyi jelenet jutott, semmi több. Nem értettem szót a vezetőkkel, így hát mindig váltottam.
Az Árvácska annyival jobb, hogy itt már kaptam szerepeket. Először örültem, boldog voltam, jó fejnek tartottam Szilárdot, amiért ad esélyt. Aztán rájöttem, hogy be lettem kategorizálva. Ugyanis eddig még csak negatív karaktereket játszhattam el, olyanokat, akik kemények, határozottak, helyenként rosszindulatúak, és megnehezítik a környezetük életét, vagy keresztülhúzzák a pozitív főhősök számításait. Persze, ezeket is egyfajta kihívás eljátszani, izgalmas meg minden, de… De én mást is szeretnék játszani. Jobbat. Nagyobbat. Jelentőségteljesebbet. Igazi embert, aki nemcsak rossz, hanem jó is. Csak ehhez együttműködőnek kellene lennem. Ebben a csapatban vagyok eddig a leghosszabb ideje, de nincsenek barátaim, mert egyrészt érzem, hogy tartanak tőlem a többiek, másrészt én sem koncentráltam a barátkozásra. Egyedül az érdekelt, hogy játszhassak.

Szörnyű ez a kettősség! Tudom jól, hogy csúnyán fogalmazva kiállhatatlan vagyok, és nehéz velem együtt dolgozni az önfejűségem és makacsságom miatt. Így nem lehet az emberből színész, és egy külső szemlélő erre valószínűleg azt tanácsolná, ne is erőltessem a dolgot. Csak az a baj, hogy imádom csinálni. Imádok színpadon lenni, darabban szerepelni, falom az ezzel töltött időt, olyan ez, mint egy veszélyes drog, amiről képtelen vagyok lejönni. Könnyebb lenne az életem, ha valami mással foglalkoznék, rendezvényszervezéssel vagy bármi olyannal, amiben kamatoztathatnám a makacs elszántságomat. De én ezzel szeretnék foglalkozni. Tavaly érettségiztem, azóta még nem helyezkedtem el semmilyen munkahelyen, helyette belekezdtem egy rendezvényszervezői OKJ-képzésbe. A szüleim nem sürgetnek, mert jól keresnek, hagyják, hogy megtaláljam a magam útját. Nem rossz ez az OKJ, érdekel valamennyire a téma, mégsem tudom teljes lélekkel csinálni. Erősen gondolkoztam azon, hogy jelentkezem valamilyen kisebb színházhoz, de félek tőle, mert pontosan tudom, hogy nehéz velem együtt dolgozni, és nem tudom levetkőzni az akaratos, konok természetemet. Nem arról van szó, hogy ne tudnék belebújni a szerepekbe, csak az odáig vezető út nagyon rögös, mert vitákba keveredem, nagyszájúan kimondom, ha nem értek egyet a rendező kérésével, gyakran nem is vagyok hajlandó azt teljesíteni, úgy csinálom, ahogy nekem tetszik… és igen, ezt nem viselik jól a vezetők.
Bárcsak be tudnám fogni a számat, bárcsak tudnék alkalmazkodni, és úgy végezni a feladatokat, ahogy a rendező várná… Lehet, hogy Szilárd ezért oszt rám olyan karaktereket, amilyeneket. Talán látja bennem a potenciált, de el akarja kerülni a vitás helyzeteket, amik aztán nem vezetnek eredményre, és ezért a könnyebbik végéről fogja meg az egészet. Mert így kapok szerepet, amiben jól kiélhetem a szenvedélyes, makacs természetemet, és látszólag mindenki boldog. De nem, én így nem vagyok az! Csak azt nem tudom, hogyan vetkőzhetném le ezeket a rossz tulajdonságokat.

Néhány héttel ezelőtt egy gyengébb pillanatomban megemlítettem Szilárdnak, hogy jó lenne más karaktereket is eljátszani. Biccentett, tudomásul vette, de azóta sem történt semmi. Aztán hallottam, hogy még nem találta meg a főszereplőt az új darabjához, és Bálint szövegeléséből azt is tudtam, hogy egy tizenéves lányt keres. Jó, én lassan a huszadik évemet töltöm be, de azért szerintem még megfelelek ennek a kritériumnak. Annyira, de annyira reménykedtem, hogy végül engem kér majd fel! Valahol belül tudtam, hogy ez hiú ábránd, mégis egyre inkább beleéltem magam.
Erre ma meghallom, hogy valami tök idegen, szürke és hallgatag lány fogja játszani a főhőst, aki alig néhány hónapja tagja a társulatnak. Tombolni tudnék haragomban és elkeseredettségemben. Első dühömben elmondtam magamban mindennek azt a lányt, Szilárddal és az egész Árvácskával együtt. De most, hogy céltalanul járom az utcákat, és már lehiggadtam valamennyire, be kell látnom, hogy nem rá haragszom, és nem is Szilárdra, hanem csak és kizárólag magamra. Én tehetek arról, hogy nem kapok esélyt a bizonyításra. Hogyan is kapnék, ha azt látják belőlem, hogy egy megállíthatatlan tankként török előre, eltaposva mindenkit? Mindenhol eljátszom az esélyeimet. És hiába menekülök át újabb meg újabb színjátszó csapatokba, ha aztán ismét ugyanazokat a hibákat követem el.
Csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan kell másképp csinálni. Meg az, hogy én nem olyannak látom magam, amilyennek a többiek. Nem érzem azt, hogy törtető lennék. Elszánt vagyok, igen, és szenvedélyesen szeretem megélni mindazt, amire vágyom. De én nem akarok senkit sem eltaposni! És vitázni, veszekedni sem akarok, csak amikor én látok valamilyennek egy karaktert, és azt is látom, hogyan hívnám létre, a rendező pedig homlokegyenest máshogy jelenítené meg a szereplőt, akkor egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra, és aztán ebből vannak a bajok. Tudom, hogy ez kifelé úgy tűnhet, mintha egy irritáló és unszimpatikus valaki lennék.

Fogalmam sincs, mit tehetnék. Talán az is benne van ebben az egészben, hogy én mindig mindent megkaptam a szüleimtől, és mindig teljesült, amit akartam. Egyáltalán nem hibáztatom őket semmiért, csak próbálom megérteni, miért nem megy az alkalmazkodás. Egyke lány vagyok, nincs testvér, akivel bármin osztoznom kellett volna, akivel bármiben kompromisszumra kellett volna jutni. Tényleg minden úgy történt, ahogy akartam, megvettek nekem mindent, amit kinéztem, oda mentünk nyaralni, ahová én akartam. Igaz, hogy barátaim nem igazán voltak sosem, de ez sokáig nem is érdekelt, mert a magam dolgaival, céljaival voltam elfoglalva. Azt hiszem, az első arcon csapás az volt, amikor nem jutottam be egyik drámatagozatos iskolába sem, de még ez sem térített igazán észhez. Sokáig be tudtam magyarázni magamnak, hogy a világ a hibás mindenért, nem én. Hogy biztosan csak idióták a társulatvezetők, és majd találok jobbat. Aztán ez újra és újra megismétlődött, míg végül lassanként kénytelen voltam felismerni, hogy velem nem stimmel valami. Tehát ha úgy vesszük, ez részemről már egyfajta előrelépés, de azt még mindig nem tudom, hogyan tovább. Aztán beleringattam magam ebbe a hülye ábrándba, hogy most majd megkapom azt a főszerepet az új darabban. Ezzel ámítottam magam. De most ismét azzal kell szembenéznem, hogy nem sikerült. Megint nem sikerült.
Lehet, hogy már itt is egy életre elkaszáltam magam, és Szilárd sosem fog megbízni más szereppel. Lehet, hogy megint lépnem kellene, és keresnem egy másik helyet. De semmi értelme. Ott ugyanúgy elkezdődne elölről minden, és talán még annyit sem állnék színpadon, mint az Árvácskával.

Elkeseredetten lerogyok egy padra. Mi a francot csináljak? Olyan, mintha egy rohadt kutyaszorítóban lennék. A szüleimmel nem beszélhetem meg a kétségeimet, mert elfogultak, meg aztán a sok munka mellett nem is érnek rá velem lelkizni. Barátaim nincsenek. Lehet, hogy a társulatban kellene megpróbálnom beszélni valakivel a dologról. De senkit sem érzek magamhoz annyira közel, hogy megosszam vele a kétségeimet. Talán az lenne az egyetlen lehetséges megoldás, ha megpróbálnék beszélni Szilárddal. És tényleg, rendesen beszélni vele, nem csak úgy odamakogni, hogy hahó, jó lenne másféle szerep is. Nem, hanem leülni vele, és elmondani a problémámat. Végül is ő a rendező és a társulatvezető, hátha tud okosat mondani, ajánlani jó praktikákat, technikát. Már ha egyáltalán ráér velem piszmogni, márpedig ez erősen kérdéses. Szilárd gyakran elfoglalt, sokat ingázik ide-oda, egyszerre több dologba belekap – és ha most még ráadásul az új darabbal is foglalkozik, akkor az is elvesz az energiájából, meg az idejéből. Mással viszont nem érdemes beszélni erről, csak bólogatnának, mondanának valami üres közhelyet, vigasztaló szót, és ennyi. Nekem márpedig segítségre van szükségem, rendes segítségre, mert tovább akarok lépni erről a szintről.
Meg aztán, ha megtanulnék rendesen alkalmazkodni és figyelembe venni mások szavát, az a magánéletemben is egy hasznos tudás lehetne. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy ezzel a szörnyű természetemmel még egy fiút sem sikerült hosszabb távon megtartani. Volt néhány rövidke kapcsolatom, de hamar menekülőre fogták, amint a kezdeti udvarias mosolygás és rózsaszín köd után felszínre került az énem. Egyik szakítás sem viselt meg különösebben, rám jellemző módon haladtam tovább, de azért a magányos estéken néha elmerengek arról, hogy jó lenne megpihenni valaki mellett. Ahogy valahol mélyen barátokra is vágyom, úgy a szerelemre is. De egy olyan keményfejű valaki, mint én, hogyan is lehetne gyenge, esendő nő egy párkapcsolatban?
Utálok ezeken agyalni, és régebben sokszor a szőnyeg alá tudtam söpörni az efféle gondolatokat, de ma nem megy. Tényleg kétségbe vagyok esve. Néha még az is felmerül bennem, hogy pszichológushoz forduljak, de aztán gyorsan elvetem az ötletet. Ennyire azért csak nem kétségbeejtő a helyzet! Legalábbis nagyon remélem, hogy nem.

Mindegy. Nem kaptam meg a főszerepet. Ez van. Ha még órákig itt ülök és marcangolom magam, akkor sem pottyan az ölembe egy általam vágyott szerepkör. Felkelek, és egy rövid ideig azt fontolgatom, hogy visszamegyek a művelődési házba a társulathoz. De az órámra nézve megállapítom, hogy mire visszaérnék, lassan a végére is érne a próba, ezért semmi értelme nem lenne.
Megrázom magam, és elindulok hazafelé. Közben pedig igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy beszélnem kellene majd Szilárddal.


Nóri

Kellemes, jóleső fáradtság járja át mindenemet a próba végén. Amióta Szilárd eloszlatta a kételyeimet és rábólintottam a közös munkára, a félelem helyét boldog izgatottság vette át a szívemben. Annyira kíváncsi vagyok, milyen lesz!
– Helló, kolléga! – csapódik hozzám Bálint, ahogy a kijárat felé ballagok. – Vagy hívjalak tesónak? Elvégre a nővérem leszel a darabban!
Bátortalanul rámosolygok. Még mindig szokatlan volt, hogy valaki keresi a társaságomat, és barátságosan viselkedik velem. Kilépünk az utcára. Kellemes, langyos szellő cirógat, a kora esték egyre tavasziasabbak.
– Pedig kábé egyidősek lehetünk, nem? – folytatja Bálint tűnődve. – Én tizenhét vagyok, és te?
– Tizennyolc.
– Tyű, akkor most fogsz érettségizni?
– Nem, csak jövőre. Évvesztes vagyok.
– Na, akkor legalább zavartalanul készülhetsz a darabra, nem megy a tanulás rovására.
– Igen – bólintok tartózkodón.
– Mondjuk nekem elég kölyökfejem van, szóval simán kinézhetek az öcsédnek.
Nem felelek, nem tudom, mit mondjak. Bálint vidáman rám mosolyog.
– Nyugodtan mondd meg, ha zavarlak, nem akarom kéretlenül rád tukmálni magam.
– Nem, nem erről van szó – szabadkozom. – Csak nehezen oldódom fel, ez minden.
– Értelek.
– De egyáltalán nem zavarsz. Igazából kedves tőled, hogy rám szánod az idődet.
– Ugyan, semmiség! Merre mész?
– Oda a villamosmegállóba – intek.
– Elkísérhetlek?
– Persze.
Elindulunk. Magamba szívom a virágillatot, és ízlelgetem az érzést, hogy társaságom van. Szerencsére Bálintot szemlátomást nem zavarja a hallgatagságom, helyettem is beszél.
– Nagyon kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a próbák. Érdekes lesz az elejétől együtt összetákolni az egészet. Játszottam már Szilárd más darabjaiban is, de azok már készen vártak rám, úgy csöppentem bele. Meg itt most a színházi színészek is a kezdettől fogva jelen lesznek, és…
– Színházi színészek? – vágok közbe megütközve.
– Ja, igen, a többi főszerepre Szilárd az Euterpé színházból kért fel színészeket – közli Bálint csevegő hangon, mintha csak az időjárásról beszélne.
Megtorpanok.
Profi színészekkel leszek egy színpadon? Te jó ég, erről miért nem tudtam? Mi van, ha lenéznek majd a tapasztalatlanságom miatt? Mi van, ha ügyetlen leszek, és kiutálnak maguk közül?
– Hé, nyugi! – simítja meg a karomat Bálint, aki rögtön átlátja a helyzetet. – Nem lesz gáz! Ezek a színészek sosem fennhéjázóak, akikkel én eddig együtt játszottam, mind nagyon közvetlenek és kedvesek voltak.
– De… de én hozzájuk képest iszonyat béna leszek! – nyögöm ki kétségbeesetten.
– Nóri, ők nem egy bíráló bizottság! Ugyanolyan emberek, mint mi. Egyszerű, hétköznapi figurák, akik a szabadidejükben szívesen vállalnak vendégszerepeket fiatal társulatoknál. Szóval ne aggódj emiatt! Ha tudnád, mit összebénáztam az első szerepemnél, aztán látod, megvan még a fejem, nem harapták le.
Idegesen kuncogok, de nem sikerült nagyon megnyugtatnia. Azért elég ijesztő belegondolni, hogy végzett színészekkel együtt fogok dolgozni. Mintha tényleg megfordult volna velem a világ, eddig észre sem vett senki, most meg belecsöppenek egy ekkora projektbe, méghozzá mint kulcsszereplő. De bíznom kell Szilárdban. Csak tudja, mit miért tesz, és ha tényleg engem akar a főszerepre… Ez még mindig felfoghatatlan számomra.
Hagyom, hogy Bálint tovább fecsegjen, néha bólogatok, hümmögök. Elérünk a villamosmegállóba, ahol megvárja velem a következő járatot. Kicsit megkönnyebbülve ülök fel a villamosra, miután elbúcsúztunk. Bálint nagyon jó fej srácnak tűnik, és tényleg kedves, de szoknom kell még, hogy valaki igényt tart a társaságomra. Meg aztán ez a nap elég intenzívre sikerült idegileg-lelkileg, vágytam már egy kis egyedüllétre.
Aztán az is lehet, hogy a következő próbán már szóba sem áll velem, mert megunja, hogy ilyen nehezen lehet szóra bírni… Basszus, remélem, nem bántottam meg! Elkeseredetten sóhajtok, és az ablaknak támasztom a fejemet. Néha komolyan torkig vagyok önmagammal! Évek óta másról sem álmodozom, csak barátokról, aztán most, hogy adódna erre lehetőség, itt nyűgösködöm meg szerencsétlenkedem. Fura, néha nagyon szürkének és jellegtelennek érzem magam, néha pedig begolyózom attól a rengeteg zavaros gondolattól, ami bennem kavarog, és olyan, mintha szétfeszítené mindenemet. Olyan ez, mintha ruhát próbálnék valahol, és vagy túl bő rám, vagy túlságosan szorít. Amikor bő, akkor elveszek saját magamban, üres vagyok és semmilyen, kicsi, mint egy bogár, szürke, mint egy esős táj. Amikor pedig szorít, akkor egyszerűen ki akarok törni az idegesítő, fárasztó önmagamból, valaki más akarok lenni, el akarom törölni eddigi életemet… új ruhára vágyom.
Micsoda hülye hasonlat… De hát jellemző rám. Fáradtan sóhajtok. Talán a mamiékon kívül tényleg soha senki nem fog engem szeretni. Ők is csak azért, mert az unokájuk vagyok. Ha idegenként találkoznánk valahol, lehet, hogy az első percek után fejvesztve menekülnének előlem.
Miért nem vagyok képes megteremteni egy normális emberi kapcsolatot?! Miért nem bírok kinyögni magamból egy rendes, összefüggő mondatot? Nem értem. A fejemben mindent szépen megfogalmazok, egész kis dialógusokat folytatok le magamban az embertársaimmal, de amikor éles helyzetbe kerülök, nem találom a szavakat. Mozdul a szám, de nem jönnek, vagy csak hebegek ostobán. És közben gyűlölöm, hogy már megint szerencsétlenkedem. Miért nem lehetek az a lány, amilyennek megálmodom magamat?
Megdörzsölöm az arcomat, majd kisimítom belőle az elszabadult tincseimet. Enyhén göndör hajam már a hátam közepéig leér, most csak egyszerűen hátrafogtam egy copfba. Furcsa, hogy legtöbbször az egyenes hajú lányok dús, göndör fürtökre vágynak, a göndör hajúak pedig fél életüket odaadnák vékonyabb, szögegyenes szálakért. Erre jók a hajsütő meg hajvasaló cuccok… Én sosem bánkódom a göndör hajam miatt. Az az igazság, hogy a hajam érdekel a legkevésbé. Hülyeség lenne azt hinni, hogy ha bármi változna a külsőmön, akkor már belül is jobban érezném magam.

Leszállok a villamosról, és lassan ballagok hazafelé. Tízpercnyire lakunk a megállótól. Próbálom kiszellőztetni a fejemet. Nem akarok ilyen állapotban hazamenni, amíg ennyi gondolat kavarog bennem. Mamiéknak már egy halványan mosolygó, kedves kislány szeretnék lenni.
Elsétálok a panelházak mögött, és a játszótér felé veszem az irányt, amely kisebb-nagyobb dombok között húzódik meg. Mindössze két hintából, egy csúszdából és egy mászókából áll. Gyerekkoromban rengeteget játszottam itt, Mami gyakran lehozott. Ő tanított meg hintázni is. Körülbelül négy-ötéves lehettem. Beültetett, és gondosan elmagyarázta, hogy akkor tudom hajtani magam, ha a törzsemet előredöntöm, a lábaimat hátra, majd fordítva. Mindig imádtam a hintát, mert olyankor elképzeltem, hogy repülök.
Most is a hintára telepedem, de csak szelíden ringatózom. Hamarosan elkezd sötétedni, a szülők és a gyerekek már hazamentek. Egy járókelő tőlem nem messze sétáltatja a kutyáját, rajta kívül nincs errefelé most senki, csend és nyugalom telepszik rám. Igyekszem kiüríteni a fejemet. Félresöpröm a gondolatokat, és csak hallgatom az estét. Nagyon szeretek itt élni. Letisztult és békés a környék, leginkább nyugdíjasok laknak itt, akik napközben kiülnek a padra beszélgetni. Furcsa, hogy a gimnázium innen csak két villamosmegállónyira van, mégis mintha két külön világ lenne az a környék, meg ez. Nekem itt van a békeszigetem, ahová elmenekülhetek. Néha szó szerint: előfordult már, hogy fejfájásra, hasgörcsre hivatkozva két vagy három órával előbb leléptem a suliból, és itt csatangoltam a környéken. Hazamenni nem mertem, mert nem akartam, hogy mamiék miattam idegeskedjenek vagy aggódjanak.
Ilyenkor, amikor csak céltalanul bóklászom a dombok között, elképzelem, hogy még mindig gyerek vagyok, aki képes elhinni, hogy a hinta az égbe repíti, álmok és mesék közé. Van, amikor tényleg annyira vágyom a gyermekkorom után, hogy a szívem is belefájdul. Olyan jó volna csak játszani gondtalanul, nem félni a másnaptól, az emberektől, önfeledtnek és boldognak lenni! Gyűlölöm, hogy ennyire nem találom a helyemet a világban.
Gyermekként bezzeg mennyivel könnyebb volt kapcsolatokat teremteni! Csak odamentem a többi kisgyerekhez a játszótéren, és már ment is a csacsogás. Elég volt annyit mondani: „Szia, Nóri vagyok, leszünk barátok?”, és a barátság megköttetett. Ha csak egy délután erejéig, hát addig, de akkor is működött. Most meg… Mindegy, jobb ezen nem rágódni.

Megcsörren a mobiltelefonom. Mami hív.
– Merre vagy, kicsikém? – kérdezi.
– Kicsit elhúzódott a próba, de mindjárt hazaérek! – felelem.
– Rendben, várunk!
Bontom a vonalat. Még néhány percig kiüresedett aggyal ücsörgök a hintán, aztán megrázom magam, és hazasétálok.
Mami a szokásos meleg szeretettel fogad, amely minden nap változatlanul jólesik. Miután lepakolok és kezet mosok, a konyhába terel. Halkrémet készítettek vacsorára, kifejezetten az én kedvemért, mivel az egyik kedvenc ételem. Általában Mami főz, de a halkrém mindig koprodukcióban készül, Papánál ügyesebben senki nem aprítja össze a vöröshagymát.
Mami kenyeret pirít nekem, én pedig csak úgy tömöm magamba az ételt. Fel sem tűnt, mennyire megéheztem a napi hajtás után, de az első falat meghozta az étvágyamat.
Papa velem szemben ül az asztalnál, és rejtvényt fejt. Ez a hobbija, és régen mindig más-más családtagok, rokonok nevében küldte be a megfejtéseket. Aztán az adott rokon nagyot nézett, amikor megtudta, hogy nyert egy mikrohullámú sütőt vagy valamilyen ajándékutalványt. Manapság azonban alig tartják velünk a családból a kapcsolatot, így hát Papa most már csak kedvtelésből fejteget, ha pedig beküldi, azt a nevünkben teszi.
Négy szelet halkrémes kenyeret elfogyasztok, közben hallgatom Mama és Papa évődését, viccelődéseit. Érzem, ahogy a napi feszültség elpárolog belőlem.
– Milyen volt a napod, kincsem? – kérdezi Mami, amikor már jóllakottan dőlök hátra. Papa időközben bevonult tévét nézni, úgyhogy kettesben maradtunk.
– Fárasztó.
– Hogy döntöttél a szereppel kapcsolatban?
– Hát… elvállaltam.
– Jól tetted, szívem.
– Igen, de utána megtudtam, hogy végzett színészekkel fogok együtt játszani…
– Akkor ez tényleg egy csodálatos lehetőség! – mosolyog rám lágyan Mami.
– De én… félek.
– Nem kell, drágám. Ők is emberek.
– Igen, Bálint is ilyesmit mondott… Ja, igen, képzeld, odajött ma hozzám két fiú a próbán beszélgetni.
– Akkor végre elindultál a barátkozás útján? – simítja meg a karomat Mami.
– Hááát… Az a baj, hogy szörnyen kuka voltam – hajtom le a fejemet. – Valahogy… ők beszéltek hozzám, én meg alig tudtam néhány szót kinyögni magamból. Mi a baj velem? Olyan szerencsétlenül viselkedem…
– Adj magadnak időt! Elszoktál kicsit a társaságtól, túlságosan magadba zárkózva töltötted az elmúlt éveket. Aggódtam is érted, mert ez nem egészséges egy ilyen fiatal lány esetében. Csak állj nyitottan a lehetőségekhez, és hidd el, fel fogsz oldódni az új társaságban.
– Félek, hogy mindenkit elmarok magam mellől – vallom be halkan.
– Hidd el, drágám, ha egyszer megtalálod a neked való embereket, akkor ők ki fognak melletted tartani. Mert látni fogják, hogy te egy csodálatos, tiszta lelkű lány vagy.
– Legyen igazad, Mami – mosolyodom el szomorkásan, és azt kívánom, bár ne lenne ennyire elfogult. Felkelek, megköszönöm a vacsorát, és a szobámba vonulok. A házi feladatokba bele sem tekintek. Most csak pihenni akarok. Túl sokat agyaltam a mai nap során, és jó lenne egyszerűen csak kikapcsolni végre.
Elnyúlok az ágyamon, és arra az áttetsző szárnyú kis tündérkére gondolok, akiről Mami mesélt múlt szombaton. Bárcsak engem is megtöltenének a színek, és nem látnám többé olyan sötétnek magamat, mint eddig…