Nóri

Ahogy közeledem a művelődési ház felé, egyre izgatottabban ver a szívem, és idegessé válok. Ma kezdődnek el a Kötelékek próbái. Megkapjuk a szövegkönyvet, és először olvasópróbát tartunk. Nagyon kíváncsi vagyok arra, kikkel fogok együtt játszani. Gyakran járok az Euterpé színházba, képben vagyok a társulattal, szóval nagy valószínűséggel csupa ismerős arc fogad majd. Kicsit még mindig félek, hogy fogok boldogulni, ugyanakkor várakozással tekintek a próbafolyamat elé. Tegnap voltam énekórán Anitánál, aki igyekezett belém önteni egy adag önbizalmat. Igazából mindig ezt csinálja. Meggyőződése, hogy én pontosan olyan vagyok, mint a fiatalkori önmaga, ezért aztán bátran osztogatja nekem a tanácsait. Én nem vagyok benne annyira biztos, hogy hasonlítanánk. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy Anita ugyanazokkal a gondokkal küzdött, mint én. Bár annak idején mesélte, hogy őt is bántották az osztálytársai, egyszer például erőszakkal le akarták vágni a szép hosszú haját, amit végül az egyik lány akadályozott meg. Elhűlten hallgattam a történetet. Ehhez képest néhány papírgalacsin, kinevetés és gúnynév semmiség. De azt akkor is nehéz elhinnem, hogy Anita hozzám hasonlóan szótlan és zárkózott volt.
– Hidd el, előbb-utóbb túljutsz ezen az időszakon, és kiegyensúlyozott, boldog ember leszel – szokta mondani. Ilyenkor rendszerint magára hivatkozik, nézzem csak meg őt. Jó, örülök, hogy neki sikerült, de nincs két egyforma sors.
Belépek az épületbe, és lábaim már automatikusan visznek a termünk felé. Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy nem figyelek, és nekiütközök valakinek.
– Bocsánat! – szabadkozom, majd felnézek, és elakad a lélegzetem.
Szilveszter áll előttem.

Budai Szilveszter.

Basszus. Nem létezik, hogy vele játsszak együtt…
Közönyösen rám tekint, majd egyetlen szó nélkül továbbmegy, egyenesen be az előadóterembe, ahová én is jöttem.
Ez nem lehet igaz. Tényleg együtt fogunk játszani.
Budai Szilveszter az Euterpé színház felfelé ívelő csillaga. Néhány évvel ezelőtt végzett a Színművészeti Egyetemen, azóta egyre több szerepet kap. Rendszerint negatív figurákat testesít meg, amely nagyban köszönhető a kiállásának, karakteres, kemény vonásokat őrző arcának. Ő nem az a jóképű, hősszerelmes típus, akiért kivétel nélkül minden lány odavan, ugyanakkor a „rosszfiús”, kissé ijesztő és komor kisugárzása azért sok női szívet megdobogtat, így hát megvannak az ő rajongói is. Én nem tartom magam annak, de lenyűgöz az alakításaival, és mindig érdekelt, milyen ember lehet. Azt mondják, magának való és elvont. Hallottam rémhíreket arról, hogy ha épp rosszkedve van, elhajtja a rajongóit, vagy szóba sem áll velük. Igazi művészlélek lehet, mert novellákat is ír. Fent van néhány az interneten, és elolvastam őket, de őszintén szólva nem sokat értettem belőlük.
Ez az ember meg fog engem enni reggelire.
Földbe gyökerezett lábbal állok a terem ajtaja előtt, és nevetséges módon nem merek bemenni. Nem számoltam azzal, hogy Szilveszter is benne lehet a darabban. Meg sem fordult a fejemben, hiszen az elmondottak alapján nem tudtam róla elképzelni, hogy kisebb társulatokban is vállal szerepeket. Most mi a fenét csináljak? Belül hangyaméretűvé zsugorodtam, abban sem vagyok biztos, meg tudok-e egyáltalán szólalni. A rohadt életbe, nem viselkedhetek ilyen lehetetlenül!
– Mi van, idefagytál? – térít magamhoz Bálint hangja, aki ekkor lép mellém. Olyan nyugodt, vidám és összeszedett, mintha csak teázni jött volna. Nagyon irigylem őt ezért.
– Baj van, Nóri? – kérdi egy fokkal komolyabban. Biztos nagyon sápadt és kétségbeesett lehet a képem.
– Itt van Szilveszter! – hebegem ostobán. Bálint a homlokát ráncolja.
– A Budai?
– Igen!
– Hát, oké. Gondolom, akkor ő is benne lesz a darabban.
– De basszus… Ő… Én… – makogok összevissza.
– Nyugi, nem harap! – nevet rám Bálint. – Gyere, menjünk be, nehogy elkéssünk!
– Én oda be nem megyek!
– Ne csináld már! Tőle rezeltél be ennyire? Beszólt valamit?
– Nem, csak…
– Nóri, nem kell tőle félned! Fura ember, oké, de nincs vele baj. Máskor is jött már beugrónak egy-egy darabba. Úgy tudom, jóban van Szilárddal, aztán ezért. Na, nyugi, mély levegő! – Bálint megsimogatja a hátamat. – Gyere, különben Szilárd lesz az, aki egészben lenyel minket.
Bemegy a terembe, én pedig kénytelen-kelletlen követem őt. Közben próbálok lehiggadni, és összeszedni a gondolataimat. Muszáj észnél lennem, és nyugodtan viselkednem, különben még azt hiszi, valami elvakult rajongó vagyok. Pedig igazából rohadtul félek tőle.
Hogy eltereljem a figyelmemet, körbenézek, hogy lássam, kik lesznek még a darabban. Tényleg csupa ismerős arcot látok. Pásztor Judit, Váczi Adrián és Képes Csaba, ők is az Euterpé színház tagjai. Érdekes, hogy Szilveszteren kívül mindhárman inkább másodhegedűsök, Judit rendszerint második-harmadik szereposztásokban tűnik fel, Adrián és Csaba pedig inkább kisebb szerepeket szokott kapni.
Különös érzés, hogy most nincsenek itt a többiek a társulatból, nem nyüzsögnek a gyerekek meg a korombeliek. Most csak a darab szereplői vannak a teremben, ami ettől furcsán nagynak és üresnek tűnik.
Szilárd odaköszön nekünk. Miután mindannyian leülünk, kiosztja a szövegkönyveket. Furcsán ünnepélyes pillanatnak érzem, ahogy megkapom a saját példányomat. Íme, itt tartom a kezemben az első darabot, amelyben komoly szerepet játszom! A figurám szövegei félkövér betűkkel lettek kiemelve, ami csak még inkább érzékelteti velem, hogy igen, ez az én saját, külön példányom.
– Köszöntelek benneteket a Kötelékek című darab első próbáján! – kezd bele Szilárd a mondandójába. Látszik rajta, mennyire izgatott. – Bizonyára már mindannyian tudjátok, de azért elmondom, hogy ez a történet egy mélypontra jutott család drámáját mutatja be. A darab keretét az édesanya és a pszichológusának beszélgetései adják meg. Az anya beszámolója alapján megelevenedik a történet, egyfajta visszaemlékezést fog látni a közönség, amely bemutatja, hogyan kezdődött és hová jutott a családi konfliktus. Az édesanya szerepében Pásztor Judit művésznőt üdvözölhetjük, pszichológusát Képes Csaba, férjét pedig Váczi Adrián alakítja. Három gyermekük közül a legidősebb, aki már nem él otthon, Budai Szilveszter játékának köszönhetően kel életre. A lánygyermeket, aki a leginkább felismeri és átlátja a családi problémákat, egy ifjú hölgy, Kincses Nóra fogja alakítani, a legfiatalabb testvért pedig Kamarás Bálint.
Aha, szóval én Szilveszter húga leszek. Őrület.
– Fontos megjegyeznem, hogy most még csak ismerkedünk a szöveggel – folytatja Szilárd, és megnyugtató pillantást küld felém. – Nem várok el azonnal nagy beleéléseket és karakterábrázolásokat. Rendben, Nóri?
Ostobának érzem magam, amiért külön megszólít, mint gyenge kezdőt. Érzem a kollégák pillantását magamon, nem merek visszanézni rájuk. Erőtlenül elmosolyodom, és bólintok.
Elkezdődik a próba. Felcsapjuk a szövegkönyveket. Judit és Csaba kezd bele egy párbeszédbe. Igyekszem teljes figyelmemmel a szövegre koncentrálni, hogy kövessem, és lássam, mikor kell belépnem, bár a betűk összefolynak előttem, és ugrálnak a szavak. Szerencsére van még egy kis időm.


Szilárd

Nem tudok betelni a látvánnyal, hogy itt ül előttem a szereplőgárda. Ez mindig annyira csodálatos, felemelő érzés! Mint amikor kirakóst játszol, és elégedetten szemléled a végeredményt. Minden a helyére került, teljes a kép. Figyelem, ahogy Judit Csabával mint pszichológusával beszél, majd ahogy elérünk az első visszaemlékezéshez, és az anya meg az apa vitatkozik. Látszik, hogy Judit és Adrián összeszokott páros, évek óta ugyanabban a színházban játszanak, számos darabban dolgoztak közösen. Nekik szinte már rutin, hogy egymásnak olvassák fel a szöveget. Nórit figyelem, aki ijesztően sápadtnak tűnt, amikor megérkezett. Talán felzaklatta a végzett színészek látványa. Látom, hogy zavarban van, de abban bízom, hogy idővel fel tud oldódni. A szövegkönyvbe temetkezik, lassanként mintha kezdene elmélyülni benne.
– Anya? – szólal meg elhaló hangon. – Megint veszekedtetek?
– Ne foglalkozz vele, kislányom – feleli neki Judit.
– Hogyne foglalkoznék vele! – Nóri hangja ezúttal határozottabban csendül. – Hónapok óta ez megy! Miért viselkedtek így egymással?
Igen, pontosan ilyen hanghordozást képzeltem el Alexa karakterének. Halk, mégis határozott, szomorú, mégis elszánt. Tudtam, hogy remek választás lesz ez a lány!
– Te ezt nem értheted! Ez a felnőttek dolga – olvassa Judit a szövegét.
– Azt hiszed, minket nem érint, hogy folyton marjátok egymást? – Nóri hangjában szenvedély csendül, arca pedig valahogy megváltozott. Mint aki elfelejtette a jelent, mintha már a történetben élne.
– Hagyd csak, minket levegőnek néznek – szólal meg ekkor Bálint, és a gúnyos hanghordozása egyszerűen tökéletes.
– Elég legyen! – csattan fel Judit. – Még éppen az hiányzik most a nyakamra, hogy ti is itt szemtelenkedjetek!
Úszom a boldogságban. Ez jobban megy, mint amire számítottam. Valahogy annyira illenek ezek az emberek a megformált karakterekhez, és még így is, hogy csupán felolvassák a szöveget, életre keltik szavaikkal a történet légkörét, hangulatát. Nem szólok közbe, nem is kell. Csak elbűvölten hallgatom, ahogy olvasnak, ismerkednek a szavakkal, felpróbálják a szerepeiket, ízlelgetik a darab világát. A feszültség, ami az elmúlt hónapok szervezkedése során felgyülemlett bennem, lassan kienged belőlem, olyan mohón és lelkesen nézem, hallgatom a társaságot, mint egy kisgyerek, aki lenyűgözve bámulja a cirkuszi mutatványosokat.
Érzem, hogy egy csodálatos időszaknak nézek elébe.


Nóri

Nagyon gyorsan elszalad az a két óra, amit az olvasópróbára szántunk. Végigmegyünk a szövegkönyvön, Szilárd mond nekünk néhány instrukciót, a többiek itt-ott kérdéseket fogalmaznak meg.
– Jövő pénteken elkezdjük a színpadi próbákat! – közli Szilárd, majd megköszöni, hogy eljöttünk.
Vége. Túl vagyok az első próbámon, és el sem tudom mondani, mennyire élveztem. Rettegtem az első mondataim előtt, tényleg attól tartottam, hogy egyszerűen nem jön ki hang a számon. De aztán valahogy magába szippantott a történet, már nem kifelé figyeltem, hanem csak arra, amit olvasok és hallok. Játszottunk a hangunkkal. Testet adtunk a szövegnek. A színésztársak hangjai nem juttatták eszembe, kiket is hallok, nem zakatolt a fejemben, hogy mondjuk éppen Pásztor Judittal társalgok, csak egy női hang volt, egy anya, aki pöröl a gyerekével, vagyis velem. Annyira jó, hogy itt van velem Bálint is, aki hozzám hasonlóan amatőr fiatal, és ráadásul az öcsémet alakítja, akivel a darab szerint is összetartóan lépünk fel a marakodó szülőkkel szemben. Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz az olvasópróba. És a darab is nagyon tetszik, mert fontos témát érint, végre nem egy újabb rózsaszín szerelmes történet kerül a színpadra, hanem valami élőbb, hétköznapibb, ami sokkal inkább ismerősként köszöntheti a nézőket. Szilárd remek darabot írt. Vajon mennyire saját ihletésű és mennyire fikció?
Te jó ég, még arról is megfeledkeztem az olvasópróba közben, hogy Budai Szilveszter ott ül köztünk. Most, hogy a próba véget ért, és szedelőzködünk, újra elkap az idegesség. Oké, most olvastunk, így könnyebb volt, de ha majd a színpadon leszünk szemtől szemben, közös jelenetben, akkor is sikerül majd belemélyednem a darabba? Nézem, ahogy elpakolja a szövegkönyvet, aztán felegyenesedik, és kifelé indul. Késztetést érzek arra, hogy utánamenjek és megszólítsam, de határozottan hülyén venné ki magát. Mit mondhatnék neki? Hogy „szia, szeretem, ahogy játszol, szeretnélek megismerni”? Kinevetne, vagy csak felvonná a szemöldökét, és egy bolond rajongónak könyvelne el. Pedig végül is kollégák vagyunk, akár meg is szólíthatnám ennek ürügyén. De igazából most még nem lenne neki mondanivalóm. Ezért csak hagyom, hogy elsétáljon, és bizakodom, hogy a próbafolyamat során lesz lehetőségem beszélgetni vele, megismerni őt.


Szilveszter

Beülök az autómba, és elindulok hazafelé. Az anyósülésen ott pihen a Kötelékek szövegkönyve. Kimondottan tetszik a történet. Nincs benne olyan sok jelenetem, ám azok annál meghatározóbbak. Kíváncsian várom, hogy fog ez kinézni a színpadon, de Szilárd eddigi műveit ismerve minden rendben lesz, eddig még egyszer sem okozott csalódást.
Egyébként nem szeretek vendégszerepeket vállalni ilyen-olyan társulatokban. Nem azért, mert lenézem őket, hanem mert ha egyszer leszerződtem egy színházhoz, akkor a teljes figyelmemet az ottani munkáimnak szentelem. Minden színháznak, társulatnak megvan a maga tempója, hangulata, és ezt nem szeretem keverni. Olyan, mintha több szeretőt tartanék, és mindegyikre egyformán kellene figyelnem. Az Árvácska csupán azért képez kivételt, mert Szilárd régi jó barátom. Mindketten Veszprémből származunk, ugyanabba az általános iskolába jártunk – bár ő felettem volt három évvel –, és később több színjátszó társulat révén összefutottunk. A kezdetekben ő is megpróbálkozott a színészettel, de hamar rájött, hogy őt a rendezés és az írás jobban vonzza. Órákon át tudtunk beszélgetni a színház világáról, mindketten kellő elhivatottsággal viszonyultunk a témakörhöz. Bár nem mindig tudtuk aktívan tartani a kapcsolatot, és volt, hogy évekig nem is találkoztunk – a Színművészeti Egyetem idején alig volt időm bárkivel is összefutni –, azért jóban maradtunk. Most mindketten itt vagyunk Budapesten, ő végre saját társulatot igazgat, én pedig egyre több sikert érek el színészként. De egyikünk sem felejti el, honnan indult, és ahol tudunk, segítünk egymásnak. Így aztán ha Szilárd elém áll azzal, hogy az egyik darabjának a karakterét egyedül velem tudja elképzelni, az esetek kilencvenöt százalékában rábólintok a dologra, már ha az időm engedi. Most még jól is jön ki, hogy a színházban közeleg a nyári leállás, a Kötelékek bemutatója pedig augusztusban lesz, így bőven jut időm a próbafolyamatra.
Milyen rémülten nézett rám az a lányka, aki ma belém rohant, és akiről aztán kiderült, hogy a húgomat fogja alakítani… Meg is lepődtem, bár az olvasópróbán egész jó volt. De nem tudom, színpadon hogy fog boldogulni. Mindegy, majd kiderül.

Előrenézek, és az útra koncentrálok. Utálok vezetni. Bár a jogosítványt már évekkel ezelőtt megszereztem, de sokáig egyáltalán nem volt tervben, hogy lesz autóm. Csak aztán ahogy beindult a pályám a színházban, egyre többen felismertek, ezáltal néha kínkeservessé vált a tömegközlekedés. Végül ráálltam arra, hogy egy ismerősömtől megvegyem használtan a kocsiját, ezzel a nyugalmamat is megvásároltam. Igen, tudom, hogy egy öntelt seggfejnek tűnök, de az az igazság, hogy a színészetnek ezzel a részével sosem tudtam mit kezdeni. Persze, jólesik a visszajelzés, de nem vagyok mindig abban a hangulatban, hogy idegen emberekkel beszélgessek. Néha még a saját ismerőseim elől is képes vagyok hetekre, hónapokra eltűnni, hát még a teljesen ismeretlenek elől! Én igazán nem szeretnék bunkónak vagy beképzeltnek tűnni, de sajnos előfordult már, hogy nem álltam meg egy-egy rajongó megszólítására. Gondolom, ők aztán egy életre le is írtak magukban. Valahogy olyan, mintha a többi ember más nyelven beszélne, mint én.
Tudom, hogy meg kell békélnem ezzel. Bár engem a színészetből tényleg csak maga a színjátszás érdekel, de ha teljesül az a vágyam, hogy egyre több szerepet kapjak, akkor azzal együtt jön a minél több rajongó, ez csomagban jár. Igyekszem megfelelni ennek, és ha a művészbejárónál odajön hozzám valaki autogramot, közös képet kérni, legyűröm a rosszkedvemet meg az emberiszonyomat, és eleget teszek a kérésnek. Még arra is figyelek, hogy ne csendüljön morcosan a hangom – vidáman ilyenkor nem tud, legfeljebb tökéletesen semleges, de ez is valami. Bár ha különösen jól sikerül egy-egy előadás, és utána találnak meg a rajongók, még az is előfordul, hogy magamhoz képest jókedvűnek látnak.
Egyszer, két-három évvel ezelőtt még verset is kaptam egy lánykától, amit kifejezetten nekem írt. Akkor éppen próbára tartottam, és amikor köszönt nekem, még nem tudtam, megállok-e. Aztán bátortalanul, halkan megkérdezte, kérhet-e egy autogramot, és a hangjában hallottam valami furcsát, ami arra késztetett, hogy egy „Persze” kíséretében megtorpanjak, majd átvegyem a tollat meg a papírt tőle, és lefirkantsam a nevemet. Miközben ezzel voltam elfoglalva, hallottam, hogy reszketegen felsóhajt. Önkéntelenül felemeltem a fejemet, és rábámultam. A lány pillantása a távolba révedt, de aztán megérezte, hogy nézem őt, és tekintete az enyémbe fúródott. Furcsa volt, mint aki nincs is teljesen ott, talán ezért kérdeztem rá, hogy „Mi a baj?”, de a szememet ekkor már ismét a papírra irányítottam, mert valahogy ijesztő érzés volt beleveszni a lány pillantásába. A kérdésemre azt felelte, semmi, majd kis tétovázás után elrebegte, hogy írt nekem egy verset, és odaadhatja-e. Igent mondtam. Átadtam az autogramot, elvettem tőle az összehajtogatott papírt, megköszöntem, és távoztam. A verset aztán csak a próba végén volt időm elolvasni. Kedves kis költemény volt, tökéletesen stimmelő szótagszámmal és rímekkel. Arról szólt, hogy tiszteli a munkásságomat, és jó volna, ha ismerhetne engem.
Később még egyszer találkoztam vele, megvárt az egyik előadás után, és félénken rákérdezett, hogy tetszett a vers. Azt feleltem, nagyon szép, és tényleg így is gondoltam. Majd hozzátettem, „a kérdés, hogy kell-e ennyire nyíltnak lenni”, majd amíg az autóhoz kísért, röviden elbeszélgettünk a költészetről. Adtam neki egy-két javaslatot, például hogy próbálja meg kicsit árnyalni a mondandóit, ne ennyire direkten megfogalmazni, használjon képeket és hasonlatokat, mert ha csak sejteti az érzéseket, akkor az olvasók könnyebben magukra találhatnak a művekben. Magam sem értettem, miért beszélgetek egy idegen kislánnyal, lehetett vagy tizennégy-tizenöt éves.
Azt sem értem, hogy jutott ő most az eszembe. Nem is tudom magam elé idézni az arcát. A versét eltettem, de ritkán akad a kezembe. Vajon mi lehet vele?...
Na, mindegy is. Hamarosan hazaérek. Jó lesz végre nyugalomban lenni. Ma már nem szeretnék semmivel sem foglalkozni, ami színház. Inkább tartok egy kis én-időt. Lehet, hogy kibontok egy üveg jóféle bort, és zenét hallgatok mellé, de az is lehet, hogy írok egy novellát, mert mocorog bennem az ihlet. Meglátjuk.


Nóri

Törökülésben ülök az ágyamon, és a szövegkönyvemet olvasgatom. Még mindig hihetetlen érzéssel tölt el, hogy az első szerepemet tartom a kezemben. Valahányszor Alexa szövegeihez érek, izgatottan reszket a szívem, hiszen én fogok ezeknek a szavaknak testet adni. Én is benne vagyok a szövegkönyvben. Igazi, kész színészekkel együtt. Annyira izgalmas volt az olvasópróba! Sosem hittem volna, hogy ezekkel a színészekkel, akiket eddig csak a színházban láttam, egy nap közös próbán veszek részt, közösen olvassuk fel egymásnak a szövegeinket. Amikor Judit hangja válaszolgatott az enyémre, az valami egészen hihetetlen érzés volt. Aztán meg…
Előrelapozom azokhoz a jelenetekhez, amelyekben Szilveszterrel leszek együtt. Nehézkesen veszem a levegőt, úgy érzem, minden testrészem külön-külön ájul el. Istenem, hogy fogok vele egy színpadra állni? Miként fog viszonyulni hozzám? Bele kell majd néznem a szemébe, és bátran, határozottan előadni a karakteremet, úgy, mintha ő nem Szilveszter lenne, hanem egy átlagos alak, a bátyám. Fog ez nekem menni egyáltalán?
Becsapom a szövegkönyvet, és fáradt sóhajjal eldőlök az ágyon. Bámulom az ággyal szemben lévő tájkép-tapétát, amit mindig imádtam – a hegyekben arcokat véltem felfedezni, kicsi koromban még beszélgettem is velük, persze csak fejben.

Budai Szilveszter.

Elönt a szégyenérzet és a frusztráció, ha arra gondolok, hogy három évvel ezelőtt voltam olyan hülye, és odaadtam neki a róla írt versemet. Mai fejjel már iszonyatosan bánom, hiszen ez tényleg úgy tüntet fel engem, mint valami fanatikus rajongót. Miért is traktáltam őt a buta költeményemmel? Ha volna rá lehetőségem, visszatekerném az idő kerekét, és meg nem történtté tenném az egészet. Pedig egész normálisan fogadta, és aztán volt egy rövid beszélgetésünk a versírás témájáról. Később aztán még sokáig ezek a szavak, ez a beszélgetés tartotta bennem a lelket, amikor rossz állapotba kerültem, vagy kiborultam az osztálytársak miatt. De akkor is, ez annyira kínos… Magára a versre már nem emlékszem, csak egyetlen sorra: „jó volna, ha ismernélek, s látnám civil oldaladat”. De már ettől az egy sortól is elszégyellem magam. Hogy a búbánatba írhattam bele egy versbe azt a szót, hogy civil? Ez baromi égő.
De Szilveszter nem bántott, sőt, a maga módján kedvesen viszonyult hozzám. Ennek ellenére még mindig félek tőle. Meg aztán, amikor azt írtam a versben, hogy jó lenne ismerni őt, az csupán egy fiatalkori, buta ábránd volt, amibe kapaszkodtam, amiről jólesett álmodozni, de a fene sem gondolta, hogy együtt fogok vele játszani…
Az elmúlt napokban mintha fenekestül felfordult volna az életem. Éveken át egy fakó, szótlan kísértetként tengettem a mindennapokat, minden a megszokott rendben telt. Aztán gondoltam egyet, és kiálltam a színpadra egy dallal, de nem hittem volna, hogy ennek folytatása lesz. Csupán teljesíteni szerettem volna ezt a vágyálmomat. Hogy egy kicsit, néhány percig láthatóvá váljak, hogy egyetlen dal erejéig megmutassam magam. Aztán visszahúzódtam volna a csigaházamba, ezzel szemben egy színdarabban találom magam, négy színházi színész oldalán. Olyan gyorsan történt minden, tehetetlenül sodródom az árral, és fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, mégis izgatottság tölt el, mert a világomat mintha egy láthatatlan kéz elkezdte volna kiszínezni.

Szilveszter nagy valószínűséggel már nem emlékszik rám, vagy nem ismert meg. Talán már a versemet is régen kidobta. Úgyhogy emiatt nem kellene kínosan éreznem magam. Zavarodott tinédzser voltam, valamennyire még mindig az vagyok. Előfordul az ilyesmi. Biztosan másoktól is kapott már mindenféle ajándékot, plüssállatkát, rajzot, ezek között megfér az én buta kis versem is. Esetleg, ha a közös munka révén jóban leszünk, majd nevetve megemlítem neki a dolgot… Á, ezt még elképzelni is nehéz, hogy ő meg én jóban legyünk. Tudom, hogy Szilveszter mennyire külön húzódó és magának való. Eszemben sincs rátukmálni magamat. Örülhetek, hogy elmondhatom, vele játszom együtt, ez mindenképpen egy kivételesen jó dolog. Csak saját magamnak nehezíteném az életemet, ha ennél többet akarnék. Megelégszem ennyivel, és pont. A továbbiakban pedig kollégaként kell tekintenem rá, akivel én is egyenértékű vagyok ebben a darabban.
De hiába győzködöm magam. Nem tudom kiverni a fejemből a tekintetét, ahogy három évvel ezelőtt egyenesen a szemembe nézett, és megkérdezte, mi a baj. Akkor annyira jólesett volna kiönteni neki a szívemet, elpanaszolni, hogy megint milyen szörnyű napom volt az iskolában, és hogy közeleg az anyák napja, és olyankor Mami mindig szomorú és sírdogál, mert hiányzik neki a lánya, az én anyám… De tudtam, hogy őrültség lenne mindezt rázúdítani egy idegen emberre, bármennyire is úgy érzem, közel áll hozzám lélekben. Néha eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha mégis őszintén válaszolok, és elképzeltem mindenféle variációt arra, mit felelt volna. Aztán szerencsére leszoktam erről az önámító játékról. Eltettem a szívem mélyére a történteket, és nem gondoltam rá többé. Egészen mostanáig.
Vajon sikerül kollégámként nézni rá, és úgy játszani együtt vele, hogy ne csináljak hülyét magamból? Muszáj sikerülnie. Egyszerűen muszáj.