Szilárd

Nem tagadom, kicsit idegesen nézek a mai nap elé. Szerda van, a szokásos heti próbanapja a társulatnak. Ők még nem tudják, de ma megkezdem a csapatépítést. Egyelőre fogalmam sincs, hogy fog elsülni. Rengeteget gondolkodtam az ügyön, ötleteket írtam össze, programok után néztem. Ma egy egyszerű játékkal indítom útjára a projektet, és őszintén remélem, hogy már ennek is lesz némi hatása a közösségre.
A kis csapat már a teremben vár, amikor megérkezem. Azt hiszik, ugyanúgy végigvesszük a gálaszámokat, fellépőprogramokat, mint máskor. Középre helyezkedem, megköszörülöm a torkomat, és nagyot nyelek, mielőtt belekezdek a mondókámba:
– Sziasztok! A mai naptól kezdve a szerdai próbák új formát kapnak.
Csodálkozva felvonják a szemöldöküket, erre nem számítottak. Sokat gondolkoztam azon, beavassam-e őket abba, mi miért fog történni, vagy csak „alattomosan” szervezzem a programokat, de végül az előbbi mellett döntöttem. Tudniuk kell, hogy minden a társulat közössége érdekében történik, és talán egyszerűbb is lesz a dolgom, ha tudatosan vesznek részt a programokban.
– Mint tudjátok – folytattam –, nagyon a szívemen viselem az Árvácska társulat sorsát. Nekem mint vezetőnek, ügyelnem kell arra, hogy minden száz százalékosan működjön, másképp ezt nincs értelme csinálni. Sokan vagytok, különböző háttérrel, különböző célokkal. Van, aki csak hobbiból jár ide, van, akinek komolyabb tervei vannak a dologgal. A társulat ajtaja mindannyiótok előtt nyitva áll, hiszen itt nem az az elsődleges cél, hogy profi színészeket faragjunk belőletek, hanem hogy mindannyian jól érezzétek magatokat. Ehhez azonban egy valami elengedhetetlen: a közösség alkotása.
A fiatalok figyelmesen hallgatnak, láthatólag érdekli őket, mit akarok kihozni a monológból.
– Itt mindenki nagy odaadással végzi a feladatait, ám ahhoz, hogy egy igazán jól működő társulat lehessünk, nemcsak magatokra kell figyelni, hanem egymásra is. Csapattársak vagytok, és ez az egész egy csapatjáték. Együtt kell működnötök a társaitokkal. Nem kérem, hogy csettintésre legyetek mindannyian legjobb barátok, de valamennyire ismernünk kell egymást, sokat segít egy darab vagy egy előadás összeállításában, ha tudjuk, kikkel dolgozunk együtt. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a szerdai próbákon csapatépítő programokat szervezek nektek. Ezeknek célja az lenne, hogy összekovácsolja ezt a szedett-vedett brigádot, közös élményeket gyűjtsünk, amire aztán együtt emlékezhetünk vissza jó szívvel.
Végignézek a társaságon. A kisebb, tizennégy-tizenöt év körüli gyerekek mocorognak, nem teljesen értik, mi lesz ebből, az idősebbek arcán azonban elgondolkodást, érdeklődést látok. Nóri és Vivien megbűvölve és bizakodva bámul rám.
Elmondtam, amit akartam. Ennél részletesebben nincs értelme taglalni a dolgot, mert az már nagyon szájbarágós volna. Innentől kezdve a cselekedetnek van itt a helye!
– A mai napon egy játékot fogunk játszani – jelentem be. – Először is, szétosztok közöttetek papírokat, fejenként hármat. Az első lapra mindenkinek egy helyszínt kell felírnia. Lehet bármi, cukrászda, iskola, pláza, park, csak engedjétek szabadon a fantáziátokat! Tőlem akár még melegbár is jöhet.
Kuncogás szalad végig a csapaton, ettől én is elmosolyodom. Kiosztom a papírokat, mindenkinek adok tollat is. Miközben írni kezdenek, kikészítek az asztalra három tálat, egy zöldet, egy kéket és egy pirosat.
– Ha megvagytok a helyszínekkel, hajtogassátok össze a cetliket, és pakoljátok be őket a zöld tálba! – adom ki az utasítást.
Szép sorban mindenki bedobálja a papírját, tekintélyes adag jön össze.
– A második papírra szerepköröket, karaktereket írjatok. Olyasmire gondolok, mint énekesnő, ötéves gyerek, író, eladó, hajléktalan, de jellemzőket is írhattok, mint például beképzelt, sértődős, gonosz, satöbbi. A szereplőket a kék tálba gyűjtjük. Hajrá!
Most már izgatottabban, lelkesebben kezdenek neki az írásnak. Látom, hogy lázasan gondolkoznak, időnként egy-egy fiú elvigyorodik. Miután a kék tál is megtelik, kiadom a harmadik feladatot:
– Az utolsó papírra mondatokat írjatok. Akármilyen mondatot, kérdést vagy kijelentést, ami csak az eszetekbe jut! Ezeket értelemszerűen a piros tálba kérem.
Csak úgy sercegnek a tollak a papírokon. Aztán engedelmesen bepakolják a cetliket a tálba.
– Nos, a játék a következő: jeleneteket fogunk eljátszani a papírfecnik segítségével. Két-három fő lesz az előadónk. Húztok egy helyszínt, itt fog játszódni a jelenet. Aztán minden játékos húz magának egy szerepet, ezt kell eljátszania. Végül mindenki húz egy mondatot, amit valamilyen módon bele kell építenie a jelenetbe. Utána újabb két vagy három ember jön, akik szintén eljátszanak egy ilyet, és így tovább. A szabály még annyi, hogy a helyszínt meg a szerepeket felolvashatjátok még az elején, de a mondatot ne áruljátok el, csak miután vége a jelenetnek. Érthető minden?
Bólintások, derűs arcok, izgatott sutyorgások felelnek az elmondottakra.
– Na, kik lesznek az elsők? – nézek végig rajtuk.
Egy rövid ideig szégyellősen tekintenek egymásra, de nem kell sokat várni az önként jelentkezőkre. Bálint és Álmos vállalja a „debütálást”. Lelkesen az asztalhoz lépnek, a többiek pedig kíváncsian várják, mi sül ki ebből.
Bálint kihúz egy cetlit a helyszínek közül.
– Gyros büfé – olvassa fel. Mindkét fiú magához vesz egy papírfecnit a szerepek közül.
– Én „Beképzelt, mindenre beszóló” vagyok – jelenti be Álmos.
– Tudjuk! – csapják le a labdát többen is, és vidám nevetés tölti meg a termet.
– Én meg „Bukott író” – olvassa vigyorogva Bálint.
Húznak a mondatból is, elolvassák, biccentve tudomásul veszik.
– És ki lesz a gyros árus? – veti fel a kérdést Álmos.
– Majd én – tápászkodik fel a Szilvi nevű lány.
– Oké, akkor mehet?
– Mehet! – hagyom jóvá, majd leülök a többiek mellé, hogy én is figyelemmel kísérjem a produkciót.

A két fiú sorban állást imitál.
– Na, hát akkor nekem egy gyros lenne pitában… – kezdi Bálint.
– Hagyma-cípősz? – veti közbe Szilvi.
– Minden mehet bele!
– Nem igaz, hogy itt állandóan ennyit kell várni – jegyzi meg Álmos lefitymáló hanghordozással, fintorogva. – Bezzeg ha én dolgoznék itt, pillanatok alatt menne minden!
– Á, nézze, ő is gyorsan dolgozik! – veszi védelmébe Bálint a büfést. Szilvi közben lelkesen „készíti” a gyrost.
– Ez? Ez egy lassú csiga!
– Ugyan, már kész is! Mennyi lesz? – fordul Bálint Szilvihez.
– Hatszáz.
– Kész? Mi kész ezen? – kotyog közbe Álmos. – Ne haragudjon, EZ egy gyros?
– Várj, várj, nem találom a tárcámat. – Bálint végigtapogatja a zsebét, majd kétségbeesetten Álmoshoz fordul. – Ellopták a pénztárcámat!
– Miért tartja olyan helyen, ahonnan el lehet lopni? – okoskodik Álmos fennhordott orral, majd tovább osztja a büfést az „Ez egy gyros?”-jellegű leszólásokkal.
– De most a pénztárcám a lényeg! – erősködik Bálint. – Abban volt az utolsó pénzem! Nem tudna kisegíteni egy kicsit? Csak egy gyros pitában…
Álmos úgy tárja szét a karját, mint valami nagyember.
– Én mindenkit ki tudok segíteni, tehát… nekem ez nem gond…
– Legyen olyan kedves!
– Ja, csak nem akarom! – közli Álmos.
– Adok egy tiszteletpéldányt a… a… a megbukott könyvemből – ajánlja Bálint, az utolsó szavaknál olyan arcot vág, mint aki menet közben jött rá, hogy ez mégsem a legjobb üzlet.

Mindannyian felnevetünk ezen az ajánlaton. Szilvi próbálja adni a fapofával ácsorgó büfést, aki még mindig az elkészített gyrost szorongatja, de az ő tekintete is mosolyog.

– Bukott könyvből tiszteletpéldány?! – hitetlenkedik Álmos.
– A kritikusok jogtalanul húzták le az egészet! – állítja Bálint hevesen. – Nem értették meg!
– Biztos vagyok abban, hogy én bezzeg sokkal jobb könyvet tudnék írni! – hetvenkedik Álmos.
– De hát nem is olvasta!
– Nem baj, akkor is biztosan tudom, én jobbat tudnék írni!
– Akkor… kisegít attól még? – tér vissza a gyros ügyére Bálint, és kérlelően néz.
– Egy ilyen bukott írót? Kizárt dolog!
Bálint ekkor Szilvihez fordul.
– Akkor öntől kérdem, elvihetném ezt a gyrost ingyen, ha már így kiszedte?
Mielőtt még Szilvi válaszolhatna, Álmos közelebb oldalog Bálinthoz.
– Te, bocsi, ne haragudj… Az ott egy nő? – kérdezi tőle, miközben a többiekre felé néz, és előremutat. Bálint követi a pillantását.
– Az – feleli.
A nézőközönség mocorogva nézi, merre mutat Álmos ujja. A Tóni nevű srác váratlanul bedobja magát.
– Helló! – köszön oda a fiúknak nőiesre torzított magas hangon, és integet. A többiekből kiszakad a nevetés.
– Ja, igen, a kolléganőnk! – mondja Szilvi. – Most vettük fel!
– Szerintem bejössz neki – véli Bálint, Álmos pedig kétkedő fejet vág. Tóni cuppogva puszikat dobálni neki.
– Na jó, én léptem! – hátrál Álmos szörnyülködve, majd eliszkol.

Mindenki önfeledten kacag, a szereplők pedig elégedetten visszaülnek a helyükre. Én magam is nevetek. Voltak elképzelések a fejemben, amikor ezt a játékot kitaláltam, de nem tudtam, mire számíthatok a többiek közreműködésével. Ez azonban tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Bálint és Álmos hamar ráérzett a játék ízére. Ők ketten jó cimborák, látszik, hogy köztük már megalapozott az együttműködés, ezzel jó példát mutathatnak a többieknek.
– Melyikőtöknek mi volt a mondata? – kérdezem.
– Nekem az „Ellopták a pénztárcámat!” – feleli Bálint.
– Nekem meg az „Az ott egy nő?” – teszi hozzá Álmos.
Örömmel látom, hogy most már többen fészkelődnek és jelentkeznek, hogy kipróbálnák a játékot. Nóri arca is szokatlanul ragyog, Vivien pedig sóvárogva néz előre, de egyelőre még nem lépnek. Nem is sürgetem őket, kivárom, amíg maguktól jelentkeznének.
A következő jelenetben már négyen vesznek részt: az Intersparban vásárol egy pap, egy bróker és egy korrupt zsaru, a negyedik szerepben Ádám alakítja a munkába belefásult pénztárost, aki rezignált arccal húzza le az árukat. A papot játszó Lia mindent „Az Úr nevében” tesz, majd kiderül, hogy nincs elég pénze, ezért sztornózni kell a vásárlást – eközben a mögötte álló brókerből a korrupt zsaru kenőpénzt próbál kicsikarni, máskülönben letartóztatja, amiért a bróker zsebre vágott egy konzervet. Többször elnevetik magukat a szereplők, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen a játék nem a tökéletes alakításra megy, az élmény és a szórakozás a lényeg. A jelenet a tetőfokára hág, amikor a pénztáros-Ádám telefonál a központba: „Rózsikám, küldd a biztonságiakat, mert van itt egy csomó hülye!”
Az idő csak úgy szalad, egyre őrültebb jelenetek születnek, váratlan, oda nem illő mondatokkal, ami rengeteg vidám percet szerez. Jókat derülünk azon, ha fiú játszik női szerepet és fordítva. A nézők közül már többen is bátran becsatlakoznak egy-egy jelenetbe mellékszereplőként.
Az utolsó produkciónál helyszínként valóban egy melegbár jön elő. Tóni, aki kihúzta, felém pislog, mint aki a jóváhagyásomat várja, de én csak vigyorogva biccentek. Tóni aztán családcentrikus nagypapát húz ki szerepnek, a hozzá csatlakozó Ádám pedig betegápolónőt. Mindezt a melegbárban. Na, ebből mi lesz!

– Hajjaj… ez így nem jó – sóhajtozik az asztalra támaszkodva Nagypapa-Tóni, mire befut mellé Ádám, és pörölni kezd.
– Nagypapa! Figyeljen már… Mi az istent keres már megint itt? Menjünk vissza szépen a házba, minden rendben lesz, jó? Beveszi a gyógyszerét…
– Nem lesz semmi sem rendben – kesereg Tóni.
– De rendben lesz, higgye el nekem, jöjjön, ez nem magának való hely, abszolút nem magának való hely, nézze meg, mi minden van itt!
– Nekem már nem lesz semmi jó.
– Most komolyan, mi szüksége van magának erre? Felmegy megin’ a vércukra, minden… – fontoskodik Ádám.
– De én annyira szeretem a családomat! – nyögi be vágyakozva Tóni.
– Hát persze, hogy szereti a családját, hiszen nincsen családja! – vágja rá Ádám.
– Hát ez az, hogy nincsen!
– De most már nem is lesz! Menjünk szépen haza, lefekszik az ágyba, kicsit kialussza magát, aztán meghal! Ennyi az egész! – vázolja Ádám, a gyerekek pedig hangosan kacagnak a hallottakon.
– De én családot akarok!
– Cica, velem lehet még családod! – szól be szélről hirtelen Álmos, elvékonyított hangon, meleg pasit imitálva.
– Ööö… bocs, de nem vagy az esetem, cicám! – ráncolja felé a homlokát Nagypapa-Tóni.
– Úúú… – sajnálkozik Álmos.
– Köcsög! – csatlakozik hozzá Bálint, nőiesen tartott kézzel legyintve.
– Itt szeretne családot, mint ő? – kotyog közbe Betegápolónő-Ádám, hadonászva Álmosék felé. – Biztos, hogy neki sincsen családja!
– Azt te csak hiszed! – szól vissza Álmos, majd magához húzza Bálintot. – Ő a párom!
Idióta vigyorral integetnek Ádámék felé, ami újabb nevetést generál.
– És látszik, hogy ő se szedi a gyógyszereit! – folytatja Ádám. – Jöjjön, menjünk szépen!
– És ha tévedtek? – veti fel Tóni, miután elolvassa a kezében tartott cetlit.
– Kik tévedtek? Az orvosok nem szoktak tévedni, a tudomány nem téved!
– Bocsi, rosszul fogalmaztam – helyesbít Tóni. – És ha ÉN tévedtem, és mégis jó lenne velük egy család? (ezen a ponton Álmos és Bálint ismét pózolva integet) Nézze meg, milyen aranyosan mosolyognak!
Ádám sóhajtva rábólint.
– Hát jó, majd hogyha hazament, és bevette a gyógyszereit, és elaludt, és meghalt…
– De én nem akarom bevenni a gyógyszereimet! – veti közbe durcásan Nagypapa-Tóni.
– … Akkor majd visszajön, és esetleg formálisan örökbe fogadhatja őket – fejezi be a gondolatmenetet Ádám.
– Ki mondta, hogy örökbe akarom fogadni őket?
– Lehet, hogy ők azt akarják! Lehet, hogy nekik nincsen családjuk, és akkor örülnének neki!
– De nekem nincsen családom, és szexuális életem sem!
Ezen a ponton már mind annyira jókat nevetünk, senki sem aggódik azon, hogy a rendező úr füle hallatára elhangzott a „szexuális” szó.
– Nézze, a lényeg, nagypapa, az, hogy a pénzt… tudja, hova kell tenni! – szólal meg győzködő hangsúllyal Ádám.
– Igen, a zsebembe!
– Nem, nem, nem. Megírtuk a papírt, minden rendben lesz, oké? Aláírtuk…
– Milyen papírt?
– Lehet családja…
– Milyen család? Hol vagyok?
– Lehet családja, de a vagyona…
– Te ki vagy? – pislog fel Tóni Ádámra.
– Én a betegápolónője vagyok, nagypapa. Minden rendben lesz! Jöjjön, mindent elintézünk, és aztán békesség és nyugalom…
– Mi a neved?
– Az nem fontos! Már ötször elmondtam a mai napon, hogy mi a nevem.
– Igen?
– Igen!
– És ők kicsodák? – int Tóni Álmos és Bálint meleg párosa felé, akik ismét integetnek.
– Cukik vagyunk! – közli Álmos.
– És… mér’ ilyen aranyosak? – tűnődik Nagypapa-Tóni. Ádám feladja.
– Na jó, hívom a doktor urat!
– Ki az a doktor úr?
Ádám ekkor rápillant a kezében tartott papírfecnire, és tehetetlenül elneveti magát.
– Egyre furcsább emberek járnak ide! – szakítja meg a beálló csendet Bálint, „párjára” nézve.
– Ugyan már! Köcsögök! – legyint Álmos.
– De aranyosan beszélnek! – mutat feléjük Tóni.
– Gyere ide, megbeszéljük! – hívja magukhoz a nagypapát Bálint.
– Odamegyek, jó? – Tóni nehézkesen feltápászkodik, és odarezeg a meleg fiúkhoz.
– Gyere, papa!
– Megkapod a nyeles aszpirint, fater! – rikkantja Bálint, mire elveszítjük a társaságot, végigsöpör mindenkin a nevetőgörcs. Maguk az alakítók is önfeledten hahotáznak, sőt, még én is. Ez sokkal jobban sült el, mint amire számítottam! A kezdetben idegenkedő gyerekek alkottak valamit, figyeltek a másikra, szó szót követett, improvizáltak, és jókat mulattak. Csodálatos látni a nevetéstől kipirult, mosolygó arcokat.
– Megvolt a mondatod? – kérdezi Tóni Ádámot.
– Nem, basszus, „Neked is jó volt?”… Ezt hova tudtam volna beilleszteni? – hadonászik a papírjával Ádám, és ők ketten is úgy nevetnek össze, mintha évek óta barátok lennének, pedig azelőtt alig beszéltek egymással.
Az órámra pillantok, majd intek.
– Ideje hazamenni, skacok! – jelentem be.
– Ugye, játszunk majd még ilyet? – kérdezi Lia lelkesen.
– Természetesen! – kacsintok. Öröm hallani, hogy ennyire tetszett nekik a játék. Azt hiszem, elindultunk végre egy jó úton.
Elkezdek szedelőzködni, amikor ismerős hangok szólítanak meg. Rafael és Aida közeledik felém kézen fogva. Elmosolyodom, ahogy meglátom őket. Rafael régi ismerősöm, egy korábbi társulatban, ahol még én magam is a színjátszással próbálkoztam, beugróként játszott egy-egy darabban. Később felvették az Euterpé színházba mint színészt. Aida is tagja volt annak a csapatnak, aminek Rafael és én, akkor volt körülbelül tizenöt éves. Rövid ideig a többi gyerekkel szerepelt a tömegjelenetekben, de hamar otthagyta a társulatot. Mire legközelebb találkoztam vele – addigra vagy tíz év eltelt –, már Rafael barátnője volt. Eleinte szkeptikusan fogadtam a párosukat, mert van köztük tíz év korkülönbség, ráadásul Rafael igencsak magának való ember, de az idő őket igazolta. Nagyon jó hatással vannak egymásra, Rafael sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Amikor felkértem őt zeneszerzésre és hangszerelésre a Kötelékekhez, beajánlotta Aidát, hogy ő írhatná meg a szövegeket. Nem is tudtam, hogy foglalkozik ilyesmivel, de miután megmutatta néhány művét, rábólintottam.
– Na, még éppen elcsíptünk – mondja Rafael, amikor odaérnek hozzám.
– Sziasztok! Hát ti hogyhogy beugrottatok?
– Hoztunk neked egyet s mást – mosolyog Aida kedvesen. Átnyújt nekem egy kinyomtatott, bekötött füzetet, Rafael pedig egy cédét húz elő.
– Elkészültünk a dalokkal – jelenti be. – A darabodhoz.
– Komolyan? Szuper! – Izgatottan veszem át tőlük a cuccokat.
– A cédén rajta vannak a zenei alapok, illetve Aidával fel is énekeltük őket, hogy halld, hogyan képzeltük el. Judit, Adrián, Szilveszter és Csaba dalait kifejezetten a hangjukra írtuk, a két fiatalnak nem ismerjük a képességeit, de azok a számok is bármikor áthangolhatók. Majd próbáld össze velük! – javasolja Rafael.
– Rendben! Nagyon kíváncsi vagyok a kész művekre!
– Reméljük, tetszeni fognak – mondja Aida. – Ha bármiben módosítanál, csak szólj.
– Oké. Köszönöm a munkátokat!


Nóri

Még soha, egyik próbán sem éreztem ilyen jól magam. Hihetetlenül jó volt ez a játék, bár sajnálom, hogy én egy fordulóhoz sem mertem jelentkezni szereplőnek. Annyira vonzott, szinte a nyelvem hegyén volt, hogy megszólaljak, bizsergett a testem, hogy felálljak, és csatlakozzak a játékosokhoz. Elhatározom, hogy legközelebb igenis kipróbálom magam.
A próbának vége, a mosolygós tömeg lassan szétoszlik, elindulnak kifelé. Bálint és Álmos röhögcsélve heccelik egymást, visszaidézik az ütős mondatokat, közben megállnak mellettem.
– Nóri, te is jöhettél volna játszani! – jegyzi meg Bálint.
– Nem mertem – hajtom le a fejemet. – Utólag már persze bánom.
– Sebaj, majd legközelebb! – biztat Álmos.
– De hogy lehetek olyan gyáva nyúl, hogy még egy egyszerű játékba sem merek becsatlakozni? – korholom magam.
– Én sem mertem jelentkezni – szól oda hozzánk hirtelen a mellettünk elhaladó Vivien. Mindhárman csodálkozva kapjuk oda a fejünket. Vivien komoly és tartózkodó arckifejezéssel néz ránk, mint aki maga sem tud mit kezdeni azzal, hogy megszólított minket. Álmos és Bálint hümmögnek valamit, aztán elköszönnek, és távoznak. Én valamiért késztetést érzek, hogy reagáljak Vivien kezdeményezésére, ezért egy helyben maradok.
– És te miért nem mertél? – kérdezem óvatosan.
Vivien habozik a válasszal.
– Mert tudom, hogy félnek tőlem a többiek – feleli végül. – És mert vannak gondjaim a színjátszással kapcsolatban.
– Tényleg? – döbbenek meg. – Pedig… te olyan határozott lánynak tűnsz.
– Éppen ez a baj – sóhajt fel Vivien. – Túl akaratos vagyok, túlságosan a középpontba akarok kerülni, ha előadásról van szó. Nem akartam elrontani a bulit, meg a jó hangulatot.
– Én meg úgy alapból a többiektől félek, meg gyáva vagyok – húzom el a számat.
– Össze kellene gyúrni minket, akkor meglenne a tökéletes példány – jegyzi meg Vivien, és elmosolyodik. Egészen más így az arca, kemény, határozott vonásai ellágyulnak, most sokkal inkább tűnik egy hétköznapi lánynak, mintsem egy rémisztő, kemény alaknak. Önkéntelenül viszonzom a mosolyt.
– Na, mennem kell, szia! – búcsúzik.
– Szia!
Különös érzésekkel tölt el ez a rövid beszélgetés. Úgy tűnik, Vivien sem az, akinek elsőre látszik. Nem gondoltam volna, hogy neki is megvannak a maga félelmei, problémái a színjátszással és a társulattal kapcsolatban. Valahogy jólesik, hogy megszólított, és röviden bár, de beavatott az érzéseibe.
Összeszedem a holmijaimat, és én is elindulok kifelé.
– Szia, Nóri! – lép mellém Aida, mire megtorpanok.
– Szia!
Aidát látásból ismerem, mivel mindkettőnknek Anita ad énekórákat, és néha összefutunk, amikor egymást váltjuk.
– Nem is tudtam, hogy itt játszol – jegyzi meg Aida, és kedvesen mosolyog.
– Csak néhány hónapja. Anita ajánlotta a társulatot.
Aida röviden felnevetett.
– Anita már annak idején is szeretett ajánlgatni, engem is bejuttatott anno egy csapathoz, amikor még nálad is fiatalabb voltam.
– És még mindig ott vagy?
– Á, én elég hamar letettem a színjátszásról.
– Hogyhogy?
– Rájöttem, hogy túlságosan érzékeny vagyok hozzá. Nekem valahogy túl nagy lelki teher volt, és beilleszkednem sem sikerült. Igazából egy időre az énekóráktól is elálltam, csak nemrégiben kezdtem újra.
Megdermedek. Mintha csak rólam beszélne…
– Rosszat mondtam? – kérdezi Aida, akinek feltűnik a rémült arckifejezésem.
– Én… igazából hasonlóképp érzek – bököm ki. – Mármint… magát a színjátszást szeretem, bár még nincs benne túl sok tapasztalatom, és csak egy kedves hobbi számomra, ugyanazon okokból, amiket mondtál. De a beilleszkedéssel nekem is gondjaim vannak.
– És most attól félsz, hozzám hasonlóan te sem fogod bírni – érti meg Aida.
– Valahogy úgy.
– Szerintem ne görcsölj erre rá! Attól még, mert én feladtam, könnyen lehet, hogy te megtalálod a helyedet. Bevallom őszintén, néha megfordul a fejemben, mi lett volna, ha kitartok… De tudod, igazából nekem az ének és a dalírás a világom. Valószínűleg azért is terhelt meg lelkileg, mert a színészet nem az én műfajom.
– Én nagyon szeretem csinálni – vallom be. – Még a gimnázium első évében volt színjátszó szakkör, és imádtam. Azóta vágyom rá, hogy megtaláljam a nekem való helyet, ahol hódolhatok ennek. Csak… – Tehetetlenül sóhajtok.
– Adj időt magadnak! – javasolja Aida. – Szerintem itt jó helyen leszel. Ne mondj le róla, ha tényleg ez ad neked örömöt.
– Igyekszem.
– Most mennem kell, de még biztosan összefutunk!
– Igen.
Megnyugtattak a szavai. Igaza van, valóban időt kell adnom ennek az egésznek, különösen most, hogy főszerepet kaptam, és a társulatban is változások várhatóak.
Érdekes gondolat ez a csapatépítő Szilárdtól. Vajon még milyen programokat talál ki nekünk? Lehet, hogy ezek hatására tényleg barátokká válhatunk a többiekkel? Ez a mai alkalom is nagyon jól sikerült. Annyira vágyom új barátságokra, de eddig valahogy nem sikerült közel kerülnöm a többiekhez, amiben a saját félelmeim is nagyban gátolnak. De talán a közös élmények valóban sokat fognak segíteni. Őszintén remélem, hogy így lesz.