Nóri

Szokás szerint hotdogot kérek az iskolai büfében, de alig tudom megenni. Az ízével semmi gond, most is hozza a megszokott minőséget. Csak éppen nagyon izgulok. Péntek van, és már csak egy órát kell végigülnöm, aztán irány a művelődési ház! Ma kezdjük el a színpadi próbákat. Persze még szövegkönyvvel, de már rendesen elkezdjük kidolgozni a jeleneteket. Annyira kíváncsi vagyok, milyen lesz! Most nem idegeskedem azon sem, hogy színészekkel leszek egy darabban, helyette boldog izgatottságot érzek. A múlt heti olvasópróba sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam. A szöveg egyszerűen elvitt magával, a hangok az enyémmel együtt elevenítették meg a leírtakat. Vajon a színpadon is ilyen lesz? Vajon ott is beszippant annyira a történet világa, hogy a kollégák arcában ne a színészeket lássam, hanem a családomat?
A karórámra pillantok. Még van öt perc becsöngetésig. Az éppen elég arra, hogy kényelmesen visszaballagjak az osztályba, és előkészítsem az utolsó órához szükséges kellékeket.
Amint belépek a terembe, érzem, hogy valami nem stimmel. Mint máskor, most is úgy néznek össze a többiek, mint akik rólam beszéltek éppen, de ezúttal valamit látok az arcukon. Elindulok a helyem felé, majd hirtelen megtorpanok. Az iskolatáskám fel van túrva, a cuccaim fele kiszórva a padra és alá. Gúnyos kacajoktól kísérve odasietek, és elkezdek összeszedni mindent. Csakhogy egy dolgot nem találok.
A szövegkönyvemet.
Kétségbeesetten újra átnézem a füzeteimet, tankönyveimet, de sehol nincs. Pedig tudom, hogy eltettem.
– Keresel valamit, Alexa? – kiált oda hozzám Gyuri, a haverjai pedig felröhögnek. – Keresd ott, ahová való!
Azzal lepacsizik a többi sráccal, akik folyton körülötte őgyelegnek. Érzem, hogy kifut a szín az arcomból, és remegni kezdek.
– Hova tetted? – vonom kérdőre színtelen hangon. Tovább röhögnek, és válaszra sem méltatnak.
– Mit csináltál a szövegkönyvemmel? – kiáltok rá valami mélyről jövő indulattal. Elismerően huhognak és füttyentenek a felcsattanásomon. Gyuri idióta vigyorral vonogatja a vállát.
– Ja, hát csak láttuk, hogy folyton azt a vackot bújod. Kíváncsiak lettünk rá, gondoltuk, beleolvasunk. De mivel láttuk, hogy szar, ezért lehúztuk a vécén. – Újra felröhögnek, most már a lányok is csatlakoznak hozzájuk.

Lehúztuk a vécén.

Nem. Ugye, nem…?
A hátamra dobom a táskámat, és kirohanok a teremből, egyenesen a női mosdó felé véve az irányt. Hallom, hogy becsöngetnek, de nem érdekel. Berontok a kiüresedett mosdóba, és végignézem a fülkéket. Az utolsó előttiben ott hevernek a szövegkönyv maradványai, cafatokra tépve, nagy része a vécécsészében, a többi a padlón. Már semmi sem menthető meg belőle.
Úgy érzem, kiszalad belőlem minden erő. Lerogyok a földre, és remegve bámulom a fecniket. Olyan, mintha a lelkem egy részét is kitépték volna. Hogy tehették ezt velem? Elvették és tönkre vágták az egyetlen örömömet, a lehetőségemet, hogy jobbá tehessem az életemet. Fojtogatja a sírás a torkomat, de visszanyelem a kikívánkozó könnyeket. Nem szerzem meg nekik azt az elégtételt, hogy sírni lássanak. Sőt, vissza sem megyek abba a rohadt terembe. Nem érdekel az utolsó óra. Nem érdekel semmi, csak az, hogy mihamarabb kijussak innen.
Feltápászkodom, mélyeket lélegzem, próbálok úrrá lenni a remegésemen. Most vennem kell egy mély levegőt, és a lehető leggyorsabban lelépnem. Elfordítom a tekintetemet a széttépett szövegkönyvről, nem akarom látni többé. Kilépek a mosdóból, és leszegett fejjel elsietek. Hallok hangokat, talán hozzám szólnak, talán kinevetnek, talán nem is rólam beszélnek – nem tudom, mert minden hang egyetlen tompa masszává folyik össze, mintha víz alól hallgatnám a világot. Szerencsére nem jön velem szembe sem a fizikatanárom, akinek az óráján most ülnöm kellene, sem az osztályfőnököm, így megúszom a magyarázkodást. De ha jönnének, az sem érdekelne. Menekülök, ki ebből az ótvar épületből, ebből az egész rémálomból, el, minél messzebbre.

Amikor már az utcán vagyok, igyekszem lehiggadni. Átgondolom a dolgokat. Hogy menjek szövegkönyv nélkül próbára? Egyrészt még bőven nem tudom a szöveget, másrészt nem vetne rám valami jó fényt, hogy rögtön az első komolyabb próbára szövegkönyv nélkül állítok be. És mi lenne, ha el sem mennék? Odatelefonálok, hogy lebetegedtem, aztán… Aztán mondjuk felveszem valahogy a kapcsolatot Bálinttal, és lefénymásolom magamnak az ő szövegkönyvét. Kedves fiúnak tűnik, biztosan megértené és segítene.
De nem hagyhatom ki a próbát. Főszereplő vagyok. Ez olyan volna, mintha cserben hagynám Szilárdot, a többieket, az egész darabot. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el.
Nincs más megoldás, beszélek Szilárddal. Még a próba kezdete előtt félrevonom, és elmondok neki őszintén mindent arról, hogy az osztályom tönkretette a szövegkönyvemet. Nem akartam a társulatos életembe belekeverni az iskolai helyzetet, de most nem maradt más választásom.
Némiképp lecsillapodva elindulok a művelődési ház felé. Gyalog teszem meg az utat, hogy kiszellőztessem a fejemet, és különben is van még idő a próba kezdéséig. Így is jóval hamarabb érek oda, mint a többiek. Odabent fel-alá sétálgatok a folyosón, a falakra kiaggatott szórólapok és hirdetések olvasgatásával próbálom meg elterelni a figyelmemet az iskolában történtekről, mert ha az csak egy pillanatra is eszembe jut, újra remegni kezdek. Egyszerűen nem akarom elhinni, felfogni, hogy léteznek ennyire gonosz emberek.
Lassanként megérkezik mindenki, csak Szilárdra várunk. A színészek egymással csevegnek, Bálint telefonál valakivel. Ahogy múlik az idő, egyre idegesebbé válok. Szilárd még mindig sehol. Én úgy kalkuláltam, hogy itt lesz körülbelül negyed órával a kezdés előtt, és akkor lehetőségem adódik beszélni vele a történtekről. Szilárd azonban késve érkezik, tíz perccel négy óra után esik be a terembe.
– Bocsi, mindenki! – mentegetőzik. – Szörnyen stresszes napom van, és még dugóba is kerültem. Gyorsan vágjunk bele, ne vesztegessük az időt!
Micsoda? Máris? De én… nekem beszélnem kell vele! Ám már látom, hogy erre nincs esély. Szilárd feldúlt és szemmel láthatóan rosszkedvű, ide-oda kapkodva rendezkedik.
– A pszichológus-anya jeleneteket külön akarom átnézni, úgyhogy kezdjük el az első családi jelenettel. Judit, Adrián, itt rögtön az elején lesz egy duettetek, tudjátok. De most még csak a prózai részeket vesszük át. Ti ketten, meg Nóri és Bálint, menjetek fel akkor a színpadra!
A rohadt életbe! Lázasan gondolkodom, mit tehetnék. Végül is, az első néhány mondatomra emlékszem, de mi lesz utána? Olyan, mintha az agyamat satuba szorítanák.
Szólnom kellene, de képtelen vagyok rá. Így nem megy, hogy minden kolléga ott van. Úgyhogy engedelmesen felsétálok a többiekkel a színpadra.
– Jó, duett lement, onnan kezdjük, hogy az apa kiviharzik, Alexa és Jani pedig kérdőre vonják anyukát. Mehet!
Adrián széles léptekkel kisiet a takarásba, Judit ingerült sóhajjal nyugtázza. Most kell nekem megszólalnom…
– Anya? – motyogom, de alig hallom a saját hangomat. – Megint veszekedtetek?
– Ne is foglalkozz vele, kislányom – legyint Judit.
– Hogyne foglalkoznék vele! – Kétségbeesetten kutatok a fejemben a következő szavakért, minden felbukkanó foszlányba fuldoklóként kapaszkodom. – Hónapok óta ez megy! Miért viselkedtek így egymással?
– Te ezt nem értheted! Ez a felnőttek dolga – feleli Judit, és igen, látom, hogy felém fordul, hogy rám néz, mint anya a lányára, de valahogy még mindig burokban vagyok. Elkeseredetten gondolkodom, hogy is folytatódik a szövegem, de leblokkoltam. Már azt sem tudnám megmondani, engem hogy hívnak. Rémülten nézek a mellettem álló Bálintra, aki hamar felméri a helyzetet, és engedelmesen felém nyújtja a saját könyvét. Ám minden hiába, a szavak úgy ugrálnak előttem, hogy semmit sem látok belőlük.
– Nóri, nem mondod komolyan, hogy nem hoztál szövegkönyvet! – csattan Szilárd hangja ingerülten. – Elhagytad vagy elfelejtetted elrakni?
Beleszédülök a rémületbe. Nem jutok elég levegőhöz, a szívem a torkomban dobog, képtelen vagyok egy értelmes szót kinyögni. Szilárd úgy rivallt rám az imént, mint egy trehány diákra. Talán azt gondolja, csupán ennyire érdekel a szerepem…
Nem bírom tovább. Össze fogok omlani, ki kell innen jutnom, de gyorsan… lábaim maguktól mozdulnak, lerohanok a színpadról, magam mögött hagyva az egész társaságot, kirontok a teremből, és a hátsó folyosó végére sietek. Ott a falnak dőlök, majd lecsúszom a földre, és zokogni kezdek. Kirobbannak belőlem az el nem sírt könnyek, amik az iskolában történtek óta fojtogatnak. Kapkodva veszem a levegőt, és csak sírok megállíthatatlanul. Úgy érzem, vége mindennek. Elvették tőlem az egyetlen esélyt arra, hogy boldog lehessek. Leírtam magam Szilárd előtt, a színészek előtt, soha többé nem bíznak rám semmit, mert ugyan mit is várhatnak el valakitől, aki már az első fontosabb próbára nem hozza el a szövegkönyvét?
Lépteket hallok. A tenyerembe temetem az arcomat, és el-elcsukló hangon zokogok tovább, nem merek senkivel sem szembenézni.
– Nóri, mi történt? – hallom Bálint aggódó hangját a fejem fölött, ahogy előttem áll. Közben valaki mellém ül a földre, és átkarol. Erős, határozott szorítást érzek a vállamon.
– Nyugalom – hallok egy ismerős férfihangot. Nem. Nem lehet, hogy Szilveszter karolja át a vállamat…
– Gyerünk, lélegezz mélyeket! – hallom újra. De igen, ez ő. Még mindig kapkodom a levegőt, mire ő közelebb húz magához. – Ne kapkodj, csak lassan! Vegyél egy mély levegőt! Így. – És ő maga is beszív egy mély lélegzetet. A számra szorítom a kezemet, és követem a példáját. Reszket mindenem, a könnyek még mindig jönnek, de teszem, amit Szilveszter mond. Mély levegő, belégzés, lassan kiengedés. Újra és újra, amíg rendesen levegőhöz nem jutok, és már nem érzem, hogy összeroppant a saját testem.
– Nóri, Szilárd miatt ne borulj ki! – szólal meg Bálint, aki továbbra is tétován ácsorog előttem. – Néha ingerültebben szólal meg, mint szeretne, de hidd el, nem tragédia, hogy nincs nálad a szövegkönyved.
– Mondjuk ez nem kelt jó benyomást rólad – jegyzi meg Szilveszter szenvtelen hangon. Na igen, ez az a Szilveszter, akitől én félek.
– Ugyan már, ez hülyeség! – vesz védelmébe Bálint, és csodálom őt a bátorságáért. – Kivel nem fordult még elő, hogy otthon felejtett valamit?
– Az én szövegkönyvemet tönkretették! – bukik ki belőlem végre az igazság, és újra elkap a sírás.
– Micsoda? – hökkent meg Bálint. – Kik?!
– Az osztálytársaim – zokogom. – Látták, hogy szünetek alatt azt… azt olvasgatom, és amíg… a büfében voltam, ők ellopták. És darabokra szedték, értitek?! Miszlikbe tépték, ekkora kis fecnikbe, és bedobták a lányvécébe…
Érzem, hogy Szilveszter szorítása erősebbé válik.
– Mekkora rohadékok! – csattan fel Bálint dühösen.
– Miért csinálták ezt veled? – kérdezi Szilveszter, és az ő hangjában is ingerültséget érzek.
– Mert utálnak! Mert kipécéztek maguknak – pityergek. – Eddig is voltak húzásaik, de ez a mai minden eddigin túlment… És én… szólni akartam Szilárdnak, elmondani neki, mi történt, de aztán késve érkezett, és…
– Jó, egy szót se többet! – Szilveszter elenged, és felkel mellőlem. – Beszélek Szilárddal. Te maradj itt Nórival – int Bálintnak, azzal elsiet, mielőtt még bármit is reagálhatnánk.
Bálint tétován közelebb lép hozzám, majd felém nyújtja a kezét.
– Kelj fel onnan, felfázol!
Belekapaszkodom a karjaiba, ő felhúz, és az előtérbe támogat, ahol leültet az egyik székre. Helyet foglal mellettem, zsebkendővel kínál, amit hálásan elfogadok.
– Hát, hallod… Amikor mondtad, hogy nem jössz ki az osztályoddal, nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos a helyzet – jegyzi meg Bálint.
– Ez még nekem is új volt tőlük, ilyesmit azelőtt sosem csináltak – felelem reszkető hangon, és kifújom az orromat.
– De hogy lehetnek ekkora férgek? – háborog Bálint. – Komolyan, engem nehéz kihozni a sodromból, de a te osztálytársaidat most szívesen felkenném a falra…
Jólesik, hogy ennyire mellettem áll. Hogy ő és Szilveszter nem hagyták, hogy csak úgy lelépjek, és utánam jöttek. De Szilveszter vajon miért tette? Bálinttal valamennyire már jóban vagyok, de ő nem ismer, és nem is tűnik olyasvalakinek, aki csak úgy osztogatja két marokkal a figyelmét. Most meg elrohant beszélni Szilárddal… Nekem végem, komolyan. Újra és újra erőt vesz rajtam a sírás, Bálint pedig nyugtatóan simogatja a hátamat.
Nem így képzeltem el az első próbát…

Szilárd

Fel tudnék robbanni dühömben. Egész nap ezt a próbát vártam! Ma valahogy minden összejött, már eleve morcosan ébredtem, összeszólalkoztam az anyámmal telefonon keresztül, egész nap ügyetlenkedem, dugóba kerülök, elkésem a saját darabom próbájáról… de végig az tartotta bennem a lelket, hogy itt már jó helyen leszek, a szereplőimmel, a művemmel, és nekikezdhetünk a darab kidolgozásának, elzárkózva a nyűgöt jelentő külvilágtól.
Erre Nóri, éppen Nóri azzal mutatkozik be, hogy nem hoz szövegkönyvet! Bálintból előbb kinéztem volna, mint belőle. Ha elhagyta, akkor nem vigyázott rá eléggé, ha csak elfelejtette eltenni, akkor sem veheti elég komolyan a szerepét. Aztán amikor ezen felcsattantam, még ő rohant ki, és most miatta áll az egész rohadt próba, a színészek várakozva néznek rám, nekem pedig meg kellene oldanom az egészet, előállni egy B-tervvel, menteni a menthetőt. A franc sem tudja, hová lépett le Nóri, talán egyenesen hazaszaladt. Lehet, hogy mégsem volt jó választás erre a szerepre? Pedig annyira azt súgták a belső érzéseim…
Ráadásul Bálint és Szilveszter is kiment a teremből, szóval gyakorlatilag a főszereplők fele itt sincs, a maradék pedig azt várja, hogy kiadjam az utasítást. Gyönyörű, mondhatom. Szuper kezdés! Ez még a tekintélyemet is erősen megtépázhatja. Hogy fognak komolyan venni a színészek, hogy fognak hallgatni rám, ha már az első próba ekkora káoszba fulladt?!
Judit tétován közelebb lép hozzám.
– Kicsit keményen szóltál rá – szólal meg halkan.
– Lehet… csak már eleve tiszta ideg vagyok – túrok a hajamba elkeseredetten.
– Ez az első szerepe a kislánynak?
– Igen, legalábbis itt nálunk eddig még csak táncolt és a tömegjelenetekben vett részt.
– Akkor muszáj lesz egy kicsit türelmesebben hozzáállnod – mondja Judit szelíden. – Mi már edzettek vagyunk, hozzászoktunk a keményebb hangvételhez, de neki ez az egész még új.
Mielőtt még válaszolhatnék, Szilveszter siet be a terembe, egyenesen hozzám.
– Bocs, beszélhetnénk? – húz félre Judittól, aki bólint, és visszatér a többiekhez.
Szilveszter komor arca láttán elönt a kétségbeesés. Attól félek, visszadobja a szerepét, mondván, nem hajlandó túlérzékeny kezdőkkel piszmogni. Amilyen hangulatember tud lenni, simán kinézem belőle.
– Kérlek, ne haragudj ezért a kezdésért – magyarázkodom. – Nóri még kezdő és tapasztalatlan, bár azt azért nem gondoltam volna, hogy a szövegkönyvét…
– Szilárd – vág közbe Szilveszter határozott hangon. – A lány szövegkönyvét az osztálytársai vágták tönkre ma délután.
Úgy érzem magam, mint akit erősen fejbe vertek.
– Mi van? – hebegem.
– Látták, hogy szünetben azt olvasgatja, és amíg lement a büfébe, kilopták a táskájából – folytatja Szilveszter, és a szemében indulat villan. – Aztán meg darabokra tépték, és kidobták a vécébe.
Megtántorodom. Ez igaz? Basszus… Anita mintha említette volna, hogy nem jön ki jól az iskolatársaival, de ez…
– Miért nem szólt erről? – nyögöm ki tehetetlenül.
– El akarta mondani neked próba előtt, de ugye késve érkeztél, ezért nem maradt rá alkalma. Utána pedig bepánikolt.
A kurva életbe… Ha nem kések el, beszélt volna velem, de én, akaratomon kívül bár, megvontam tőle ezt a lehetőséget. Sőt, még rá is rivalltam…
Szilveszter összefonja maga előtt a karjait.
– Kimentem utána, mert láttam az arcán, hogy baj van. Sírógörcsöt kapott. Megpróbáltam lenyugtatni. Most Bálint vigyáz rá odakint, valamennyire lecsillapodott, de nem hiszem, hogy a mai napon képes lesz a próbára.
– Édes istenem, most mi a francot csináljak?! – bukik ki belőlem, aztán mély levegőt veszek. – Oké, csak semmi pánik… Köszönöm, hogy szóltál ezekről. Nos, rendben. – Lázasan gondolkodom, végül megoldást találok. – Akkor mégis a pszichológus-anya jeleneteket kezdjük el a mai napon kidolgozni.
– Jó ötlet – vereget vállon Szilveszter. – Megnézem, mi van a két fiatallal odakint, te addig kezdj valamit a többiekkel!
Amint kimegy a teremből, rám szakad a bűntudat. Nem kellett volna úgy rászólnom Nórira. Szégyellem magam, amiért azt gondoltam róla, hogy trehány, vagy hogy nem foglalkozik a szerepével. Hiszen éppen ezt tette még az iskolában ülve is, a szünetekben. Hogy nem jutott eszembe, hogy önhibáján kívül történt valami baj? Mekkora görények lehetnek az osztálytársai! Istenem… nagyon gyorsan rendbe kell hoznom mindent.
Odalépek a többiekhez. El kell nekik mindent mondanom, nem tekinthetnek a történtekre úgy, mint valami tinihisztire.
– Szeretném a figyelmeteket kérni – szólalok meg, mire Judit, Adrián és Csaba érdeklődve felém fordul. – Az imént történt egy kis félreértés. Sajnálom, amiért a napközben felgyülemlett ingerültségemet nem tudtam az ajtón kívül hagyni. Ami Nórit, azt a fiatal lányt illeti, aki kirohant a teremből: sajnos csak utólag tudtam meg, hogy ma délután egy nagyon gonosz diákcsíny áldozata lett. Az osztálytársai szánt szándékkal tönkretették a szövegkönyvét, Nórinak pedig nem maradt ideje és alkalma szólni erről, ennek következtében megijedt, és ehhez társult utolsó cseppként az, hogy rákiabáltam. Korábban figyelmeztetett az énektanárnője, hogy nincs jóban az osztálytársaival, emiatt előfordulhat, hogy nehezebben illeszkedik be. Ígérem nektek, mostantól jobban figyelek rá, és megtaláljuk a módját, hogy kellő oldottsággal tudjon velünk próbálni.
– Szörnyű, milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek – csóválja a fejét Judit. – Mindig alulmúlják magukat valamivel.
– És mi lesz most? – kérdezi Csaba.
– Most úgy döntöttem, elkezdjük próbálni a pszichológus-anya jeleneteket, úgyhogy Csaba és Judit, rátok lenne szükségem.
Mindketten biccentenek.
– Akkor kezdjük is el! – intek a színpad felé.


Nóri

Szótlanul bámulok magam elé. A gondolatok már teljesen kihullottak a fejemből. Képtelen vagyok kitalálni, hogyan tovább, egyszerűen nem látok előre, nem tudom, hogy sikerül ebből az egészből kikecmeregnem. Bálint mellettem ül, próbál szóval tartani, hogy ne vegyen rajtam újra erőt a sírás. Még szerencse, hogy ilyen jó a beszélőkéje, mások már rég feladták volna. Néha megpróbálok reagálni, leginkább csak biccentésre és fejcsóválásra vagyok képes.
Összerezzenek, ahogy Szilveszter hirtelen elénk lép.
– Beszéltem Szilárddal – szólal meg nyugodtan. – Minden rendben.
– Hogy lenne? Miattam borult az egész próba – nyöszörgöm.
– Csupán némi átszervezésre szorult. Szilárd most Csaba és Judit közös jeleneteit vette előre, azokkal foglalkozik. Mondtam neki, hogy te ma már valószínűleg nem fogsz tudni próbálni. De azért visszajöhetnétek a terembe, legalább a jelenlétetekkel éreztessétek, hogy ott vagytok.
– Rendben! – Bálint felpattan, és engem is felsegít a székről. – Gyere, menjünk!
– Nem megy… baromira szégyellem magam – hebegem, és elmázolom kibuggyanó könnyeimet.
– Neked nincs miért szégyenkezned – mondja Szilveszter komolyan. – Legfeljebb az ostoba osztálytársaidnak. Ez az egész őket minősíti. Ami viszont téged illet…
– Ne, kérlek! – vágok közbe, amin láthatóan meglepődik. – Nem akarom hallani, ahogy a földbe döngölsz, oké?
– Nem is állt szándékomban – feleli. – Csak annyit akartam mondani, hogy ne félj Szilárdtól, és legközelebb, ha ilyesmi történik, ő pedig igazságtalanul rád dörren, állj ki magadért, és mondd meg, mi történt!
– El akartam, csak… én…
– Csak besokalltál, értem. – Hangja mintha egy fokkal megértőbben csendülne. – Semmi baj. Hidd el, hogy nem csak veled esik meg ilyesmi. Most viszont tényleg menjünk vissza!
Bólintok, és Bálinttal követjük Szilvesztert a terembe. Belépve látom, hogy Judit és Csaba van a színpadon, Szilárd pedig mindenféle instrukcióval látja el őket. Adrián a nézőtéren ül, és a mobiltelefonjával babrál, ám ahogy közelebb érünk, feltekint. Talpra áll, odalép hozzám, és megsimítja a karomat.
– Jobban vagy, nagylány? – kérdezi lágyan. Olyan kedvesen szól hozzám, hogy kis híján újra elgyengülök. De az ég szerelmére, elég volt mára a sírásból!
– Igen, köszönöm – rebegem.
– Helyes. Itt nem kell félned, jó helyen vagy – biztat.
Szilárd is észreveszi, hogy visszajöttünk.
– Néhány perc, és folytatjuk! – int Juditéknak, majd elindul felém. Belül összezsugorodom, és remeg mindenem. Rettegek, hogy leszid, ám ahogy megáll előttem, arca furcsa gyengédséget sugall.
– Nóri, te lány – teszi a vállamra a kezét. – Ezt jól elügyetlenkedtük!
– Sajnálom – suttogom.
– Édes szívem, ne szabadkozz! Én sajnálom, hogy rád kiabáltam, csak rossz napom volt. Szeretném, ha tudnád, hogy nincs semmi baj. Nem tehetsz az osztálytársaid gonoszságáról. Kapsz majd új szövegkönyvet, és minden rendben lesz, jó? Megoldjuk a dolgokat!
Felnézek rá, egyenesen a szemébe. Pillantásából süt a megértés, a kedvesség. Valami belső késztetés hatására sután megölelem őt, Szilárd pedig átkarol, és magához szorít.
– Köszönöm – motyogom. Ő elenged, végigsimít a hátamon, és mosolyog.
– Ülj csak le, és figyeld, ahogy összerakjuk Judit és Csaba jeleneteit!
Azzal visszasiet hozzájuk.
– Látod, hogy nem harapta le a fejedet – jegyzi meg Bálint.
– Igen. – Körülnézek, Szilvesztert keresem a tekintetemmel, aki közben már hátravonult, és az utolsó sorok egyikében foglalt helyet. Dobogó szívvel odalépek hozzá, ő pedig kérdőn felnéz rám.
– Én… szóval köszönöm, hogy kijöttél, és segítettél – bököm ki.
– Nincs mit.
– De… de hogyhogy utánam jöttél? – Butának érzem magam, amiért ezt a kérdést hangosan kimondtam. Várom, hogy gúnyosan felvonja a szemöldökét, de csak mélázva néz rám.
– Láttam az arcodon, hogy nem Szilárd odaszólása miatt szaladtál el, hanem több van a dolog mögött – feleli. – Érteni akartam, mi történik veled. Bár őszintén szólva először én is azt hittem, hogy a szövegkönyvedről egyszerűen csak te bambultál el. Meglepett az osztályod kegyetlensége. Sajnálom, hogy ennek vagy kitéve.
Rábámulok. A hangja nem árul el érzelmeket, az arca sem. Ám, ahogy a tekintetünk találkozik, mintha elbizonytalanodna. Összevonja a szemöldökét, és csak néz engem.
– Öhm… baj van? – kérdezem.
– Nem. Csak… valahonnan egy pillanatra ismerős volt a tekinteted. De mindegy – fordul el, megszakítva a szemkontaktust. – Inkább nézzük a próbát, különben Szilárd megint kifakad.
Leülök, tőle nem messze, és engedelmesen a színpadra emelem a tekintetemet. De az elhangzott szavak vadul zakatolnak bennem. Lehet, hogy Szilveszter emlékszik arra, amikor odaadtam a verset, csak az arcom nem ugrik be neki? Végül is, csak nem kaphat minden nap rajongók által farigcsált rímeket… Vagy igen?
Próbálom figyelni a színpadon zajló jeleneteket, néha eljut hozzám egy-egy mondatfoszlány, de az agyam mára teljesen kiüresedett. Azt hiszem, sok volt ez az egész, és kimerültem. Ólomsúlyúnak érzem a testemet, abban sem vagyok biztos, képes leszek-e felkelni erről a kényelmes ülésről. Legszívesebben már otthon lennék, hogy bezuhanhassak az ágyamba, és kialudjam magam. Ha elkap egy olyan sírógörcs, mint amilyen ma délután, sokkal gyorsabban álomba zuhanok, és viszonylag későn kelek. Szerencse, hogy holnap szombat lesz. Kapok két napot, hogy megemésszem magamban az iskolában történteket, és úgy menjek vissza hétfőn, hogy ne lássák, mennyire megviselt a tettük.
– Oké, emberek, mára ennyi! – ránt vissza a valóságba Szilárd hangja. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek, jövő hét pénteken találkozunk!
Elkezdünk szedelőzködni. Ahogy elhaladnak mellettem a kollégáim, mindannyian rám mosolyognak, van, aki megsimítja a karomat. Félek, hogy szánalomból teszik, de nem látok sajnálkozást a tekintetükben, csak gyengédséget és kedvességet.
– Nóri! – lép mellém Szilárd. – Figyelj, ha baj van, és szeretnél beszélni valakivel, hozzám nyugodtan fordulhatsz! Rendben?
– Rendben. Köszönöm, és még egyszer sajnálom, hogy… hát, hogy így megbolygattam a próbát.
– Ugyan! Mondtam, hogy nem a te hibád. A próba pedig rendben lezajlott, csupán egy kis átcsoportosítás kellett a jelenetek átvételét tekintve.
– Jövő héten már veled is próbálunk majd együtt – teszi hozzá Judit kedvesen, aztán elköszön és távozik. Én is elindulok kifelé.
Hihetetlen. Annyi szeretetet és kedvességet kaptam itt ezen a délutánon, amennyit az elmúlt években még soha. Olyan jólesik, hogy tényleg ilyen megértőnek mutatkoztak, és senki nem szólt le a kiborulásomért… Ahogy felszállok a villamosra, és elhelyezkedem, remeg a szívem, és újra felidézem a törődést, amit kaptam. Szilveszter szorítását a vállamon. Bálint őszinte felháborodását az osztályom miatt. Adrián szavait, hogy itt jó helyen vagyok. Szilárd ölelését. Judit bátorító mosolyát. Ezek az emberek figyelnek rám, annak ellenére, hogy még alig ismernek. Ezeket az embereket érdekli a lelkiállapotom. Olyan, mintha fázó, reszkető lelkemet beburkolták volna egy jó meleg takaróba. Már most sajnálom, hogy legközelebb csak egy hét múlva lehetek velük. De akkor már tényleg odateszem magam! Nem engedhetem, hogy a rohadék osztálytársaim befolyással legyenek a társulatos életemre. Akármi is történik, jövő pénteken igenis elsajátítom a szerepemet, és megkezdem a közös munkát a kollégáimmal.
Kollégáim. Már ez a szó is melegséggel tölt el. A mai napon tényleg kollégaként kezeltek engem. Nem egy idegen lányként, aki kint bőg, ahelyett, hogy velük próbálna.
És Szilveszter beszélt Szilárddal. Mondhatni a védelmemre kelt, tisztázott engem előtte. Furcsa bizsergést érzek, ahogy erre gondolok.

Szilveszter

„Érteni akartam, mi történik veled.”

Jó duma. Igazából fogalmam sincs, miért mentem Nóri után, de nem akartam, hogy erről ő is tudomást szerezzen.
Láttam már kiboruló, síró fruskákat. Nem mindenki méri fel elsőre, hogy a színház világa nem neki való, mert túl érzékeny hozzá. De ösztönösen éreztem, hogy itt nem erről van szó. Már a próba előtt is feltűnően sápadt volt. A múlt heti olvasópróbán is láthatóan izgult az elején, de ennyire azért nem. Most látszott, hogy nyomasztja valami. Aztán amikor Szilárd rászólt, azt gondoltam, azért volt az elejétől kezdve ilyen ideges, mert nem hozta el a szövegkönyvét, és tudta, hogy bajba kerülhet. De az, hogy kirohant a teremből, ennél valami súlyosabbat rejtett maga mögött. Nem vagyok az a jótét lélek fajta, aki mindenhová odasiet segíteni, fontoskodik meg tanácsot oszt, most mégis húzott valami a lány után. Át sem gondoltam, mit teszek, amikor felkeltem, és kimentem megkeresni. Azt is alig észleltem, hogy az a Bálint nevű fiú is hozzám csapódik. Úgy éreztem, meg kell néznem, mi történt. Látnom kell, mi a fene történik ezzel a lánnyal.
Nem tudom, miért érzem magam ilyen furcsán a közelében. Nem tudom, miért ültem le mellé a földre, és miért fogtam át a vállát. Sosem fogdosom a kollégáimat, nem vagyok ölelkezős, puszit sem nagyon szeretek adni, színpadon is csak annyit érintkezem az emberekkel, amennyit a rendezés és a koreográfia megkövetel. Csókjeleneteket szinte már meg sem próbálnak rám erőszakolni a színházban, maximum a nagyon fajsúlyos szituációkban, ahol tényleg kikerülhetetlen, minden más esetben ölelés helyettesíti a dolgot. Talán azért van ez így, mert nehezen fejezem ki az érzelmeimet, szavakkal szinte sosem tudom, és ilyenkor érintéssel mutatom ki a szeretetemet, ragaszkodásomat. Ez azonban ritka, így megválogatom, kit engedek ennyire közel magamhoz.
Most mégis átfogtam Nóri vállát, mert annyira sírt, hogy úgy tűnt, darabjaira fog hullani, ha nem tartja egyben valaki. Furcsa lány, hallgatagnak tűnik, aki csak akkor beszél, ha muszáj, de amikor kiborult, úgy ömlöttek belőle a szavak, akárcsak a könnyei. Érezhető volt, hogy ezeket a szavakat órák óta vissza kellett fognia, és nem volt kinek elmondania őket. Különös, mennyire felhúztam magam azon, amit elmesélt. Mindig gyűlöltem az ilyen gyökereket. Engem szerencsére annak idején elkerültek, de azért láttam hasonló eseteket más ismerősök révén. Szomorú, hogy ez megtörténhet. Pocsék pedagógusok lehetnek a tanárai, ha hagyják a dolgokat idáig elfajulni.
Vajon vannak barátai ennek a lánynak? Van kihez szólnia? Vagy csak az ellenségeskedést kapja az arcába? Egyáltalán, miért gondolkodom rajta ennyit? Csak egy tizenéves lány a társulatból, bárki más lehetne a helyén. Azt még nem tudom, hogyan alakít, de biztosan van valami oka annak, hogy Szilárd őt választotta a főszerepre. Az olvasópróbán elég ügyes volt. Na, majd kiderül.
Amikor a szemembe nézett, furcsán ismerős volt a tekintete. Mintha már láttam volna valahol, de nem tudom, hol. És olyan különös tekintete van, üresnek tűnik, de mélyen megülnek benne az elzárt, mocorgó érzelmek, és nem tudom, hány éves lehet, de mintha egy megfáradt felnőtt nézett volna rám.
Még akkor is előttem van a pillantása, amikor már rég otthon ülök. Hallgatom a csendet, és ahogy visszaidézem az arcát, a szemét, ébredező ihlet ér hozzá a lelkemhez. Magam elé húzom a laptopomat, és elkezdek írni egy csapongó, elvont novellát a megnevezhetetlen érzésekről, amelyek abban a szürkészöld szempárban kavarognak.

Nóri

Mami az ágyam mellett ül, és elnyújtott mozdulatokkal simogatja a hajamat. Még mindig pityergek, elsírom az utolsó belém ragadt könnyeket is.
Amikor hazaértem, rám zuhant a kimerültség. Alig bírtam rávenni magam arra, hogy egyek néhány falatot és lezuhanyozzak. Mamiék még vacsora közben megkérdezték, milyen volt a próba, és én csak röviden, tőszavakban válaszoltam. Húztam az időt minden falattal, húztam az időt a zuhannyal, de tudtam, hogy Mami nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Mindig megérzi rajtam, ha bánt valami vagy baj történt. Miután átöltöztem pizsamába, és bevackoltam magam az ágyamba, bejött hozzám, és leült mellém.
– Kislányom, mi történt? Sugárzó arccal kellett volna, hogy hazagyere, hiszen ma volt az első igazi próbád. Bántott valaki? – kérdezte lágyan.
Megreszkettem, és újra kibuggyantak a könnyeim. Elsírtam neki mindent: az osztályban történteket, a kiborulásomat, a kollégák kedvességét, és azt, hogy mennyi érzelem kavarog most bennem, hogy úgy érzem, szétfeszíti az egész nap a mellkasomat. Mami türelmesen simogat, megvárja, amíg lecsillapodom.
– Jól van, szívem, most már ne pityeregj! – mondja végül nyugtatóan. – Annak a kollégádnak igaza van, jó helyre kerültél. Látod, komolyan vették a veled történteket és a fájdalmadat. Tartsa benned a lelket a tudat, hogy most már van egy kis menedéked az iskolában történő dolgok elől. Hétköznapjaid ezentúl nem csak arról fognak szólni, hogy átvészeled valahogyan a sulis órákat, hanem arról is, hogy olyan helyre mész, ahol tisztelettel és szeretettel kezelnek téged. Egyébként is, bő egy hónap, és jön a nyári szünet.
Valóban! Ebbe még bele sem gondoltam. Elernyed a testem, megnyugtat a tudat, hogy mindössze egy hónapot kell már csak elviselnem, aztán jön egy kis pihenő. Addig is ott vannak a társulatos dolgok, ha ezekre koncentrálok, talán még gyorsabban elszalad ez a hónap.
Mami felkel mellőlem.
– Most aludj egy nagyot! Rád fér a pihenés.
– Rendben, Mami.
Amikor egyedül vagyok, lehunyom a szememet, és mélyet sóhajtok. A feszültség végre távozik a testemből, jólesően összegömbölyödöm a takaró alatt. Mindig imádtam elbújni az ágyamban, bevackolni magam az ágynemű ölelésébe, és belemerülni a saját kis álomvilágomba. Papa rendszerint nevetve csóválja a fejét azon, hogy még nyáron is takaróval alszom. Akármilyen meleg van, a takarónak ott kell lennie velem, legalább azért, hogy belekapaszkodjak.
A puha kis fészkemben végre tényleg sikerül elszakadnom a hétköznapoktól, a külvilágtól. Elalvás előtt mindig elképzelek valakit, aki magához ölel. Néha arctalan alakokat, néha aktuális kedvenc zenészeket vagy színészeket. Már egészen kicsi koromban is képzeletbeli barátok, figurák vigyáztak rám az ágyban. Mesehősök, saját személyiséget kapott plüssállatok. Fejben beszélgettem velük, aztán együtt aludtunk el. Aztán őket felváltották az énekesek, a színészek. Előfordul, hogy napközben is elképzelek velük párbeszédeket. Reménytelen álmodozó vagyok, de van, amikor csak ez tart életben.
Most Szilveszter ölelését érzem. Róla máskor is álmodoztam már, de ma tényleg megérintett, ma tényleg átfogta a vállamat. Olyan határozott és erős volt az érintése… Ilyen lehet az az ölelés, amely megvéd minden rossztól, amely elrejt az ártó démonok elől. Selymes puhaság vesz körül, elringat a nyugalmas csend, Szilveszter vigyáz rám, mellettem van, az arca komoly, de a szeme furcsán fénylik, mint ma, a próba után. Az álomvilágomba süppedve már nem érzem a mai nap fáradalmait, nem fáj a szívem, csak a béke van és a biztonság.
Ahogy lassan álomba merülök, őt látom magam előtt utoljára, és az ő karjaiban vagyok.