Nóri

Már a negyedik szelet bundáskenyeret falom be. Mami körülöttem tesz-vesz a konyhában, Papa újságot olvas, és hallgatjuk a rádiót, ahol éppen egy operettből énekelnek.
Egyértelműen a szombat a kedvenc napom. Nincs iskola, és nincs ott a nyomás, hogy másnap már menni kell vissza. Szabad vagyok egész nap, azt csinálom, amit szeretnék. Néha mamiékkal töltöm ezt az időt, ilyenkor tévét nézünk, jó időben lemegyünk sétálni, együtt bevásárolunk, segítek az ebédfőzésben. De azt is megértéssel fogadják, ha inkább elvonulnék a szobámba. Amikor begubózom, akkor rendszerint alkotok valamit, időnként még mindig írok verseket, máskor sógyurmából formázok kedves kis figurákat, vagy mindenfélét kivágok régi magazinokból, és kollázst készítek belőlük. Szinte mindig szól valamilyen zene, igaz, csak halkan, hogy mamiékat ne zavarjam a kedvenc rock/metal dalaimmal.
– Mi a terved mára, kicsim? – kérdezi Mami, miközben tölt nekem a kedvenc szörpömből.
– Még nem tudom – felelem. – Szerintem elleszek a szobámban, és gépezem, vagy alkotok.
– Rendben. Papával reggeli után átmegyünk az Intersparba vásárolni. Neked hozzunk valamit?
– Nem kell, köszönöm.
Miután végzek a reggelivel, megmosakodom, és elvonulok a szobámba. Bekapcsolom a laptopomat, átfutom a kedvenc oldalaimat. A Facebookot csak megszokásból nyitom meg. Nem tartozik a kedvenceim közé, sőt, sokáig rettegtem felregisztrálni, mert attól tartottam, az osztályom ott is megtalál. De hát haladni kell a korral, a kedvenc zenekaraim is ezen a felületen a legaktívabbak, és nem szeretnék lemaradni az aktuális hírekről. Amikor végül felregisztráltam, magamról a lehető legkevesebb információt adtam meg, és beállítottam, hogy aki nem ismerősöm, az a profilképemen kívül ne lásson semmit, és ahhoz se tudjon hozzászólni. Az osztálytársaim szerencsére nem érzik létfontosságúnak, hogy bejelöljenek az oldalon, ha valamelyiktől mégis érkezik ismerősfelkérés, rögtön elutasítom.
Amikor belépek az oldalra, egy értesítés vár, hogy ismerősnek jelöltek. Először átfut rajtam a szokásos félelem, hogy megint egy osztálytárs próbálkozik, de ahogy rákattintok a kis ikonra, Kamarás Bálint neve fogad. Elmosolyodom, és természetesen visszaigazolom a jelölését. Nem telik bele néhány perc, már jön is tőle egy üzenet:
– Hali, nővérkém :)
Halkan kuncogok, majd visszapötyögök.
– Szia, öcsi!
Elmerengve várom, ír-e még valamit, de amikor megérkezik az üzenete, lefagyok.
– Figyu, van kedved ma este sörözni Álmossal meg velem?
Hogy micsoda?
Az izgatottság és az idegesség furcsa elegye szorítja össze a szívemet. Engem még sosem hívtak el sehová hétvégéken. Mi lesz, ha hülyén viselkedem? Ha megint megnémulok, és megbánják, hogy elhívtak? Valamit írnom kellene, nem akarom megvárakoztatni a válasszal.
– Nem nagyon szeretem a sört – írom vissza mintegy időhúzás gyanánt, bár igazat mondok. Egyszer belekóstoltam Papáéba, de nem győzött meg az íze.
– Akkor te majd iszol gyümölcslevet. :P
Úgy tűnik, Bálint nem tágít.
Aztán, túl az első ijedtségemen, eltűnődöm. Mitől is félek tulajdonképpen? Bálint már-már egy jó haver, és a kollégám. Álmossal még csak egyszer beszélgettem, de jó fejnek tűnt. Ők nem olyanok, mint azok a korombeliek, akiket eddig megismertem. Szilárd csapatépítő programokról beszélt, tehát mostantól fogva valószínűleg több időt és szabadidős tevékenységet fogok eltölteni a társulattal. Miért ne lehetne ez is egy ilyen program? Most először elmegyek sörözni, kimozdulok, mint a legtöbb velem egyidős ember. Még sosem voltam sörözőben, de lehet, hogy remekül fogom érezni magam – ha pedig nem, hát levonom a tanulságot, hogy ez nem az én világom. Nem félhetek örökké…
Így hát felbátorodva visszaírtam.
– Rendben. Mikor és hol?
– Hatkor a Deákon. A templom előtt jó lesz?
– Igen.
– Akkor ott találkozunk!

– Bejöhetek, kincsem? – kopogott be Mami.
– Persze!
Mami belépett, kezében a frissen vasalt ruhadarabjaimmal.
– Mami… ööö… elmehetek ma este? – kérdezem óvatosan. – Két társulatos fiú elhívott sörözni. Mondjuk én nem fogok sört inni, nem szeretem, de…
– Menj csak – vágott közbe nyugodtan, és elmosolyodott.
– Tényleg nem baj?
– Dehogy baj, miért lenne? Öröm hallani, hogy van kikkel kimozdulnod. Érezd jól magad, drágám!
Elmosolyodom. Remélem, tényleg jól fogom érezni magam!

Napközben kollázsokat készítek. Először kivágok egy középkorú férfit és nőt, majd korombeli fiatalok után kutatok a magazinokban. Az zavar, hogy mindegyik olyan természetellenesen mosolyog, mintha valami fogkrémreklámban lennének. Végül kiválasztok egy fiút és egy lányt, valamint egy huszonéves férfit. Úgy rendezem el őket a lapon, mintha egy portrékép részei lennének. Egy család.
Aztán sok-sok fiatalt vágok ki a magazinokból, mindenféle korosztályt, gyereket, kamaszokat, fiúkat, lányokat, alacsonyt, magasat, félvért és fehéret, szőkét, barnát. Őket egy másik lapra rendezem el, és egy nagy baráti társaságot alkotnak meg. Finoman végigsimítok rajtuk. Barátok. Mindig úgy vágytam utánuk, mint ahogy szomjazó kívánja a vizet. Valahol attól féltem, hogy életem végéig csak a képzeletbeliek lesznek nekem, az álomvilágom és annak szereplői, de hús-vér emberek nem. Most azonban felcsillant a remény, hogy talán mégis találok barátokat, vagy legalább jó ismerősöket. Nem bújhatok el, mert ha most megteszem, ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalmam arra, hogy új embereket ismerjek meg, és közülük akár barátokra találjak…
Bálint olyan könnyű természetességgel hívott el sörözni, mintha minden nap ezt tenné. Neki talán tényleg semmiség. Nekem azonban ez valami különös vízválasztó az életemben. Én éveken át csak álmodoztam arról, hogy valaki elhívjon valahová. És iszonyatosan félek, mert nem tudom, mire számítsak, de ennek ellenére meg akarom tapasztalni, milyen érzés csak úgy sodródni, beülni valahová két jó ismerőssel.
Lassan öt óra van, úgyhogy befejezem a ragasztgatást, és elkezdek készülődni. Abból nem csinálok nagy ügyet, hogy mit vegyek fel, sosem bonyolítottam túl a külsőségeket – persze, adok magamra, de nem viszem túlzásba. Fekete farmert, hosszú ujjú lila felsőt veszek fel, és a derekamra kötöm a fekete kardigánomat.
Busszal és metróval elég gyorsan odaérek. Bálint már ott van a templom előtt, és mosolyogva üdvözöl. Jólesik, hogy ez a kedvesség nekem szól. Annyira irigylem őt, amiért mindig ilyen kiegyensúlyozottnak tűnik!
– Hová megyünk? – érdeklődöm.
– Oda a túloldalra, ott van a törzshelyünk – int. – Csak még megvárjuk Álmost. Nem mondom, hogy elit hely, de azért mi szeretjük, és nem utolsó sorban olcsó a sör.
– Tényleg, nem azt mondtad, hogy te még nem töltötted be a tizennyolcat? – nézek rá, és megengedek magamnak egy bátortalan mosolyt, hogy érezze, nem kötekedni akarok.
– De igen. Álmos viszont tizenkilenc múlt, úgyhogy majd ő veszi nekem a piát – vigyorog Bálint.
– Meg ahogy azt Móricka elképzeli – szól közbe hirtelen Álmos, aki éppen ekkor ér oda hozzánk. – Én csak kikérem, te fizeted a sajátodat!
– Jaj, hát szánd már meg a szegény diákot! – Bálint kétségbeesett arcot vág, mire Álmossal elnevetjük magunkat.
– Na, gyertek! – int Álmos, és elindulunk. Átmegyünk a zebrán, majd egy rövid séta után a fiúk megállnak az egyik söröző előtt. Amikor bemegyünk, sötétvörös-fekete falak és két-négyszemélyes asztalkák fogadnak. A zene kicsit hangos, ám ez nekem még kapóra is jön, mert oldja a feszültségemet, a kínos csöndeket – bár Bálint beszélőkéjét ismerve utóbbiból nem lesz sok.
Egészen leghátulra vonulunk, ahol a sarokban jól el lehet különülni. A fal mellé húzódva belülre ülök, Bálint mellém, Álmos velünk szemben foglal helyet.
– Na, ki mit iszik? – teszi fel a kérdést.
– Én a szokásosat – feleli Bálint, majd rám néznek.
– Én meg igazából nem tudom – mondom bátortalanul. – A sört annyira nem szeretem.
– És magával az alkohollal hogy állsz? – kérdezi Álmos érdeklődve.
– Nos… szerintem nem meglepetés, ha azt mondom, körülbelül sehogy – húzom el a számat. – De ha már sörözőbe jöttem, nem nézne ki hülyén, ha alkoholmenteset innék?
– Dehogy! – nyugtat meg Álmos. – Vannak szénsavas meg szénsavmentes üdítők is szép számmal.
– Akkor mondjuk legyen egy kóla. Mennyibe kerül? – nyúlok a táskámba a pénztárcámért, de Álmos szava megállít a mozdulatban.
– Nana, eszedbe ne jusson! Meghívunk!
– Erre semmi szükség… – tiltakozom.
– Dehogynem! Mi úriemberek vagyunk – kacsint Álmos.
– Ezért hoztunk el egy késdobáló kocsmába – veti közbe Bálint nevetve.
– Szóval ma a vendégünk vagy, ne izgasd magad ezen. Akkor kólát kérsz?
– Igen. És köszönöm.
Álmos odasétál a pulthoz rendelni.
– Egyébként, ha később mégis innál valami alkoholosat – fordul felém Bálint –, vannak itt tök jó fröccsök, amiknek bor és szörp vagy üdítő az összetevője. A macifröccs például málnaszörpös, a Shrek pedig kivis. Azokban nem érezni annyira az alkoholt, és szerintem ízlenének neked. Persze, ne vedd erőszaknak, nem akarunk leitatni vagy ilyesmi, azzal sincs gond, ha csak üdítőt iszol.
– Oké… majd átgondolom a dolgot. De biztos nem néz ki hülyén, hogy üdítőt iszom egy kocsmában?
– Miért érzem úgy, hogy még sosem voltál ilyen helyeken? – vonja fel az egyik szemöldökét Bálint, és kedvesen mosolyog.
– Mert még sosem voltam – vallom be.
– Nem baj, sosem késő elkezdeni! Egyébként pedig nem, egyáltalán nem néz ki hülyén. Attól még, mert a nevében ez van, nem kötelező mindenkinek sört vagy bármilyen alkoholt innia. Van egy ismerősöm, aki egyáltalán nem fogyaszt alkoholt, mégis eljár a barátaival sörözőbe, egyszerűen azért, mert szereti a hangulatát, és jólesik neki a kimozdulás. Szóval ne aggódj ezen!
Megkönnyebbülten dőlök hátra. Jólesik Bálint megértő hozzáállása, és az, hogy nem néz rám furán, amiért még sosem jártam sörözőben.
Álmos visszatér az italokkal. Leteszi elém a kólát, ők pedig egy-egy korsó sört húznak maguk elé.
– Akkor egészségetekre! – jelenti ki.
Miután mind belekortyoltunk az italunkba, Álmos is rám mosolyog.
– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk – mondja.
– Én is, hogy hívtatok.
– Figyelj, nem akarlak felzaklatni, és a továbbiakban nem is beszélünk róla, ha nem szeretnél… – kezdi Álmos óvatosan. – Hallottam, mi történt veled tegnap a suliban.
– Bocsi – pillant rám Bálint. – Nem akartalak kibeszélni, csak szóba jött, milyen volt a tegnapi próba.
– Semmi gond – motyogom, bár valóban nem szeretnék erről beszélni.
– Csak annyit fűznék hozzá, hogy emlékezz arra, amit mondtam – tér a lényegre Álmos. – Hogy a normális embereket pécézik ki a rosszindulatúak. Nincs veled semmi baj. Ezt ne feledd. Oké?
– Oké – rebegem.
– Különben is, mindjárt itt a nyári szünet – fűzi hozzá Bálint biztató hangon.
– Aha, már akinek – köt bele Álmos.
– Te mivel foglalkozol a hétköznapokban? – érdeklődöm.
– Hát, tavaly érettségiztem, azóta igazából keresem a helyemet. A továbbtanulás gondolata egyelőre nem vonz, helyette dolgozom. Jelenleg árufeltöltőként egy hipermarketben. Aztán meglátjuk.
– És… ti hogy kerültetek a társulatba? – kérdezem a fiúkat.
– Engem anyám passzolt le Szilárdéknak terápiás célzattal – vallja be Álmos, és felnevet.
– Mármint tényleg? – nézek rá döbbenten.
– Tényleg. Úgy két éve egy szerelmi csalódás miatt kicsit elkanászodtam, rossz társaságokba keveredtem. Nem csináltam semmi zűröset vagy ilyesmi, csak túl sokszor maradtam ki, többet ittam a kelleténél, ilyesmik. Anyámnak meg nem tetszett a dolog, azt mondta, sokkal értelmesebb dolgokkal kellene lekötnöm magam. Beszóltam neki, hogy jó, mondjon egyet. Másnap, miután hazaért a munkából, letette elém az Árvácska szórólapját, és közölte, hogy már beszélt is a rendezővel, és megyek a következő próbájukra. Először persze háborogtam, hogy tuti nem, aztán végül is kíváncsi lettem, és ott ragadtam. De bevált a dolog, mert sikerült elszakadnom a rossz közegektől, hiszen helyette engedelmesen eljártam a próbákra.
– Tehát anyukád akármit választott volna, azt a hobbit űznéd?
– Talán. De egyébként tudatosan választotta éppen ezt. Neki ugyanis meggyőződése, hogy jól állna nekem a színészet, vagy egyéb művészi pálya. Gyerekkoromban sok szavalóversenyen vettem részt, amiket mindig megnyertem, bár a legtöbb versenyre a tanárok neveztek be, nekem nem volt hozzájuk kedvem. Mindegy, végül is így alakult, és egyáltalán nem bánom.
– Nekem is hobbi a dolog – szólal meg Bálint. – Sok minden érdekel, ezért szabadidőmben mindenfélébe belekóstolok. Ilyen a színjátszás is. Nem akarok színész lenni, de azért játék, szórakozás terén mindig kipróbáltam volna. Ezért is szeretem az Árvácskát, mert ide nem csak olyan emberek jelentkezhetnek, akik mindenképp hivatásként akarják a színészi pályát űzni.
– Valahogy én is így vagyok a dologgal – jegyzem meg halkan.
– Na, mesélj!
– Hát… énekelni mindig szerettem, ezért már évek óta járok hangképzésre, de a színészet sokáig nem foglalkoztatott. Aztán a gimnáziumban egy rövid ideig működött egy színjátszókör. Kíváncsiságból benéztem, és amikor először álltam a színpadra valami nyúlfarknyi kis szereppel, elragadott az érzés, hogy ez mennyire jó. De én sem akarok színész lenni. Nekem túl sok, ami azzal jár, és azt hiszem, az már számotokra is kiderült, hogy túl érzékeny vagyok hozzá.
– Viszont te is szeretsz játszani, szórakozásból – bólogat értőn Álmos.
– Igen. Csak azt hittem, minden színjátszó szakkörbe meg társulatba elszánt színészjelöltek járnak, és olyan hely nincs is, ahol pusztán hobbiként élhetném meg a dolgot. Végül Anita, az énektanárnőm javasolta az Árvácskát.
– És milyen jól tette! – mosolygott Álmos.
– Jaja, baromi jó hangod van, és nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz együtt játszani – teszi hozzá Bálint. Viszonzom kedves mosolyukat. Észre sem vettem, mikor enyhült bennem a feszültség, de valahogy a fiúkkal olyan könnyű beszélgetni, olyan természetes. Nincs kínos feszengés, és tényleg érdeklődőn szólnak hozzám, figyelnek arra, amit mondok, reagálnak rá.
Amikor Álmos kikéri a következő kört, kockáztatok, és egy macifröccsöt választok. Különös és szokatlan íze van, de Bálint igazat mondott azzal, hogy nem olyan durván alkoholos. Jólesik így beszélgetés mellé, és még oldottabbá tesz, de azért itt meg is állok az alkohollal, nem merek tovább kísérletezgetni. A fiúk elfogadják, és harmadik körként ismét üdítőt kapok.
Meglepően gyorsan telik az idő, és nincsenek kínos csendek. Bálintéknak mindig van témája, és azt is tudják, tőlem mit kell kérdezni, hogy belefolyjak a beszélgetésbe. Sokat nevetünk, amikor mindenféle társulatos sztorit mesélnek, vagy amikor visszaidézzük a szerdai csapatépítőt.
Végül az órámra pillantok. Kilenc óra múlt.
– Srácok, én lassan megyek, nem szeretném, hogy a nagyszüleim aggódjanak – pillantok rájuk bocsánatkérően.
– Semmi gond – feleli Álmos. – Merre laksz?
– Óbuda.
– Hogyhogy a nagyszüleidhez mész? – érdeklődik Bálint.
– Velük élek.
A fiúk összenéznek.
– Meg szabad kérdeznem, miért? – puhatolózik Álmos.
Nem kavar fel a kérdés. Tulajdonképpen sosem ült a lelkemen súlyként, hogy nem a szüleim nevelnek, mert Mamiék annyi szeretettel vettek körül, hogy számomra így volt természetes felnőni.
– Végül is nem titok – felelem. – Édesanyám még kicsi koromban elhunyt, apám pedig… hát, ő nem volt alkalmas arra, hogy felneveljen, mert az alkoholba menekült, így az anyai nagyszüleim magukhoz vettek, és ők neveltek fel.
– Ó… sajnálom.
– Nincs baj. Mamiéktól rengeteg szeretetet kapok, és boldog gyermekkort köszönhetek nekik – mosolygok Álmosra őszintén.
– Baszki! Mi meg elrángattunk egy sörözőbe! – nyög fel Bálint bűntudattal. Először nem is értem, hogy jön ez ide, aztán rájövök, hogy az apámra utal.
– Jaj, emiatt ne aggódj! Nincsenek bennem élénken rossz emlékek erről, és nem váltam alkoholgyűlölővé emiatt, semmi ilyesmi.
– Akkor megnyugodtam – fújja ki a levegőt Bálint.
– Te, mi lenne, ha hazakísérnénk? – ajánlja Álmos lelkesen. – Mármint a kapuig. Mégse mászkálj egyedül ilyenkor!
– Miattam ne fáradjatok! – szabadkozom.
– Nem fáradság, legalább addig is dumálhatunk még. Aztán majd Bálinttal keresünk a környéken egy másik kocsmát levezetőnek.
– Jó ötlet! – derül fel Bálint.
– Ha tényleg nem gond, akkor örömmel veszem a társaságotokat hazáig – mosolygok.
– Akkor ezt megbeszéltük!

A hazafelé út valóban jó hangulatban és derűsen telik. Olyan különös érzés, hogy nem egyedül zötykölődöm, hanem két vigyori, kicsit becsiccsentett fiú társaságában… jóleső melegség önti el a szívemet, ahogy elnézem őket, hallgatom a történeteiket. Amikor már leszállva a járműről a sötét utcán baktatunk együtt, az az édes érzés melenget, hogy tartozom valahová. Hogy társaságra leltem ennek a két fiúnak a személyében, akik a kedvességükkel és figyelmükkel elérték, hogy magamhoz képest sokat beszéljek, és szép lassan közelebb engedjem őket magamhoz.
A kapu elé érve még váltunk néhány szót.
– Köszönöm, hogy elhívtatok – mondom hálásan.
– Mi köszönjük, hogy csatlakoztál hozzánk – feleli Álmos kedvesen. – Máskor is megejthetnénk ilyet.
– Támogatom! – bólogat Bálint.
– Én is – nevetek rájuk szívből. – Akkor további jó iszogatást nektek!
– Köszi, neked meg jó éjszakát!
A lépcsőházba lépve, de még a liftben állva sem tudom levakarni a szédült vigyort az arcomról. Nem hittem volna, hogy ilyen jól fog sikerülni az este. És még haza is kísértek!
– Szervusz, kicsim! Hogy érezted magad? – fogad Mami.
Válaszul csak rámosolygok, olyan őszintén, ahogyan már régen tettem.