Nóri

Hétfő van.
Remegő gyomorral sétálok be az iskolába. Ma szembe kell néznem a rohadék osztálytársaimmal, méghozzá úgy, hogy ne lássák, mennyire megviselt a pénteki tettük. Reggel, ébredéskor nagyon csábított a gondolat, hogy ellógjam a mai napot, de nem adhatom meg nekik azt az örömet, hogy elkönyveljék, sikeresen felzaklattak. Igenis megmutatom nekik, mennyire nem érdekelnek!
Már csak belül kellene ezt elhinnem. Mert sajnos igenis kiborítottak pénteken. Hogy tudnám végigcsinálni ezt a mai napot álarccal magamon? Egy dolog, hogy belül elhatározok valamit, és egy dolog az, amit gyakorlatban is meg tudok valósítani. A fejemben elképzelve sokkal magabiztosabb vagyok, de ez odakint valahogy nem látszódik. Van az álomvilági énem és a hétköznapi énem. Csodás lenne, ha ez a kettő valamikor eggyé válna.
Tulajdonképpen tekinthetném ezt a mai napot színjátszós gyakorlásnak is. Eljátszom, hogy erős vagyok és kemény. Belekapaszkodom a gondolatba, hátha így sikerül.
Ahogy belépek az osztályterembe, rám tapadnak a pillantások, és itt-ott nevetést hallok.
– Csá, Alexa! – kiabál oda Gyuri. – Remélem, nincs harag a múltkoriért! Csak neked tettünk szívességet.
Röhög, mint valami idióta, a haverjai meg csatlakoznak hozzá. Rájuk sem nézek, a bosszantó odamondogatásaiktól kísérve sétálok a padom felé.
Aztán megtorpanok.
Felsejlik előttem Bálint és Álmos. Hogy ők mennyivel érettebbek ezeknél a férgeknél.
Eszembe jut Szilárd. Hogy hisz bennem. Az ölelése, ami megnyugtatott.
Szilveszter, ahogy átfogta a vállamat.
A kollégáim kedvessége, a bátorító mosolyok.
A szerdai próba, ahol annyit nevettünk.
És ezek mellett mintha elkezdene az iskola és az osztály jelentősége lassan összezsugorodni. Ez itt csak egy szükséges rossz, de van egy hely, ahol egyre inkább visszakapom a hitemet önmagamban és az emberekben. És ez sokkal jobban számít.
Gyuriék gúnyolódása egyre kevésbé ér el hozzám, ahogy visszagondolok Bálint és Álmos kettősére, akikkel önfeledten beszélgettem, akik elhívtak magukkal szombaton, akik tele vannak kedvességgel és jóindulattal. És ez valami eddig ismeretlen erőt, határozottságot kezd el kibontani a lelkemben.
– Mi van, gyászolod a könyvecskédet? – pattan oda hirtelen mellém Gyuri, aki láthatólag fel akar húzni, hogy aztán jót nevethessenek rajtam.
Rábámulok.
Van az a jelenet az Amélie csodálatos élete című filmben, amikor a hősnő azon gondolkodik, bárcsak lenne egy jó súgó, aki a pinceablakból segítene a félénkeknek.
Na, most mintha az a súgó megszólalt volna bennem.
– Tulajdonképpen csodállak, Gyuri – szólalok meg nyugodt, semleges hangon. A gúnyos vigyor eltűnik az arcáról, láthatóan megdöbbent, nem ilyen válaszra számított. Én pedig folytatom. – Még senkit sem láttam, aki ennyire büszke lenne arra, hogy agyilag megragadt az óvodás szinten.
Egy-két ember felnevet mellettem, Gyuri hű csatlósai huhognak, a fővezérük pedig zavartan pislog. Mindenesetre próbálja menteni a menthetőt:
– Hű, de beszóltál! – mondja nagy hangon, és igyekszik visszaszerezni a gúnyos vigyort, ami azonban csupán nyomokban emlékeztet a korábbira. Ebben a pillanatban már tényleg csak egy szánni való figurát látok benne, és ez segít megőrizni a higgadtságomat.
– Komolyan mondom, még csak az hiányzik, hogy a hajamat húzgáld. Talán bejövök neked? – Hangom kihívóan csendül, ezen még magam is meglepődöm.
Gyuri lesápad, hirtelen mint aki nem tudja, mit kezdjen a hallottakkal.
– Hülye vagy? Egy ilyen ronda picsa miért jönne be nekem?! – védekezik kínjában.
Végigmérem. Tudom, hogy a csatát megnyertem, és ez erővel tölt fel. Olyan, mintha valahonnan fentről látnám őt.
– Na, akkor szakadj szépen le rólam, és azzal szórakozz, ami veled egyidős – zárom le a beszélgetést, azzal sarkon fordulok, és elsétálok a padomhoz. Döbbent csendet hagyok magam mögött, amit végül Gyuri morgása – „hülye kurva” – mos el. Amikor helyet foglalok, látom, hogy eloldalog, és próbál magabiztos fejjel távozni, de a zavar továbbra is ott van a levegőben. A körülöttem lévők csodálkozva méregetnek, ám én nem vagyok hajlandó figyelmet szentelni nekik, kinyitom az irodalomkönyvemet, és úgy teszek, mintha azt olvasnám. Pedig belül sikítozom boldogságomban, és hálát adok az égnek, amiért nem remeg a kezem.
Megcsináltam! A rohadt életbe, megcsináltam! Bejöttem, szembenéztem Gyuriékkal, és leszereltem őket. Alig bírom elhinni. Mi történt velem az elmúlt percekben? Mintha nem is a saját hangomat hallottam volna. És honnan jöttek ezek a mondatok belőlem? Hogy tudtam higgadt hangon elmondani, remegés és megbicsaklás nélkül? Ez tényleg hihetetlen…
Különös módon ismét Álmosék jutnak eszembe. Alig várom, hogy elmesélhessem nekik!
A nap hátralévő részében azért még résen vagyok, felkészülve várom, hogy Gyuriék esetleg megint verbálisan nekem támadjanak, ám ahogy lopva figyelem a csapatot, különös dolgot érzékelek. Mintha azzal, hogy kiálltam magamért, elvesztettem volna az érdeklődésüket. Most már nem láttak bennem potenciált arra, hogy gúnyoljanak és kiröhögjenek. Ismét láthatatlanná és unalmassá váltam számukra, és ennek még sosem örültem ennyire. Persze, akár egy-két nappal ezelőtt még aggódtam volna, hogy meg fogják bosszulni a beszólásaimat, vagy tovább fognak bántani, de most már nem érzek félelmet. Egyszerűen tapintható a levegőben, hogy lemondtak rólam, és ezentúl nem érdeklem őket. Keresnek maguknak valaki mást, akin kiélhetik a gyerekes dolgaikat. De az már nem én leszek.


*

Anita szokás szerint mézes teával fogad. Nincs olyan énekóra, amit ne azzal kezdenénk, hogy megitat velem egy bögrényit. Mindig a mézre esküszik, merthogy az milyen jól beolajozza a hangszálakat. Nehezen békéltem meg a dologgal, mert ami engem illet, utálom a mézet. De lassan hozzászoktam az ízéhez, teába téve még egészen elviselhető.
Neki nincs kedvem elmesélni a suliban történteket. Úgyis csak annyit reagálna, hogy „Látod? Én megmondtam, hogy erősebb leszel!”, vagy valami ilyesmit, és kicsit unom már, hogy folyton a saját múltbéli életével vonja párhuzamba az enyémet. Még így is kifigyeli, hogy valami történt, mert szerinte szokatlanul ragyog az arcom. Aztán nem firtatja tovább, belevágunk a skálázásba.
Nagyon vártam ezt a mai énekórát, mert most fogjuk először átvenni a Kötelékekbe megírt szólódalaimat. A saját dalbetéteimet, amiket én fogok először színpadra vinni! Iszonyatosan kíváncsi vagyok, milyen számokat írtak nekem. Anita azt mondja, szerinte nagyon illenek hozzám, és a hangfekvésem is megegyezik velük.
– Két szólódalod lesz – közli, miközben a cédét behelyezi a lejátszóba. – Mindkettő egy fontos, fajsúlyos pontja a darabnak, nagyívűek és tartalmasak. Az egyik még az első felvonásban lesz, ezt kezdjük el ma gyakorolni. A másik kicsit nehezebb dal, de azzal még ráérünk egy kicsit.
Elindítja a lejátszót. Karakteres, bánatos zongoradallamokkal indul a zene, olyannal, ami megtapad az ember fejében. A felvételen Aida énekel, gyönyörű a hangja. Elbűvölve hallgatom a könnyes dallamot, a kifejező szöveget. A lelkem megsajdulva öleli magába a hallottakat, azonnal beleszeretek az egész dalba, annyira megragadja a kétségbeesett lány gondolatait, aki egyedül érzi magát…
– Na, hogy tetszik? – mosolyog Anita, miután véget ér a dal.
– Csodálatos. Már most imádom.
– Szerintem is az. Aida és Rafael kitettek magukért.
Odaadja a dal szövegét, és elkezdjük sorról sorra, versszakról versszakra betanulni. Szerencsére könnyen és gyorsan jegyzek meg dallamokat, hallás után – ennek már csak azért is hasznát veszem, mert nem tudok kottát olvasni, ezért mindent hallomásból tanulok meg. Anita egy időben megpróbált szolfézst is tanítani nekem, de teljesen belezavarodtam az elméletbe, ettől aztán bepánikoltam, végül abban maradtunk, hogy egyelőre jegeljük a dolgot.
A dal tényleg jól passzol a hangomhoz, nem tudok betelni vele. Legszívesebben a másik szólómba is belevágnék, de Anita szerint most erre koncentráljuk.
– A másik dal nehezebb, mind szövegileg, mind felépítésileg, teljes embert kíván, ezért haladjunk sorban – javasolja.
Óra végén megkapom a saját másolatomat a cédéből, amelyen rajta van az Aida által felénekelt változat, és a zenei alap ének nélkül. Alig várom, hogy hazaérjek, és otthon is gyakorolhassam!

Vivien

Valahol izgatottan vártam ezt a szerdát, abban reménykedtem, ma is olyan játékot játszunk, mint múlt héten, de nem. Pedig már éppen sikerült rábeszélnem magam, hogy ezúttal én is jelentkezem szerepelni.
Szilárd most valami közeli játszóházba hozott el bennünket. Elhúzom a számat. Nem vagyunk mi óvodások! Miért éppen ide jöttünk?
Jó, azért körbenézve rájövök, hogy ez igazából úgymond felnőtt játszóház. Olyan hely, ahol az emberek kiélhetik gyermeki énjüket, anélkül, hogy hülyének néznék, vagy kitiltanák őket. Itt szabadon be lehet mászni színes golyók közé, ugrálóvárat és trambulint használni. Elismerem, hogy elég széles skálán lehet válogatni. Van még itt dodzsem, csocsó, pingpong és teniszasztal, tollaslabda, flipper, játékautomaták és playstation is.
– A cél, hogy kicsit mind elengedjük magunkat! – közli velünk Szilárd. – Felejtsük el a hétköznapok problémáit, és játsszunk! Alkossunk párokat, kisebb csapatokat a különféle játékokhoz.
Aha, tehát azért itt is egymással kellene „dolgozni”. Remek. Ahogy körbenézek a helyiségen, annyi mindenhez lenne kedvem, de nem ismerek itt senkit eléggé, meg aztán tudom, hogy tartanak tőlem. A legtöbben rávetik magukat a játékokra, szervezkednek, beosztják egymást, csak úgy pezsegnek. Elkeseredetten vonulnék hátra, de ekkor megpillantom Nórit, aki ugyanolyan bizonytalanul ácsorog, mint én.
Nóri, az új darab főszereplője. Talán utálnom kellene, vagy legalábbis haragudnom rá, rivalizálni vele, hiszen egyidősek lehetünk, és nem én kaptam meg a szerepét, de ezek nevetséges gondolatok. Meg aztán… Ő is elveszettnek tűnik, hozzám hasonlóan. A múltkor, amikor váltottunk néhány szót, normálisnak tűnt.
Habozok még néhány pillanatig, aztán odasétálok hozzá. Felém kapja a felét, ahogy közeledem, és láthatóan meglepődik.
– Nem játszunk valamit? – kérdezem esetlenül. – Ha van kedved…
Bizonytalanul rám mosolyog.
– Van kedvem – feleli. – Mit játsszunk?
Körbenézek.
– A pingpongasztal még szabad – állapítom meg. – Tudsz pingpongozni?
– Hű… hát, talán még általános iskola alsóban játszottam egyszer-kétszer, nem mondanám magam profinak.
– Én is elég régen pingpongoztam utoljára, de nem nehéz. Kipróbáljuk, mire jutunk?
– Aha – biccent, azzal elfoglaljuk az asztalt. – De készülj fel arra, hogy béna leszek!
– Nem baj, én is! – nyugtatom meg.

Az elején valóban sokat ügyetlenkedünk. Nem győzünk a labda után rohanni, alig találjuk el, aztán hajolgathatunk le érte.
– Kéne egy labdaszedő – jegyzem meg, Nóri pedig kuncog.
Aztán lassan belejövünk, egyre többször vissza tudjuk egymásnak ütögetni a labdát, bár van, amikor túl hevesen passzolunk, és úgy kell félrekapni a fejünket a süvítő golyó elől. Sőt, egy ízben Nóri olyan nagy lendülettel üti el a labdát, hogy az a fél helyiségen átívelve eltalálja a csocsózó Tónit. Ahogy a srác összevont szemöldökkel néz körbe, hogy ez meg honnan pottyant oda, mindkettőnkből kirobban a nevetés.
– Milyen fejet vág szegény! – vigyorgok Nórira, aki kacagva bólogat. Ebben a pillanatban úgy érzem, valami láthatatlan fonal kezd összekötni bennünket. Talán ezekben a csapatépítőkben tényleg van fantázia.
– Pihenjünk egy kicsit! – fújtat Nóri úgy negyed óra-húsz perc pingpongozás után. Én is kifáradtam, úgyhogy pihegve lerogyunk egy viharvert kanapéra.
– Ez jó volt! – jegyzem meg.
– Igen, nekem is tetszett. Pedig aggódtam, hogy fog menni a játék ennyi kihagyás után.
– Jó, hát világbajnokságra egyikünk se nevezzen be…
Újra összenevetünk.
– Tényleg, még nem is gratuláltam, hogy kaptál egy főszerepet! – szalad ki a számon önkéntelenül.
– Hát, még nincs túl sok gratulálni való rajta – motyogja Nóri, és egy kicsit mintha elszomorodna. – Az első próbát körülbelül végigsírtam.
– Miért? – képedek el. Szilárd ilyen keményen fogta a próbán, hogy megríkatta? Az eddigi darabok alapján, amikben együtt dolgoztam vele, nem néznék ki belőle ilyesmit.
– Hosszú… röviden annyi, hogy az osztályom előzőleg felzaklatott. Csak ez olyan gáz… Tudod, nagyon vártam a próbát, erre azok a rohadékok kiborítottak előtte. – Nóri merengve néz el a távolba.
– Sajnálom – szólalok meg, és tényleg így érzek. Nem tudom, mi történhetett, de Nóri az eddigiek alapján egy teljesen normális lánynak tűnik. Talán ő az első ebben a társulatban, aki nem kerül el, és nem félelemmel közelít felém.
– Mindegy, hétfőn kiosztottam őket, azóta békén hagynak – néz rám Nóri büszkén.
– Helyes! – mosolygok.
– Te is suliba jársz még? – érdeklődik.
– Ahogy vesszük. Tavaly ősszel elkezdtem egy rendezvényszervező OKJ-képzést.
– Az jól hangzik! Szereted?
– Egész jó. De a gimnáziumban én sem jöttem ki az osztályommal.
– Rád szálltak?
– Azt nem, de messzire elkerültek. Valamiért… – Sóhajtok egy nagyot. – Valamiért mindig tartanak tőlem az emberek. Oké, sokszor nagy a szám és makacs a természetem, de valahogy a legtöbben még sokkal rosszabb színben tüntetnek fel. Emiatt barátokat sem sikerült találnom.
– Hát, azt nekem sem – biccent Nóri együttérzőn. – Velem meg általában pont az a bajuk az embereknek, hogy túlságosan csendes és visszahúzódó vagyok. A korombelieknek kiváló támadási felület ez, az idősebbek meg azzal piszkálnak, hogy álljak jobban a sarkamra.
– Engem meg azzal, hogy legyek kompromisszumkész, és ne csak a magam dolgait szajkózzam.
Összenézünk, és egymásra mosolygunk.
– Akkor mindkettőnknek megvan a maga keresztje – mondja Nóri.
– Úgy tűnik.
– Nóri, te mit punnyadsz itt? – pattan oda hozzánk hirtelen a Bálint nevű fiú. – Gyere dodzsemezni! Még van hely, Álmos már ott van.
– Még sosem dodzsemeztem, nem tudom, hogy kell! – tiltakozik Nóri.
– Én igen – szalad ki a számon, mire mindketten rám néznek.
– Akkor… – kezdi Bálint bizonytalanul, mint aki arra számít, bármikor lenyelhetem egészben.
– Jöhet Vivien is? – kérdezi Nóri lelkes hangon. Rábámulok, és tényleg azt látom az arcán, hogy örömmel hív el játszani.
– Persze! – élénkül fel Bálint. – Akkor lesztek ti ketten csajok egy kocsiban, meg mi Álmossal egy másikban.
– Lemosunk titeket! – pattanok fel vigyorogva.
– Majd meglátjuk! – nevet rám Bálint, és látom a tekintetében, hogy ezzel ő is megtette felém az első lépést.
A dodzsem fergeteges hangulatban telik. Nóri halkan sikkant, valahányszor nekimegyünk egy-egy másik játékosnak, és felszabadultan nevetünk. Olyanok vagyunk, mint a szövetségesek, amikor betámadjuk Bálinték dodzsemautóját, a fiúk meg vidáman grimaszolnak felénk. Később már négyesben foglaljuk el a csocsóasztalt, ahol szintén a fiúk és mi, lányok alkotunk egy-egy csapatot. Igazából egyikünk sem veszi komolyan a játékot, csak nevetve ráncigáljuk és pörgetjük a figurákat, az pedig csupán a véletlen műve, épp melyikünk „rúg” gólt.
Miközben egymást heccelve, vidáman játszunk, valami belém villan. Rájövök, hogy ma egyik játékban sem munkált bennem a nyerni vágyás, a rágörcsölés. Nem érdekelt a pingpongnál, mennyire sokat bénázunk, sőt, még nevetni is tudtam rajta. Nem érdekelt a dodzsemnél, hogy minél több embernek nekimenjek, nem kapott el a győzelem utáni kapkodás, csak a móka és a vicc kedvéért koccantam neki a többieknek. Most pedig nem érdekel, hogy melyikünk nyer a csocsóban, csak sodródom az egésszel, és élvezem, hogy társaságban lehetek.
Talán még soha semmit nem vettem ennyire könnyedén, mint ma délután. Ezt az érzést és hozzáállást kellene valahogy átmentenem a társulat egyéb dolgaiba is, a színjátszásba. Talán tényleg el kellene engednem magam egy kicsit, hogy ne vegyek mindent annyira véresen komolyan. És ahogy játszunk, közben csevegünk és nevetgélünk, már nem látom a fiúk tekintetében a tartózkodást. Valószínűleg most először láthatnak igazi valómban, most először sikerült levetnem magamról a félelmetes, kemény határozottságot üvöltő álarcot. Mert ma végre tényleg azt érzem, hogy ezen a délutánon nem a teljesítmény a lényeg, hanem a társaság és az élmény.
Elkap a sóvárgó érzés, hogy máskor is szeretnék közös időt tölteni ezekkel az emberekkel. De csak nem mondhatom nekik, hogy „legyünk barátok”… Talán egyszerűen hagynom kellene, hogy sodorjon az ár, és megtaláljanak a jó dolgok. Nekem pedig nyitottnak kell rá lennem.
Szinte vérzik a szívem, amikor Szilárd bejelenti, hogy lejárt a kibérelt időintervallum, és mennünk kell. De furcsán felszabadultnak és boldognak érzem magam, ahogy kifelé hömpölygök a társasággal.
Ez egy csodálatos délután volt.

Szilárd

Leírhatatlanul jó érzés volt ebben a két órában figyelni a kis társaságot, nézni, amint lelkesen rávetik magukat a játékokra, ahogy párokba és csapatokba szerveződnek. Részese voltam olyan pillanatoknak, amikor egymás számára eddig idegen gyerekek ismerkednek egymással, szövetséget kötnek a játékok végett, összebarátkoznak. Külön öröm volt látni, hogy Nóri és Vivien, akik mindketten maguknak valók, egymásra találtak. Néztem, amikor Vivien kezdeményezett, és érezhető volt, mennyire nagy lépés ez a részéről. Akkor pedig már úsztam a boldogságban, amikor láthatóan felszabadultak, és csatlakoztak Bálinthoz meg Álmoshoz közös játékokra.
Most, hogy véget ért a mai program, csupa kipirult, sugárzó arcot látok, és ez elmondhatatlan örömmel tölt el. Érzem, mennyire szeretem ezt a szedett-vedett csapatot, az én kis társulatomat.
Amikor már az utcára lépve szétszéled a csapat, megszólítom Nórit, és odahívom magamhoz. Kiemelek az oldaltáskámból két szövegkönyvet, majd kérdő tekintetétől kísérve átnyújtom az egyiket neki.
– Itt van az új szövegkönyved. Két példányt nyomtattam, az egyiket elviheted magaddal, a másik pedig – mutatom fel a kezemben tartott kötetet – egyfajta vésztartalék, amit a művházban fogunk tartani. Ha bármi történne a tiéddel.
– Ez nagyon kedves tőled, köszönöm! – néz rám Nóri, és bátortalanul mosolyog. – De remélhetőleg most már nem lesz baj, és én is nagyon fogok vigyázni a saját példányomra.
– Rendben. Na, akkor utadra is engedlek, pénteken találkozunk!
– Igen. Szia!
Ahogy távozik, úgy érzem, mintha jobban lenne odabent, lelkileg. Valami eddig nem érzékelt erő árad belőle.
Ösztönösen érzem, hogy a pénteki próba nagyon jó lesz.