Nyitókép, pszichológus az asztalánál, Anya egy kanapén ülve.

Pszichológus: – Kezdjük az elején!
Anya: – Nem tudom, hol van az eleje.
Pszichológus: – Akkor talán ideje lenne megkeresnünk.
Anya (ingerült sóhaj): – Tudna kicsit érthetőbben is fogalmazni? (elfordul, magának mondva) Nem is értem, mit keresek itt. Semmi értelme. Már három hete idejárok, de nem is jutottunk semmire.
Pszichológus (türelmesen): – Az első ülések az adatgyűjtésekről szóltak. Ahhoz, hogy bármilyen eredményre jussunk, nekem kötelességem először felmérni, kivel dolgozom együtt, a körülményeit és minden mást, amiből később kiindulhatunk.
Anya: – Hogyne…
Pszichológus (jegyzeteibe mélyedve): – Akkor nézzük, mit tudunk eddig! Ön férjezett, három gyermek édesanyja, háztartásbeli. Legidősebb fia huszonöt éves, külön él, lánya tizenkilenc, másik fia tizenhat éves, még otthon laknak, tanulnak. Önnek vendéglátói végzettsége van…
Anya (felcsattanva): – Az ég szerelmére, mit számít mindez?! Segítsen inkább!
Pszichológus: – Nézze, Erzsébet, csak úgy tudok segíteni, ha ön is együttműködik. Amikor először járt nálam, azt mondta, családi problémákkal küzd.
Anya (megadóan): – Igen.
Pszichológus: – Mikor kezdődtek el ezek a problémák?
Anya: – Nem tudom.
Pszichológus: – Mikor tudatosult önben először, hogy baj van?
Anya (tűnődve): – Talán négy vagy öt évvel ezelőtt. Nem emlékszem ilyen tudatra ébredésre. Egyszer csak észrevétlenül elkezdődött, és mire feleszméltem, már benne voltunk a sűrűjében. Talán az első ilyen intő jel az volt, amikor Ákos elköltözött. Azt mondta, nem akar tovább velünk élni.
Pszichológus: – Megindokolta önnek, miért nem?
Anya: – Azt hiszem, mondta, hogy elege van a marakodásunkból, de akkor én még azt hittem, csak felfújja a dolgot, és amúgy is költözne.
Pszichológus: – Tehát ön ekkor még nem gondolta, hogy komoly gond lenne.
Anya: – Nem, mert annyira mindennapossá váltak a veszekedések, hogy szinte már fel sem tűnt.
Pszichológus: – Mik váltották ki a veszekedéseket? Miben nem értettek egyet?
Anya (lehajtja a fejét, sóhajt): – Egy idő után már semmiben. Mindenen összekaptunk. Szinte kerestük egymáson a támadási felületet… Nem volt nap, hogy ne vesztünk volna össze. Minden egyes nap megtörtént…


Nóri

– Oké, ennyi! – int Szilárd a színpadon ülő Csabának és Juditnak. – Itt majd fordul a színpad díszletestül, Judit átmegy a nappalidíszletbe az átvezető zene alatt, várja a férjét. Váltsunk erre a jelenetre! Judit, Adrián, hogy álltok a nyitóduettel?
– Már megtanultuk – feleli Adrián, miközben felmegy a színpadra.
– Teszünk vele egy próbát? Itt vannak nálam a zenei alapok.
– Részemről tehetünk – biccent Judit.
– Oké, akkor Adrián, amikor a dal zenéje elindul, még a takarásban várj, aztán az utolsó taktusoknál menj be a jelenetbe, mielőtt Judit elkezdi leszedni a fejedet.
Elnevetjük magunkat. Szilárd mosolyogva fordul felénk.
– Nóri, Bálint, ti is menjetek a takarásba, mert a duett után, amikor Adrián kiviharzik, jön a ti belépőtök is.
– Oké!
Bálint mögött kullogva megyek fel a takarásba, és izgatottan dobog a szívem. Most végre kipróbálhatom magam a színpadon, a szerepem bőrébe bújva!
Megállunk Adrián mögött a takarásban, aki várja, hogy elinduljon a duett zenéje. Csaba időközben levonult a színpadról, Judit dühös feleségként járkál fel-alá.
Szilárd elindítja a zenét, Adrián pedig a megfelelő résznél besétál a színpadra.

Anya: – Késve jöttél, hol jártál?
Apa: – Meglepett, hogy megvártál.
Anya: – Ne nézz engem bolondnak!
Apa: – Ne nézz engem csalónak!
Anya: – Mit képzelsz te magadról?!
Apa: – Elüldöztél hazulról!
Anya: – Cserben hagyod a családod!
Apa: – Ne játszd meg a halálod!

Együtt:
Nem bírom tovább
Ezt az alakoskodást!
Fogd már fel végre
Hogy te vagy a hibás!
Dolgoztunk a jóért
És mégis félrement
Kidobtunk az ablakon
Hosszú éveket!

Anya: – Mondd meg végre, hol jártál!
Apa: – Szállj le rólam, untatsz már!
Anya: – Családod van, rémlik még?
Apa: – Ezért dolgozom oly’ rég!
Anya: – És akkor én mit mondjak?
Apa: – Ne mondj semmit, fárasztasz!
Anya: – Vegyél vissza magadból!
Apa: – Pihennék, ha nem haragszol…

Együtt:
Nem bírom tovább
Ezt az alakoskodást!
Fogd már fel végre
Hogy te vagy a hibás!
Dolgoztunk a jóért
És mégis félrement
Kidobtunk az ablakon
Hosszú éveket!

Elegem van belőled
Elzárkóznék előled
Fárasztó a személyed
Unom már az egészet!

Nem bírom tovább
Ezt az alakoskodást!
Fogd már fel végre
Hogy te vagy a hibás!
Dolgoztunk a jóért
És mégis félrement
Kidobtunk az ablakon
Hosszú éveket!

A dal erőteljes, lüktet benne az elkeseredés és a harag. Judit és Adrián hangja kitűnően összepasszol. Amikor a zene véget ér, kimerevítik a képet, egymással szemben állva, villogó tekintettel.
– Itt majd remélhetőleg tapsolni fog a közönség, addig tartsátok a képet – jegyzi meg Szilárd. – Folytathatjátok!
Adrián széles léptekkel kisiet a színpadról, és megreszketek, hiszen én következem. Magamhoz ölelem a szövegkönyvemet, és besétálok Judithoz.

Alexa: – Anya? Megint veszekedtetek?
Anya: – Ne is foglalkozz vele, kislányom!
Alexa (elszántan): – Hogyne foglalkoznék vele! Hónapok óta ez megy! Miért viselkedtek így egymással?
Anya (legyint): – Te ezt nem értheted! Ez a felnőttek dolga.
Alexa: – Azt hiszed, minket nem érint, hogy folyton marjátok egymást?

Jani belép a színpadra, Alexa mellé.

Jani (gúnyosan): – Hagyd csak, minket levegőnek néznek!
Anya (felcsattanva): – Elég legyen! Még éppen az hiányzik most a nyakamra, hogy ti is itt szemtelenkedjetek!
Jani (karját széttárva): – Ó, hogyne! Ha egy családban a gyerek meg meri mondani a véleményét, az már szemtelenkedés!
Anya pofonra lendíti a kezét.
Alexa (elkapva anyjának karját): – Anya, ne!
Anya (elrántja a kezét, hátralép): – Elegem van belőletek! Törődjetek a magatok dolgával, ez a mi ügyünk, apátoké, és az enyém.

Anya távozik.

Alexa (Janihoz fordul): – Meddig akar még úgy csinálni, mintha kiskölykök lennénk, akik nem látnak ebből az egészből semmit?
Jani (vállat von): – Ameddig neki jólesik. Örülhetünk, hogy most egyáltalán szóra méltatott minket. Máskor egyenesen levegőnek néznek bennünket.
Alexa (mentegetve): – Azért néha próbálkoznak…
Jani: – Ja, néha megpróbálnak öt percig normális családnak látszani.
Alexa: – Apa időnként megkérdezi, milyen napom volt.
Jani: – Végül is… Az sem rossz.

– Oké! – mondja Szilárd. – Itt lesz egy duettetek, de azt majd hétfőn gyakoroljátok össze Anitánál.
Egy kis időre félrevonulunk a takarásba, amíg Juditék egy újabb pszichológus-anya jelenetet vesznek át. A boldogság szinte szétfeszíti a mellkasomat. Annyira más érzés szerepbe bújva lebegni a színpadon! Ebbe az érzésbe már az iskolai színjátszókörben beleszerettem, és azóta vágytam arra, hogy újra átélhessem. Onnantól kezdve, hogy Bálinttal beléptünk a jelenetbe, mindent elfelejtettem magamról, csak a karakterem létezett.
A következő, amit átveszünk, egy családi ebéd, ahová hazalátogat a legidősebb testvér, Ákos, vagyis Szilveszter karaktere. A jelenet szerint az anya megjátszott mosollyal fogadja a fiát, majd megjelenik az apa és a testvérek, de az első néhány mondat után a szülők újra összekapnak valamin. Az anya végül feldúltan távozik a konyhába, hogy megterítsen és tálaljon, az apa rágyújtani megy, Bálint pedig visszamegy a szobájába.
És mi maradunk. Szilveszter és én.
Ákos és Alexa.
Az első közös jelenetünk.

Ákos (kényszeredett mosollyal): – Látom, itt semmi sem változott.
Alexa: – De igen. Rosszabb lett a helyzet.
Ákos: – Hát… Szomorú. Még jó, hogy már elköltöztem.
Alexa: (közelebb lépve bátyjához): – Ákos, tényleg egyre rosszabb az egész. Anya és apa…
Ákos (védekezőn maga elé emelve a karját): – Ne, ne is folytasd! Nem akarom hallani.
Alexa (kétségbeesetten): – De Ákos…!
Ákos (elfordul): - Menjünk inkább a konyhába! Eszem néhány falatot, aztán lépek is, nem vagyok kíváncsi erre az egészre. Tudnám, miért jöttem egyáltalán…
Alexa (belekapaszkodik Ákos karjába): – Legalább mi, testvérek, tartsunk össze!
Ákos (visszafordul): – Sosem voltunk jó testvérek, Alexa.
Alexa: – De még változtathatunk ezen. Mindketten értelmes, felnőtt emberek vagyunk, akik látják, hogy valami nagyon nincs rendben a családban. Legalább mi tegyünk ellene!
Ákos (habozva, tűnődőn): – Valóban felnőttél. De tehetetlen vagyok. Nem véletlenül költöztem el, amilyen hamar csak tudtam.
Alexa: – Akkor legalább… Mi legyünk jóban. Kérlek, nekem szükségem van a bátyámra.
Ákos (elhúzódva): – Eddig is megvoltál nélkülem.

– Oké, ennyi! – vág közbe Szilárd. – Ezt azért még jobban összedolgozzuk, majd ha már szövegkönyv nélkül próbálunk. Most tartunk egy kis szünetet. Húsz perc múlva folytatás!

Kimegyek a mosdóba, majd amikor ott végzek, a kávéautomata felé veszem az irányt. Szilveszter is ott áll, szokásos komor arcával néz maga elé, miközben a műanyag poharat szorongatja.
Dobogó szívvel lépek mellé. Zsebembe nyúlva előkeresem az apróimat. Elkezdem bedobálni az érméket az automatába, majd összerezzenek, ahogy Szilveszter hangja megszólít:
– Azért ez mehetne jobban is.
Vasmarokként szorítja össze a szívemet a hangjából csendülő figyelmeztető él.
– Ez az első próba – nyögöm ki, és szándékosan nem őt, hanem a kávéautomatát nézem. Kiválasztom a forró csokoládét.
– Attól még csinálhatnád kicsit több érzéssel – jegyzi meg Szilveszter kegyetlenül.
Nem felelek. Kiemelem az elkészült forró csokit, és fújni kezdem.
– Most hiába sértődsz meg, ez így akkor is kevés – folytatja Szilveszter. Mi a fenéért köt belém?
Valami elpattan bennem, aminek hatására felé fordulok, és tekintetemet az övébe fúrom.
– Nem sértődtem meg, de tudtommal nem te vagy a rendező – szólalok meg halkan, ám hiába csendes a hangom, érzem benne az éledő erőt.
Állja a pillantásomat.
– Tudod, kislány, a kollégák is adhatnak egymásnak tanácsokat, amit komolyan lehet venni – közli.
Ekkor veszítem el végleg a türelmemet. Itt következik be az a pillanat, amikor már nem érdekel, hogy ő Budai Szilveszter, nem érdekel, hogy menő színész. A róla kialakított kép, amiről annyit álmodoztam, ebben a percben kártyavárként omlik össze.
– Te nem tanácsot adsz, hanem leszólsz. És majd akkor veszem komolyan a mondandódat, ha te is kollégaként tekintesz rám, nem pedig egy kislányként – vágom oda.
Kifürkészhetetlen a pillantása. Mint aki fontolgatja, feladja-e a szócsatát, vagy folytassa.
– Ha nem akarod, hogy kislányként tekintsek rád, ne hisztizz! – reagál végül, de a szavai már nem érik el a szívemet. Valami történt bennem, valami eddig mélyen megbúvó védőburok emelkedett körém.
– Te pedig ne hordd ennyire fenn az orrodat! – felelem.
– Csak őszinte vagyok – közli.
– Nem őszinte vagy, hanem bunkó.
Megrezzen, váratlanul éri őt ez a jelző. Ami azt illeti, engem is, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy én ezt valaha kiejtem a számon, pláne nem vele kapcsolatosan. De most már nem vagyok hajlandó leállítani magam. Nem engedem, hogy újabb ember szórakozzon velem!
– Nézd, engem nem érdekel, hogy te vagy a nagy Budai Szilveszter, akitől mindenki elalél. Én ide azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és élhessem az álmaimat, ettől pedig nem fogsz eltántorítani. Ha meg zavarnak a hozzám hasonló kezdők és hobbiszínészkedők, akkor ne vállalj munkát ilyen társulatnál, és meg van oldva a dolog.
Szóra nyitja a száját, de eggyel hangosabban rászólok:
– Nem érdekel, hagyj békén! Szeretném nyugalomban meginni a forró csokimat. Keress helyettem mást, akibe beleköthetsz!
Ezzel hátat fordítok, és elsétálok. Mert egyszerűen most lett elég. A múlt heti próbát végigsírtam, ráadásul pont ez az ember jött ki utánam és látott összeomlani. Most azonban nem vagyok hajlandó újra elgyengülni. Igenis próbálni akarok, igenis gyakorolni akarom a szerepemet, elég volt a könnyekből, a beszólogatókból!
A terembe vonulok, és egy félreeső sarokban megiszom a forró csokoládét. Szerencsére nem jön utánam. Remeg a kezem, ahogy a poharat szorítom, de nem bántam meg egy szavamat sem.


Szilveszter

Ezt megkaptam.
Szobormereven állok az automata mellett. Először harag és frusztráció önti el az agyamat, legszívesebben a hajánál fogva hajítanám ki ezt a kislányt a próbáról. De ahogy az elhangzott szavai elérnek hozzám, és lecsapódnak bennem, úgy illan el ez a düh.
Tényleg belekötöttem. Fogalmam sincs, miért éreztem rá késztetést. De ahogy idelépett mellém azzal a szokásos hallgatag, magába forduló arckifejezésével, megint elkezdtem furcsán érezni magam. És ez idegesített fel. Én már hozzászoktam a lelki nyugalmamhoz, a hideg kiegyensúlyozottsághoz, és zavar, hogy ha ez a lány a közelemben van, akkor az érzéketlen higgadtság kilök magából. Mert van benne valami, ami nem hagy békén. Valami, ami vonz hozzá, ami arra sarkall, hogy megszólítsam, de nem akarom megismerni, nem akarom közel engedni magamhoz – így hát ehelyett leszóltam őt. Igen, tényleg ezt tettem. Önkéntelenül, szinte át sem gondolva. Azt hittem, megint elsírja magát, és ezzel igazolhatom azt az állításomat, hogy kevés ő ide. Ehelyett szembefordult velem, és visszavágott. Az arca üres volt, a hangja hideg és határozott, a szeme indulattól izzott. És amiket mondott, az mind talált. Még az is, amikor bunkónak nevezett, mert az voltam.
Hogy mondhattam olyat, hogy „ne hisztizz”, meg hogy „csak őszinte vagyok”? Ezek nem rám vallanak, a hiszti szót kifejezetten utálom, mert lealacsonyító, pontosan azt a benyomást kelti a másik félben, hogy az illető nem veszi őt komolyan. Azzal pedig én magam is egyetértek, hogy a „csak őszinte vagyok” szöveggel nagyon sok esetben a bunkó emberek takaróznak. Már akkor rosszul éreztem magam, amikor ezek elhagyták a számat. Egyszerűen nem gondolkodtam, pedig ez sem jellemző rám, mindig előbb gondolkodom, mielőtt beszélnék.
Zavart vagyok. Nem tudom, mit kezdjek ezzel a lánnyal. Márpedig együtt kell dolgoznunk, most már nem léphetek vissza, mert Szilárd a barátom, és egyébként sem lenne szép húzás. Lehet, hogy tudat alatt ezért kötöttem bele Nóriba? Hogy elriasszam, és ne kelljen vele együtt játszanom?
Ha így is volt, nem jött be. Nóri valami olyan erőt mutatott meg magából, amiről egy héttel ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy ott van benne.
Mindjárt vége a szünetnek, és nekem vissza kell mennem a terembe, folytatni a próbát, szembenézni vele. Ki tudja, milyen tekintet fog visszanézni rám a színpadon állva, amikor közös jeleneteket veszünk át.
Ezt jól megcsináltam…


Nóri

Véget ér a szünet, folytatódik a próba. Nagyon nehéz lélekben visszaállnom a darabra, a jelenetekre, néha csak gépiesen olvasom fel a szövegemet, és dühös vagyok magamra emiatt. Nem hagyhatom, hogy bármi kizökkentsen! Ez az én nagy lehetőségem, hogy megéljem azt, ami miatt jelentkeztem a társulathoz, nem billenhetek ki a szerepemből, csak mert Szilveszter belém kötött. Csak azt nem értem, miért csinálta ezt. Mi oka volt rá? Múlt pénteken még megértőnek bizonyult, most meg teljesen váratlanul nekem támadt. Talán irritálom őt? Zavarja, hogy kezdő vagyok? Vagy leírt magában a múlt heti kiborulásom miatt? Akárhogy is, nem engedhetem, hogy így bánjon velem. Amióta kiálltam magamért az osztályban, valami elkezdett bennem ébredezni, valami belső erő, amire végre rátámaszkodhatok. Ezt az erőt kerestem egész életemben, és most, hogy megtaláltam, muszáj belekapaszkodnom!
A fenébe, Szilárd megint át akarja venni a Szilveszterrel közös jelenetet… Reméltem, hogy mára ezt már megúszom. Mindenesetre felkelek, és engedelmesen a színpadra battyogok. Kerülöm a pillantását, amikor ő is megjelenik, és a szövegkönyvembe temetkezem. Abban reménykedem, hogy így végig tudom vinni a jelenetet.
A szövegemre koncentrálok, megpróbálok érzéseket vinni a kimondott szavakba. Szilveszter hangjára alig figyelek, csak a végszavakra koncentrálok, ami után folytatnom kell a saját szövegemet.
De amikor jön a „Legalább mi, testvérek, tartsunk össze!” sor, akkor bele kell kapaszkodnom a karjába. Megteszem. Ő a szerep szerint visszafordul, de ahogy a tekintetünk összetalálkozik, megáll az idő. Csak bámuljuk egymást. Szilveszter szemében zavaros, megnevezhetetlen érzések kavarognak. Nézem őt, nem tudom elkapni a tekintetemet róla. Hosszú pillanatok telnek el ebben a megdermedt állapotban.
– Szilveszter! Te jössz a szövegben! – zilálja szét végül a pillanatot Szilárd hangja.
Szilveszter erre elszakítja tőlem a pillantását, belemélyed a szövegkönyvbe, és színtelen hangon olvassa a mondatát. Képtelen vagyok tovább fogni a karját, elhátrálok, és én is a szövegkönyvbe menekülök. Valahogy végigvisszük a jelenetet, de ez már csak felolvasás, semmi több.
– Ebben nagyon nem voltatok most benne – jegyzi meg Szilárd összevont szemöldökkel. – Baj van, történt valami?
Visszafojtom a lélegzetemet. Szilveszter most biztosan kitálal arról, hogy miket mondtam neki. Lehet, hogy komoly bajba kerülök, és kicsapnak az egész darabból.
Szilveszter azonban csak vállat von.
– Bocs, nehéz napom volt – feleli higgadtan. – Legközelebb jobban fog menni.
Döbbenten nézek rá.
– Oké, semmi gond, akkor ezt mára már pihentetjük – mondja Szilárd. – Adrián, Judit, gyertek a következő jelenethez!
Megkönnyebbülten sietek le a színpadról. Nem értem, miért érzem ilyen zavarodottnak magam. Mi történt ott fent? Miért nézett rám Szilveszter olyan furcsán, és miért felejtette el folytatni a szövegét? Nem lesz ez így jó. Ha ilyen marad a viszonyunk, hogy fogunk együtt dolgozni a továbbiakban? De nem szólt Szilárdnak az összezörrenésünkről, pedig azt hittem, ez lesz az első dolga.
– Minden rendben, Nóri? – kérdezi Bálint, amikor lerogyok mellé a székre.
– Igen, csak fáradt vagyok – motyogom.
– Nyugi, az első próbák mindig ilyenek, majd belerázódsz – biztat. Persze fogalma sincs arról, hogy nem a próba viselt meg, de hadd higgye csak ezt, nem szeretnék beszélni neki a szünetben történtekről.

Szilveszter

A pillantása.
Az a zavart, távolra rejtett érzelmektől kusza pillantás.
Ahogy a színpadon állva belenéztem a szemébe, olyan váratlanul nyilallt belém a felismerés, hogy szégyenszemre elfelejtettem folytatni a szövegemet. Az egész próbáról megfeledkeztem abban a pillanatban.
Már tudom, hol láttam ezt a pillantást, és honnan volt ennyire ismerős.

Nóri volt az a lány, aki a verset írta nekem.

Hát persze, hogy ő volt! Így, hogy ennek tudatában visszaidézem az emléket, már az arcát is látom.
Nóri volt az a bátortalan csodáló, aki alig mert megszólítani, aki olyan furcsa pillantással merengett és sóhajtott, mialatt az autogramot írtam neki. Akinek a verse arról szólt, hogy szeretne megismerni engem.
Miért kavar ez most fel annyira?
És ma délután Nóri volt az, aki megvédte magát velem szemben, aki hozzám vágta, hogy ne hordjam ennyire fenn az orromat. Akkor egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy rajongó. Nem, mert még ha tényleg az is, ide nem hozza magával, itt játszani akar, és rám is kollégaként kíván tekinteni. Más rajongó talán meg sem merne szólalni a jelenlétemben, és ezt nem azért gondolom így, mert annyira nagyra tartanám magam, hanem mert láttam már ilyet. Sőt, egykor én is voltam rajongó, és lehet, hogy ha valamikor régen együtt játszhattam volna egy kedvenc színészemmel, még én is megkukultam volna.
De a mai összeszólalkozásunk után el tudom képzelni, hogy már nem rajong a munkásságomért. Egy nagyon ronda arcomat mutattam meg neki, amivel valószínűleg ledöntöttem az idealizált képet, amit rólam őrizgetett.
Nem tudom, mit érzek. Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra találkozom annak a versnek az írójával. Hogy újra látom azt a pillantást, ami később is többször eszembe jutott. Te jó ég, hiszen még beszélgettem is vele egyszer, miután már odaadta a verset, egy előadásom után, hogy felejthettem el az arcát?
Most pedig ő az egyik kollégám. És igaza van, muszáj így tekintenem rá. Csak az a baj, hogy még soha egy kolléga sem kavart fel lelkileg ennyire. Mindenesetre beszélnem kell vele. Tisztáznunk kell a szünetben történteket, mert így nem fog menni a közös munka.


Nóri

Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor végre véget ér a próba. Mindent összevetve élveztem, és örülök, hogy sikerült helyt állnom, hogy ma végre eljutottam a színpadra, és belekezdhettem a többiekkel a próbafolyamatba. És igaz, hogy kissé kizökkentett az, ami Szilveszterrel történt, de végigcsináltam. A következő alkalommal még jobban oda kell, hogy tegyem magam. Minél hamarabb meg akarom tanulni a szövegemet, hogy ne kelljen a könyvvel vacakolni a színpadon, és jobban tudjak figyelni a mimikámra, a hanghordozásomra, a koreográfiára.
Már kezdem megszokni, hogy Bálinttal együtt indulok el kifelé. Tényleg kedvelem őt, és jó érzés, hogy van kivel beszélgetni néhány szót. Ahogy egyre több élmény köt minket össze, úgy bővülnek a közös témák, és ezek teszik igazán élvezhetővé a beszélgetéseket. Már a kapunál járunk, amikor egy túlságosan ismerős hang a nevemen szólít. Megtorpanok, és nem akarok megfordulni, de a testem automatikusan teszi.
Szilveszter kifejezéstelen arccal néz rám, de a tekintete még mindig olyan különös.
– Beszélhetnénk? – kérdezi.
Nem! Nem akarok beszélni, elég volt mára belőle, semmi kedvem folytatni a vitát… De ezt képtelen vagyok kimondani, ehelyett csak biccentek.
– Megvárjalak? – kérdezi Bálint.
– Nem kell, köszi.
– Akkor a jövő héten. Sziasztok!
– Szia!
Bálint távozik. Szilveszter int, hogy kövessem őt, és félrevonulunk az egyik sarokba.
– Szeretnék elnézést kérni – szólal meg Szilveszter halkan. – Tényleg bunkó voltam veled. Sajnálom.
Csak bámulok rá. Erre nem számítottam. Azt hittem, megint ki akar oktatni arról, hogyan érdemes viselkedni egy próbán. De hogy bocsánatot kér?... Ahogy jobban megnézem az arcát, látom, hogy feszült.
– Miért csináltad? – bukik ki belőlem. – Miért beszéltél így velem?
Olyan az arckifejezése, mint aki tartott ettől a kérdéstől. De tudnom kell, mivel váltottam ki belőle azokat a kegyetlen szavakat.
– Nem tudom – feleli végül. Érzem, hogy nem ez a teljes igazság, és hogy emögött a két szó mögött több dolog húzódik meg, de nem merem firtatni.
Mélyet sóhajtok.
– Felejtsük el! – mondom. – Én csak… szeretném, ha tényleg tudnánk együtt dolgozni.
– Én is.
Bámul rám, mint aki még mondana valamit, de nem mondja. Csak néz szótlanul, és nem értem, miért. Feszélyezve érzem magam, mert olyan, mintha a lelkembe látna.
– Akkor én megyek – motyogom, majd elfordulok, hogy elinduljak.
– Nóri! – kapja el hirtelen a karomat. Belereszketek az érintésébe, és döbbenten nézek rá vissza. Gyorsan elkapja a kezét, mint akit tűz égetett meg.
– Igen? – hebegem.
– Te voltál az a lány, aki néhány évvel ezelőtt verset írt nekem, ugye?
Érzem, hogy kifut a szín az arcomból. Zsibbadás önti el minden porcikámat, még az agyamat is. A rohadt életbe, emlékszik rá… a versre… rám.
Képtelen vagyok felelni, csak nézek rá riadtan, mint aki csapdába esett.
– Te voltál – állapítja meg ezúttal határozottan.
– Azt hittem, azt már elfelejtetted – nyögöm ki elhaló hangon.
– Nem felejtettem el. Az arcodra nem emlékeztem, a pillantásodra igen. Csak nem tudtam, hogy… hogy az a te pillantásod volt.
Hirtelen megértem, miért nézett rám annyira furán a színpadon. Akkor jött rá, hogy én voltam az.
– Sajnálom – rebegem halkan.
– Mit? – vonja össze a szemöldökét.
– Azt a buta verset. Már ezerszer megbántam, hogy odaadtam.
– Miért? Teljesen rendben van az a vers.
– Mert ilyet csak egy fanatikus rajongó művel, hogy ilyesmikkel traktál egy színészt, én pedig nem vagyok az.
– Tudom – feleli nagy meglepetésemre.
– Micsoda?
– Azokat a sorokat nem egy fanatikus rajongó írta. Inkább egy csendes rajongó, aki emberként kíváncsi rám. – Keserűen elmosolyodik. – Bár a ma délutáni akcióm után már nem hinném, hogy ez még mindig így lenne.
Mi a fene történik? Nem értem. Túlteng bennem ez a sok, hirtelen jött információ, Szilveszter szavai, a régi emlék, az akkori és a jelenlegi érzések.
– Hagyjuk ezt! – hátrálok. – A mait is, meg a verset is. Nem akarok ezekről beszélni. Ne haragudj!
Képtelen vagyok tovább itt maradni, nem várom meg a válaszát, csak sarkon fordulok, és elsietek. A hátamban érzem a pillantását, de nem vagyok képes folytatni ezt a beszélgetést. Csak haza akarok menni, és csendben, nyugalomban elrendezni a gondolataimat…