Szilárd

Amikor belépek a próbaterembe, izgatott arcok pillantanak rám. Látni, hogy nagyon kíváncsiak arra, mit találtam ki erre a szerdai napra csapatépítő gyanánt. Érzem, hogy már ez is egy komoly eredménynek számít, hiszen elértem, hogy megkedveljék a szerdai próbákat, felkeltettem az érdeklődésüket, és ennek is lehet egyfajta összekovácsoló ereje.
Lepakolom a dolgaimat, majd óvatos mosollyal fordulok a társaság felé, mert azért izgulok, hogyan fogadják az ötletemet.
– Sziasztok! – kezdem. – A mai napra új játékot találtam ki. A történet a következő lesz: csapatokra foglak benneteket bontani, ezután mindhárom csoport külön fog felmenni a színpadra. Minden csapatnak le fogok játszani egy zenei aláfestést, háttérzenét. Nektek az lesz a feladatotok, hogy némajátékot produkáljatok a hallottakra: amilyen aláfestést hallotok, ahhoz illőt, illetve amit belőletek kivált. Fontos, hogy ne beszéljetek, ezt szöveg nélkül játsszuk, itt a mimika és a testmozgás az elsődleges. Mondok egy példát: ha mondjuk valami kocsmába illő zenét hallotok, el lehet játszani egy tántorgó részeget, egy pultost, ilyesmit. A lényeg, hogy közben figyeljétek, mit csinál a másik, és ahhoz próbáljátok hozzácsatolni a saját alakításotokat. Érthető a feladat?
– Igen! – zúgja a csapat.
– Helyes!
Összeszámolom, hányan vannak jelen. Huszonegy. Tökéletes! Hetesével felosztom őket három csapatra, teljesen véletlenszerűen válogatom össze a gyerekeket. Miután az első csoportot felterelem a színpadra, elindítom a lejátszóba helyezett cédét.
Füstös kocsmai jazz, poharak összekoccanása, párbeszédek egyenletessé olvadt zaja tölti be a próbatermet. A színpadon állók egy pillanatra összenéznek. Aztán szinte egyszerre mozdulnak: Tóni részeg tántorgást imitál, többen képzeletbeli feleseket hajtanak fel. A Miki nevű srác rezignált arcú pultost alakít, Soma és Feri kocsmai összetűzésbe keverednek. Tátognak egymás felé, mint akik éppen nagyon odamondogatnak, taszítanak egyet-egyet a másikon. Közben Lia rosszalló arccal odaront Tónihoz, és megpróbálja kirángatni a kocsmából.
Nóri is ebben a csapatban van. Egy rövid ideig mintha tétovázna, majd hirtelen odasétál Mikihez, és úgy tesz, mint aki a pultra támaszkodna. Kidülleszti a mellét, csábítóan rebegteti szempilláját, rágyújt egy képzeletbeli cigarettára, és tekintetét körbehordozza a többieken, mint aki vadászik. A Henrik nevű fiú veszi a lapot, és sanda mosollyal lép oda Nórihoz. Úgy gesztikulál és flörtöl, mintha éppen ajánlatot tenne. Nóri tűnődő félmosollyal, egyik szemöldökét felvonva végigméri a fiút, majd úgy tesz, mint aki nagy kegyesen belemegy. Ahogy elindulnak „kifelé”, a részeget alakító Tóni odaszédeleg hozzájuk, ő is tenni kezdi a szépet Nórinak, Lia erre odatoppan, és néma féltékenységi jelenetet rendez. Miki otthagyja a pultot, és próbál véget vetni a balhénak.


Nóri

Először kicsit megijedtem, amikor Szilárd beosztott az első csapatba, mert csupa olyan emberrel kerültem össze, akiket csak névről ismerek. Néhány pillanatra megcsapott az elhagyatottság érzése, főleg, ahogy végignéztem a többieken, milyen jól hozzák a maguk karaktereit. Úgy éreztem, megint kilógok.
Aztán kapcsoltam. Most nekem is alakítanom kell. De mit? Ahogy a háttérzenére koncentráltam, és megcsapta a fülemet a jazz füstös, mély dallamvilága, azonnal beugrott előttem egy csinos nő, aki prédát keres az esti hancúrozáshoz. Innentől már könnyű volt, csak utánoztam, amit a filmekben látni az ilyen karakterekről. Amikor Henrik odalépett hozzám, hatalmas súly esett le a szívemről, úgy éreztem, valóban be lettem vonva a játékba. Most meg már tényleg nehéz koncentrálni arra, hogy ne nevessek, mert olyan vicces a részegen tántorgó Tóni, ahogy körbeudvarol, meg a féltékenyen hadonászó Lia. Henrik átfogja a vállamat, mutatóujját ingatva kéri ki magának Tónival szemben: ő már előbb lefoglalt.
Ahogy figyeljük a másik játékát, és reagálunk rá, valami történik. Olyan, mintha régi barátok lennénk. Valami kezdődő érzés fonja össze a lelkünket, amit talán összetartásnak hívnak. Most egységet alkotunk, együttműködünk, minden lépésnek, mozdulatnak megvan a helye, és talán ez az első alkalom, amikor nem nehezítjük egymás dolgát, hanem ellenkezőleg, figyelünk, reagálunk, elősegítjük a másik koreográfiáját. Furcsa kis csapat vagyunk, szedett-vedett és óvatos, de úgy érzem, most tényleg elkezdődött valami új dolog, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, és segíthet bennünket a későbbi munkában. Ez pedig csodálatos.


Szilárd

Ahogy az első csapatnak szánt háttérzene véget ér, megtapsolom őket, a többiek pedig követik a példámat. A színpadon álló brigád végre elengedi magát, és együtt nevetnek a közös produkciójukon. Mosolyogva nézem őket. Remekül teljesítették a feladatukat, és öröm látni, hogy az eddig egymástól idegenkedő tagok valóban figyeltek egymásra, összedolgoztak.
A másik két csapat is nagyon jól hozza a jeleneteket. Az egyiknél westernfilm-alapot játszok le, ők pedig párbajokat, galoppozást és vadnyugati képeket imitálnak. Az utolsó csoport tömegközlekedési zajokat kap, és a színpadon megjelenik egy buszvezető, jegyellenőr, terhes kismama, de még hajléktalan kéregető is. A nézőközönség felszabadultan kacag a látottakon, sőt, még én is. Rendkívül elégedett vagyok a mai csapatépítő eredményével is. Ez még csak a harmadik ilyen próba, de már érezhetően sokat javult a gyerekek kapcsolata, egymáshoz való hozzáállása. Észrevétlenül kezdenek összekovácsolódni, és a legjobb az egészben, hogy mindezt szórakozásnak élik meg, amely aztán közös emlékké alakul át.
Mivel még maradt időnk, felvetem, hogy levezetőként játszhatnánk olyan színjátszót, mint az első alkalommal. Lelkesen helyeselnek, és segítenek előpakolni hozzá a cetlis tálakat, asztalt, székeket. Aztán belevetjük magunkat a játékba, és a kihúzott cetlik által a játékosok mindenféle őrült jelenetet raknak össze. Találkozik egymással egy pornócastingos, egy csigaidomár és egy pesszimista az állatkertben, egy festő és egy vámpír a Robert de Niro hasonmásversenyen, egy virágárus és egy vegetáriánus a csatatéren. Néha már a könnyeinket törölgetjük a nevetéstől.
Kicsit túl is léptük a próba időtartamát, így hát befejeztetem velük. Megkérem őket, hogy pakolják vissza a helyükre a dolgokat, amíg én kiszaladok a mosdóba.


Nóri

Engedelmesen pakolunk, én is kiveszem belőle a részemet, ám néhány srác megkörnyékezi a zenelejátszót. Nem tudom, melyikük tett be egy rockszámot a magnóba, de egyszer csak bömbölni kezdenek az első taktusok. Miközben pakolászunk, önkéntelenül elkezdjük rázni magunkat a vad dallamokra. Én nem ismerem ezt a számot, de aki igen, az együtt énekel a felvétellel. A szöveg néhol igencsak megbotránkoztató, amitől mi, a többiek vihogni kezdünk, mint az ostoba tinilányok. Valaki a haját rázza, valaki csak úgy mellékesen tánclépésekkel közlekedik, és az általános jókedv mindenkire átragad. Amikor betoppan Szilárd, érezhetően megszeppenünk, de a rendező úr nem kezd el kiabálni, hogy mégis mit művelünk. Sőt, terpeszbe vágja magát, és gitárszólót imitál, amitől ismét kacagni kezdünk. Van, aki utánozza, mások táncolnak tovább. Én is az utóbbit teszem, közben nevetek, és felhőtlenül boldognak érzem magam. A refrén egy-két sora már meg is tapadt a fejemben, és halkan énekelem a többiekkel.
Csodálatosak ezek a szerdai napok! Azelőtt fogalmam sem volt arról, milyen lehet csoportban lenni, együtt szórakozni egy csomó emberrel, de ezek a programok hihetetlenül feltöltenek pozitív érzésekkel. Olyanok ezek a próbák, mintha különleges ünnepnapok lennének, partik, ahol kiszakadunk a hétköznapokból, új barátságokat szerzünk és tényleg igazi társulatként kezdünk el működni.
– Na, most már tényleg sipirc haza! – adja ki Szilárd az utasítást vigyorogva, miután véget ér a rockszám. Vidáman kacagunk, és szedelőzködni kezdünk. Miközben készülődöm, Henrik jelenik meg mellettem.
– Helló, bébi, jössz egy körre? – kacsint rám féloldalas vigyorral, utalva a kocsmai jelenetre.
– Hmmm, nem is tudom – illegetem magam, és egyszerre nevetünk fel.
– Flörtölgetünk, flörtölgetünk? – csapódik hozzánk Bálint. – Mutassák csak a jegyüket, bérletüket!
– Ó, jaj, én bliccelek! – kiált fel Henrik, azzal vigyorogva elköszön tőlünk.
– Marha jó volt ez a mai próba is! – jelenti ki vidáman Bálint, amikor már kifelé megyünk. – Honnan jutnak Szilárdnak ilyen jó ötletek az eszébe?
– Nem tudom, de eddig mind bevált. Nagyon élvezem ezeket a csapatépítőket – mosolygok.

Ebbe kapaszkodom akkor is, amikor már a villamoson ülök. Bálint az elköszönéskor mondta, hogy „pénteken találkozunk”, és erre a kijelentésre visszakúszott belém némi feszültség. Szilveszter miatt. Nem gondolnám, hogy megint belém fog kötni, elvégre tisztáztuk a félreértéseket. Csak éppen ami utána történt… hogy szóba hozta a három évvel ezelőtti találkozásunkat, a verset. Miért tartotta fontosnak, hogy beszéljünk erről? Vajon visszatér majd erre a témára? Hogy fog rám nézni, ha újra találkozunk?
És… Miért emelte ki, hogy emlékezett a pillantásomra? Annyi tekintettel találkozhat, miért éppen az enyém ragadt meg benne?
Mindegy, most nem akarok rágondolni. A mai próbát akarom visszajátszani magamban, ízlelgetni ezt a sok csodás érzést, amit a közös feladatok kiváltanak belőlem. Önkéntelenül elmosolyodom, ahogy a kocsmai jelenetre emlékezem vissza.
De hiába menekülök. Tudom, hogy múlt pénteken is úgymond kereket oldottam, és érzem, hogy valami ott maradt a levegőben, ami elől nem bújhatok el örökké.

 

Szilveszter

Fáradtan támasztom meg a fejemet, ahogy az íróasztalra könyökölök.
Már a negyedik novellát írtam meg Nóri hatása alatt – pontosabban azokról a zavaros érzésekről, amiket kivált belőlem. Kusza összevisszaság az egész, nem érdekel, hogy nem illenek egymáshoz a mondatok, hogy felrúgom a szabályokat. Sosem érdekelt, de most még annyira sem, mint eddig. Csak dobálom a szavakat, amiket véletlenszerűen húzok rá a megnevezhetetlen érzésekre.
Évek óta nem éltem át ilyet. Utoljára még a Színművészetin fordult elő velem hasonló. Megláttam egy lányt, aki lenyűgözött a kisugárzásával. Titokzatosnak és távolinak tűnt, nekem pedig minden vágyam volt, hogy megismerhessem, érinthessem, magamba olvaszthassam. Udvarolni kezdtem neki, mint kiderült, a szimpátia és a vonzalom kölcsönös volt. Miután azonban eltöltöttünk egy éjszakát, felszállt a fejemről a köd. Már nem egy misztikus teremtmény volt a szememben, hanem egy átlagos lány, akit megismertem annyira, hogy rájöjjek, olyan, mint a többiek. Szörnyen éreztem magam, bűntudat mardosott, amiért képtelen voltam vele maradni. Azóta csak még jobban magamba zárkóztam. Ha látok valakit, aki elsőre vonzónak tűnik, hamar elillannak a kezdeti pillanatok, én pedig tudatosítom magamban, hogy ez csupán látszat, illúzió, és nem akarok megint csalódni. Különben is, számomra a szakmám az első, a színészet iránti elhivatottság.

Nem értem, hogy Nórinál ez miért nem működik. Hiába igyekszem elzárkózni tőle, és úgy nézni rá, mint a többi emberre, nem sikerül, nem hagy nyugton a tekintete. Sőt, az egész lénye. Azt sem tudom, ki ő, hány arca van. Láttam rémültnek, feszélyezettnek, szenvedélyesnek olvasópróba alatt, láttam zokogni, majd rá egy héttel úgy pergett le róla a sértegetésem, mint a langyos nyári esőcseppek.
Talán ha megpróbálnám megismerni, ha beszélgetnék vele, és már nem lenne számomra egy ismeretlen ember, akkor elmúlna belőlem ez a megfoghatatlan, furcsa érzés. Úgy, mint az egyetemen annál a lánynál. De nem, ez túlságosan kockázatos. Mert mi van, ha elkezd kötődni hozzám, nekem azonban egy idő múlva elmúlik az érdeklődésem? Akkor megbántanám. Abba már bele sem merek gondolni, mi lesz, ha én kezdek el hozzá kötődni…
Nem, semmiképpen sem kockáztathatok! Pláne így nem, hogy együtt dolgozunk. Jobb lesz, ha megtartom a három lépés távolságot, és maximum csapongó novellákban élem ki magam, amelyeket aztán elsüllyesztek a fiók mélyére. Bízom benne, hogy ez majd segíteni fog, és hamarosan felszívódik a zavaros kavalkád a lelkemben.


Nóri

Hevesen dobogó szívvel, idegesen fogadom a pénteki napot. Egyfelől izgatottan várom, hogy továbbhaladjunk a próbafolyamattal, hogy még jobban kibontsuk a karaktereket és a jeleneteket, másfelől ideges vagyok, ha arra gondolok, újra találkozom Szilveszterrel. Annyira különös és magának való férfi, sokkal jobban, mint ahogy arra számítottam. De sajnos ezzel együtt erősödött a vonzalom is, amit eddig csak a képek, video-és hangfelvételek váltottak ki belőlem. Hiszen most személyesen látom, együtt próbálunk, és remeg a szívem a közelében. Még akkor is, ha a múlt héten csúnyán viselkedett velem… de utána bocsánatot kért. Be fogok golyózni, ha tovább rágódom ezen az egészen. Jobb, ha inkább a szerepemre és a darabra koncentrálok!
Köszönök a többieknek, ők is üdvözölnek. Szilveszter is a nézőtéren ül, ő csak biccent felém, de áthatóan néz rám. Elkapom a tekintetemet, és előresétálok az első sorba, ott választok magamnak ülőhelyet. Kényszerítem magam, hogy egyenesen a színpadot nézzem, még akkor is, ha úgy érzem, a hátamba fúródik a pillantása.
A próba megkezdődik, Szilárd a színpadra vezényeli Juditot és Csabát. Egy új jelenetet kezdenek próbálni, amelynek végén Judit elénekel egy szólódalt. Kíváncsian előredőlök. Amennyit eddig hallottam a Kötelékek dallistájából, azok nagyon lenyűgöztek. A zene egyszerre éteri és súlyos, a szövegek kifejezőek.
Szilárd int, és elkezdik a jelenetet.

Pszichológus: – Mindig arról álmodott, hogy feleség és édesanya lesz?
Anya: – Dehogy! Maga most gúnyolódik velem?
Pszichológus: – Távol álljon tőlem! Ha hiszi, ha nem, találkoztam már olyan esetekkel, ahol az asszonyoknak mindig ez volt a vágya, és már tinédzserként arra készültek, hogy ez lesz a célállomás.
Anya: – Hát, nekem nem ez volt. Persze, terveztem, hogy egyszer majd férjhez megyek és gyereket szülök, de csak jóval később. Előtte élni akartam. Élni az álmaimat.
Pszichológus: – Mik voltak azok az álmok?
Anya: – Utazni akartam. Felfedezni a világot, fotózni, útikönyvet írni. Annyi minden érdekelt… Aztán megismerkedtem Gyulával.
Pszichológus: – Ő volt az, aki szánt szándékkal gátolta magát az álmai megvalósításában, vagy önként mondott le róluk?
Anya (tűnődőn): – Azt hiszem, egyik sem. Olyan… olyan gyorsan történt minden. Szerelmes lettem, őrülten odavoltunk egymásért, és elsodort az egész. Alig húszévesen már a felesége voltam, és világra hoztam az első közös gyermekünket, Ákost. Utána valahogy… belesüppedtem a feleség-anya szerepbe. Annyira meg akartam ennek felelni, hogy… nem tudom.
Pszichológus: – Mit csinálna másképp, ha most lehetősége lenne figyelmeztetnie a múltbéli önmagát?
Anya: – Makacsabb lennék a saját életemet tekintve. Nem ugornék fejest teljes elánnal a párkapcsolat-házasság spirálba. Előtte megvalósítanám önmagamat, és ha a kapcsolatunk azt kibírja, akkor szintet léphetünk.
Pszichológus: – Teljesen elengedte már az álmait, céljait?
Anya: – Mi értelme kapaszkodni beléjük? Három gyerekem van.
Pszichológus: – Igen, de közülük a legidősebb már nem is él otthon, és a másik két gyermeke is felcseperedőben van. Gondolt már arra, mi lesz, ha mindhárom gyermeke külön utakon fog járni, és ketten maradnak a férjével?
Anya: – Még nem mertem elképzelni. Még túlságosan a jelenbe kapaszkodom. De az álmaim foszlányai… azok így is megtalálnak.

Egykor még voltak fénylő álmaim
Terveztem a jövőmet, éltek vágyaim
De feladtam az énemet egy boldog családért
Mit tehetnék most már elhunyt fényemért?

Egy percre mégis elképzelem
A megvalósulatlan életem.

Végtelen álom
Minden éjjel látom
Szép, boldog élet
Rég semmivé lett
Végtelen’ szállok
Szebb időkre várok
Mégsem jön el
Miért nem adom fel?

Rég nem tudom már, ki is vagyok én
Ki ez a sápadt asszony az őrület peremén?
Magam mögött hagynám, újrakezdeném
De félek, hogy családom tönkretenném.

Egy percre mégis elképzelem
A megvalósulatlan életem.

Végtelen álom
Minden éjjel látom
Szép, boldog élet
Rég semmivé lett
Végtelen’ szállok
Szebb időkre várok
Mégsem jön el
Miért nem adom fel?

Hinni akarom, hogy még vár a végtelen
Nem lehet csak ennyi az életem!

Végtelen álom
Minden éjjel látom
Szép, boldog élet
Rég semmivé lett
Végtelen’ szállok
Szebb időkre várok
Mégsem jön el
Miért nem adom fel?

Gyönyörű ez a dal, és Judit is csodálatosan énekli. Ráadásul annyira jól megjelenítette a mimikájával, a testtartásával, mint egy törődött, fásult asszony, aki még egyszer utoljára megengedi magának, hogy álmodozzon. Nagyon tetszik, hogy a pszichológusos jeleneteknél betekintést nyerünk az anya lelkébe, korai önmagába, mielőtt feleség és édesanya lett.
– Nóri, hogy állsz a dalaiddal? – kúszik be a merengésembe Szilárd kérdése. Kábán ránézek, majd elérnek hozzám a szavai, és kicsit megreszketek.
– Az első szólódalomat már megtanultam – felelem óvatosan.
– Az a Mint egy árva, ugye? – mosolyog rám Szilárd kedvesen.
– Igen.
– Akkor el tudnád most énekelni? Átvenném veled az azt megelőző jelenetet, és akkor már rátérhetnénk a dalra is.
Elkap a belém kódolt, reflexszerű félelem. Hogy itt és most énekeljek a többi kolléga előtt? Aztán gondolatban rászólok magamra. Basszus, abbahagyhatnám már ezt az idegeskedést! Nyilván előbb-utóbb eljutnánk ide, hiszen a szólódalaim is a darabhoz tartoznak, ugyanúgy, ahogy az itt megjelent színészek is. Igen, ez Szilveszterre is vonatkozik. Kolléga. Nem vonzalmam tárgya, hanem kolléga.
– Igen, el tudnám énekelni – biccentek.
– Remek! – lelkendezik Szilárd. Felcsapja a szövegkönyvet a kérdéses jelenetnél. – Akkor te, Bálint és Szilveszter, gyertek a színpadra!
Mindkettőjük tekintetét kerülöm, amikor felsétálunk. A szövegkönyv még nálam van, bár szerencsére már egyre több sort megtanultam kívülről. Erre a jelenetre is emlékszem. A kezdésnél Szilveszter és én állunk a színpadon, Bálint majd a takarásból jön.

Ákos: – Na, csak túléltük ezt a családi ebédet. Nem is volt olyan rossz.
Alexa: – Szerintem a kínos csend legalább olyan rossz, mint a veszekedés.
Ákos: – Ne dramatizáld túl! Hamarosan te is a saját lábadra állhatsz, és elköltözhetsz ebből a puskaporos fészekből. Na, én indulok is! (szedelőzködik)
Alexa (tétován): – Ákos…
Ákos: – Igen?
Alexa: – Tényleg szükségem van rád. Szükségem van a testvéremre.
Ákos: – Ott van Jani!
Jani (felbukkan, átszeli a helyiséget): – Léptem a haverokhoz, sziasztok!
Alexa (jelentőségteljes pillantással): – Van még kérdés?
Ákos: – Nézd, Alexa. Komolyan nem értem, miért akaszkodsz most így rám.
Alexa: – Én nem bírom elviselni, ami itthon történik. Jani fél vállról és gúnyosan veszi, nem az a lelkizős fajta. Csak rád számíthatok.
Ákos: – Én ezt értem. De ettől még nem leszünk egy csapásra jó testvérek.
Alexa (közelebb lép): – És ha… ha tényleg komoly baj történne?
Ákos (értetlenül): – Akkor?
Alexa: – Akkor mellettem állnál? Számíthatnék rád?
Rövid szünet.
Ákos (előhúz egy névjegykártyát, Alexa kezébe nyomja): – Jó, figyelj… Ezen van az új számom. Ha tényleg úgy érzed, segítség kell, hívj. De komolyan, csak végszükség esetén! Sajnálom, de nem akarok újra belefolyni abba, amit egyszer már itthagytam.
Távozik, egyedül hagyva Alexát.

Szilárd még egyszer felém néz, mintegy megerősítésre várva, majd amikor alig észrevehetően biccentek, elindítja a szólódalom zenéjét. Ez a rövidke pillanat egy sóhajtásnyira kibillent, de ahogy az első dallamok megszólalnak, újra Alexa vagyok, akit éppen most hagyott faképnél vegyes érzelmek között a bátyja. Alexa vagyok, aki nem támaszkodhat senkire, aki kétségbeesetten nézi végig, amint minden összedől körülötte.

Csak tudnám, merre jár a régi fény
Eltűnt a változások éjjelén.
Nekem nem kell más
Csak egy lelki társ.

Van néhány problémám, mit elrejtek.
Csak egy-két könnycsepp van, mit elejtek.
Néha sírni kell
De inkább nem mondtam el.

Kinek is mondhattam volna el?

Hiszen egymagam vagyok!
Társas magányban nem boldogulok
Úgy érzem magam, mint egy árva
Börtönbe zárva, társat várva
Összeroskadok!

Eltűnt az összes régi álomkép.
A rideg valóságban semmi se’ szép.
Sötét már az ég
Sötét a messzeség.

Gyermekként azt hittem, hogy lesz még szebb
De a sors az álmaimnál erősebb.
Most már elhiszem
Hogy nincs több reményem.

Ugyan miért maradna több hitem?

Hiszen egymagam vagyok!
Társas magányban nem boldogulok
Úgy érzem magam, mint egy árva
Börtönbe zárva, társat várva
Összeroskadok!

Bárcsak átölelnének
És a halvány remények újra élnének!

Szilveszter

Ha nem bámulnám már eleve meredten Nórit innen a színpad mellől, most ledöbbenve kapnám oda a fejemet. Megbűvölten hallgatom ezt a gyönyörű, fátyolos, mégis erőteljes hangot, amiben ott lüktet a lélek, az érzések, a fájdalom. Teljesen átlényegült a karakterévé, olyan, mintha a száját elhagyó dallamok már önmagukban történetet mesélnének. Atyaég… így, hogy énekel, még inkább egy megfoghatatlan tüneménnyé válik. Úgy sírja el a karakter elhagyatottságát, magányát, hirtelen késztetést érzek, hogy felrohanjak hozzá, és a karjaimba vonjam.
Szárnyaszegett tündér az élet erdejében.
Ki vagy te, Nóri? Hogy tudsz annyi érzelemnek helyet szorítani a tekintetedben, honnan jön ez a csodaszép hang, és miért, miért vonzol ennyire magadhoz? Mert vonzol, most már képtelen vagyok tovább tagadni magam előtt. Vonz a pillantásod, az arcod, a könnyeid, a haragod, a riadtságod, a szenvedély, amit játék közben sugárzol magadból. Ismerni akarlak, érezni és érinteni akarlak.
Ahogy elnézlek, amint a színpadon állva énekelsz, megtört szerepeddel együtt lélegezve, néhány pillanatra még azt is el tudom hinni, hogy nálad kivételesen akkor sem szűnne meg ez a varázs, ha megismernélek.
– Ez gyönyörű volt! – szólal meg Szilárd elismerően, ahogy a dal véget ér. A többiek még meg is tapsolják. Én képtelen vagyok mozdulni, földbe gyökerezett lábbal ácsorgok, és nézem, ahogy pironkodva megköszöni, majd lesétál a színpadról. Elhaladva mellettem futólag rám pillant, de a tekintetében látom, hogy még távol jár, még benne van a szerepben, a dalban. Figyelem, ahogy visszasétál a helyéhez, leül, és kifújja magát.
Amikor a szerepe szerint azt mondta, szüksége van rám, furcsán megdobbant a szívem, és nehéz volt megmaradnom a karakteremben. Nem lesz ez így jó. Én ahhoz szoktam, hogy minden szerepnél, még a legkisebbeknél is a maximumot hozom ki magamból. Nem tetszik a dolog, hogy Nóri ennyire elvonja a figyelmemet.
Talán tényleg kezdeményezhetnék nála, hogy megismerjem. Hátha összebarátkozunk, és ez a vonzódás emberi kötődéssé szelídül. Az a közös munkának is jót tenne. Furcsán érzem magam, és elsőre idegenkedem a gondolattól, régen csináltam már ilyet. De amikor Szilárd bejelenti, hogy tartunk fél óra szünetet, nem gondolkozom tovább.
Odalépek Nórihoz, aki megrezzenve kapja fel a fejét, és látom rajta a döbbenetet.
– Esetleg… Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezem óvatosan.
– De – rebegi.
Csak egy kicsit könnyebbülök meg, mert tartottam attól, hogy elutasít. A feszültség nem engedi el a lelkemet, félek, mi lesz, mire számítsak, találunk-e közös hangot, és ha igen, jobb lesz-e utána.
Felkel, és elindulunk kifelé. A művelődési ház mellett van egy aprócska park, amint kilépünk az ajtón, arra veszem az irányt, ő pedig engedelmesen lépdel mellettem.
Egyre szebb az idő. A fák már virágoznak, a napsütés is folyamatosan nagyobb erőre kap. Bár nekem inkább az ősz a kedvenc évszakom, azért a tavasz szépségeit is nagyra becsülöm. Lassan ballagunk egymás mellett. Meg kellene törnöm a csendet, de mégis hogyan? Mit mondjak, mit kérdezzek?
Megvan!
– Szoktál még verset írni? – érdeklődöm.
– Ritkán. Rájöttem, hogy nem az én műfajom – vonja meg leheletnyit a vállát.
– Hogyhogy nem?
Habozik, mielőtt válaszol.
– Mert… ha verset írok, korlátok között érzem magam. Mániám, hogy tartsam a szótagszámokat, és stimmeljenek a rímek. Utána viszont a legtöbb versemet erőltetettnek érzem.
– Írhatsz szabadverset is – vetem fel.
– Próbáltam, de nem tetszett.
– Akkor mivel töltöd a szabadidődet?
– Hát… Mindenfélét gyártok a saját szórakoztatásomra.
– Mint például?
Nem is megy olyan nehezen ez a beszélgetés. Nóri mintha kicsit még tartózkodna, ám egyúttal látni az arcán, jólesik neki az érdeklődés.
– Kivágok magazinokból mindenfélét, és kollázsokat készítek belőlük. Meg van, amikor sógyurmából gyártok kicsi figurákat, és temperával kifestem őket.
– Szóval azért megmaradtál művészléleknek – vonom le a következtetést. Nem lep meg a dolog, el sem tudtam volna képzelni, hogy Nóri ne alkosson valamit.
– Valahogy úgy. – Kis szünetet tart, majd bátortalanul visszakérdez: – És… Te írsz még novellákat?
– Igen.
De még mennyire, hogy írok, hát még ha tudnád, hogy rólad…
– És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezem, mire hirtelen elmosolyodik, és önkéntelenül dalolni kezdi:
– „Lesz egy új szoknyám, és majd bámulhattok rám, vár egy óriási színpad, rúzzsal festem ki a szám.”
Rám ragad a mosolya. A Valahol Európában – Mi leszek, ha nagy leszek? című dalából idézett.
– Egyébként még nem tudom – felel a kérdésemre elkomolyodva.
– Tehát nem színésznőnek készülsz?
– Nem.
A válasz olyan határozottan és kemény meggyőződéssel, szinte elutasítással csendül, hogy megtorpanok. Félve pillant fel rám, valószínűleg attól tart, megint kap tőlem valamilyen kioktatást. És ha nem Nóri lenne itt velem szemben, talán kapna is. Valószínűleg visszakérdeznék, hogy „akkor meg mit bohóckodsz a színpadon?”, de ez most egészen más helyzet, és érzem, hogy emögött az egy szó mögött komoly döntések húzódnak meg.
Leülök egy padra, és helyet mutatok magam mellett. Nóri is letelepedik mellém.
– Akkor miért mondtad a múlt héten, hogy meg akarod élni az álmaidat? – kérdezem, és figyelek, hogy a hangomban semmilyen támadó él ne legyen. Tényleg érdekel a válasza.
– Mert imádok játszani, és a színpadon minden olyan csodálatos. Csak hát… – Lehajtja a fejét, és a kézfejét bámulja, miközben keresi a szavakat. – Szóval pontosan tudom, hogy lelkileg nem vagyok elég stabil ehhez a szakmához. Nem mondom, hogy nem álmodoztam egy időben a színészetről, de ehhez a pályához keménynek és teherbírónak kell lenni. Belőlem ez hiányzik. Nem érezném fairnek, ha mondjuk beiratkoznék egy komoly színitanodába, mert nem akarom elvenni a helyet olyan ember elől, aki tényleg színésszé szeretne válni.
Dermedten hallgatom őt. Hogy tud egy ilyen fiatal lány ennyire letisztult és komoly gondolatokat megfogalmazni? Pontosan tudja, mit beszél, határozott elképzelése van a dologról, és jogos is, amit mond. Sokan ezt fel sem mérik, amikor belevágnak a szakma kitanulásába, és menet közben omlanak össze. Csodálatra méltó, hogy Nóri ilyen fejlett önkritikával rendelkezik.
– Viszont hobbiként nagyon szeretem a dolgot – folytatja rám nézve. – És nagyon örülök, hogy az Árvácskában erre van lehetőség. Hogy oda nem csak félkész színészpalántákat vesznek fel.
– És a hangod? – csúszik ki a számon. Furcsállva összevonja a szemöldökét.
– Mi van vele?
– Olyan gyönyörű, hogy kár lenne veszni hagyni.
Mi van? Ezt most tényleg kimondtam? Nem kenyerem a dicsérgetés meg a felmagasztalás, és bár ezt őszintén így gondolom, akkor sem szokásom pumpálni mások önbizalmát.
Nóri elpirul.
– Úgy véled?
– Igen.
– Hát… Nagyon szeretek énekelni. Azt régebb óta űzöm, mint a színjátszást. Amikor elkezdtem hangképzésre járni, arról álmodoztam, hogy énekesnő leszek. Aztán rájöttem, hogy az a szakma is túl lelketlen hozzám.
– Pedig foglalkoznod kellene a tehetségeddel – jegyzem meg finoman. – Ugye tudod, hogy nem bújhatsz el minden elől, ami túl nehéznek tűnik?
– Igen, tudom. Csak… Az elmúlt éveim arról szóltak, hogy túléljem az iskolai napokat, és kíméljem a nagyszüleimet a gondjaimmal. És… nem is tudom. Ez az egész annyira elvette az energiámat, hogy egy idő után már egyáltalán nem gondolkoztam a jövőmön, meg hogy mivé akarok válni, hanem csak az foglalkoztatott, hogy kibírjam a napokat. Aztán teljesen belefásultam a dologba. Az énekórák valamennyire mindig feldobtak, de éreztem, hogy valami még kellene, egy hely, ahol kikapcsolhatnék. És… hát, így jött az Árvácska.
Hallgatom őt, és képtelen vagyok kommentálni, megszólalni. A szavai elsodornak, a hangjából átütnek a kétségek, a mindennapok fáradtsága, a bizonytalanság. A hallottak elérnek a lelkem mélyéig, és átérzem, érteni kezdem a helyzetét.
– Szóval nem tudom, mit kezdjek az életemmel – folytatja tűnődve. – Szerencsére csak jövőre érettségizem, addig még van időm kigondolni.
– Ha a helyedben lennék, nem hagynám veszni a tehetségedet – szólalok meg végre. – De értem, amiről beszélsz. Az énekléssel azért még tudnál kezdeni valamit, nem? Bár azt én is nehezen tudom rólad elképzelni, hogy a popzenei iparban celebként páváskodj.
– Attól mentsen az ég! – nevet fel halkan, és én is elmosolyodom. – De nem áll szándékomban feladni az éneket.
– Ez úgy hangzik, mintha azért volna ezzel kapcsolatban konkrét terved.
– Hát… ha terv nem is, de álmodozom valamiről – pirul el ismét.
– Miről?
– Szeretnék majd zenekart alapítani.
– Nocsak! És milyen műfajban gondolkodsz?
– Valószínűleg most meg fogsz lepődni, de rock/metal műfajban.
Tényleg meglepődöm, de ez csak néhány pillanatig tart. Aztán újra mosolyognom kell. Valamiért még ez is annyira passzol ahhoz a képhez, amit Nóriból látok…
– Szóval a törékeny lányka a négy fal között zúzós zenét hallgat – jegyzem meg, mire kuncogni kezd. Imádni való ez a hang… Basszus, le kell állnom!
– Igen, és ezen mindenki csodálkozik – mondja.
– Végül is… – tűnődöm. – El tudom képzelni a hangodat keményebb zenei aláfestéssel. De miért csak álmodozol róla? Miért nem valósítod meg?
– Úgy terveztem, hogy előbb leérettségizem, és utána kezdek el zenészeket keresni. Persze tudom, hogy ebből nem fogok megélni, pláne, mivel rétegzenéről van szó. De ha ez teljesülne, és mondjuk mellette volna valami egyszerű, hétköznapi munkám… Akkor én azzal kiegyeznék. Előbb azonban le akarom tudni a tanulmányokat, és elhelyezkedni valahol. A zenekarozást már saját pénzből szeretném állni. Az énekóráimat a nagyszüleim fizetik, és nekem már ez sem tetszik, de mindig azzal nyugtatnak, hogy csak tanuljak, és járjak énekelni, az anyagi részével ne törődjek. – Hirtelen mintha elszégyellné magát, és rám pislog: – Ne haragudj… Rengeteget dumálok, bocs, hogy traktállak a dolgaimmal.
– Ha nem tűnt volna fel, én kérdeztelek – jegyzem meg halvány mosollyal. Aztán az órámra pillantok. – Viszont most induljunk vissza, mert hamarosan folytatódik a próba.
– Oké.
Csendben tesszük meg az utat visszafelé, de ez most nem kínos, hanem jóleső, békés hallgatás. Mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Ahogy Nóri mesélt magáról, feltűnt, hogy a nagyszüleit említi, mintha velük élne, de erre nem mertem rákérdezni, nem akartam indiszkrét lenni.
A művelődési házba érve ő a mosdó felé veszi az irányt, én pedig visszasétálok a terembe.
Tessék. Megtettem az első lépést Nóri felé. Beszélgettünk, megtudtam róla dolgokat – és nem lett jobb a helyzet, sőt… Annyira különös lány, olyan érettek és letisztultak a gondolatai, hogy abból még többet hallani szeretnék. És meglepően gördülékenyen ment a beszélgetés, még a részemről is. Valahogy annyira magával ragadott, észre sem vettem az idő múlását. Mintha ott lett volna a helyünk egymás mellett. Minden mondata a fejemben kavarog, újra és újra átrágom a hallottakat. Istenem, hiszen imádtam hallgatni őt! Általában egy tartalmasabb beszélgetés után kimerültnek érzem magam fejben, és igényelem a visszavonulást, Nóriból azonban fura módon többet és többet akarok.
Mi a fene történik velem?


Nóri

Fogalmam sincs, hogyan csinálom végig a próba másik felét, és hogy keveredem haza – pontosabban a kedvenc játszóteremre, ahol aztán megint a hintában ülve próbálok lecsillapodni. Úszom az eufóriában.
Beszélgettem Szilveszterrel.
Komolyan, igazán beszélgettünk. Úgy, ahogy eddig csak az álmaimban. Hányszor képzeltem el, hogy mellettem ül, és csak úgy beszélgetünk mindenféléről, hogy érdeklődik irántam, és megoszthatom vele a gondolataimat, az érzéseimet! Ráadásul ő jött oda hozzám. És ő kérdezett tőlem mindenfélét. Valóság ez?
Amikor a múlt héten összeszólalkoztunk, csalódottá váltam, azt hittem, nem az az ember, mint amilyennek a látottak alapján elképzeltem. Most azonban pontosan azt az arcát láttam, amit az álmaimban is, amilyennek gondoltam őt. És nem, ez nem valami tinédzser-fantáziálás volt, egyszerűen valamiért mindig úgy éreztem, ilyen lehet beszélgetni vele. Ahogy kérdezett, és hallgatta a válaszaimat, tényleg figyelt rám, tényleg érdeklődő volt, és ezt alig bírom elhinni.
Bárcsak még mindig ott ülnénk a parkban… Annyi mindent kérdeznék tőle én is! Vajon lehet? Végül is a kollégám, és ő is kérdezett. Sokkal oldottabbnak és nyitottnak láttam, mint eddig. Ki tudja, meddig beszélgettünk volna, ha nem vagyunk időhöz kötve.
Az időről eszembe jut, hogy haza kell mennem, nem akarom, hogy Mami aggódva hívjon, merre vagyok. Ráveszem magam, hogy elinduljak, de semmit sem fogok fel a külvilágból, a lelkem olyan boldogsággal telve szárnyal, amiről már azt hittem, nem létezik, vagy ha igen, soha nem élhetem át.
Azt hiszem, életem eddigi legjobb döntése volt, hogy elvállaltam a Kötelékek főszerepét.