Vivien

Már hetek óta úgy készülök a szerdai próbákra, hogy beszélni fogok Szilárddal. Aztán a jó programok, a csapatépítő feladatok elterelik a figyelmemet, a végére pedig mindig olyan jó hangulatba kerülök, hogy nincs kedvem elővenni ezt a nyomasztó problémát.
De ma odamegyek hozzá, ha a fene fenét eszik is. Alig bírom kivárni, hogy véget érjen a próba – pedig egyébként szórakoztató, mert társasjátékozunk, ám csak felszínesen figyelek oda. Fejben igyekszem megfogalmazni a mondandómat, a kérdéseimet, a problémámat, de nagyon zavartnak és frusztráltnak érzem magam. Lehet, hogy Szilárd meg sem hallgat. Csak elhajt, mert sietnie kell valahová, vagy fáradt, és nincs kedve velem szórakozni. Akárhogy is, meg kell próbálnom!
Arra eszmélek fel, hogy a próba véget ért, és a többiek elkezdenek kifelé szállingózni. Szilárd az asztalnál pakolászik. Mély levegőt veszek, és odamegyek hozzá.
– Szilárd, ne haragudj… Tudnánk most beszélni? – szólítom meg óvatosan, mire nyílt tekintettel, mosolyogva felém fordul.
– Persze! Miről?
– Hát… ez egy kicsit kifejtős dolog lenne, van rám időd? Fontos. – Az utolsó szót már csak halkan rebegem el.
– Ha fontos, akkor természetesen van rád időm. Megvárjuk, míg mindenki hazamegy, akkor lesz egy kis nyugodt légkör, és leülünk beszélni – feleli kedvesen, és a szavai megnyugtatnak. Máris jobb egy kicsit, így, hogy látom, Szilárd nyitottan áll hozzám.
– Oké, köszönöm.
– Addig hozok magamnak egy kávét az automatából. Te kérsz valamit?
– Egy kávé jó lesz nekem is, cukor nélkül – biccentek, és nyúlok a pénztárcámért, ám ő legyint.
– Hagyd csak, meghívlak! – Ezzel kisiet a teremből.
Tűnődve ácsorgok, próbálom összeszedni a gondolataimat.
– Minden rendben? – áll meg mellettem Nóri. Kezdem őt egyre jobban megkedvelni. Míg korábban, amikor belépett a társulatba, szürke kisegérnek láttam, most már közelebb került hozzám valamennyivel, és tudom, hogy igenis egy különleges valaki. Csupán hallgatag, és hozzám hasonlóan nehezen ismerkedik. A játszóházas csapatépítő óta felvettük egymást ismerősnek a Facebookon, és néha csetelünk vagy levelezünk.
– Igen, csak… Szilárdot várom – felelem. – Szeretnék tőle tanácsot kérni a színjátszással kapcsolatban.
Nórinak már több alkalommal meséltem a problémámról, így rögtön érti, miről van szó.
– Sok sikert! – mosolyog rám szelíden. – Szerintem biztosan tud neked valami okosat mondani!
– Remélem.
Elköszönünk egymástól, és miután Nóri távozik, igyekszem rendszerezni a mondandóimat a rám váró beszélgetéshez.
Szép lassan mindenki eltűnik a teremből, a hangzavar elül, és a hirtelen támadt csend csak növeli a félelmemet. Aztán Szilárd visszatér, kezében két műanyag pohárral.
– Na, itt vagyok. Gyere, ülj csak le! – biccent az asztal felé. Kihúzom az egyik széket, és letelepedem, míg ő lepakolja a kávékat, aztán ő is helyet foglal.
– Szóval miről szeretnél beszélni? – tér rá a lényegre, de nem sürget a hangja. Mindössze kerüli az udvarias felvezetést, és ezt nagyra értékelem.
Fogalmam sincs, hogyan vágjak bele, hogy fogalmazzam meg a lényeget röviden.
– Gondjaim vannak a színjátszással kapcsolatban – kezdek bele végül. – Mindenem a színészkedés, de… túlságosan határozott és akaratos vagyok, nem megy a kompromisszumkötés és az együttműködés.
– Értem. – Szilárd belekortyol a kávéjába.
– Már jó néhány társulattal próbálkoztam, de állandóan összetűzésbe kerülök a rendezőkkel. Nem tudom befogni a számat, okoskodom, és makacsul ragaszkodom a saját álláspontomhoz.
– Ez valóban nem szerencsés – jegyzi meg Szilárd tűnődőn. – Mindazonáltal becsülendő, hogy ezt belátod magadról.
– Tudom, hogy… hogy te is ezért osztottál rám eddig negatív szerepeket – pislogok rá. – Mert abban kiélhetem a nehéz természetemet.
Szilárd összevonja a szemöldökét.
– Nem, nem mondanám, hogy ezért – tiltakozik. Meglepődöm.
– Akkor?
– Azért kaptál eddig negatív szerepeket, mert elsősorban azok illenek a karakteredhez. És ezt ne vedd büntetésnek vagy leszólásnak! Vannak emberek, akik karakterszínészek, mert a kiállásuk és a kisugárzásuk nem illik akármilyen figurához.
– De egyszer említettem neked, hogy jó lenne másmilyen karaktert is játszani – emlékeztetem.
– Tudom. Nem is felejtettem el. De ha egy alapvetően karakteres alak mást szeretne kipróbálni, abba sok munkát, időt és energiát kell fektetni. És nem voltam abban biztos, hogy készen állsz erre. Azt én is felmértem, hogy makacs vagy és túlságosan határozott, de eddig nem adódott arra lehetőség, hogy foglalkozzak ezzel.
– Azért fordultam most hozzád, mert változtatni szeretnék ezen, és fejlődni – nézek rá. – Utálom ezt a kettősséget, hogy játszani akarok, de nem megy a megalkuvás.
Kiissza a kávéját, majd hátradől, és elgondolkozva keresztbe fonja a karját.
– Talán itt kezdődik a baj, hogy te megalkuvásnak érzed, ha valamit máshogy kell csinálnod, mint ahogy elképzeled. Mi volt a fő problémád, amikor vitába szálltál a rendezőkkel?
– Az, hogy minden karakteremről pontosan tudtam, milyennek kellene lennie, a rendezők viszont máshogy képzelték el. Én meg ragaszkodtam a saját szemszögemhez.
– Tudod, Vivien, a színjátszás akkor válik igazán kihívássá és izgalmas feladattá, amikor túl tudsz látni a saját elképzeléseiden, és valami olyasmit valósítasz meg, ami eddig idegen volt számodra, vagy távol áll tőled. Így lehet kitörni a karakterszínész-skatulyából is. Ha láthatóan nyitott és képes vagy arra, hogy a mást, az újat legalább akkora odaadással valósítsd meg, akkor szélesebbé válik a skála, több mindent tudsz már, így több mindent is bíznak rád. Nem tudom, értesz-e.
Megrágom magamban a hallottakat, közben a kávémat iszogatom.
– Azt hiszem, értelek – felelem aztán. – De hogyan engedjem el a makacs elképzeléseimet? Ha egyszer olyan kristálytisztán látom, hogyan kellene megjeleníteni a karaktert…
– Szerintem nem muszáj teljesen elengedned – véli Szilárd. – Az arany középutat kellene megtalálnod. Lehetnek elképzeléseid, ötleteid, amiket aztán kellő finomsággal beleszőhetsz a rendező által elképzelt figurába. De tudatosítanod kell, hogy a rendező szava az első, és azt kell előtérbe helyezve megjeleníteni, amit ő kér. Aztán ez is összetett téma. Ha rugalmas rendezőt fogsz ki, és te is a megfelelő hangnemet ütöd meg, felvetheted a saját ötleteidet, mint lehetőségeket. Hogy „mit szólnál, ha itt és itt így nyilvánulna meg a karakter”, ő pedig vagy rábólint, vagy nem. Ha nem, akkor sem dől össze a világ. Nyitottnak és befogadóbbnak kell lenned. Ez nem megalkuvás, hanem amellett, hogy kompromisszum, tapasztalatszerzés és tanulás.
Eltűnődöm.
– Olyan érthetően és jól foglalod össze ezeket a dolgokat… Így hallgatva még el is hiszem, hogy képes lennék rá. Csak aztán jönnek az ilyen szituációk… Félek, hogy nem tudom levetkőzni a rossz hozzáállásomat – sóhajtok fel.
– Tudod, mit? Ha túl leszünk a Kötelékek próbáin, és bemutatjuk a darabot, utána szívesen gyakorlok veled – veti fel Szilárd, mire felkapom a fejemet.
– Tényleg megtennéd? – kérdezem lelkesen.
– Persze! Tudod, hogy az Árvácska a szívügyem, és te is a része vagy. Márpedig ha egy tagnak problémája van, azon nekem kell segíteni. Keresünk majd egy napot, ami minden héten jó mindkettőnknek, és kapsz különórákat. Kipróbálunk mindenféle karaktert, és megtaláljuk a módját, hogyan tudnál elszakadni a berögzült elképzelésektől. Rendben?
– Rendben, ez nagyon jól hangzik – mosolyodom el, amit ő is viszonoz.
– Akkor ezt majd egyeztetjük a bemutató után. Köszönöm, hogy hozzám fordultál a problémáddal. Hidd el, ez már önmagában nagy lépés, hogy meg tudtad fogalmazni, mi a baj, és szembe mertél nézni a gondjaiddal.
– Én köszönöm, hogy meghallgattál, meg hogy segítesz.
– Ez csak természetes – mosolyog kedvesen. – Van még valami, amit megbeszélnél?
– Nincs, azt hiszem, mindent elmondtam.
– Rendben. Akkor menjünk haza! – emelkedik fel a székből.
– Igen! – pattanok fel én is. Együtt sétálunk ki az épületből.
– Jövő szerdán találkozunk! – köszön el Szilárd. Én is elbúcsúzom, aztán hazaindulok. Szinte szédülök a megkönnyebbüléstől, ami elönti mindenemet. Már azzal, hogy végre beszéltünk a problémáimról, ledobtam a vállamról egy hatalmas súlyt. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, de Szilárd pontosan értette, mi a bajom, és olyan könnyedén, olyan érthetően fogalmazta meg a véleményét, hogy az nagyon sok mindenre rávilágított. Én magam is jobban átlátom most már, mit rontottam eddig el, és min kellene javítani. Az pedig, hogy Szilárd hajlandó lesz gyakorolni velem, boldog izgatottsággal tölt el. Mert ezzel végre előttem lebeg az esély, hogy fejlődjek, hogy kitörjek az eddigi hibáimból, és elinduljak egy sokkal jobb irányba. Ha ez sikerül, akkor talán mégsem kell feladnom a színészetről szövögetett álmaimat. És bízom Szilárdban, mert láthatóan tudja, mit mond és mit csinál. A csapatépítő programokat is annyira jól szervezi, mindig újabb és újabb szuper ötletekkel rukkol elő.
Nagyon jólesett, hogy szánt rám időt, nem hajtott el, mondván, hogy fáradt, majd máskor, hanem nyugodt körülmények között leült velem beszélni. Most már sokkal jobban érzem magam. Ösztönösen tudom, hogy minden rendben lesz. Komolyan attól tartottam, hogy menthetetlen eset vagyok, de ez a beszélgetés máris sok mindent más megvilágításba helyezett. Visszaadta a hitemet, hogy van megoldás a problémámra.
Valakivel meg kell osztanom az örömömet! Előhúzom a mobilomat, bekapcsolom rajta az internetet, és megnyitva a Facebookot Nóri nevét keresem ki.
– Minden rendben ment! – pötyögök neki egy rövid üzenetet. Miközben a válaszát várom, a parkban csatangolok, mert most olyan jólesik a séta, a fürdőzés a visszakapott örömben és reményben.
– Szuper! Nagyon örülök! – érkezik Nóri válasza. – Ezek szerint Szilárd tudott segíteni.
– Igen, nagyon jó meglátásokat mondott, és képzeld, a Kötelékek-premier után még gyakorolni is hajlandó velem! – írom szélsebesen.
– Jaj, de jó! Ez tényleg nagyon rendes tőle.
– Olyan boldog vagyok most! – lelkendezem üzenetben.
– Osztozom a boldogságodban :) – feleli Nóri.
– Köszönöm :)

Elteszem a mobilt, és hazaindulok. A lépéseim végre újra könnyedek, szinte szárnyalok, és boldogan, várakozón tekintek a jövőbe.

Nóri

Az elmúlt hetek meglepő gyorsasággal teltek el. Mindennapjaimat már szinte kézzel foghatóan kitöltik a próbák és az énekórák. Utóbbiból már heti kettőt tartunk, hétfőn és csütörtökön. Némelyikre eljött Bálint is, hogy betanuljuk a duettünket.
Anitának igaza volt, a második szólódalom valóban egész embert kíván, sokkal keserűbb és súlyosabb az elsőnél. Tulajdonképpen az a darab egyik csúcspontja, ott törik meg véglegesen valami a főhősben, és ennek hatására olyan lépésre szánja el magát, amely az egész családját felrázza a dermedt sötétségből. Ezt aztán végképp nem elég szépen elénekelni, ebbe teljességgel benne kell lennie a léleknek, a kétségbeesett fájdalomnak. Sokat gyakoroljuk, de nem könnyű, mert valahányszor elénekelem, újra és újra belehal egy kicsit a lelkem. Az egyik énekórát félbe is kellett szakítanunk, mert elsírtam magam.
– Muszáj meghúznod egy határvonalat – mondta akkor Anita. – Nem mehetsz rá teljesen lelkileg a jelenetre! Nagyon jó, hogy ennyire bele tudod tenni magad, és egy jó színész, előadó valóban beleragad a játékába egy időre, de kell, hogy legyen a tudatodban egy apró pont, amely mégis megtart a valóságban. Tudom, hogy nehéz megtalálni a kellő egyensúlyt, ezért is gyakoroljuk annyit.
Végül összeszedtem magam, és folytattuk.

Közben pedig június lett. Ma volt az évzáró, amit nagyon vártam. Végre elérkezett a nyári szünet, most egy ideig nem kell bámulnom az osztálytársaimat, és szabad vagyok. A bizonyítványom átlaga egy erős négyes lett, de nem érdekel különösebben. Talán lehetnék jobb tanuló, de vannak tárgyak, amelyek egyszerűen annyira nem fognak meg, hogy kiszórja őket az agyam.
Amikor hazaérek, átadom mamiéknak a bizonyítványomat. Megdicsérnek. Sosem szekálnak, hogy miért nem vagyok színjeles tanuló, és ezért hálás vagyok nekik. Mami paprikás krumplit főzött, belapátolok belőle egy tányérral, aztán elvonulok a szobámba. Ledobálom magamról az ünneplő ruhát, felveszek valami kényelmes otthoni göncöt, majd az ágyamra kuporodva a szövegkönyvet olvasgatom. Persze már tudom kívülről – nemcsak a saját soraimat, hanem szinte a teljes darabot –, de jólesik újra és újra átnézni. Alig várom a holnapi próbát! Már egészen belemélyedtünk, Szilárd is bátran adja ki az instrukciókat, amiket könnyen megtanulunk mindannyian.
Megreszket a szívem, ha arra gondolok, hogy holnap újra látom Szilvesztert. Úgy érzem, van köztünk valami furcsa, kimondatlan érzelemhalmaz, amiről egyikünk sem mer beszélni. Még csak nem is cseverészünk minden próbán, van, amikor csupán köszönünk egymásnak, de sokszor kapjuk el egymás tekintetét. Néha odajön hozzám és vált velem néhány szót, néha én is odamerészkedem hozzá. Van, amikor furcsán távoli a tekintete, az arca, mintha máshol járna, vagy bezárkózna a saját világába. Máskor nyitottabb, időnként rám is mosolyog, pedig nem az a vigyori fajta. Az online térben is felvettük a kapcsolatot, én jelöltem be egy gyengébb pillanatomban ismerősnek, és rettegtem, mit fog rá lépni, de visszaigazolt. Nem merek írogatni neki, mert valahol még mindig attól félek, hogy terhelném őt a társaságommal. Pedig ha odajön hozzám beszélgetni, szinte észrevétlenül húz ki belőlem dolgokat, és tényleg úgy látom, hogy érdeklődő. De vajon miért lenne kíváncsi éppen rám?
Ha csak meglátom őt, elgyengülök, remeg a gyomrom, a szívem, forróság önt el, és valami megfoghatatlan erő vonz hozzá. Már akkor is éreztem ezt, amikor még csak színházban, a nézőtérről láttam őt, vagy ha egy fényképe szembejött velem az interneten, de amióta személyesen ismerem, mindezt mintha százzal felszorozták volna. Ám annak nagyon örülök, hogy a színpadon ezt félre tudom tenni. Ahogy ott állunk, és próbáljuk valamelyik jelenetet, már olyan természetességgel kapcsolok át a karakterembe, mintha mindig is a részem lett volna.
Megcsörren a telefonom, ismeretlen szám keres. Összevonom a szemöldökömet. Először átfut rajtam, hogy nem veszem fel, mert utálom, ha nem tudom, ki hív, meg egyébként sem a kedvencem a telefonon beszélés, de arra gondolok, hátha valaki a társulattól keres. Felveszem.
– Igen? – szólok bele.
– Szia, Nóri!
– Szia – hebegem döbbenten az ismerős hangnak.

Tibor az.

Mit akarhat? Amikor vidékre költözött, felírtuk ugyan egymás telefonszámát, de én végül el sem mentettem az övét, mert sejtettem, hogy nem fogjuk sokáig tartani a kapcsolatot. Ő azonban ezek szerint megtartotta az enyémet.
– Még mindig Óbudán laksz? – kérdezi.
– Igen, miért?
– Mert itt vagyok a környéken. És gondoltam… találkozhatnánk.
– Mármint most?
– Igen. Holnap már utazunk haza. Persze, csak ha ráérsz éppen.
Nem gondolkodom sokat a dolgon. Végül is miért ne?
– Ráérek. Jó lesz fél óra múlva itt a Holdudvar parkban?
– Persze. A játszóterednél? – Hallom a hangján, hogy mosolyog.
– Igen, az jó lesz.
– Akkor ott találkozunk.

Eltűnődve eresztem le a telefont. Tibor, az első szerelmem. Már hónapok óta nem beszéltünk. Valamikor tavaly novemberben szakítottunk a távolság miatt. Milyen furcsa, hogy a Kötelékek próbái előtt még róla és a közös emlékeinkről álmodoztam… Az elmúlt hetek azonban ezt valahogy kimosták belőlem, már nem is jutott eszembe, nem merengtem a múlton, hiszen a jelenben annyi minden történik folyamatosan, hogy igényem sincs rá.
Furcsa lesz újra látni őt. Hiába csak hat-hét hónap telt el az utolsó találkozásunk óta, sokkal többnek érzem. Tibor a múltam egy része, akkori magányom egyetlen menedéke volt. Azóta a világom a feje tetejére állt, lettek új ismerőseim, akiket lassanként már a barátaimnak is nevezhetek. Lett egy főszerepem. Lettek programjaim a csapatépítőknek köszönhetően.
És megismertem Szilvesztert.
De jobb, ha most nem merengek tovább, mert még elkésem a találkozóról, és az mégis hogy nézne ki, lévén, hogy a Holdudvar park itt van a ház mögött. Felkelek, és a szekrényemhez lépek, hogy újra átöltözzek. Egy egyszerű sötétkék felsőt és farmert veszek fel. Kifésülöm a hajamat, magamhoz veszem a táskámat, és kisétálok a konyhába.
– Lemegyek egy kicsit a parkba – jelentem be Maminak.
– Rendben, kicsim. Sétálsz egyet?
– Tiborral találkozom.
– Tiborral? – vonja fel a szemöldökét Mami. – A volt fiúddal? Ő nem vidékre költözött?
– De igen. Csak úgy tűnik, most itt volt dolga, és felhívott, van-e kedvem összefutni.
– Értem. Érezd jól magad, és üdvözlöm őt!
– Átadom.
Amikor még együtt jártunk, Tibor egyszer nálunk ebédelt, és Mami nagyon kedvesnek találta őt.
Felhúzom a cipőmet, majd kilépek a lakásból, és elindulok a parkba.

Tibor már ott van a játszótéren, amikor megérkezem. Mosolyog, bizonytalanul viszonzom. Két puszival üdvözöljük egymást, aztán néhány pillanatig csak néz rám.
– Más vagy – szólal meg.
– Más? Pedig csak néhány hónap telt el, szerintem ugyanúgy nézek ki azóta is.
– Nem is a külsőd… Valahogy… A kisugárzásod.
– Ó.
Nem tudom, mit feleljek. Már abban sem vagyok biztos, milyen is voltam, amikor még tartottuk a kapcsolatot, és ahhoz képest mennyit változhattam.
– Hogyhogy itt vagy? – váltok témát.
– Anyámnak el kellett intéznie Pesten néhány hivatalos ügyet. Tegnap érkeztünk, a nagynénémnél szálltunk meg. Leülünk?
– Aha.
A hinták felé vesszük az irányt. Amikor még együtt voltunk, én hoztam el Tibort erre a játszótérre, hogy megmutassam neki a kedvenc helyemet, ahová a mai napig visszajárok. Többször találkoztunk itt, ilyenkor mindig letelepedtünk a hintákra, és úgy beszélgettünk.
Most is a régi helyünkre ülünk.
– Mi újság? – érdeklődik Tibor.
Mindig utáltam ezt a kérdést, mert erre csak füllenteni lehet, olyasmit, hogy „semmi különös”, „megvagyok”. Az utóbbit felelem. Mégis hogy foglaljam össze dióhéjban az elmúlt hetek történéseit?
– És veled? Milyen az új környezet, az új sulid? – kérdezem.
– Egész jó, bár még szokom. Az új iskolában sokkal normálisabbak a diákok, mint itt. – Szünetet tart, majd habozva rákérdez: – Még mindig rád van szállva az osztály?
– Már nem – felelem, és nem tudom elrejteni a hangomból kicsendülő büszkeséget. Még mindig öröm visszagondolni arra a napra, amikor elhallgattattam Gyurit és a bandáját. Azóta is levegőnek néznek, legnagyobb örömömre.
– Benőtt a fejük lágya? – mosolyodik el Tibor.
– Nem, csak kicsit helyre kellett tenni őket.
– Beszóltál nekik? – döbben meg.
– Mondjuk úgy, hogy kiálltam magamért végre.
Tibor tűnődve néz rám.
– Azt hiszem, ezt érzékelem rajtad – jegyzi meg. – Valahogy… mintha magabiztosabb lennél.
– Az lehet – vélem.
– Van ennek valami konkrét oka?
– Új ismerősök, új közeg – fogalmazom meg röviden. Nem érzem úgy, hogy hosszasan tudnék ömlengeni az elmúlt idők örömeiről valakinek, akit hónapok óta nem láttam, és nem része az életemnek.
– Örülök, ezt jó hallani. És… – Megint habozik, mielőtt folytatná. – Van azóta új barátod? Mármint párkapcsolat.
– Nincs.
Ráncolom a szemöldökömet, ahogy észlelem a különös szorítást a szívemen. Miért érzem úgy, mintha hazudtam volna?
Hallgatunk egy rövid ideig. Tibor felkel a hintából, rugdossa a port maga előtt, és nekitámaszkodik a mellettem lévő korlátnak.
– Tudod… Sokat gondolok rád – töri meg a csendet végül. – Már nagyon sajnálom, hogy annak idején az osztályban nem álltam ki melletted.
– Féltél, hogy rád szállnak. Nincs ezzel gond – felelem, és tényleg nem neheztelek emiatt.
– Akkor is meg kellett volna, hogy védjelek. Hiszen a barátod voltam. Ehelyett csak bujkálva találkoztam veled, és nem vállaltalak fel.
– Emiatt ne ostorozd magad! Én megértettem a helyzetedet.
Tibor rám néz, és a pillantása olyan lágy, mint régen.
– Gyakran rám szokott törni a hiányod – vallja be őszintén. – Néha bánom, hogy a szakítás mellett döntöttünk.
– Így volt ésszerű. Messze élünk egymástól.
– Igen, tudom. De… De nagyon jó volt veled.
– Veled is – felelem halkan. Nem tudom, miért, de kényelmetlenül érzem magam. Talán mert sejtem, mi fog következni…
Tibor közelebb lép. Ösztönösen hátrálnék, de nem teszem. Lehajol hozzám, és az arca lassan közeledik az enyémhez. Mielőtt azonban az ajkunk összeérne, villámként hasít belém a felismerés, de akkora erővel, hogy beleremeg a testem.
– Ezt ne! – nyögöm ki, és eltolom magamtól Tibort. Zavartan néz rám.
– Ne haragudj – motyogja. – Csak elöntöttek a régi érzések, és…

Nem figyelek arra, amit mond, a szavai tompa zajként mosódnak össze. Kábán bámulok magam elé, úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak. Mert amikor Tibor majdnem megcsókolt, az futott át rajtam, hogy ha ezt hagynám, akkor megcsalnám a szerelmemet.
A szerelmemet.

Szerelmes vagyok.

Szerelmes vagyok Szilveszterbe. Ez most már olyan kristálytisztán ömlik szét bennem, mintha régóta nyilvánvaló lenne, csak nem vettem észre, nem mertem észrevenni. Az ajkam az ő csókjára vágyik, a lelkem utána sóvárog.
Felnézek Tiborra. Nem vált ki semmilyen érzelmet belőlem a közelsége, a látványa. A vele átélt érzelmek már egy lezárt dobozban hevernek a szívem legmélyén.
Felkelek a hintából, megállok előtte, és a szemébe nézek.
– Nézd… Örülök, hogy találkoztunk, jó volt látni téged, de én már lezártam magamban a kapcsolatunkat – jelentem ki halkan, határozottan.
– Értem. – Szomorúan sóhajt. – Azt hiszem, nekem is ezt kell tennem.
Rövid hallgatás telepszik közénk.
– Jobb, ha megyek – szólalok meg végül.
– Rendben. Vigyázz magadra!
– Te is.
Nem várom meg, hogy puszira hajoljon vagy búcsúölelésre tárja a karját. Sarkon fordulok, és elsietek. A rám szakadt érzelmek szétáradnak a testemben. Nevetnék és sírnék egyszerre, mert olyan szédítően jó érzés tudni végre, mit érzek Szilveszter iránt – és egyben rémisztő, hogy egy színészbe szerettem bele, aki jóval fölöttem áll minden tekintetben, és tudom, hogy esélyem sincs nála.

Mégis… úgy érzem, helyére került a kirakós utolsó darabkája a lelkemben, és még ha ez egy viszonzatlan csoda marad, akkor is kimondhatatlanul boldog vagyok.