Szilárd

Nem tudom megunni azt a folyamatot, amikor összeáll egy darabom, kirajzolódnak és életre kelnek a jelenetek, lélegezni kezdenek a karakterek. De talán a Kötelékek formálódását élvezem eddig a legjobban. A szereplőgárda egyre jobban figyel egymásra, a színészek már részükké tették a figuráikat, a zene lüktet és még közelebb hozza az emberhez a történetet.
Nóri és Bálint is nagyon jól helyt áll a dologban. Most éppen azt a jelenetet próbáljuk, amelynek a végén duettet énekelnek. Érezhető, mennyire fesztelenül viselkednek egymás társaságában, úgy vettem észre, az elmúlt hetekben összebarátkoztak. Nóri sem olyan félénk már, mint a kezdetekkor, bátrabban mer beszélgetést kezdeményezni, kérdéseket megfogalmazni.
Figyelem, mikor hangzik el a jelenet végszava Bálint szájából, majd elindítom a zenét a duetthez.

Alexa:
Az sem rossz, ha hozzád szólnak
„Szervusz, drágám! Mesélj, hogy vagy?”
És ha néha rád néznek
Nyugodtak és békések.

Jani:
Az sem rossz, ha egy van otthon
Egy pedig a munkafronton
Így nem tudnak vitázni
Egymás szemét kivájni.

Együtt:
Egyszer élnénk meg
Egy békés életet…

Hogy szerették ezek egymást?
Hogy lett ellenség a két társ?
Ami jó volt
Hogyan lett holt?

Jani:
Az sem rossz, ha megteázunk
Anélkül, hogy kiabálunk
S nem törik szét a falon
Tányérként a nyugalom.

Alexa:
Az sem rossz, ha hátranéznek
Ott vannak a régi képek
S el tudják még képzelni
Milyen is volt szeretni.

Együtt:
Egyszer élnénk meg
Egy békés életet…

Hogy szerették ezek egymást?
Hogy lett ellenség a két társ?
Ami jó volt
Hogyan lett holt?

Alexa:
Látsz-e még esélyt, hogy megváltozzanak?

Jani:
Lételemük már, hogy átkozódjanak!

Alexa:
Megmenthetnénk tán a házasságukat?

Jani:
Nem, hogyha nem látják be a hibáikat…

Együtt:
Hogy szerették ezek egymást?
Hogy lett ellenség a két társ?
Ami jó volt
Hogyan lett holt?
 

Szeretem ezt a duettet. Rafaelnek és Aidának sikerült úgy megírniuk, hogy zeneileg a kissé gunyoros, fél vállról vevő hanghordozást erősíti, szinte könnyednek ható dallamokkal, ám a szövegben leplezetlenül pulzál a családi problémákat elszenvedő gyerekek fájdalma. Nóri karakterének soraiban még haloványan meghúzódik az utolsó remény, hátha rendbe lehet hozni a dolgot, míg Bálint figurája már lemondott róla, és magasról tesz a szüleire. Kettejük hangja nagyon jól összeillik, Anita remekül betanította nekik a szólamokat és az egész dalt.
– Oké, ez nagyon jól ment! – biccentek, miután a zene elhallgatott. Belepillantok a szövegkönyvbe. – Most kicsit előreugrunk. Átvesszük a második felvonásból a nagy veszekedést, amit Alexa a szobájába zárkózva hallgat végig. Nóri, a jelenet végén elénekled a második szólót, rendben?
– Rendben – feleli Nóri, és furcsán kifejezéstelen az arca.
Adrián és Judit a színpadra vonulnak, felkészülve a jelenetre.

Apa a nappali kanapéján ül, Anya lassan besétál.
Anya: – Téged kerestek telefonon.
Apa (fásultan): – Jó.
Anya: – Egy nő volt.
Apa: – És?
Anya (visszafojtott feszültséggel): – Hogyhogy és?
Apa: – Gondolom, egy kollégám.
Anya (gúnyosan): – Hát persze! Egy kollégád!
Apa (türelmetlenül): – Ne kezdd megint! Még a végén kitalálod, hogy szeretőm van!
Anya: – Miért, nincs?
Apa (felpattan): – Persze, hogy nincs! Mégis hogy gondolhatod?
Anya (támadóan): – Számtalan okom volna feltételezni! Alig vagy itthon, folyton fáradtságra hivatkozol, hozzám már régóta nem közeledsz…
Apa: – Az ég szerelmére! A lelkemet kidolgozom a családomért, az még nem jutott eszedbe?! Hogy mondjuk azért vagyok itthon keveset, mert túlórázom a megélhetésünkért? Persze, hogy fáradt vagyok! És mégis miért közelednék feléd, ha folyton úgy viselkedsz, mint valami sárkány?
Anya: – Ó, hát persze, ez is az én hibám!
Apa: – Nem is az enyém!
Anya: – És neked nem jutott eszedbe, hogy talán azért viselkedem sárkányként, mert régóta egy jó szavad nincs hozzám? Sosem érdeklődsz, hogy vagyok, mit érzek, milyen napom volt!
Apa: – Ha már itt tartunk, te sem!
Anya: – Belefáradtam, hogy mindig én kezdeményezzek!
Apa: – Belefáradtál?! Akkor én mit szóljak? Kihajtom a belemet, aztán hazajövök, és még te is kóstolgatsz! Talán unod magad itthon, és nincs mivel lekötni a bolond agyadat?!
Anya: – Van képed! Én is rengeteget dolgozom itthon, vezetem a háztartást, és helyetted is nevelem a gyerekeinket!
Apa (gúnyosan): – Hát, azt tökéletesen csinálod. Annyira, hogy Ákost már el is üldözted.
Anya pofon vágja a férjét. Alexa a fal túloldalán összekuporodva hallgatja a szóváltást, ekkor a fülére szorítja a kezét.
Anya (kiabál): – Takarodj innen!
Apa: – Persze, üldözz csak el engem is! A végén teljesen egyedül maradsz, és meg is fogod érdemelni!
Apa elviharzik.
Anya: – Gyűlöllek!
Földhöz vág egy vázát, majd feldúltan távozik ő is.

Alexa előjön. Lassan, bizonytalanul elővesz egy seprűt és egy lapátot, elkezdi összesöpörni a váza darabkáit. Azonban megtorpan, végül sírva térdre rogy. Összefonja maga előtt a karjait, majd felemeli a fejét.

Míg őket elhagyja a fény
Bennem már megszűnik a remény
Családunk romokban hever
Mert a lét oly’ sok csapással ver.

Bezártak az árnyak már egy börtön mélyére.
Falat emeltek körénk, hogy ne lássuk egymást.
Mikor jutunk együtt el a lidérc végére?
Együtt ébredünk-e fel és indulunk tovább?

Válaszoljatok!

Hol van régi fényünk, miért nem véd?
Hogy tudta elvenni a bántó sötét?
Eltűnt értékek a messzi ég alatt
Azt hittem, hogy közénk semmi sem állíthat falat!

Összetartóbbak voltunk, mint bármely más család.
Kötelékünk megszűnik, ha megszűnni hagyjuk.
Minden napunk hangos szó, vagy rejtett-néma vád.
Nem akarom elhinni, hogy ezek mi vagyunk!

Válaszoljatok!

Hol van régi fényünk, miért nem véd?
Hogy tudta elvenni a bántó sötét?
Eltűnt értékek a messzi ég alatt
Azt hittem, hogy közénk semmi sem állíthat falat!

De senki nem válaszol
Hozzám senki sem szól
Hová tűnt a család?
Hogy vészeljük át?

Hol van régi fényünk, miért nem véd?
Hogy tudta elvenni a bántó sötét?
Eltűnt értékek a messzi ég alatt
Azt hittem, hogy közénk semmi sem állíthat falat!

Válaszoljatok!

Nóri

A dal végén a jelenet zárásaként kirohanok a színpadról. Lebotorkálok a nézőtérre, és reszketve rogyok vissza a székembe. A veszekedés és a dal együtt annyira lélekcincáló és fájdalmas, hogy még mindig a hatása alatt állok, és a sírás kerülget.
A próba folytatódik, a történet szerint a némileg már lecsillapodott anya hazatér, és gyerekeit szólongatja, de üres a lakás. Összeszedi a váza maradványait, közben egy rövid reprízben siratja az életét. Kivonul, a színpadon itt majd különféle fénytechnikával és óraketyegéses zenei alappal érzékeltetik az idő múlását. Jani közben hazaér, átvág a színpadon, mint aki egyenesen a szobájába tart. Utána az apa bukkan fel, ő is lassan áthalad a színpadon. Alexa azonban nem tér haza.

Apa köntösben ül a konyhaasztalnál, Anya szintén köntösben belép.
Anya: – Gyula!
Apa: – Mit akarsz? Nem volt még elég a tegnapi?
Anya: – Most nem arról van szó… Nem láttad Alexát?
Apa: – Nem én.
Anya: – Nincs a szobájában. Az ágya be van vetve, úgy tűnik, nem is aludt itthon.
Apa: – Talán csak nem tudott aludni.
Anya: – De nem érted? Nincs itthon!
Apa (fáradtan): – Gondolom, már elindult az iskolába.
Anya (türelmetlenül): – Szombat van, az ég szerelmére!
Apa: – Ó… tényleg.
Anya: – Amikor este hazaértem, és szólongattam a gyerekeket, már akkor sem reagált.
Apa: – Miért, hol a francban voltál?
Anya (felcsattan): – Kiszellőztettem a fejemet! Miért, csak neked szabad?
Apa: – Remek. Szóval most mit akarsz ezzel az egésszel mondani?
Anya: – Azt, hogy a lányunk eltűnt…

Még mindig a saját karjaimba kapaszkodom, és a szerepemben ragadtam. Valahol belül azt kívánom, keressenek meg, találjanak rám és öleljenek magukhoz, aztán hozzák végre rendbe a házasságukat, szükségem van a szüleimre…
Elég! Nóri vagyok. Nóri vagyok, nem Alexa, és ez csak egy szerep. A színpadon álló két ember is csak szerepet játszik, valójában nem gyűlölik egymást, sőt, jó kapcsolatot ápoló kollégák. El kell engednem ezt az egészet, most, hogy már nem vagyok a jelenetben, de nem megy. Ugyanazt a magányt és fájdalmat érzem, mint amikor még nem volt egy barátom sem, és a szobámba zárkózva kuporogtam. Akkor is arra vágytam, hogy valaki találjon meg, valaki, aki nem a Mami és a Papa, mert ők nem láthatják, mennyire rossz bőrben vagyok valójában. Valaki, aki elbírja a terhemet, a démonaim súlyát, aki kihúz a sűrűjükből, és magához ölel. Emészt a szeretethiány, és félek egyedül…


Szilveszter

A mai Kötelékek-próbán nem vettem részt, mert egy évadzáró szabadtéri fellépés részleteit vettük át a színházban. Ám csak nemrég jöttem rá, hogy ott felejtettem egy kölcsön kapott könyvet a művelődési házban. Megkértem Szilárdot, hogy adja le nekem a portán. Most, hogy végeztünk a fellépés átbeszélésével és gyakorlásával, úgy döntök, hazafelé menet beugrom a kötetért.
Miközben vezetek, az jut eszembe, talán jobb is, hogy a mai próbát kihagytam. Az elmúlt hetekben egyre jobban belebonyolódtam a Nóri-dologba. Gyakran nem tudtam megállni, hogy ne szólítsam meg, ne érdeklődjek felőle, és képtelen vagyok tagadni, jólesett, amikor ő is odajött hozzám néha. Túlságosan kitölti az agyamat. Írok róla, időről időre azon kapom magam, hogy ő jár a fejemben, sőt, néha még álmodom is vele. Mágnesként vonz, és nem tudok mit tenni ez ellen. Azt hittem, ha kicsit megismerkedünk, majd elmúlik, de csak az ellenkezője történt.
Ahogy leparkolok a művelődési háztól nem messze, egy pillanatra azt hiszem, képzelődöm. De nem, Nórit látom a parkban, ott ül egy padon. Mi a fenét keres ott? Talán vár valakit? Ahogy meresztgetem a szememet, és jobban megnézem, sápadtnak látom, amitől valami különös aggodalom szorítja össze a szívemet.
Ránézek az órámra. Már elmúlt este fél nyolc… A próba hatkor, legkésőbb hétkor érhetett véget, azóta ott ül? Nem gondolkodom tovább, kiszállok az autóból, és felé veszem az irányt. Csak akkor rezzen meg és emeli fel a fejét, amikor odalépek hozzá. Riadtan bámul rám, és egész testében remeg.
– Nóri! Mit csinálsz itt? – Leguggolok hozzá, ösztönösen fogom meg a kezét. Kiüresedett pillantással néz maga elé.
– Otthon kellene már lenned! – jegyzem meg finoman. – Miért nem mentél még haza?
– Én… csak… csak nem érzem jól magam – felel végre nagyon halkan, és a hangja elhalóan, távolról szól. – Te… hogy kerülsz ide?
– Bent hagytam a művházban egy könyvet, azért jöttem. Nóri, a nagyszüleid aggódni fognak érted.
Egy beszélgetésünk alkalmával megtudtam, hogy tényleg a nagyszüleinél lakik, ők nevelték fel. Tudok az édesanyjának haláláról és az apjának alkoholproblémáiról is, bár ezekről Nóri csak nagyon röviden mesélt. Azt azonban a szavaiból egyértelműen kihallottam, mennyire szereti a nagyszüleit.
Most viszont nem reagál erre sem. Felegyenesedem.
– Gyere, hazaviszlek! – jelentem ki határozottan, ám ő erre gyengén rászorít a kezemre.
– Ne! Nem vagyok képes… nem mehetek így haza – hebegi. – Nem láthatnak így, meg fognak ijedni…
– Akkor sem maradhatsz itt az utcán egyedül!
– Tudom. Csak… gyűjtöm az erőt. Kicsit sok volt a próba.
– De ugye nem bántott senki?
– Nem. Nem, csak érzelmileg megviselt néhány jelenet.
Sejtem, melyik jelenetekre gondol. Nem egy könnyű mű a Kötelékek, de azt hittem, ezzel ő is tisztában van. Ami most végbemegy benne, azt csak félig okozhatják a darab jelenetei, ebben biztos vagyok.
Nem tudom, mit tegyek. Nem hagyhatom így itt Nórit, de igaza van abban is, hogy ha ilyen állapotban menne haza, akkor a nagyszülei megijednének, és az aggodalmukkal talán csak még jobban kiborítanák őt akaratukon kívül.
Nem látok más megoldást, csupán egyet.
– Jól van. Gyere, elmegyünk hozzám. Ott maradsz, amíg le nem nyugszol.

 

Nóri

Először azt hiszem, rosszul hallok.
Szilveszter tényleg felajánlotta, hogy elmegyünk hozzá? Nem, pontosabban nem is felajánlotta, hanem kijelentette, megmásíthatatlanul. A szívem a torkomban dobog. Nincs erőm tiltakozni, de talán nem is szeretnék. Csak egy apró bólintásra futja részemről.
Szilveszter a kezemet fogva felhúz a padról, és az autójához támogat. Besegít az anyósülésre, beköti a biztonsági övemet, majd felegyenesedik.
– Mindjárt jövök! – mondja, és elsiet, be a művelődési házba.
Elernyedve hátradőlök, gondolataim őrülten zakatolnak. Alig tudom felfogni, mi történik. Olyan, mintha Szilveszter az égből pottyant volna oda elém. Nincs értelme tagadni, mennyire elszomorodtam, amikor nyugtáztam, hogy a mai próbán nem vesz részt, és nem láthatom őt. Erre most itt ülök a kocsijában, hamarosan pedig a lakásán leszek… Átfut az agyamon, hogy fel kellene hívnom mamiékat, de nem merem, mert tudom, hogy Mami azonnal hallaná a hangomon a zaklatottságot. Talán kicsit később jobb lesz.
Szilveszter hamar visszaér. Beül mellém, hátradobja a könyvet mögénk, majd indít. Az utat hallgatásba burkolózva tesszük meg. Ő a vezetésre figyel, én pedig csak bámulok kifelé, nézem az elsuhanó utcákat. Még mindig remeg belül mindenem, de ezt már csak félig okozza az, amit a próba váltott ki belőlem.
Körülbelül negyed óra múlva leparkolunk a belvárosban. Fogalmam sincs, hogy kerülünk fel a lakásba, még észlelem, hogy liftbe szállunk, aztán bent is vagyunk az előszobában. Kibújunk a cipőnkből, majd Szilveszter a nappaliba vezet, és leültet a kanapéra.
– Kérsz valamit? – kérdezi. – Mondjuk egy teát?
– Isten ments! – motyogom. – Anita minden énekórán mézes teával traktál, kezdem megutálni.
Halványan elmosolyodik.
– Értem. Valami mást esetleg?
– Egy pohár vizet elfogadok.
Amikor Szilveszter a konyhába megy, lopva körülnézek. Hangulatos, otthonos lakás, nem túl nagy, a nappalin kívül egy apró konyhát látok, hálószobát és fürdőt. A nappali most félhomályba burkolózik, a sötétítőfüggöny kizárja a külvilágot, csak az előszobából és a konyhából szűrődő fény marad. Látok egy jól felszerelt könyvespolcot, és egy íróasztalt, amin papírok, füzetek halmozódtak fel a laptop mellett. Vajszínű falak és sötét bútorok alkotnak tökéletes párost.
Szilveszter visszatér, és a kezembe nyomja a poharat.
– Köszönöm – mormogom, és belekortyolok. A fogam vacogva nekiütközik a pohárnak. Ő leül mellém, magának vörösbort hozott. Iszik belőle, majd felém fordul.
– Jobb már?
– Talán egy kicsit…
– Nem kellene értesíteni a nagyszüleidet?
– De, gondoltam is rá, csak… Ki fogják hallani a hangomból, hogy nem vagyok jól, és aggódni kezdenek.
– Ha viszont nem szólsz haza, akkor is aggódni fognak.
– Tudom.
Rövid csönd után habozva megszólal:
– Akarod, hogy beszéljek velük?
– Te… megtennéd? – rebben rá a tekintetem csodálkozva.
– Ha muszáj – von vállat.
– Akkor… megköszönném.
Előásom a táskámból a mobiltelefonomat. Elveszi tőlem, kikeresi a számot, majd elindítja a hívást. Félelem szorítja össze a szívemet. Attól tartok, bármit mond, mamiék így is aggódni fognak, és ettől bűntudat fog el.
– Jó estét kívánok, én Budai Szilveszter vagyok, Nóri kollégája – szól bele Szilveszter a vonalba. – Azért telefonálok, mert Nóri most nem érzi jól magát, ezért feljött hozzám egy időre. Nem, ne aggódjon, nincs komoly baj, csupán elfáradt egy kicsit a próbán. Mindössze pihennie kell egy keveset. Amint erőre kap, természetesen hazaviszem őt. Igen, egy pillanat.
Szilveszter eltartja magától a telefont, és rám néz.
– A nagymamád szeretne beszélni veled.
Hát igen, erre számíthattam volna. Mélyet sóhajtok, majd biccentek, és átveszem a mobilt. Igyekszem nyugalmat erőltetni a hangomra, amennyire kitelik tőlem.
– Szia, Mami!
– Szia, kincsem, mi történt? Bántott valaki? – hallom Mami aggódó hangját. Visszanyelem a kikívánkozó könnyeket.
– Nem, tényleg nem vészes a dolog. Csak nagyon érzelmes jeleneteket vettünk át a próbán, és felkavart lelkileg. Nem akartam ilyen állapotban hazamenni, ezért feljöttem kicsit Szilveszterhez. Én csak… nem szerettem volna, hogy aggódjatok.
– Csacsi vagy, megértettük volna. De ha úgy érzed, neked most jobb a kollégádnál, elfogadom. Csak vigyázz magadra, jó?
– Vigyázok, nem lesz semmi baj. De kérlek, ne aggódjatok, nem bírnám most azt is elviselni. – Nem tudom visszafogni magam, megremeg a hangom.
– Édesem, ha tudjuk, hogy jó helyen vagy, akkor nem aggódunk. Kedves volt a kollégádtól, hogy idetelefonált. Pihenj csak, aztán várunk haza!
– Rendben, köszönöm. Szia!
Bontom a vonalat, és kirobban belőlem a sírás. Annyira szerettem volna elkerülni, hogy aggodalmat okozzak! Rettegek, hogy Mami hiába mondta azt, amit, akkor sem fog addig megnyugodni, amíg épségben haza nem kerülök. Rémes vagyok. Nem elég, hogy így kiborulok, de még őket is csak felzaklatom…
Érzem, ahogy Szilveszter kiveszi a kezemből a poharat és a mobilt. Aztán a karjaiba von, én pedig nekidőlök. Utána csak a könnyek vannak, amelyek megállíthatatlanul ömlenek belőlem, kimosva a felgyülemlett érzelmeket. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Szilveszter elnyújtott mozdulatokkal, nyugtatóan simogatja a hátamat. Egy szót sem szól, megvárja, amíg lassanként lecsillapodom. Csak annyira húzódom el, hogy a táskámba kotorva zsebkendőt keressek elő, és ő sem enged el, az egyik karját a hátamon tartja.
– Tényleg a próba borított ki ennyire? – kérdezi halkan, miután kifújom az orromat.
– Többé-kevésbé. Tudod… feltépett bennem dolgokat.
– Milyen dolgokat? – érdeklődik gyengéden.
Mélyeket lélegzem, csak aztán felelek.
– Átvettük azt a jelenetet, amikor a szülők olyan nagyon csúnyán összevesznek, aztán jön a második szólódalom, és végül megszökik a karakterem. És akkor… rám tört az az érzés, hogy bárcsak megtalálnának. Elkapott az a szeretethiány, ami valamiért mindig ott volt bennem az életem során. Mamiék persze elhalmoznak a szeretetükkel, de nem tudnak minden űrt betölteni bennem. Ott, ahol barátoknak, esetleg szerelemnek kellett volna lennie, tátongott az üresség. És mostanában ez kezd helyreállni, mert egyre jobban megtalálom a helyemet a társulatban, van egy-két ember, akik lassan már a barátaim. De előtte évek teltek el úgy, hogy a szobámban sírtam, és arra vágytam, hogy jöjjön valaki, öleljen meg, és mondja azt, hogy nincs semmi baj, ő itt van nekem. És… ezek az érzések most megint nagyon erősen megrohamoztak. Pedig hülyeség az egész, hiszen éppen most kezdek magamra találni.
– Attól még nem szűnnek meg egy csapásra az elmúlt évek hatásai – mondja Szilveszter, és hallom a hangjában a megértést. – Ehhez nem elég néhány hónap, több idő kell, hogy az agyadban és a lelkedben is tudatosuljon, már nem vagy egyedül.
– Tudom – szipogom. – De nem akarom, hogy ez rámenjen a darabban nyújtott teljesítményemre. Talán tényleg gyenge vagyok ehhez az egészhez.
– Én nem így gondolom. Most felszínre kerültek benned a dolgok, és ki kellett adnod magadból, de kint vannak. Innentől kezdve szerintem már nem fog úgy megviselni ez a jelenet. Lassanként az is ugyanolyan rutinossá fog válni, mint a többi. Egyre jobb vagy a próbákon, és hidd el, nem vigasztalásképp mondom.
– Köszönöm – lehelem hálásan. Rövid ideig hallgatunk. Szilveszter a poharáért nyúl, és iszik egy kortyot, másik keze továbbra is a hátamon nyugszik.
– És mi bántott aznap, amikor odaadtad nekem a verset? – töri meg a csendet óvatosan, miután visszateszi a bort az asztalra.
Elakad a lélegzetem. Hogy lehet, hogy ennyi év után még emlékszik azokra a percekre?
– Tudod, még meg is kérdeztem, mi a baj – folytatja. – Azt felelted, semmi, de a pillantásod az ellenkezőjéről beszélt.
– Igen, mert nem akartam rád zúdítani a problémáimat, hiszen akkor én csak egy idegen voltam – hebegem.
– De most már nem vagy az. És érdekel. Persze, ha nem szeretnél beszélni róla, megértem.
– Hát… aznap is szörnyű volt az iskolában, meg… az nyomasztott, hogy közeleg az anyák napja. Utálom azt az ünnepet.
– Az édesanyád miatt? – kérdezi részvéttel.
– Közvetve igen. Talán szörnyű és nem így kellene lennie, de engem nem zaklat fel annyira, hogy elhunyt, mármint persze egy bizonyos szintig igen, de az életem, az emlékeim nagy százaléka a nagyszüleimhez kötődik, és anyák napján előbb jut eszembe Mami, mint az édesanyám. – Szomorúan sóhajtok. – Mamit viszont mindig megviseli ez a nap. Mert ő a lányát veszítette el, és minden anyák napján sírdogál utána. Hiszen a lánya már nem köszöntheti fel, mindig azt mondogatja, hogy anya még mindig olyan fiatal volna, és hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie… Ha kap tőlem valamit, könnyezve megköszöni, és olyan erősen szorít, mintha velem együtt az elveszített lányát is ölelné…
Újra elpityeredem, mert erre még mindig nagyon fájdalmas gondolni. Szilveszter magához húz, és szorosan ölel. Remegve bújok a karjaiba, és azt kívánom, bárcsak megszűnne a külvilág.


Szilveszter

Ennek a lánynak túl sok terhet kell cipelnie a lelkén. Sajnálom a nagymamáját, amiért olyan korán elveszítette a lányát, de nem lenne szabad ennyire rápakolni Nórira ezt a súlyt. Persze, teljesen megértem, milyen nehéz lehet ez a nap abban a családban. Eszembe jut Szabó Magda Álarcosbál című regénye, ahol a főhős szintén elveszítette az édesanyját, és a hozzátartozói gyakorlatilag gyászban nevelik fel őt. Ehhez képest még mindig jobb a helyzet Nóriéknál. Bár nem ismerem a nagyszüleit, de az elmondása alapján tényleg sokat törődnek vele, és rengeteg szeretettel veszik körül. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert élnek a szüleim, és nem veszítettem még el olyan embert, aki igazán közel állt volna hozzám.
Nem tudom megállni, hogy ne öleljem magamhoz Nórit, mert szörnyű látni a fájdalmát. Nem vagyok a szavak embere, a vigasztaláshoz sem értek, de ösztönösen cselekszem, amikor a karjaimba zárom őt. És ösztönösen mozdul a kezem, hogy végigsimítsak a haján, a hátán. Újra és újra. Képtelen vagyok megállni, egyszerűen érintenem kell őt. Nem vagyok ura a kezemnek, amikor a simogatás cirógatássá szelídül, és ahogy az arcához érve megérzem, milyen bársonyos a bőre, már tényleg nem tudok leállni. Cirógatom az arcát, a homlokát, lassan és ráérősen, majd a nyakán is végigsimítok. Hogy lehet valakinek ennyire selymes bőre?
Fékeznem kellene magam, nem élhetek vissza a helyzettel, Nóri most érzékeny és feldúlt, de hihetetlenül vonz, régóta nem vágytam senkit így érinteni…


Nóri

Ahogy a pityergésem elcsitul, úgy fogja fel lassanként az agyam Szilveszter cirógatását. Elakad a lélegzetem, mert ahol csak hozzám ér, mintha apró tűzijátékok pattannának ki a bőröm alatt. Lassan elengedem magam, eltűnnek a fejemből a gondolatok, és csak az érzés marad, amit szomjazóként fogadok magamba.
Nem veszem észre, mikor fordulnak át az érintések törődőből és nyugtatóból izgatóvá, de ahogy hosszasan cirógat és a keze egyre több helyre elér, lassan gyülemleni kezd az altestemben egy olyan feszültség, amit már nagyon régen éreztem utoljára. Szilveszter keze lekúszik az oldalamon, be a pólóm alá, és az ujjai alig érezhetően cirógatják a bőrömet. Kiszakad belőlem egy halk sóhaj. Aztán újra és újra, mert egyre érzékenyebb pontokat érint rajtam. Mi történik…?
Feltekintek rá. Engem néz, a pillantására furcsa köd ereszkedett, de még azon keresztül is izzó a szeme. Elfektet a karjaiban, kezét az arcomra simítja, majd hozzám hajol, és ajkai az enyémhez érnek. A szívem mintha elfelejtene dobogni. Megcsókol, lassan, finoman, én pedig kábán viszonzom. Átkarolom a nyakát, szinte kapaszkodom belé, ő pedig szorosan fog magához, és elmélyíti a csókot. Ahogy nyelve rebbenve simul az enyémhez, már tényleg minden kihullik a fejemből. Olyan, mintha az egészet álmodnám. Nem érzékelem a múló időt, teljesen belefeledkezem a csókba, ami hihetetlenül forró és szenvedélyes. Nem emlékszem, hogy Tiborral valaha ilyen jó lett volna, de ez a gondolat is csak átszalad rajtam, eszem ágában sincs összehasonlítgatással foglalkozni. Szilveszter tovább simogat, úgy érinti a testemet, mint aki magába akar olvasztani, és annyira, de annyira vágyom rá…
Zihálva húzódik el.
– Ne haragudj – suttogja. – Ez nem helyes.
– Miért… miért nem? – motyogom kábán, és homályosan látok, ahogy kinyitom a szememet, mintha egy másik világból néznék vissza rá.
– Most túlságosan sebezhető vagy, nem élhetek vissza ezzel – feleli, és úgy hangzik, mintha magát is győzködné.
– Nem élnél vele vissza… én is vágyom erre – mondom ki nyíltan, amivel magamat is meglepem.
Nekidönti a homlokát az enyémnek, ujjai a hajamat cirógatják.
– Ezt így most akkor sem lehet – súgja.
– De… te is vágysz rám? – kérdezem bátortalanul.
– Nem elég nyilvánvaló?
Érzem, hogy elpirulok. Ezt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Ha valaki akár néhány hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer Szilveszter karjaiban fogok feküdni, és szenvedélyesen csókolózunk majd, biztosan arra gyanakodtam volna, hogy a bolondját járatják velem. Mert mit akarna egy ilyen határozott, csodálatos kiállású ember tőlem?
Amikor Szilveszter elhúzódna, kétségbeesetten kapok utána, és a vállába kapaszkodom.
– Ne… ne hagyj így itt! – nyögöm ki.
– Jobb lenne, ha most hazavinnélek.
Még jobban elpirulok. Ki merjem mondani? Hogyan fogalmazhatnám ezt meg, anélkül, hogy ne szégyelljem el magam?
– Szilveszter, én… a simogatásod… túl nagy hatással volt rám, ne hagyj így… – hebegem összefüggéstelenül.
Megrezzen, szeme kissé elkerekedik. Lesütöm a tekintetemet.
– Bocsánat, hülye vagyok – motyogom. Megpróbálok felkelni, ám ő finoman, de határozottan visszanyom az ölébe.
– Végül is segíthetek rajtad – súgja, és a hangját pajkos bujaság mélyíti el. Elakad a lélegzetem, ahogy újra végigsimít a testemen, egészen le a combomig. Míg egyik kezével megtart, másikkal kigombolja a rövidnadrágomat. Épp csak annyira húzza le, hogy hozzám férjen, aztán a keze bekúszik a bugyim alá, és ahogy megérint, egyszerűen úgy érzem, szét fogok esni, én nem bírok el ennyi vágyat és gyönyört… Még marad néhány gondolatfoszlány a fejemben, de ahogy gyengéden simogatni kezdi a csiklómat, megszűnik a külvilág. Mondanám neki, hogy olyan finoman cirógasson, mint ahogy a testem többi pontján tette, de nincs szükség szavakra, olyan, mintha értené a testemet, mintha pontosan tudná, mi esik nekem jól. Egyetlen gócként feszül a nyomás az ölemben, az agyamra ráereszkedett a köd, és csak az érzés marad. Ahogy az egyik ujját becsúsztatja a hüvelyembe, és masszírozni kezd belül, miközben a csiklómat is tovább izgatja, nem bírom tovább. Átesem a ponton, elélvezek, lelkem kitörve szárnyal valahol a Semmiben, a testem vonaglik és remeg, belezuhanok a gyönyör ölébe. Nyugtatólag simogat, rászorítja tenyerét az ölemre, majd kihúzza a kezét, és magához szorít. Elernyedve fekszem a karjaiban, szétárad bennem a megkönnyebbülés és az elégedettség.
Alig bírom felfogni, hogy ez az egész most tényleg megtörtént. Az értelmes gondolatok nem hajlandóak visszatérni a fejembe, csak lebegek ebben az édes burokban.


Szilveszter

Basszus, nem is tudom, mikor csináltam utoljára ilyet. Az elmúlt néhány évben nem igazán volt igényem együttlétekre, ha pedig nagy ritkán mégis, akkor az csak egy gyors egyéjszakás kaland volt, ahol minden teketóriázás nélkül a lényegre tértünk. De hogy petting mikor volt utoljára az életemben? Fogalmam sincs.
Igazából úgy érzem, mindjárt szétrobbanok, iszonyatosan vágyom Nórira. De muszáj visszafognom magam. Most tényleg labilis, így pedig szörnyű érzés lenne, ha fejest ugranék a dologba. De amikor arról motyogott, hogy felizgattam a simogatásommal, egyszerűen képtelen voltam ellenállni. És ezzel nem ártok neki, sőt, csak lecsillapítom… nem? Vagy még ennyit sem szabadott volna megengednem magamnak? Zúg a fejem ettől a sok, egymásnak ellentmondó gondolattól.
Mindenesetre az, hogy láttam elélvezni, csak még többet hozzátett a sóvárgásomhoz.
Nem értem, mi történik velem. Ez nem én vagyok, rám az ilyesmi nem jellemző. Ennél sokkal tudatosabb és megfontoltabb vagyok, de Nóri olyan dolgokat vált ki belőlem, amiket hosszú ideje eltemettem magamban, vagy talán már azt sem tudtam, ott van-e egyáltalán bennem. Annyi nő van körülöttem a színházban, akik már kész csábítók, tudatában vannak vonzerejüknek, és képesek is jól használni. De egyikük sem volt rám ilyen hatással, mint ez a különös gimnazista lány, aki keresi a helyét, akiben még sok a kérdés, mégis mintha egyre pontosabban tudná magáról, kicsoda, és ahogy jobban megismerem, úgy erősödik bennem az érzés, hogy ő és én mennyire hasonlítunk. Ha beszélgetünk, olyan dolgokat tud tisztán és érthetően megfogalmazni, amiket már régóta kívánok hallani, átbeszélni. Olyan, mintha már a csendjével, a hallgatásával is megszólítana, vagy csak némán értene, úgy, ahogy eddig senki.
Hallom, ahogy a szuszogása egyenletessé válik, lepillantva észlelem, hogy elbóbiskolt. Legszívesebben hagynám, hadd pihenjen, de most már vissza kell térnünk a valóságba. A nagyszülei hazavárják őt.
Belesimítok a hajába, mire megrezzen, és kinyitja a szemét.
– Bocsánat – motyogja kásás hangon.
– Semmi gond. Viszont most már tényleg hazaviszlek.
Kábán bólint, mint aki nincs még teljesen magánál. Ahogy feltápászkodik, és lepillant a kigombolt farmernadrágjára, enyhe pír szökik az arcára.
Összeszedjük magunkat, aztán szótlanul hagyjuk el a lakást. A kocsiba ülve megkérdezem, hol lakik, majd elindulunk. Ugyanúgy hallgatásba burkolózunk, mint amikor idefelé jöttünk, de emögött most sokkal több van, hiszen elhagytunk egy határvonalat, ami eddig ott húzódott köztünk. Kiderült, hogy mindketten vágyunk egymásra, csak idáig magunkban rágtuk a dolgot.
Amikor megérkezünk a panelház elé, ahol Nóri lakik, leparkolok, de rövid ideig egyikünk sem mozdul. Aztán ahogy ránézek, azt látom, hogy zavartan bámulja az ölébe ejtett kezét.
– Mire gondolsz? – szólítom meg halkan.
Nóri mélyet sóhajt, de nem felel.
– Ugye nem érzel szégyent a történtek miatt? – firtatom, és félelem mar a szívembe.
– Nem… illetve, nem is tudom. Én nem ilyen vagyok – néz rám aggódva. – Nem szoktam csak úgy… hát, felkínálni magam, csúnyán mondva.
– Ne érezd így! Én meg nem szoktam csak úgy a felizgatásig simogatni valakit. Egy-egy – engedek meg magamnak egy halvány mosolyt.
Nóri rám néz.
– De te is zavart vagy – állapítja meg, mint aki a lelkembe lát.
– Igen.
– Az zavar, hogy fiatalabb vagyok?
– Nem. Ha méltó szellemi partnert találok, akkor nem érdekel a kor.
– Akkor mi zavar?
– Az, hogy melletted nem tudok tisztán gondolkodni – felelem őszintén.
Elkerekedik a szeme.
– Nem?
– Nem. Én ahhoz vagyok szokva, hogy mindent hideg nyugalommal és megfontoltsággal teszek. De te kibillentesz ebből a stabil állapotból. – Habozok, mielőtt hozzátenném: – És ez… ijesztő.
Nóri tekintete furcsán ellágyul.
– Engem is megijeszt, ami történik – mondja halkan. Úgy néz rám, mint aki még hozzátenne valamit, de végül nem folytatja.
Rövid ideig még némán bámulunk egymásra, végül megtöröm a csendet.
– Most menj, Nóri! A nagyszüleid várnak.
Hirtelen rémület szökik a pillantásába.
– De…
– Igen?
– De ugye ez nem azt jelenti, hogy… mostantól elkerülsz, és úgy teszel, mintha nem történt volna semmi?
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
– Akkor ugye nem fogsz olyasmiket mondani később sem, hogy ezt nem lett volna szabad, meg hogy el kell felejteni…
A szájára simítom a mutatóujjamat.
– Nem. Nóri, nem bántam meg, ami történt, és nem azért zárkóztam el a folytatástól, mert nem vágyom rád, hanem mert képtelen lennék rá úgy, hogy ennyire kiszolgáltatott vagy.
Nem tudom megállni, végighúzom az ujjamat az ajkain, mielőtt elvenném a kezem. Nóri csillogó szemmel néz rám.
– Értem – leheli.
– De most tényleg menj!
– Rendben.
Felém hajol, bátortalan csókot lehel a számra, majd még mielőtt reagálhatnék, elhúzódik, kipattan az autóból, és a kapuhoz siet. Nem néz hátra, de én végig őt bámulom, amíg el nem tűnik a lépcsőházban.
Hátradőlök, lehunyom a szemem, és mélyet sóhajtok. Megőrjít ez a lány, teljesen feldúlja a világomat…


Nóri

Mami köntösbe burkolózva vár a konyhában. Legszívesebben csak elslisszolnék a szobámba, hogy az ágyra vetve magam újra és újra átélhessem a történteket, de tudom, hogy nem tehetem meg. Próbálok összeszedettnek tűnni, habár úgy érzem, minden az arcomra van írva.
– Szia, Mami! – lépek oda hozzá. Felkel, és magához ölel.
– Jobban vagy, kicsim?
– Igen, már sokkal jobb. Azt hiszem, túlhajtottam magam. Anita mondta, hogy próbáljam meg az érzelmeimet egy bizonyos ponton elhatárolni a karakterem érzéseitől, de úgy tűnik, ezt még gyakorolnom kell.
– Tényleg nem lenne jó, ha túlhajszolnád magad – ért egyet Mami. Elnéz engem, majd tétován megszólal: – És ki is ez a fiú, akinél voltál?
– Szilveszter, a kollégám – felelem, és érzem, hogy megint elpirulok. Tudom, hogy ez elárul, emiatt haragszom magamra.
Mami megint habozik.
– És te…
– Szeretem őt – bukik ki belőlem a vallomás. Olyan furcsa, de egyben felszabadító érzés, hogy végre kimondhattam valakinek.
– Értem. – Mami arcáról nem tudom leolvasni, mit gondol.
– Mami… gond lenne, ha én most lefeküdnék? Nagyon álmos vagyok. Ígérem, holnap elmesélek mindent.
„Legalábbis majdnem mindent”, teszem hozzá gondolatban, mert a forróbb részleteket eszem ágában sincs elmondani.
– Rendben, kincsem, menj csak, pihenj le. Jó éjszakát!
Mami még egyszer megölel. Tudom, hogy sok benne a kérdés, és hálás vagyok neki, amiért ezeket most nem zúdítja rám.
Zuhanyoznom kellene, de nincs erőm hozzá, tényleg ólomsúlyúnak érzem a testemet. Majd reggel. És így legalább Szilveszter illatával alhatok el.

Szilveszter vonzódik hozzám. Vágyik rám. Nem hiszem el…

Képtelen vagyok értelmesen gondolkodni. Elalvás előtt rá gondolok, és róla fantáziálok, de még soha nem éreztem ennyire valóságosnak és közelinek ezeket a képeket. Mielőtt álomba merülnék, már nem képzelt karokat érzek, hanem valódi ölelést…