Nóri

Már elmúlt délelőtt tizenegy óra, de még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy kikeljek az ágyból. Egyrészt jólesik csak úgy heverészni, és visszagondolni a tegnap estére, másrészt kicsit félek a rám váró beszélgetéstől Mamival. Tudom, hogy kérdezősködni fog, nekem pedig el kell mondanom, amit csak lehet.
Mindenesetre nem bújhatok el a szobámban örökre. Kelletlenül sóhajtok, és felkelek. Nyújtózkodom. Jólesne egy frissítő zuhany, és éhes is vagyok. Amikor kilépek az ajtómon, hallom, hogy mamiék a másik szobában tévéznek. Kióvakodom a konyhába, gyorsan összeütök magamnak két szendvicset, és magamba tömöm őket. Aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy lezuhanyozzak. Hajat is mosok. Élvezem a rám zúduló langyos vizet, egy kicsit a gondolataimat is kimossa. Félretéve a félelmeimet csak átadom magam a zuhanyzásnak.
Miután végzek, alaposan megtörölközöm, majd bebújok a köntösömbe, hajamat pedig törölközőbe burkolom. Amikor belépek a szobámba, meg sem lep, hogy ott találom Mamit. Az asztalomnál ül összekulcsolt kezekkel, és nyílt tekintettel néz rám, ahogy leülök vele szemben az ágyam szélére.
– Itt vagyok, jöhetnek a kérdések – szólalok meg halkan.
– Kislányom, én nem vallatni akarlak, hanem csak szeretném megérteni, mi történik veled – mondja Mami. – Mostanában kevesebbet beszéltünk, mert elfoglalt vagy a próbákkal. A nagypapád és én nagyon örülünk annak, hogy végre találtál magadnak elfoglaltságot és jó társaságot, ezért vállaljuk, ha ennek az az ára, hogy kicsit eltávolodsz tőlünk, amíg tart a próbafolyamat. De amikor tegnap egy ismeretlen ember hívott fel, és tőle tudtam meg, mennyire kimerültél, az szörnyű érzés volt. Jobban kellett volna figyelnem rád, hogy ez ne történjen meg.
Szívembe hasít a bűntudat.
– Mami, nehogy magadat hibáztasd! – tiltakozom. – Én zárkóztam be kicsit előletek. Nem szándékosan. Csak tudod, annyira különös és csodálatos érzés, hogy új emberek kerültek az életembe, akik érdeklődnek irántam… Túlságosan magával ragadott az egész. – Lehajtom a fejemet. – Annyira ráörültem az új emberekre, hogy a régiekről megfeledkeztem. Sajnálom.
– Ugyan, kincsem… Tudom, milyen régóta vágytál erre. De nekem akkor is feladatom, hogy figyeljek rád. Jól tudod, hogy nem szoktalak gúzsba kötve itthon tartani és beleavatkozni az életedbe, mert úgy vélem, tisztában vagy azzal, mit csinálsz. Amikor elhívtak téged a társulatból egyik hétvégén, elengedtelek, mert bíztam benned, tudtam, hogy nem leszel felelőtlen, és emellett persze örültem, hogy társaságod akadt. – Mami egy pillanatra elhallgat, mielőtt folytatná: – De azzal rémisztő volt szembesülni, hogy ha rosszul vagy, előbb menekülsz egy kollégádhoz, minthogy hazagyere, és elmondd nekünk.
– Én csak nem akartalak megijeszteni benneteket – védekezem. – Meg… nem is igazán voltam tudatomnál. Mami, tényleg nagyon összeomlottam tegnap. Csak leültem egy padra a parkban, és ha Szilveszter nem jön éppen arra, lehet, hogy még most is ott kornyadoznék. Képtelen voltam gondolkodni.
– De mi zaklatott fel ennyire, kicsim? – faggat Mami aggódva.
Mélyet sóhajtok.
– Tudod… a karakterem a darab ezen szakaszában nagyon egyedül van. És rám törtek a régi érzéseim, a magány. Mami, én nagyon szeretlek benneteket, és iszonyúan hálás vagyok, amiért minden erőtökkel azon voltatok, hogy szeretetben és nyugalomban neveljetek fel. De vannak a lelkemben olyan rések, amiket ez nem tud betölteni. És amikor tegnap elkaptak ezek az érzések, akkor is ezt éltem meg. Hogy nagyon-nagyon szeretlek titeket, de ha kívülről, a világból nem ér törődés és figyelem, akkor előbb-utóbb összeomlok. És… Mintha csak az ég küldte volna, Szilveszter rám talált ott a parkban. Azt hiszem, nagy szükségem volt tegnap arra, hogy ő nyugtasson meg.
Mami gyengéden néz rám.
– Néha még mindig olyan szokatlan, hogy már felnőtt vagy – jegyzi meg. – Értem, amiről beszélsz, kicsim. Szóval mióta szereted ezt a Szilvesztert?
– Csak nemrég jöttem rá, hogy szeretem, de azt hiszem, már jó ideje. Mindig is vonzott, akkor is, amikor csupán a színházban láttam, de nem rajongást éreztem, hanem valami egészen mást. Aztán a kollégám lett, megismerkedtünk, egyre többet beszélgettünk. Igaz, hogy kilenc évvel idősebb nálam, de ez egyáltalán nem érződik, ha időt töltünk együtt.
– És ő hogy viszonyul hozzád? Tudja, hogy szereted?
– Nem, én legalábbis nem mondtam el neki. – Nyelek egyet. Most füllentenem kell. – Mi igazából nem beszéltünk még arról, mit érzünk, és hogy mi ez köztünk.
Ez mondjuk részben igaz, mert azontúl, hogy vágyunk egymásra, és van valamilyen vonzalom mindkettőnk részéről, tényleg nem tértünk ki erre.
– Mindenesetre hozzám hasonlóan elég zárkózott – folytatom. – Nem tud akárkivel könnyedén összebarátkozni, sokszor félrevonul, és nem az a fajta, aki akármelyik ismerősét felcipelte volna a lakására, ha látja, hogy bajban van.
– Ez valóban kedves volt tőle, és úgy tűnik, törődik veled – állapítja meg Mami. Megdobban a szívem. Igen, tegnap tényleg törődött velem…
Rövid ideig hallgatunk.
– Nézd, kicsim – szólal meg végül Mami, egyenesen rám nézve. – Azt szerettem volna mondani, hogy ha… úgy alakulna, hogy szeretnél megint felmenni hozzá, esetleg nála aludni…
Beleszédülök a feltevésbe. Szilveszternél aludni, őrjítő gondolat.
– Szóval nem tartalak vissza. Csak arra kérlek, hogy szólj előtte – fejezi be Mami.
– Komolyan? – nézek rá döbbenten.
– Elmúltál tizennyolc éves, és mindeddig egyszer sem adtál bizalmatlanságra okot. Te nem vagy felelőtlen, tudom, hogy nem szaladnál bele akárkinek a karjaiba, bármekkora a szeretethiányod. Én csak arra kérlek, hogy a bizalom legyen kölcsönös. Rendben?
– Rendben – hebegem. – Köszönöm!
Felállok, és átölelem Mamit. Megpaskolja a hátamat. Aztán felkel a székről, de még mielőtt kimegy, rám mosolyog. Az arca ragyogásában benne van a megkönnyebbülés, láthatólag örül, hogy ezt meg tudtuk beszélni. És én is iszonyúan örülök. Tudom, hogy eddig is mindig bízhattam Mamiban és abban, hogy jók a meglátásai, de ilyen téma még egyszer sem volt aktuális köztünk. Ez volt az első alkalom, hogy bevallottam neki, szeretek valakit. Ezért fogalmam sem volt, hogy fogja fogadni a dolgot. Utólag persze már csodálkozom magamon, miért kételkedtem abban, hogy meg tudjuk-e ezt beszélni, és miért féltem. Mami szeret engem, és azt akarja, hogy boldog legyek.

Elkezdem megszárítani a hajamat, és közben csak úgy száguldanak a gondolatok, a tegnapi nap emlékei a fejemben. Szilveszter, akiről nem mertem elhinni, hogy közel kerülhet hozzám, a lakására vitt, hogy ne ücsörögjek a parkban egyedül. Megvigasztalt, a karjaiban tartott. Simogatott. Megcsókolt. És vágyik rám, azt mondta, kibillentem a stabil állapotából… Hiába beszélgetünk hetek óta a próbákon, hiába figyelt minden szavamra úgy, mint egy egyenrangú fél szavaira, nem mertem hinni abban, hogy többet is láthat bennem egy kedves kislánynál. Egészen tegnapig. Mert tegnap úgy csókolt, úgy érintett, mint egy kívánatos, szép nőt, akinek nem tud ellenállni.
Lehetséges ez? Hogy ő pontosan ugyanazt éli át, amit én? Talán… talán az ő vágya mögött is több van, csak még nem ismerte fel?
Valakivel beszélnem kell erről. Valaki, aki nem Mami, nem Szilveszter, és teljesen kívülállóként látja az elmondottakat…


Vivien

Hallgatásba burkolózva ringatózunk a hintákon. Nóri szavai még körülöttünk zizegnek kiszabadult méhrajként, én pedig megrágom a hallottakat magamban.
Meglepődtem, amikor Nóri felkeresett, és azt kérdezte, nem érnék-e most rögtön rá, mert sürgősen szeretne beszélni valakivel. Természetesen ráértem, sajnos nem tartozom azok közé, akik szombatonként ide-oda császkálnak. Nem tagadom, jólesik, hogy Nóri engem választott arra érdemesnek, hogy meghallgassam. Egy játszótérre invitált, ami a házuk mögött van. Kellemes, eldugott kis hely, dombok közé rejtve.
Mindent elmesélt Szilveszterről és magáról. Hogy régóta vonzódik hozzá. Hogy verset írt neki annak idején. Hogy a Kötelékek próbáin egyre közelebb kerültek egymáshoz. Hogy tegnap kiborult, Szilveszter pedig felvitte magához. Hogy összemelegedtek. És hogy Nóri most nem tudja, hogyan tovább, hányadán állhatnak egymással. Csodálkozva hallgattam végig a történetet. Szilvesztert csak látásból ismerem, egyszer tömegjeleneteztem az egyik darabban, amiben játszott. Hűvösnek, kicsit önteltnek láttam, bár igaz, sosem volt velünk lekezelő. Inkább magának való. Nem tudtam volna elképzelni róla azt, hogy bárkinek is megnyílik, és kötődni kezd egy társulatoshoz. De ahogy végiggondolom a hallottakat, és gondolatban Szilvesztert meg Nórit egymás mellé helyezem, különös módon úgy látom, ennek így kell lennie. Mert ha Szilveszter mégis vonzódni kezd valakihez, akkor csak olyasvalakit tudok hozzá elképzelni, aki szintén hallgatag és komoly. Nóri pedig ilyen. Ő is jó ideig félrehúzódott tőlünk. Most már persze tudom, hogy leginkább azért, mert félt, de a lényegen nem változtat. Az alaptermészete sem az a vigyori, nyitott fajta.
– Szóval… mit gondolsz? – töri meg a csendet Nóri bátortalan hangja.
– Hát, meglepődtem, az tény.
– Szerinted is hülyeség abban reménykedni, hogy komolyabban szeretne tőlem valamit, ugye? – motyogja Nóri szomorúan.
– Dehogy is! – nézek rá megütközve. – Azon lepődtem meg, hogy Szilveszter kötődni kezd valakihez, és kimutatja a vonzalmát.
– Akkor jó…
– Nagyon kishitű vagy, Nóri. Miért ne történhetne meg, hogy komolyabbat akar? Ugyanolyan ember, mint mi. Te pedig szerintem méltó partnere lehetnél. Már amennyire ismerlek titeket.
– Gondolod? – bámul rám döbbenten.
– Igen. Szerintem hagyd magad sodródni az árral! Ne görcsölj rá arra, mi lesz, hanem éld meg a pillanatokat. Ha valaminek alakulnia kell, úgyis fog. Lehet, hogy csak fizikai vágy teljesül ki köztetek, lehet, hogy több. Mindkettőt fogadd örömmel!
– Te látsz arra esélyt, hogy… több is lehet belőle? – kérdezi óvatosan.
– Én csak abból tudok kiindulni, amiket elmondtál, de az alapján szerintem van rá esély. Ha csak szórakozna veled, élt volna tegnap a lehetőséggel, hogy megfektessen.
Nóri megrezzen ettől a szótól, láthatólag nincs hozzászokva, hogy ilyen témákat mással megvitasson. Aztán eltűnődik.
– Ebben mondjuk van valami – jegyzi meg.
– Én úgy gondolom, többre tart annál, minthogy csak egy futó szórakozás legyél neki.
Nóri kifújja a levegőt, és elernyedve dől neki a hinta láncának.
– Köszönöm – mondja, miközben hálásan néz rám. – Máris jobban érzem magam.
– Én köszönöm, hogy hozzám fordultál. – Kicsit ellököm magam, újabb ringatást kihozva a hintából. – Egyébként hogyhogy éppen itt találkoztunk?
– Ez a kedvenc helyem – mosolyodik el. – Gyerekkoromban Mami gyakran lehozott. Ha valami nyugodt, csendes zugot keresek, idejövök gondolkodni, kiszellőztetni a fejem. Szerencsére a legtöbb gyerek inkább a szomszédos utcában lévő játszóterekre megy, azok felszereltebbek. Itt ritkán nyüzsögnek.
– Tényleg nagyon hangulatos – állapítom meg.
– Neked van kedvenc helyed?
– Kifejezetten egy hely nincs. Ha én valami miatt nyugtalan vagyok, akkor összevissza mászkálok, amíg le nem higgadok. Csak úgy nekiindulok, és megyek, amerre visz a lábam.
– Nem szoktál eltévedni?
– Szerencsére nem. Mindenhová visszatalálok, legfeljebb előtte ötször megkerülöm.
Felnevetünk. Ahogy itt ülünk egymás mellett, és hintázunk, úgy érzem, végre barátra találtam.



Nóri

Amikor szerdán belépek a próbatermünkbe, megtorpanok, és először arra gondolok, talán rossz helyre jöttem. De az nem létezik. Minden héten úgy jövök ide, mint második otthonomba, úgyhogy kizárt, hogy eltévedtem.
Csakhogy a terembe lépve fénytechnikák villogása és hangos zene fogad. Mintha egy diszkóba keveredtem volna. Összevonom a szemöldökömet. Ez lenne a mai csapatépítő? Egy diszkó? Csalódottság mar a szívembe. Sosem voltam oda az olyan zenékért, amiket bulihelyszíneken nyomnak, és táncolni sem nagyon szeretek. Maximum annyit, amennyi egy tömegjelenethez kell, de nem a kedvencem. Elszontyolodva megyek beljebb. A többiek már itt vannak, ők is álmélkodva nézelődnek, és szokják a dolgot.
Amikor beérek közéjük, Szilárd odalép hozzánk.
– Ma csak elengedjük magunkat, és bulizunk! – jelenti be. – Az asztalon mindenféle üdítő, szendvics és nassolni való vár benneteket. Ha jó a parti, akkor kivételesen tovább tart a próba ideje.
– Én nem vagyok egy bulizós fajta – motyogom halkan, szinte csak magamnak, de Szilárd meghallja.
– Ne aggódj! – nyugtat meg vidáman, és csak úgy süt belőle az optimizmus. – Nagyon sok műfajból és érából válogattam zenét, nem csak a szokott tuc-tuc lesz. Biztosan találsz majd kedvedre valót köztük!
Szkeptikus vagyok. Ha Szilárd tudná, milyen zenei műfajt szeretek én… Márpedig abból biztosan nem válogatott, mert az nem éppen közönségkedvenc stílus.
Néhányan már riszálnak is, és éneklik a dalok szövegeit. Ez valami technozene, ami éppen megy. A tekintetemmel Bálintot és Álmost keresem. Ott állnak az asztalnál, éppen szendvicset tömnek magukba.
– Helló, Nóri! – köszön Bálint jókedvűen.
– Buli van! – teszi hozzá Álmos lelkesen.
– Ja – motyogom. Mivel látom, hogy nekik bejön a dolog, nem kezdek el panaszkodni, csak állok a villódzó fények között, és nem tudok mit kezdeni magammal. A többiek közül egyre többen rázzák magukat átszellemült arccal, vidáman a tuc-tuc zenére. Így kívülről nézve egyáltalán nem tűnnek olyannak, akik érdekeltek a színház, a musical világában. Ugyanolyanok, mint a többi ember, felszínesnek és unalmasnak tűnnek. Ha nem tudnám, hogy kik ők, tényleg ezt gondolnám róluk. Hogy tudják ebben a zsivajban jól érezni magukat? Hogy képesek ilyen minőséget nélkülöző, zenének csúfolt zajra táncolni?
Magamba erőltetek egy szendvicset, és leöblítem egy pohár kólával. Mindegy, ez van, ha Szilárdnak most nem támadt jobb ötlete. Majd elücsörgök a sarokban. Ám alighogy ezt elhatározom, a techno véget ér, a következő szám első dallamait hallva pedig felkapom a fejemet. Hiszen ezt ismerem! Ez egy butácska magyar dal a kilencvenes évekből, amit egy időben sokáig játszottak a rádiók és a zenecsatornák. Álmos riszálni kezdi magát, és elvékonyított hangon utánozza az énekesnő hangját, Bálint pedig reprodukálja az akkor menő egyentáncok koreográfiáját. Váratlanul kipukkad belőlem a nevetés, ahogy elnézem a bohóckodásukat. Egyszer csak azon kapom magam, hogy én is énekelem a refrént, sőt, a többiek is, az egész terem visszhangzik a dalolászástól. Ez így tényleg sokkal élvezhetőbb. A kezdeti csalódottságom lassan elmúlik, helyére kíváncsiság kerül, érdeklődve várom, milyen dalok következnek még. Közben Bálinték magukkal ráncigálnak a tömegbe, és felszabadultan táncolnak. Én erre még nem vagyok ráhangolódva, de azért jó nézni őket, egyáltalán nem veszik komolyan magukat, csak élvezik a bulit. A következő egy-két dalt megint csak nem ismerem, úgyhogy azzal szórakoztatom magam, hogy a fiúk produkcióit nézem.
Vivien is odacsapódik hozzánk.
– Mi újság? – kiabálja át a zenét. – Hogy tetszik a buli?
– Nem igazán az én világom. Nem vagyok képben a mai popszakmával.
– Én sem.
– Te miket szoktál hallgatni?
– Leginkább a jazz zenét, de néha egy kis hiphop és punk is befigyel. Te?
– Rock és metál műfajokat.
– Wow! Az nem semmi. Akkor megállapíthatjuk, hogy a mi kedvenceinkre nincs sok esély ebben a buliban – nevet, és a jókedve rám is átragad.
– Így jártunk – felelem vigyorogva.
Ekkor azonban elindul egy újabb szám, és meghallom a jól ismert sorokat:

Ülj le mellém, valamit mondok
Szomjas vagy, látom, egy üveg bort kibontok
Figyelj!

Viviennel egyszerre visítunk fel örömünkben. Bálint és Álmos felénk pördülnek, és üvölteni kezdik:

Lehet, hogy nem vagy gyenge
De ha a szívedbe száll a penge
Attól nem érzed magad jobban
Ha a kocsidban bomba robban, tudom én…

A folytatásba már Viviennel is beszállunk, és együtt énekeljük fennhangon a sorokat. Hirtelen beszippant magába a bulihangulat, a fiúk átkarolják egymást, Bálint a másik karjával engem, én Vivient, közben valahogy odacsapódik hozzánk Henrik és Ádám is, és együtt egy kört alkotva ugrálni kezdünk, miközben teli torokból üvöltjük:

Majd rólad szólnak a hírek
Veled van tele a sajtó
Aki a pokolra kíván jutni
Annak balra a második ajtó
De ha a Szent-Péter szigetekre már
Be van fizetve az útja önnek
A Mennyország Tourist
A legjobb szolgáltatást nyújtja!

A refrént már a többiek is üvöltik, megy a hajrázás, az ugrálás. Elkap a hirtelen támadt jókedv, szinte magával sodor, és annyira jó érzés így összekapaszkodni a többiekkel, egy egészet alkotunk, egy társaságot, akik együtt mulatnak. Istenem, milyen jó ez! Kienged belőlem minden feszültség, lüktet a zene, felszabadul a lelkem, és olyan jólesik kiereszteni a hangomat, üvölteni minden egyes jól ismert sort… Amikor a szám véget ér, és jön a következő, azon kapom magam, hogy táncolok, együtt a többiekkel, teljesen mindegy, ismerem-e a dalt vagy nem, mert egyszerűen csak felszabadítóan, megrészegítően jó érzés mozogni a zenére. Van, hogy együtt bohóckodom a fiúkkal, vicces retró-táncmozdulatokkal szórakoztatjuk egymást, és jókat kacagunk közben. Amikor valami latinos zene szólal meg, Bálint elkap engem, Álmos pedig Vivient, és tangót rögtönzünk. A fiúk annak rendje és módja szerint rángatják jobbra-balra a fejüket, macsó-arckifejezéssel megspékelve, Viviennel pedig kétrét görnyedünk a nevetéstől.
Legnagyobb örömömre rockszámokban is bővelkedik a buli repertoárja: Szilárd gondosan odafigyelt arra, hogy ebből a műfajból is olyan darabokat válogasson, amiket a legtöbben ismerhetnek. Felcsendül Bon Jovitól az It’s my life és a Livin’ on a Player, a Survivor – Eye of the Tiger című dala, magyarok közül a Pokolgéptől a Gép-induló, az Eddától a Kör és a Beatrice – Nyolc óra munka is. De a populáris műfajból is sok olyan dal kerül lejátszásra, amiket még gyerekkoromban hallottam a rádióban.
Szilárd maga is bevegyül közénk, együtt énekli velünk a dalokat, és többünket megtáncoltat. Eszméletlenül jól érzem magam, már ömlik rólam a víz a sok tánctól, de nem tudok leállni, teljesen elragadott magával a hangulat, ahogy mindenki mást is.
Nagyjából három-négy órán át tart a buli, aztán Szilárd kihirdeti a zárórát, amit csalódottan fogadunk.
– Ideje hazamenni, hogy pihenni is legyen időtök! – mondja, de boldogan mosolyog, ahogy minden csapatépítő program végén. Látszik, mennyire jólesik neki, hogy ilyen remekül sikerülnek a kezdeményezései.
Jóleső kimerültség önti el mindenemet.
– Basszus, benne van a boogie a lábamban! – sopánkodik Bálint viccesen. – Most még egy hétig tánclépésekben fogok közlekedni.
– Az vicces lesz a pénteki próbán – csipkelődöm.
– Oda már mi is jövünk! – jegyzi meg a mellettünk álló Tóni. – Timi eddig külön tanította be a tömegjelenetesek és táncosok koreográfiáját, de most pénteken már élesben gyakorolunk veletek.
Különös módon nem kap el a félelem, mint más ilyen esetben. Nem kezdek el azon aggódni, hogy többen leszünk a próbán, és nem pánikolok azon, mit fognak szólni a többiek a darabban nyújtott teljesítményemhez. Még mindig bennem lüktet a jókedv, és ez mindent egészen más megvilágításba helyez. A Kötelékek próbáin egyre fesztelenebbül teszem a dolgomat, úgy érzem, kellőképpen feloldódtam, és már nem aggódom mások véleménye miatt, hanem befelé figyelek. Sőt, kifejezetten melengető érzés, hogy néhányan ott lesznek pénteken azok közül, akikkel az elmúlt hetek szerdáit töltöttem különféle szuper programok keretén belül. Mert ezek az emberek már nem idegenek, hanem csapattársak, összekötnek minket a közös élmények, amikre jó együtt visszagondolni.
– Áh, bulizni kéne még! – jegyzi meg Bálint, amikor már kifelé tartunk az épületből.
– Én hullafáradt vagyok, most már csak egy zuhanyra és egy alvásra vágyom – felelem. – De tényleg jó buli volt!
– Valóban! – ért egyet a mellettünk baktató Vivien. – De azért ha hazaértem, meg kell hallgatnom egy kis jazzt, hogy lecsillapodjon a fülem.
Összenevetünk.
– Jazz? Brrr, azt nem szeretem – rázkódik össze Bálint.
– Tudjuk, te a latin zenét szereted – ugratja Vivien.
– Hogyne! Van otthon egy Enrique Iglesias-szentélyem, minden nap áldozok előtte! – állítja Bálint komoly fejjel, ami újabb nevetést generál.

Még akkor is szélesen mosolygok, amikor hazafelé baktatok. Szinte szétfeszít a jókedv és az öröm. Azt hiszem, életemben először buliztam úgy igazán. Tényleg fejlődik a társasági életem: az elmúlt hetekben voltam sörözőben, most diszkóztam, találkoztam Viviennel próbán kívül. Szivacs módjára szívom magamba ezeket a csodás új élményeket, hiszen éveken keresztül csak álmodoztam róluk, arctalan barátokkal, magamat egy erősebb énként elképzelve. Ahogy a panelházak között ballagok, belém hasít a felismerés, hogy az erősebbik énem, aki eddig csak a fejemben létezett, szép lassan életre kel egy hozzám tartozó részként. Egyre inkább azzá válok, akiről csak reméltem, hogy bennem lakozik. A különféle hatásokból gyűjti magának az erőt, álmosan nyújtózkodik odabent, mint aki egy hosszú álomból ébredt, és érzem, ahogy mocorog, ahogy feltápászkodik, és a helyét keresi a testemben. Már nem az a beszürkült, magába zárkózó, félénk lány vagyok, aki hagyja, hogy eltapossák, és akit elemészt a magány.
Kincses Nóra vagyok, az Árvácska társulat tagja, vannak barátaim, van egy főszerepem, és életemben először boldog várakozással tekintek a jövőre.