Szilveszter

A múlt pénteken történtek újra és újra leperegnek előttem. A legváratlanabb pillanatokban törnek rám a képek: Nóri átszellemült arca, ellágyult tekintete, a beszélgetések. A csókjának íze. Lehet, hogy az elködösült agyam játszik velem, de talán még senkinek nem élveztem ennyire a csókját, és azóta is szomjazom, akár egy függő. Ez a lány annyira más, mint a többi… Olyan észrevétlenül került hozzám közel, és mindez olyan pihekönnyűséggel történt, mintha így lenne minden evidens. Ha beszél, csüngök a szavain, mert minél többet és többet tudni akarok róla. Más esetben ennyi beszélgetéstől már rég elfáradok, és az agyam vészjelzést ad le, hogy megszakítsam az illetővel a kapcsolatot egy időre, és elvonuljak. Nóri esetében viszont valahogy soha nem elég. Kifejezetten tetszik, hogy nem csacsog fölöslegesen, csak akkor beszél, ha kérdezik, vagy ha jól átgondolt, komoly mondanivalója van. Üres semmiségekről sosem. Emiatt számomra minden szava érték.
Amikor megcsókoltam, viszonozta. Kezdetben bátortalanul, majd egyre felszabadultabban. Most már be kell látnom, hogy tényleg mindketten vonzódunk a másikhoz. Szabad-e ennek teret adnom? A darabra, a teendőimre kellene koncentrálnom, továbbá azt sem tudom, mennyire tanácsos egy kollégámmal összeszűrni a levet. Nem menne ez a játékunk rovására? De a mostani helyzet sem jó, mert állandóan ő jár a fejemben, olyan, mintha meg lennék telítődve a kisugárzásával, az illatával, az ízével, és mégis többre vágyom. Egyszerűen nem tudok így értelmesen gondolkodni. Azt szeretném, hogy Nóri ismét ott üljön a nappalimban, hogy beszélgessünk, megismerjem még több gondolatát… aztán újra megcsókolhassam, és ezúttal ne kelljen megállni… Vajon ő is szeretné? Végül is hangot mert adni a vágyainak a múlt héten is. Talán… Talán elengedhetném magam mellette egy kicsit…
Alig vártam a mai napot, hogy újra lássam a próbán, most pedig, hogy mindjárt a terembe lépek, ostoba módon elönt a félelem. Milyen lesz találkozni vele azok után, ami egy héttel ezelőtt történt? Mit fogok látni a szemében? Képes leszek a darabra, a szerepemre koncentrálni, anélkül, hogy eláruljam magam a többiek előtt? Mert az most egyáltalán nem hiányzik, hogy a társulat felfedezze Nóri iránti érdeklődésemet, és ezen csámcsogjanak az emberek. Most kell jó színésznek lennem, és az ajtón kívül hagynom a dolgokat.
De tudom, hogy minden hiába. Mert amint belépek a terembe, rögtön őt keresi a tekintetem, és ahogy megtalálom, látom, hogy ő is engem néz. A pillantásában nem látok szégyent vagy megbánást, csupán kimondatlan kérdéseket. Gyorsan elkapom a fejemet, köszönök a többieknek, és minden idegszálammal a próbára koncentrálok.

Nóri

Látom rajta, hogy vívódik. Nem kerül, de nem is tud mit kezdeni velem így hirtelen. Most nem néz rám, de talán jobb is, mert félek, hogy belevesznék a tekintetébe.
A próba elkezdődik. Most már pörögnek az események, ahogy egyre rutinosabbak vagyunk a jelenetekben, úgy kevesebbet is hibázunk, Szilárd pedig bátrabban lát el bennünket feladatokkal, meglátásokkal, hogy a karakterek még inkább olyanok legyenek, ahogy elképzelte. Kicsit szokatlan, hogy ezúttal többen vagyunk a próbán, a társulatból heten alkotják a tánccsoportot, akik egyben a tömegjelenetekért is felelnek.
– Nóri, Szilveszter! – kiáltja Szilárd. – Nézzük át azt a jelenetet, amikor Ákos befogadja Alexát!
Elindulunk a színpad felé. Ahogy Szilveszter mellém ér, halványan rám mosolyog, ami megnyugtató hatással van rám. Komolyan féltem, hogy látványosan kerülni fog.
A jelenet szerint egy padon ülök az utcán, és Ákos értem jön, miután felhívtam őt. A helyzet kísértetiesen hasonlít a múlt heti történésre, amikor Szilveszter rám talált a parkban. De igyekszem ettől elvonatkoztatni, és a darabra koncentrálni. A szerepem szerint figyelem a járókelőket – akiket a társulatosok alakítanak –, és várom, hogy Ákos ideérjen.

Ákos (odasietve Alexához): – Mi történt?
Alexa: – Eljöttem otthonról.
Ákos: – Úgy érted, megléptél?
Alexa: – Mondhatjuk.
Ákos: – Ne legyél őrült! Gyere, hazaviszlek!
Alexa (felugrik a padról, és felcsattan): – Nem! Nem vagyok hajlandó hazamenni!
Ákos: – Ne hülyéskedj, az az otthonod!
Alexa: – Nekem az már nagyon régóta nem az otthonom. És ha rád nem számíthatok, akkor világgá megyek, megértetted?!
Ákos (csitítóan): – Na, azt azért ne… Jól van, akkor felmegyünk hozzám. Gyere!

Ákos és Alexa megkerülik a színpadot, ami lassan átforog az új díszlethez. Belépnek Ákoshoz. Alexa leül, Ákos vele szemben, tartva a távolságot.

Ákos: – Szóval, mi ütött beléd?
Alexa (keserűen): – Hogy belém mi ütött? Talán inkább anyáékba!
Ákos: – Nézd, már jó ideje tart köztük a feszkó, nem tudom, miért éppen most problémázol ezen.
Alexa: – Látod? Ez a baj. Én már mióta próbálom a segítségedet kérni, szólni, hogy baj van, de te nem voltál hajlandó meghallani engem.
Ákos (védekezőn): – Mert én már lezártam magamban ezt a családi históriát…
Alexa: – És engem is ki kell zárnod az életedből?
Ákos: – Alexa, ha találkozunk, eszembe juttatod azt, amit magam mögött hagytam, érted? Valahányszor meglátom a szomorú arcodat, azonnal megrohamoznak az emlékek, hogy folyton zeng a ház a kiabálástól.

Alexa és Ákos egy ideig csendben néz egymásra.

– Gyerekek, ha lehet, ne úgy bámuljátok egymást, mint a szerelmesek! – hasít a levegőbe Szilárd hangja.
A fenébe! Érzem, hogy elpirulok. A társulatosok közül néhányan kuncognak. Szilveszter arca tökéletesen kifejezéstelen.
– Oké – feleli röviden.
– Folytassátok! – int Szilárd.

Alexa: – Sajnálom. Eszembe sem jutott, hogy ezért kerülsz.
Ákos (megenyhülve): – Azt hiszem, én is csak most döbbentem erre rá. Nem akartam szembenézni ezzel az egésszel. Megint veszekedtek?
Alexa: – Hallanod kellett volna, amiket most vágtak egymás fejéhez. Ezúttal sokkal jobban elfajult. Anya pofon vágta apát, elzavarta őt, és azt kiabálta, hogy gyűlöli… Egyszerűen képtelen voltam tovább ott maradni, érted?
Ákos: – Igen, értem. És szó nélkül eljöttél?
Alexa: – Nem volt nehéz. Senki nem volt otthon, apa után anya is elviharzott valahova. Jani persze megint a haverjaihoz ment… Én meg egyedül maradtam. Ákos, én ezt nem bírom tovább hallgatni! Beleőrülök, hogy a szüleim ölik egymást. És elegem van, hogy senkire sem számíthatok. (elsírja magát)

Ákos átül mellé, átkarolja Alexát.

Ákos: – Jól van. Rám számíthatsz, hugi. Sajnálom, hogy így elzárkóztam tőled. Figyelj, ma nálam alhatsz, aztán holnap reggel hazaviszlek, és beszélek velük.
Alexa: – Beszélsz velük?
Ákos: – Legalábbis megpróbálok, bár félő, hogy falra hányt borsó…
Alexa: – De ne hívd fel őket, hogy itt vagyok!
Ákos: – Tudniuk kell, merre jársz…
Alexa: – Igen, de akkor idejönnek, és kiverik a balhét, abból pedig nekem mára bőven elég volt.
Ákos: – Igazad van. Rendben. Hadd aggódjanak egy kicsit, már ha képesek egyáltalán észrevenni mást is önmagukon kívül.


Alexa:
Csattanásba burkolt gyűlölet
Hamvaiban elhunyt szeretet
Mi egykor élt köztük bűvölet
Ma már ismeretlen eredet.

Ákos:
Elveszik egymás életét
Megkötözik a lelküket
Bemocskolják a lét egét
Feledve a régi esküket.

Együtt:
Hol volt, hol nem volt, egy régi szerelem
Megannyi gyönyörű, feledett érzelem
Családba ölt ábrándok árnyéka
Senkinek sem ez volt a szándéka.
Hol volt, hol nem volt, tán ők sem értik már
Merre is sodorta őket el az ár
Mit láttak egymásban és mi maradt
Tehetetlenség szülte torz harag.

Alexa:
Három élet, három szívdobogás
Szerelmük szülte élő alkotás
Nem emlékeznek arra, mit őriznek
A régmúltból semmit sem éreznek.

Ákos:
Vétkek és hibák a vállukon
Merengenek régi álmukon
Vagy talán már nem is rémlenek
Az elképzelt, csodaszép életek.

Együtt:
Hol volt, hol nem volt, egy régi szerelem
Megannyi gyönyörű, feledett érzelem
Családba ölt ábrándok árnyéka
Senkinek sem ez volt a szándéka.
Hol volt, hol nem volt, tán ők sem értik már
Merre is sodorta őket el az ár
Mit láttak egymásban és mi maradt
Tehetetlenség szülte torz harag.

Földöntúlian csodálatos Szilveszterrel együtt énekelni. Ezt a dalt csak egyszer próbáltuk el Anitánál, akkor is leginkább a refrén két szólamát gyakoroltuk össze, aztán félretettük. Szilárd nem szólt, hogy a duettet is átvesszük a jelenettel együtt, de valószínűleg annyira belemelegedtünk, hogy megkockáztatta.
Taps szakít ki a darab burkából. A társulatosok éljeneznek, Szilárd is mosolyog.
– Oké, ez bitang jó volt! – ismeri el.
Szilveszter és én összemosolygunk. Én is elégedett vagyok a végeredménnyel. Amikor a jelenet elején voltunk, még nehéz volt kizárnom a múlt héten történteket, mert annyira arra emlékeztetett az is, amikor Ákos felvitte a húgát a lakására… Aztán amikor Szilárd ránk szólt, összeszedtem magam, és onnantól már tényleg Alexaként folytattam. Szilveszter is Ákossá vált a szememben, még a duett alatt is bátyámként néztem rá. A szívemen enged a szorítás. Megnyugszom, mert ez azt jelenti, hogy akármi is történt, tudunk együtt dolgozni, képes vagyok a darabból kizárni a külvilágot.
Lemegyünk a színpadról, a próba folytatódik. Belehúzunk a dolgokba, csak úgy sodródunk mindannyian a jelenetekkel, amelyek közül sokat feldob a társulatosok közreműködése. Csak egy tízperces szünetet tartunk, annyit, hogy mosdóba mehessünk, vagy aki dohányos, elszívhasson egy cigarettát. Miután már visszafelé tart mindenki, Szilveszter egy ponton mellém kerül.
– Próba után beszéljünk! – sziszegi nekem halkan. Csak biccentek. Valahol ebben reménykedtem, egyszerűen muszáj beszélnünk, mert ha éppen nem a színpadon vagyunk és nem egy jelenetet próbálunk, akkor a nézőtéren ülve úgy érzem, szétrobbanok a bennem kavargó dolgoktól, érzelmektől. Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna köztünk semmi, egyszerűen lehetetlen.
Alig bírom kivárni a próba végét, bár szerencsére a pörgés jó hatással van rám, az idő is gyorsabban elszalad. Mégis megkönnyebbülten sóhajtok, amikor Szilárd bejelenti, hogy mára végeztünk. Szilveszterre nézek, aki a kijárat felé int a fejével. Összeszedem a holmimat, mélyeket lélegzek, és megindulok kifelé. Örülök, hogy Bálint ezúttal nem csapódik mellém, ahogy általában teszi, most a többiekkel beszélget. Nagyon kedvelem őt, és örülök a társaságának, de képtelen lennék lerázni őt most magamról, mondván, „bocs, de Szilveszter vár”.

Az épület és a park között ácsorog, amikor kiérek. Egyenesen odasietek hozzá. Türelmetlenül fordul felém, és szóra nyitja a száját, ám ahogy megállunk egymás előtt, mégis hallgatunk egy rövid ideig. Beszél a csöndünk, csak nem értünk a nyelvén. Végül Szilveszter megszólal:
– Nincs kedved holnap nálam aludni?

Elkerekedett szemmel nézek rá. Nálam aludni. Ez a két szó őrült visszhangot ver bennem.
– Miért? – nyögöm ki, és nem értem, hogyhogy éppen ez szalad ki a számon.
– Mert veled akarok lenni – feleli határozottan. Nem kezd el mellébeszélni, nem magyarázkodik, hogy ne értsem félre, csupán ennyit mond – de ebben a válaszban minden benne van. Az önfeledt és érdekes beszélgetések ígérete, az ölelések és csókok ígérete, egy teljes, együtt töltött éjszaka ígérete. Minden. És csak rajtunk múlik, mit valósítunk meg mindebből. A szívem olyan hangosan dübörög a mellkasomban, hogy alig fogom fel a világ zaját.
– Rendben – egyezek bele.
– Érted megyek majd. Hatkor jó lesz?
– Igen.
Egy pillanatig mintha tétovázna.
– A nagyszüleid elengednek?
– Nem lesz velük gond – felelem, és közben hálát adok a sorsnak, amiért múlt szombaton nyíltan tudtunk erről beszélni Mamival. Így most nem kell emiatt aggódnom.
– Szeretnéd, hogy bemutatkozzak nekik? – veti fel Szilveszter.
Döbbenten rámeredek. Tényleg megtenné ezt annak érdekében, hogy minden nyugisan alakuljon?
– Kedves tőled, hogy felajánlod, de inkább ne – rázom a fejemet. – Mert akkor ott fognának, megtömnének kávéval, teával és pogácsával, aztán a végén te aludnál nálunk.
Szilveszter hitetlenkedve néz rám, majd felnevet. Még sosem hallottam ilyen felszabadultan nevetni valamin, és elmondhatatlanul jólesik, hogy mosolyt csaltam az arcára.
– Rendben, meggyőztél – mosolyog rám végül. – Akkor holnap este hatkor a ház előtt várlak!
Előrehajol, könnyű puszit lehel az arcomra, azzal távozik. Megrészegülve állok az utcán.

Holnap Szilveszternél alszom. Vele töltöm az egész éjszakát.
Valaki igazán megcsíphetne…

Fogalmam sincs, hogy keveredem haza, mert végig ezen zakatol az agyam. Babrálok a kulcsommal, majd beszédelgek a lakásba. Mami a konyhában tesz-vesz, teát főz, majd ahogy megjelenek előtte, rám mosolyog.
– Szia, kincsem! Ülj csak le, megmelegítem neked az ebédet.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes – motyogom.
– Pedig enned kellene. Teljesen elfonnyadsz a sok próba közben – aggodalmaskodik. Aztán jobban megnéz magának. – Baj van? Olyan furcsa az arcod.
El nem tudom képzelni, hogy festhetek ebben a pillanatban. Mindenesetre ha már így rákérdezett, összeszedem magam.
– Mami… Holnap Szilveszternél aludnék, ha lehet.
Mami felvonja a szemöldökét.
– Ezek szerint kezd komolyra fordulni a dolog? – érdeklődik.
– Hát… úgy tűnik, igen.
– Rendben, aludj nála nyugodtan. Remélem, hamarosan mi is megismerhetjük őt!
Akaratlanul is szédült mosoly szalad szét a számon, mert eszembe jut, amikor Szilveszter felajánlotta, hogy bemutatkozik mamiéknak.
– Izgulok – jegyzem meg akaratlanul. – Meg azt hiszem, kicsit félek is.
– Mitől? – Mami amolyan jelzésértékűen megterít nekem, úgy tűnik, mindenképpen belém akar diktálni néhány falatot. – Ha ez a fiú egy tisztességes úriember, márpedig feltételezem, hogy az, akkor semmi olyan nem fog történni, amit nem szeretnél. De voltál már férfival együtt, nem?
Elakadó lélegzettel kapom fel a fejemet. Olyan különös és szokatlan Mami szájából ilyesmiket hallani… Eddig az ő kicsi unokája voltam, akit vigasztalni és dajkálni kellett, most pedig már felnőtt nőként kezel. Ráadásul olyan nyugodtan hozza szóba ezt a témát is, mintha csak mesélne valamit egy zaklatott estémen.
– Gondolom, azzal a Tibor nevű fiúval komolyabban is megismerkedtetek – jegyzi meg Mami óvatosan.
– Hát… igen.
– Akkor tudod, mire számíts, hogyha Szilveszterrel… odáig jutnátok.
– Igen. Csak ez az egész még annyira fura és felfoghatatlan számomra. – Felsóhajtok. – Annyi minden történik mostanában velem, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet. Különös érzés, hogy ott fogok aludni egy férfinél, akit szeretek. Azt hittem, ezt már sosem fogom megélni.
– Butaságokat beszélsz, kicsim – simogatja meg a karomat Mami. – Olyan fiatal vagy, előtted az élet, ezeknek a dolgoknak jönnie kellett hozzád. Én mindig tudtam, hogy ha egyszer kikerülsz az osztályod rossz hatása alól, akkor te is megtalálod a saját közegedet, barátokat, szerelmet. Csak te annyira hagytad magad betemetni a rossz dolgok által, komolyan aggódtam már érted. Nagyon örülök, hogy végre elkezdtél élni.
Meghatottan nézek rá. Hihetetlenül jólesik a támogatása, és az, hogy nemcsak a nehéz időszakokban állt mellettem, hanem most is, teljes mellszélességgel.
– Köszönöm – szorítom meg a kezét. Bólint, majd elhúzódik.
– De most már tényleg szedek neked az ételből! – nevet rám, és én is kuncogok. Mennyire szeretem őt!

Szilveszter

Végre szombat van.
Annyira vártam ezt a mai napot, mint egy türelmetlen tinédzser. Még van időm indulásig, de nem tudok mit kezdeni magammal. A lakást már vagy háromszor végigtakarítottam, van étel-ital bőséggel, még néhány DVD-t is előkészítettem, ha esetleg a filmnézés mellett döntenénk – bár őszintén szólva engem kevés mű köt le. Vajon Nóri szeret filmezni? És ha igen, milyen műfajból válogat? Na, majd ma ezt is megkérdezem tőle.
Nagy nehezen elérkezik az idő, amikor kocsiba vághatom magam, és elindulhatok Nóriért. Miközben vezetek, a Rómeó és Júliát hallgatom. Nem tartozik a kedvenceim közé a musical változat, de a könnyed dalocskák éppen megfelelőek autóvezetés mellé. Az általam kedvelt darabok zenéjét mindig odafigyelve hallgatom, a szövegek újra és újra másról mesélnek nekem, ehhez pedig nyugalomra és ráérős időre van szükségem. Kocsiban nem szerencsés ezeket hallgatni.
Éppen a Szívből szeretni szól, amikor leparkolok Nóriék előtt. Egy belső késztetés hatására nem kapcsolom még ki a zenét, úgy döntök, ezt a dalt végighallgatom. Különös, máskor mindig túl érzelgősnek találom, most azonban jólesik a fülemnek. Őrült módon felrémlik előttem Nóri mint Júlia, és saját magamat látom Rómeóként. Elhessegetem a képet. Teljesen begolyóztam?!
Igen, ezt az is alátámasztja, hogy még mindig nem kértem el Nóri telefonszámát. Erre csak most jövök rá, amikor megcsörgetném, hogy itt vagyok. Gondolatban vállon veregetem magam. Nincs kedvem kiszállni a kocsiból, és kaputelefonon felszólni. Abban reménykedem, hogy Nóri látja, ha ráírok Facebookon. Teszek egy próbát – ha nem válaszol, mondjuk öt percig, akkor marad a kaputelefon.
Csak annyit írok neki, hogy itt vagyok. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor a telefonom jelzi, hogy látta az üzenetet.
„Megyek!” – jön a rövid válasz. A kapura irányítom a tekintetemet, amely egy-két perc múlva ki is nyílik. Nóri kilép az utcára, majd egyenesen az autóm felé tart. Egyszerű, sötétzöld nyári ruha van rajta, semmi kihívó, mégis megrohamoz a vágy, úgy, mint múlt héten. Fékeznem kell magam. Ennek a mai napnak sokkal többről kell szólnia. Beszélgetni szeretnék Nórival, még jobban megismerni őt, amennyire csak lehet. Nem veszíthetem el a fejemet… legalábbis még nem.
Kinyitom az anyósülés felőli ajtót, ő pedig beül mellém.
– Szia! – köszön bátortalan mosollyal. Azt szeretném, hogy a nap végére ez a mosoly már sokkal magabiztosabb legyen.
– Szia! – Két puszival köszöntjük egymást. Kísért a vágy, hogy megcsókoljam,de attól félek, nem tudnám abbahagyni. Inkább elhúzódom, majd semleges hangon közlöm: – Rájöttem, hogy nincs meg a telefonszámod.
– Tényleg, az eddig valahogy elmaradt… Megadjam most?
– Igen, mielőtt elfelejtjük.
Még mindig a kezemben szorongatom a mobiltelefonomat. Megnyitom a névjegyzéket, Nóri pedig lediktálja a számát. Megcsörgetem, hogy ő is elmenthesse az enyémet.
Indítok, mire a zene is automatikusan folytatódik. Nóri újra elmosolyodik.
– Rómeó és Júlia?
– Igen. Vezetés mellé tökéletes háttérzaj. Neked melyik a kedvenc musicaled?
Nóri tűnődve néz előre.
– Hű, jó kérdés. Több kedvencem is van, és hangulatfüggő, éppen melyik áll hozzám közelebb. Ha egyet kellene választanom, akkor talán a Jekyll és Hyde.
Felvonom a szemöldökömet, és elismerően biccentek.
– Micsoda kellemes meglepetés! Azt hittem, a fiatal színjátszósok azt a darabot nem is ismerik. Nem kapott akkora hírverést, mint azok, amiket mostanság a színházakban játszanak.
– Talán mert nehezebben emészthető, mind a témája, mind a dalbetétei. De én éppen ezért szeretem annyira.
– Én is – értek vele egyet. Gondolatban Nóri újabb piros pontot kap.
Az út hátralévő részében hallgatjuk a zenét, és nem beszélünk. Pedig érzem, hogy Nóriban megannyi kérdés kavarog, de még nem meri feltenni őket. Én is gyűjtöm az erőt. Tudom, hogy ha megérkeztünk, beszélnünk kell, eleget kerülgettük a forró kását. Csak éppen olyan zavaros minden a fejemben, és ezen cseppet sem segít az, hogy ilyen közel van hozzám.

A lakásba már fesztelenebbül lép be velem. Még egy kicsit húzom az időt, megkérdezem, kér-e enni vagy inni valamit, töltök neki üdítőt. Aztán már egymással szemben ülünk a kanapén.
– Meglepődtem, amikor elhívtál magadhoz – mondja ki Nóri, és kissé elpirul.
– Én is meglepődtem magamon.
– De… hogyhogy… szóval miért? – Nórin látszik, hogy nem találja a megfelelő szavakat, és hogy ez zavarja. Nekem kell tiszta vizet öntenem a pohárba.
– Nóri, kimondom nyíltan: érdekelsz engem – kezdek bele. – És vonzódom hozzád, emberileg is, férfiként is. Jó, ez talán gyerekesen fog hangzani, de… Tetszel nekem.
Nóri arca hol tűzvörös, hol halálsápadt. Kiül a döbbenet az arcára.
– De hogy lehet ez? – hebegi.
– Az ilyesmit nem lehet megmagyarázni. Ez van.
– De… Mármint nem értem, miért pont én.
– Miért ne lehetnél te?
– Mert én… hozzád képest… teljesen átlagos vagyok – nyögi.
Elhűlve nézek rá.
– Ezt meg sem hallottam – szögezem le.
– De…
– Nóri, hidd el, átlagos emberek nem ragadják meg a figyelmemet. Te messze nem vagy az. Amennyit eddig megtudtam rólad, amennyit eddig látni engedtél magadból, az alapján én egy különleges személynek tartalak, akit szeretnék még jobban megismerni.
Nóri néhány pillanatig hallgat, bizonytalanul méreget, mint aki arra számít, mindjárt felfedem a lakásban a rejtett kamerákat, és kiderül, hogy átvertem. Én azonban komolyan állom a tekintetét. Most, hogy nevükön neveztem a bennem kavargó érzéseket, sokkal egyszerűbbnek és könnyebbnek látok mindent. Már nem bonyolítom túl magamban a dolgokat. Csak meg akarom őket élni.
Végül Nóri mély levegőt vesz.
– Én is vonzódom hozzád – vallja be. – Bár gondolom, ezzel nem okozok meglepetést, a múltkor történtek fényében. És engem is érdekelsz.
Elmosolyodom.
– Szóval mindketten ugyanazt akarjuk.
– Igen – húzódik szégyellős mosolyra az ajka.
– Szeretsz filmezni? – váltok hirtelen témát. Muszáj, mert ha így néz rám, nem sokáig tudom magam türtőztetni. Hihetetlen, beszélgetni akartam vele, minél többet, erre most, hogy itt ül velem szemben, egészen mást szeretnék…
Kicsit meglepődik a váltáson.
– Aha – motyogja, de ez nem hangzik meggyőzően.
– Nóri, rád vagyok kíváncsi, nem az udvariaskodásra – hívom fel a figyelmét.
– Oké… igazából nagyon ritkán nézek filmet – adja meg magát. – Nem köti le a figyelmemet. Persze, azért akad egy-két kedvencem, de számomra ismeretlen műveket nehezen fogadok be.
Nem létezik, hogy még ebben is hasonlítsunk.
– Akkor filmnézés kilőve – állapítom meg. – Hát… ne haragudj, nem tudok tovább várni…
Magamhoz rántom őt, és szenvedélyesen megcsókolom. Egyszerűen megőrülök, éreznem kell az ajkát, a nyelvét, az ízét… A nyakam köré fonja a karjait, és mohón viszonozza a csókot. Úgy ízleljük egymást, mintha az életünk múlna rajta. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el egymásba feledkezve. Utolsó józan gondolataimat összekaparva megszakítom a csókot, de nem húzódom el. A homlokának döntöm az enyémet.
– Nóri, én ezt nem így akartam…
– Mit? – súgja.
– Beszélgetni szerettem volna veled…
– Majd beszélgetünk utána.
Megőrjítenek a szavai, elmossák az utolsó határokat. Lecsapok az ajkaira, és úgy csókolom őt, mintha magamba akarnám olvasztani. Minél tovább csókolózunk, annál többet és többet akarok belőle. Teljesen elveszítem ettől a lánytól a fejemet. Nem tudok leállni, nincsenek gondolataim, a kezem bejárja a testét, ahol csak érem, végigsimogatom. Fogalmam sincs, mikor kezdenek eltűnni rólunk a ruhák, kábán vetkőztetjük egymást. A felsőtestem meztelen, Nóriról lesimogattam a nyári ruhát, már csak melltartó és bugyi van rajta. Látni akarom a mellét. Elhúzódom, végigsimítok a mellkasán, mintegy engedélyt kérve, majd hátranyúlok, és kikapcsolom a melltartót. Lesimítom róla a ruhadarabot, és nagyot nyelek, amikor meglátom a gyönyörű, gömbölyded halmokat. Ez a látvány egyszerre vág fejbe és józanít ki annyira, hogy eldöntsem, visszafogom magam. Mert iszonyúan vágyom arra, hogy Nóriban lehessek, de előbb még végig akarom csókolni a testét, és a csúcsra juttatni őt, mielőtt beletemetkezem…


Nóri

Nem vagyok magamnál, és ez csodálatos. Olyan elemi erővel sodor magával a vágy, amilyet még sosem éreztem. Onnantól kezdve, hogy Szilveszter megcsókolt, már csak a folytatásra vágyom, hogy érezhessem őt, amilyen közelről csak lehet. Még attól sem jövök zavarba, hogy szinte már teljesen meztelen vagyok, mert a tekintete úgy cirógat végig, mint aki valami gyönyörűt lát. Szépnek érzem magam a pillantásától.
Szilveszter felemelkedik a kanapéról, majd egyik karját a hátamra simítja, másikat a térdem alá csúsztatja, és felemel. Átsétál velem a nappalin, be a hálószobába. Gyengéden lefektet az ágyra. Aztán fölém hajol, és újra csókban forrunk össze. Mohón ízlelem őt, képtelen vagyok betelni vele. Ő azonban megszakítja a csókot, és elindul lefelé. Ajkai végigcirógatják a nyakamat, alig-alig érintve bőrömet, ezzel édes remegésre késztetve. Hátrahajtom a fejemet, hogy még jobban hozzám férhessen. A lágy csókok lejjebb vándorolnak, végighaladnak a mellemen, majd a nyelvét érzem, ahogy megcirógatja előbb az egyik, majd a másik mellbimbómat, amelyek sajogva megkeményednek. Lágyan megmarkolja a melleimet, masszírozza őket, ajkai édesen becéznek. Őrjítő, ahogy a testemet csókolja, jobban felizgulok, mint múltkor. Ő lassan eléri az ölemet. Széttárja a combjaimat, és a nyelve ezúttal a csiklómon kezd el körözni. Hangos nyögés szakad ki belőlem, hátam megfeszül, altestemet jobban hozzányomom. Lágyan cirógat a nyelve, közben érzem, ahogy az ujja a hüvelyembe hatol. Nem tudom kontrollálni a hangomat, a testemet, csak az érzés van, amiből minél több és több kell, ő pedig megadja. Már két ujjával masszíroz a hüvelyemben, nyelve könyörtelenül ingerel, és én robbanok, szárnyalok, vonagló testtel élvezek. Csak lassan tisztul ki a tudatom, lassan csitulnak el bennem a gyönyör utórezgései. Ekkor Szilveszter felkel, ledobálja magáról a maradék ruhát. Megbűvölten nézem őt. Hihetetlen, hogy itt áll előttem meztelenül… Ahogy lejjebb pillantok, egyértelműen látom, hogy vágyik rám, és ettől elpirulok.
Benyúl az éjjeliszekrény fiókjába, óvszert vesz elő, majd hirtelen megmerevedik.
– Nóri, tudom, hogy a lehető legrosszabbkor kérdezem meg… de voltál már fiúval?
– Voltam, úgyhogy gyere! – nyögöm türelmetlenül. Elmosolyodik, majd mohón végignéz, ahogy az ágyán fekszem kitárulkozva. Felhelyezi magára a gumit, majd fölém helyezkedik.
Kicsit felszisszenek, ahogy belém hatol.
– Csak már régen – teszem hozzá még az előző válaszomhoz. Szilveszter gyengéden elmosolyodik, majd rám hajol, és forrón megcsókol. Vágyakozva viszonzom, közben a testem ellazul annyira, hogy beljebb hatolhasson. Lassan kitölt odalent. Elakad a lélegzetem, ahogy eggyé válunk. Hátrál, majd előredöf, mire halkan felsikoltok. Olyan, mintha elpattant volna valami, és apró, forró tűzijátékok robbannának bennem. Ahogy elkezd mozogni, leírhatatlan gyönyör árad szét mindenemben, ösztönösen megyek elébe a döféseknek, testünk felveszi a ritmust. Belekapaszkodom, összesimulunk, egyek vagyunk. Hajszoljuk egymást az élvezet felé. Szilveszter gyorsít a tempón, érzem a gyülekező feszültséget az ölemben, mígnem újra elélvezek. Szilveszter még lök néhányat, majd megmerevedik, és ő is robban.
Összetapadva fekszünk, kapkodó lélegzeteink lassan elcsitulnak. Kihúzódik belőlem, a hátára gördül, és magához húz, én pedig az oldalához simulok.

Ez valami elképesztően jó volt! Alig akarom elhinni, hogy tényleg megtörtént. Fogalmam sem volt, hogy ennyi vágy gyülemlett fel bennem, amely most úgy szabadult el, mint egy megvadult csorda. Tibor közel sem volt rám ilyen hatással.
Percekig fekszünk egymás karjaiban csöndbe burkolózva.
– Szóval beszélgetni akartál? – töröm meg a csendet incselkedve.
– Hát, legalábbis a sorrend az lett volna, hogy előbb beszélgetünk, aztán… – Kuncog. – De nekem fordítva is megfelel.
– Miről beszélgetnél?
– Bármiről. Csak hadd ismerjelek meg jobban! Tudni akarom, ki vagy.
– Néha én sem tudom – jegyzem meg.
– Akkor majd együtt kiderítjük.
Megdobban a szívem az „együtt” szót hallva.
– Előbb azonban zuhanyozzunk! – jelenti ki. Elhúzódik, kikel az ágyból, engem is felsegít. Kézen fogva megyünk a fürdőszobába. Beállunk a zuhany alá, a langyos víz jólesően simogatja a bőrömet. Szilveszter beszappanoz, és megmosdat, én pedig őt. Van ebben az egészben valami idilli, valami különös meghittség, mintha már régóta egy párt alkotnánk.
Zuhany után kölcsön adja az egyik pólóját. Hoztam ugyan magammal alvócuccot, de mondanom sem kell, hogy szívesebben bújok az ő holmijába. Szilveszter is magára kap egy pólót és egy alsónadrágot. Követem őt a konyhába, ahol mindenféle felvágottat, sajtot, zöldséget pakol ki a hűtőből. Együtt készítjük el magunknak a szendvicseket, majd a megpakolt tányérral visszatérünk a nappaliba, és a kanapéra kuporodunk. A kaja hamar elfogy, közben megvitatjuk, kinek mik a kedvenc ételei. Ő a magyaros konyhát részesíti előnyben, nekem inkább a mexikói a kedvencem, de mindketten imádjuk a kebabot és utáljuk a gyorséttermi vackokat. Evés után még nagyon sok mindenről beszélgetünk. Mesélek neki a játszótérről, arról, hogy sokáig képzeletbeli barátokkal vigasztalódtam, hogy nem szeretek sportolni, hogy egy iskolai szakkör hozta meg a kedvemet a színjátszáshoz. Mesél arról, hogy nagyon szereti a fákat és parkokat, hogy Szilárdot Veszprémből ismeri, hogy a szerepálma Jean Valjean a Nyomorultakból. Nem fogyunk ki a témákból, csüngünk egymás szavain, már hajnalodik, mire elfáradunk.
Amikor bevackoljuk magunkat az ágyába, rám tör az érzés, hogy félek elaludni, mert nem akarom, hogy véget érjen ez a gyönyörű este.
– Kérdezhetek valamit? – motyogom a mellkasához bújva.
– Persze.
– Mi lett volna, ha azt felelem, nem voltam fiúval?
Hallgat egy rövid ideig.
– Akkor tudomásul vettem volna a gondolatot, hogy én leszek neked az első.
A szívem őrülten dobog.
– Tényleg?
– Amennyire elvetted az eszemet, ez biztosan nem tántorított volna el attól, hogy veled legyek.
Annyira jólesik ezt hallani… Nehezen nyelem vissza a kikívánkozó szót, ami elárulná az érzelmeimet. De nem merem elmondani. Nem akarom elriasztani. Bár kiterítette előttem a lapjait, elmondta, hogy tetszem neki és vonzódik hozzám, ez talán mégis túl gyors volna számára. Én régebb óta álmodozom róla, nekem több időm volt, hogy ez kialakuljon. És engem már az is hihetetlenül boldoggá tesz, hogy most tényleg a karjaiban alszom el.
Nem, ez nem álmodozás, nem a képzelet játszik velem. Szilveszter ölelésében fekszem, és sírni tudnék a boldogságtól.