Szilárd

Hihetetlen, hogy már július van. Az idő gyors múlására leginkább a próbafolyamatok szoktak ráébreszteni. Az ember elkezdi összeszedni a csapatot, ráérősen és nyugisan rágjuk a jeleneteket, aztán hirtelen fel kell pörögni, mert rádöbbenünk, hogy közeleg a premier napja. Még mindig van bő egy hónapunk, augusztus tizenkettedikén mutatjuk be a Kötelékeket, és ahhoz képest egész jól állunk. Néha kicsit türelmetlen vagyok, de alapvetően igyekszem csak annyira megsürgetni a próbafolyamatot, amennyire elvárható a színészeimtől.
Nóri mostanra már nagyon jól beilleszkedett. Egyre többet és többet hoz ki magából, látszik, hogy gondolkodik a karakterén, együtt lélegzik vele, és átveszi a gondolatait. Még Szilveszterrel is meglepően jól tud együtt dolgozni, pedig az nem mindenkinek sikerül. Szilveszter is figyel rá a közös jelenetekben, és pontosan úgy jeleníti meg Ákos figuráját, ahogy elképzeltem. Bálinttal mondjuk még van egy kis dolgom, ő sokszor túl lazán veszi a figuráját, és ez alapvetően nem lenne gond, mert a karaktere nem annyira fajsúlyos. Ugyanakkor szeretném, ha a gúnyos hanghordozásán átütne a fájdalom és a lemondás, amit a családja miatt érez. Ezt ő még valahogy nem sajátította el.
Most, hogy egy ideje már a táncos-tömegjelenetes csapat is együtt próbál velünk, öröm és elégedettség tölt el, mert azt látom, hogy sokkal összetartóbbak, mint régen. Együttműködnek a koreográfiában, nemcsak magukra, hanem egymásra is figyelnek, és ez Timi munkáját is megkönnyíti. Úgy látszik, a csapatépítő programok megtették a kellő hatást. Most, hogy a Kötelékek bemutatója közeleg, már csak könnyed játékokat találok ki a gyerekeknek, hiszen sokkal jobban rá kell koncentrálnom a darabra. De azt hiszem, már el merem engedni a kezüket. Szoktam látni, hogy kisebb-nagyobb csapatokba verődve saját maguk is szerveznek programokat, ide-oda mennek. Nóri is megtalálta a közegét, sokat lóg Bálinttal, Álmossal és Viviennel, sőt, néha Ádám és Tóni is csatlakozik hozzájuk. Végre tényleg jó ismerősként köszöntik egymást, és nagyobb lelkesedéssel járnak a próbákra.
Jövő héttől már a szerdai próbanapokat is a Kötelékeknek szenteljük. Akik nem szerepelnek benne, kapnak egy kis pihenőt, de természetesen ha szeretnék nézni a próbát, jöhetnek. A darab váza már megvan, most tartunk ott, hogy mindenki megtanulta a szövegét, pontosan tudják, mi miután következik, hogyan követik egymást a jelenetek, amelyeket már mind átvettünk. Most kell igazán rákapcsolni a karakterek kidolgozására, az érzelmek tapinthatóvá tételére, a dalok előadásmódjának finomítására. Ezekkel már eddig is foglalkoztunk, de amíg nem állt teljesen össze a darab gerince, addig egyszerre többfelé kellett figyelni. Jövő héttől Anita is beugrik a próbákra, hogy az éneknél segítsen a meglátásaival. Szépen kiszélesedik a kör, finomra hangolunk minden részletet, hogy a Kötelékek igazán összeálljon.
Közben pedig nem férek a bőrömbe, annyira várom már a premier napját. Olyan ez, mint aki alkot valamit, ír, dalt szerez, és hevesen dobogó szívvel mutatná meg az egész világnak a művét. Amikor már elkészül munkájának gyümölcse, és büszke rá, minden részletére. A Kötelékek is egy ilyen mű. Már most büszke vagyok az egészre, a darabra, a színészeimre, a dalokra, mindenre. Legszívesebben kirohannék a világba, és beleüvölteném, hogy hamarosan debütál a művem, hogy milyen csodálatos lesz. Képtelen vagyok betelni az érzéssel, hogy látom a karaktereimet, végignézem az életre kelésüket, hallom a mondatokat, amiket megálmodtam, és alig várom, hogy végre mások is lássák a végeredményt.
Most egy kicsit félreteszem rendezői mivoltomat, hátradőlök, és adok magamnak néhány percet, hogy kiélvezzem az elégedettség érzését.

 

Nóri

Csak kapkodom a fejemet, olyan gyorsan történik minden. Ezen a nyáron mintha átléptem volna abba az álomvilágba, ami eddig csak a fejemben létezett, és száz százalékos fokon égve élném az eseményeket. Mintha egy jótündér valósággá varázsolta volna az elképzelt világot, és én fejest ugrottam bele. Szinte már a régi életemre furcsa visszagondolni, amikor szürke kisegérként a túlélésre berendezkedve tudtam le egyik napot a másik után. Most teljesen be vannak táblázva a napok, különösen, amióta már szerdánként is a Kötelékeket próbáljuk. Hétfőn énekóra, szerdán és pénteken Kötelékek próba. A köztes időkben pedig ide-oda császkálok, egyre többször megyek sörözni Bálintékkal, sétálni Viviennel…

És ott van Szilveszter.

Már egy hónap eltelt azóta, hogy először nála aludtam. Elhívott a következő szombatra is, aztán az utána lévőre is, szóval tulajdonképpen minden hétvégét vele töltök. Mamiék hamar hozzászoktak ehhez az új rendhez. Sőt, Szilveszter tartotta a szavát, és egyik vasárnap nemcsak hazahozott, hanem feljött velem a lakásba, és bemutatkozott a nagyszüleimnek. Mamiék kedvesen és szeretettel fogadták. Nem szálltak rá úgy, mint valami nagy látványosságra, természetességgel kezelték őt, és ennek nagyon örültem. Szilveszter ugyanis egyszer bevallotta, hogy amikor új helyen jelenik meg idegenként, olyankor gyűlöli azt az érzést, hogy mindenki rá figyel, mindenki ízekre próbálja szedni, és mindenféle kérdéseket szegeznek neki, mint valami vizsgán.
Mamiék azonban nem tettek fel neki keresztkérdéseket, nem faggatták, mit akar tőlem, semmi ilyesmi nem volt, és ez Szilveszter számára is könnyebbé tette az ismerkedést. Utána megjegyezte, hogy tündériek a nagyszüleim.

Csodálatos hétvégéket töltünk együtt. Rengeteget beszélgetünk mindenféle témáról, mesélünk magunkról, filozofálgatunk és elmélkedünk. Volt olyan is, hogy együtt főztünk, vagy tettünk egy sétát a ház körül. Nem bírjuk megállni, hogy ne érjünk egymáshoz, és nem feltétlenül szexuális vágy által vezérelve, hanem például beszélgetés közben fogja a kezemet, vagy végigsimít a hajamon, megcirógatja az arcomat. Úgy kapaszkodom a kezébe, mintha attól félnék, ez csak egy csodaszép álom, ami hamarosan szertefoszlik.
A szeretkezéseink leírhatatlanul gyönyörűek. Szilveszter minden rezdülésemre odafigyel, hosszasan és törődőn imádja a testemet, a végletekig korbácsolja a vágyaimat. Már én is bátrabban érintem őt, egyre jobban megismerem, hol és mi esik neki jól. Korábban el sem tudtam volna képzelni magamról, hogy ennyire magabiztossá válok ezen a téren. Olyan dolgokat teszek meg, amiknek régen még a gondolata is pirulásra késztetett. De Szilveszterrel olyan, mintha egy csillámló burokban lennék, ahol minden evidens, minden magától alakul, és egymásba temetkezve, mohón isszuk magunkba a szárnyaló érzéseket.
Megegyeztünk abban, hogy egyelőre nem tárjuk a nyilvánosság elé a kapcsolatunkat. Addig semmiképp, amíg túl nem leszünk a Kötelékek bemutatóján, mert most arra kell koncentrálnunk, hogy a karaktereinket a lehető legjobban megformáljuk, nem hiányzik a nyakunkra a túl nagy figyelem, a kérdések, a csámcsogás. Utána pedig meglátjuk, hogy alakul.

Nem mertem még elmondani neki, hogy szeretem őt, és arra sem akarok rákérdezni, ő mit érez, azontúl, hogy vonzódik hozzám. Ez az egyetlen talán, amiről nem beszélünk. Nem akarom ezt a gyönyörű burokvilágot léggömbként kipukkasztani. Csak meg akarom élni, hogy vele lehetek, ameddig tudok. Ha ez két-három hónap lesz, akkor annyi, ha pedig még több, akkor iszonyatosan boldog leszek.
De most nekem sem hiányzik az életembe, hogy a társulat tagjai kiszimatolják a dolgot és elkezdjenek faggatni. Nem akarom őket beavatni, egyelőre magamnak szeretném ezt az egészet. Egyedül Vivien tud a dologról, de megígérte, hogy senkinek nem beszél Szilveszterről és rólam.
Úgyhogy óvatosan és körültekintően kezeljük a dolgot, próbákon csak annyit beszélünk egymással, amennyit mással is, és mindig Mamiéktól visz el magához.

Azt hiszem, még soha nem éreztem azt, hogy szeretek élni. Hogy tényleg együtt lüktetek az élményekkel, a mindennapok csodáival. De május óta új időszámítás kezdődött az életemben, amely engem is átformált, megtöltött színekkel, erőt és önbizalmat adott.
És valahányszor próbálok a társulattal, nevetek valamin Bálintékkal, csatangolok Viviennel, együtt vagyok Szilveszterrel, édes melengetéssel önti el a szívemet az érzés: igen, nagyon szeretek élni.

Szilveszter

Nem tudom, hogy és mikor történt. Hogy mikor is kezdett az egész egy bizonyos irányba elindulni.
Egyre többször kaptam magam azon, hogy ha valami eszembe jutott, rögtön követte az a gondolat, hogy elmesélném Nórinak. Hogy apróságokról is ő jut eszembe, például a játszóterekről, a magazinokról – amikből mindenfélét kivághatna a kollázsaihoz –, a mexikói ételekről, a rockzenéről, a Jekyll és Hyde musicalről. Hogy hevesen dobogó szívvel várom a hétvégéket. Hogy hétköznap esténként gyakran nyomaszt a hiánya.
Múlt hétvégén rávett arra, hogy sógyurmázzunk. Először tartózkodva fogadtam az ötletet, végül mégis belevágtunk, és lisztet, sót, vizet kevertünk össze. Újra gyereknek éreztem magam, és ez valami furcsa, rég elfeledett önfeledtséget hozott magával. Mindenféle őrült figurát gyártottunk, néha teljesen más lett a végeredmény, mint aminek indult, és ezen nagyokat nevettünk. Az elkészült darabokkal még történeteket is rögtönöztünk. Hihetetlen, mennyire könnyen bele tudott rántani a kis mesevilágába, és hogy erre milyen fogékonyan reagáltam. Én, a magába fordult, folyton komornak tűnő ember. Még azzal is viccelődtünk, vajon mit szólnának a külső szemlélők, ha látnák, hogy a négy fal között sógyurmafigurákkal bábozom, és mindenféle ürügyet, védőbeszédet gyártottunk, hogy makulátlan hírnevemet „tisztára mossuk”. Régen nevettem ennyit, mint azon a délutánon.
Nóri mellett teljesen kicserélődtem. Azt hiszem, most jöttem rá, milyen magányosan éltem eddig, hogy a remeteélet, amibe önként száműztem magam, nem biztos, hogy nekem való. Talán végig arra vágytam, hogy olyan embert találjak, aki hozzám hasonlóan szeret gondolkodni, komoly témákról beszélgetni, és határozott meglátásai vannak, ugyanakkor tud felszabadult és játékos lenni, ami belőlem eddig vagy teljességgel hiányzott, vagy évek óta mélyen szunnyadt a lelkem mélyén. Amióta együtt töltjük a hétvégéket, nyugodtabb vagyok, többet mosolygok, és a magam módján a világ felé is nyitottabbá váltam.

Nem tudom megnevezni a pillanatot, amikor beleszerettem. Egyszer csak ott volt, mintha mindig ott lett volna. A vonzódás, az érdeklődés szép lassan átfordult mássá, ahogy megismertem ezt a különös lányt, úgy virágzott ki a szívemben a ragaszkodás. Ahogy elnéztem, miközben lisztes arccal gyúrja a masszát a sógyurmákhoz, ahogy hallgattam a gondolatmeneteit, ahogy lelkesen mutatta meg a kedvenc dalait, ahogy szeretkezés után egymásba gabalyodva feküdtünk és a csendjét fürkésztem, ahogy néztem őt, miközben alszik; a meleg, édes érzés újra és újra elöntötte a szívemet. Néha akkor is elkap a szédült mosolygás, ha nincs velem, csak rágondolok.
Vajon ő is érzi ezt? Nem mertem megkérdezni, mert semmiképpen sem akarom összezavarni premier előtt néhány héttel. Most arra kell koncentrálnia. Igazából már nagyon szeretnék túlesni a bemutatón. Akkor végre letesszük a terhet a vállunkról, és felszabadulunk a teljesítési kényszer alól. Akkor végre szembenézhetünk azzal, mi is ez kettőnk között.
Onnantól kezdve már nem fog érdekelni, ki tudja, ki nem, ki lát meg minket és ki nem. Szeretem Nórit. Régóta nem szerettem ennyire valakit, sőt, talán még soha. És eszemben sincs ezt a világ előtt letagadni.
De vajon ő is szeret engem? Egy belső érzés azt súgja, igen, de nem merek hinni neki. Nem, amíg nem hallom az ő szájából. Ám annak most még nem jött el az ideje. Egyelőre az a lényeg, hogy továbbra is jól érezzük magunkat egymással, és aztán, ha végre megtörténik a premier, már nem kell kerülgetni a témát.

Csak én addig is megkergülök itt, egyedül a lakásban. Nórival szeretnék lenni. De a hétköznapi találkozók sajnos most nem férnek bele az időbe, és rizikós is a „lebukás” végett. Talán bánnom kellene, amiért ennyire megszerettem valakit, hogy szinte elemészt a hiánya, de nem teszem. Mert ezt egyszerűen jó átélni, ez gyönyörű és varázslatos.
Magam elé húzom a laptopot, és belekezdek a sokadik novellába, amit Nóri ihlet.

Elsuhanó tünemény, csak sejtem, mintsem látom hófehér ruhádat. Hófehér a lelked, tudom, hiszen az imént mártóztál meg az elvarázsolt erdő csillámtavában, eltöröltetett a sár, amellyel egykoron megdobált az élet. Látom a zöldeskék vizet a szemedben, a rózsa halovány csókját ajkadon. Tovább suhansz, incselkedőn, szinte csak pillanatokra felderengve. Érinthetlek-e vajon egyszer? Csupán érzékeimmel játszol, vagy egy napon kitárt szívvel, hófehér ruhádat levetve, meztelen simulsz-e karjaimba, nekem adva mindenedet? Hófehér vagy, látlak a sötétben. Még hányszor rebbensz ki riadt pillangóként a kezemből? Az én sötétem megvéd. Ebbe belesimulhatsz. Örök fehérségedet senki sem mocskolhatja be többé. Tudnál-e bízni bennem, te földöntúli gyönyörűség? Én megbíztam benned, beengedtelek lelkem sötétjébe, a hollók zavarodottan rebbentek szét a fáról, amint világító fehérséged lebegve közelített feléjük. Ujjhegyeid cirógatva adtak új életet a kopár fának, s az most színekbe, illatokba borulva virágzik. Neked virágzik, tünemény. Hát miért nem maradsz? Merre van még dolgod, és elkísérhetlek-e? Láthat még más is téged annyira gyönyörűnek, mint az én megfáradt szemem?
Hófehér tünemény. Könnyeidet a tó fogadott gyermekeiként gyűjtötte ölébe, hogy aztán benne megmártózva tisztulj a sártól. Úgy csillog a szemed, mint egy álom. Egy tűnő álom, amibe ébredéskor még kapaszkodunk. Nem akarok többé felébredni. Az én sötétségem a te fehérségeddel egy egész. Az én sötétségem otthont ad neked, nem kell többé céltalanul tovaszállnod mindenhonnan, keresve helyedet. Súlytalan vagy, félsz mégis, hogy valaki a tenyerébe zárva összeroppant. Nálam menedékre találsz, tünemény.
Mintha hallanád ki nem mondott szavaimat, újra felderengsz az éjszaka ölelésében. Engem nézel. Tisztábban látlak, mint valaha. Édes gyönyörűségből foganhattál, olyanból, amilyet a világ nem láthat és nem érthet. Bújj el nálam, mielőtt újra bemocskolnak. Szomjazlak, szépség, kopár lelkembe te hoztad vissza az életet, nem akarok újra meghalni. Élni akarok, védeni akarlak.
Talán ezt is hallod. Nézel merengve, néha árnyékok vetülnek rád, de te mindig újra kitűnsz a fehérségeddel. Nem jössz, még nem. De rózsa-ajkad némán formál szavakat, mielőtt újra eltűnnél.
Csak egy rövid mondat, amit senki nem hallott, csak a szívemben ver visszhangot ezüsthangodon.
„Visszajövök hozzád.”

Nóri

Hamarosan vége a júliusnak. Két hét múlva premier. Nagyon vegyesek az érzéseim, hiszen egyfelől várom, másfelől viszont félek is tőle. Az egy dolog, hogy a próbákon már gördülékenyen végig tudom vinni a szerepemet, de nem tudom, menni fog-e egy tömött nézőtér előtt is. Idegen emberek előtt kell bizonyítanom, megfelelnem, élethűen hoznom a figurát. Néha, pillanatokra elkap a rettegés, hogy nem fog menni. De ilyenkor végiggondolom az elmúlt hónapokat. Annyi minden történt, annyi új helyzetben találtam magam, és sokkal erősebbnek érzem magam, mint a próbák előtt. Most már vannak barátaim, része vagyok egy jól működő közegnek. Kiálltam magamért az osztályban, és elértem, hogy leszálljanak rólam. És együtt vagyok egy olyan férfival, akiről évekig csak álmodozni mertem. Mindezek fényében miért ne tudnám ezt a félelmemet is leküzdeni, megugrani a saját magam által felállított akadályt? Hiszem, hogy csodálatos lesz a bemutatónk. Hinni akarom.
Ez a mai próba is jól sikerült. Fejben már visszaálltam önmagamra, és elindulok a hozzám csapódó Bálinttal, amikor megszólítanak minket.
– Nóri, Bálint, gyertek! – kiált felénk Judit. Összenézünk, Bálint vállat von, és odasétálunk a felnőttekhez. Judit, Szilveszter és Adrián együtt ácsorog. Csabát nem látom, ő valószínűleg már hazament.
– Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – mosolyog ránk Judit. – Úgy terveztük, hogy beülünk a kedvenc karaoke bárunkba, itt van nem messze. Jöhetnétek ti is.
– Egy kis gőzkieresztés – teszi hozzá Adrián derűsen.
Habozok, Szilveszter tekintetét keresem. Vajon szerinte jó ötlet együtt menni szórakozni, úgy, hogy mindketten ott vagyunk a kollégák szeme előtt? Kifürkészhetetlen pillantással bámul rám, majd alig láthatóan biccent. Belül fellélegzem. Titkon ebben a válaszban reménykedtem, mert nekem nagyon is van kedvem csatlakozni Juditékhoz.
– Részemről oké – felelem végül.
– Részemről is – bólint Bálint vidáman.
– Akkor induljunk! – int Judit, és együtt elhagyjuk az épületet. Miközben a bár felé sétálunk, telefonálok Maminak, és szólok neki, hogy később érek haza, mert elhívtak a kollégáim.
Hamar odaérünk. Kellemes, jó hangulatú hely, főként harmincas korosztályú vendégekkel, akikről lerí, hogy szinte mind művészek. A karaoke részleg hátrébb, egy alagsoros helyiségben kapott helyet. Még ismerős arcokat is látok: Aidát és Rafaelt, amint a pultossal beszélgetnek. Aida észrevesz minket, és mosolyogva siet oda hozzánk.
– Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok! – üdvözöl minket, majd az asztalukhoz invitálja az egész társaságot. Jólesik ez a félhomály, oldja azt a kevés zavaromat is, ami még bennem van. Mindannyian rendelünk magunknak italt, és beszélgetésbe mélyedünk.
– Hogy haladtok a Kötelékekkel? – érdeklődik Aida.
– Nagyon jól állunk – feleli Judit. – Már benne vagyunk a végső hajrában, de én úgy érzem, tök jól összeállt az egész. Jó csapat vagyunk.
– A fiatalok is ügyesek – kacsint ránk Adrián.
– Hallanád Nóri szólóit! – jegyzi meg áhítatosan Bálint, mire erősen elpirulok.
– Hát, a bemutatón majd hallani fogom – mosolyog rám Aida.
– Hacsak meg nem némulok félelmemben – szólalok meg óvatosan, mire a többiek kedvesen nevetnek.
– Nem fogsz! – biztat Adrián. – Képzeld azt, hogy a nézők helyén káposztafejek vannak.
– Én nem javaslom – veti ellen Aida. – Ettől a képtől engem mindig elfogott a röhögés.
– Félő, hogy engem is elkapna – vélem, és kuncogunk.
– Nem lesz rá szükséged, hogy ezt elképzeld – szólal meg Szilveszter. – Ha beszippant a darab, fel sem fog tűnni a nézőtér.
Rábámulok. Halványan elmosolyodik, majd belekortyol az italába.
– Na, én megyek énekelni! – pattan fel Rafael, aki eddig csendben hallgatott minket.
– Az Indiántáncot? – mosolyog rá Aida pajkosan, és ahogy összekapcsolódik a tekintetük, úgy érzem, ez valami közös emlékre utal. Rafael is mosolyog. Gyengéd csókot lehel Aida ajkára, aztán elsiet.
Annyira irigylem őket! Szeretnék én is ilyen fesztelenül együtt lenni Szilveszterrel, nem bánva, hogy látnak minket. De ha minden jól megy, akkor már csak egy kis időt kell kibírnom.
Valóban az Indiántánc című dal indul el, és Rafael énekelni kezd.
– Utána nyomjunk valamit mi is! – veti fel Judit Adriánnak. – Gyere, válasszunk!
Felkelnek, és odamennek a karaoke-számlistához, hogy átolvasgassák a választékot.
– Nóri, te is énekelsz majd? – kérdezi Bálint.
– Á, én még ehhez nem ittam eleget.
– Attól a gyümölcslétől nem is leszel bátrabb! – csipkelődik Bálint.
– Úgyhogy nem fogok énekelni – zárom le a kérdést, és játékosan nyelvet nyújtok rá.
– Nem gond, én is ritkán merek énekelni – nyugtat meg Aida kedvesen. – Szilveszter? Te fogsz?
– Még nem tudom.
– Én kinézek magamnak valamit! – ugrik fel Bálint.
Hármasban maradtam Szilveszterrel és Aidával. Utóbbi mellém csusszan.
– És hogy állsz a beilleszkedéssel? – érdeklődik.
– Nagyon jól – mosolyodom el. – Képzeld, Szilárd az elmúlt hónapokban mindenféle csapatépítő programot szervezett a társulatnak, hogy közelebb hozzon bennünket egymáshoz. És sikerült is neki, azóta valahogy sokkal összetartóbbak vagyunk.
– Ez mennyire jól hangzik! – Aida ábrándosan felsóhajt. – Ha annak idején nekünk is lett volna egy Szilárdunk, lehet, hogy nem hagyom ott a társulatot, ahol én játszottam. De most már mindegy.
– Legalább megismerkedtél Rafaellel – mutatott rá Szilveszter. – Legalábbis úgy rémlik, ott találkoztatok egymással először.
– Igen. Bár azért az egymásra találásunk nem ment egyről a kettőre, de megérte várni rá – mosolyodik el Aida, és csak úgy ragyog a szerelemtől.
Szilveszter előrehajol.
– Rafael jól van? – érdeklődik fojtott hangon. Nem értem, miért kérdezi. Az megvan, hogy ő és Rafael kollégák, ugyanabban a színházban játszanak, de a hangja mögött érzékelek valamit, amiről nem tudok.
– Hát, változó, mint mindig – feleli Aida. – De sokat javult a helyzet, amióta együtt vagyunk.
– Öhm… szabad megkérdeznem, miről van szó? – puhatolózom.
– Rafaelnek néha elég szélsőséges hangulatingadozásai vannak – meséli rám nézve Aida. – Mármint alapvetően jól van, de időnként masszív rosszkedvbe és depressziós hangulatba süllyed.
– De orvos még nem látta, vagy igen? – kérdezi halkan Szilveszter.
– Nem. – Aida szomorúan sóhajt. – Nem mer orvoshoz menni, fél, hogy valami okoskodó agyturkász szakvéleménye miatt esetleg elveszítené a munkáját. Meg… talán attól is fél, amit mondanának neki. Ezért egyedül próbál megküzdeni a dologgal, én pedig támogatom, amiben tudom.
– Szerintem nagyon jó hatással vagy rá – véli Szilveszter. – Ritkábban látom levertnek a színházban. Csak én magam nem akarok tolakodó lenni, ezért nem kérdezem őt a témáról.
– Jobb is. – Aida körbenéz, és egy figyelmeztető pillantást küld felénk, mert Rafael időközben elénekelte a dalt, és visszaindult az asztalunkhoz. Nem szeretnék kínos csendet, ezért ahogy letelepszik mellénk, elmondom, amit egyébként is meg akartam említeni.
– Nagyon szeretem a dalokat, amiket a Kötelékekhez írtatok – vallom be. – Annyira eltaláltátok az egésznek a hangulatát!
– Egyetértek – biccent Szilveszter. – Remek páros vagytok!
– Köszönjük – mosolyodik el halványan Rafael.
– Elsősorban az ő érdeme – néz a párjára büszkén Aida.
– Na, ne szerénykedj! – nevet rá Rafael.
– De így van! A zenék előbb megszülettek.
– De a te szövegeid is rengeteget hozzátesznek.
– El ne csöppenjetek itt nekem – morogja Szilveszter, mire ránevetnek.
Közben felcsendülnek egy musicalduett első dallamai. Judit és Adrián a Szeret mind, ki ismer című dalt választották ki a Mozartból. Elmosolyodom. Szeretem ezt a dalt, olyan tisztán gyönyörű.
Egy belső késztetés hatására Szilveszterre nézek, aki velem szemben ül, és engem bámul. Valamit látok az arcán, a szemében. Aztán legnagyobb meglepetésemre, ahogy Adrián elkezdi a mikrofonba énekelni az első versszakot, Szilveszter is megszólal, vele együtt kezd rá a dalra, és közben nem szakítja el tőlem a pillantását.

Egy valódi angyal ő!
Még hogyha sír is, büszkén néz.
Távoli csillagról
Egy éjen át szökött az álmaimba…

Erősen megdobban a szívem. Szilveszter nekem énekel. Sőt… mintha… rólam énekelne.

Csak te ismersz engem jól,
Csakis te látod lelkem őrült vágyait.
S nekem nincs jövőm, ha nem vagy itt.

Már nem is hallom Adrián hangját, az egész bár zaja tompa, távoli nyüzsgéssé szelídül. Szilveszter van itt és én.

Hisz szeret mind, ki ismer
S a felhők közt jár
Hogy csak tehozzád tartozom:
Oly jó tudni már!
Én tőled mit sem kérek,
De tudnod kell, hogy védlek,
És éjjel-nappal folyton vágyom rád!

Reszket mindenem. Valami történik ezekben a pillanatokban, valami megfoghatatlanul csodálatos, amire én is válaszolni szeretnék. Nincs több tiszta gondolat, nincs több szégyenlősség, az sem érdekel, hall-e bárki más és hogy nem csuklik-e meg a hangom. Csak az érdekel, hogy Szilveszter hallja és értse.
Judit hangja mögé rejtőzve én is énekelni kezdek:

Csak titokban sírok én,
A gyöngeségem szégyellem.
Rájöttem túl hamar,
Hogy aki nem vigyáz, az mind csalódik.
De te más vagy, mint oly sokan,
Tudom, hogy van vigasz, míg hozzád érkezem,
Soha nem volt más ily’ jó velem.

Ezek a sorok mintha tényleg rólam szólnának, olyan könnyedén rebbennek az ajkaimra, mintha csak magamról mesélnék egy szombat éjszakán. Éneklem tovább a refrént, amelynek egy-egy sorát Szilveszter is hozzáteszi.

Hisz szeret mind, ki ismer,
S a felhők közt jár
Hogy csak tehozzád tartozom,
Oly jó tudni már!
És érzem azt, hogy nálad
Még csendes béke várhat,
És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Nem engedjük el egymás tekintetét. Most már együtt énekelünk, hangunk olyan tökéletesen kapcsolódik össze, hogy belereszketek.

És hidd el, és hidd el,
Nem érhet gond és vész
Míg mellettem itt élsz.

Hisz szeret mind, ki ismer,
S a felhők közt jár.
Hogy csak tehozzád tartozom,
Oly jó tudni már!
Csak tőled kell az élet,
Nem látok mást, csak téged
És éjjel, nappal, folyton vágyom rád.

Távoli zajként hallom, ahogy megtapsolják Juditot és Adriánt. Semmit sem fogtam fel az előadásukból. Számomra csak a mi duettünk élt.
Szilveszter elmosolyodik, kedves és határozott mosollyal, mint aki így akar megerősítést adni, hogy igen, ő ezzel a duettel elmondott nekem valamit.

Azt, hogy… hogy szeret.
Lehetséges ez?

Torokköszörülés kúszik be a pillanatba. Megszakítjuk a szemkontaktust, és oldalra nézek. Aida és Rafael döbbenten bámul minket. Basszus! Róluk teljesen megfeledkeztem…
– És még mi csöppenünk el? – szól Rafael csipkelődve, de aztán szélesen elvigyorodik. – Szép volt!
– Nem, ez varázslatos volt – hebegi Aida. – Ti… szóval ti…
Szilveszter a mutatóujját a szája elé teszi.
– Még nem hivatalos, úgyhogy psszt – suttogja, több ideje nem is marad, mert Judit és Adrián visszatér az asztalunkhoz.
– Na, ti nem énekeltek? – szegezi nekünk a kérdést Judit.
– Már énekeltek – kotyogja el Rafael, de Aida figyelmeztető pillantást küld felé.
– Eldalolásztuk itt mi is a duetteteket – mosolyog Szilveszter, és könnyedén vállat von. – Persze a nyomotokba sem értünk, jók voltatok!
– Köszi! – nevet rá Judit. – Imádom ezt a számot!

Hát még én mennyire imádom, főleg ezek után… Szilveszter ezzel a dallal szerelmet vallott nekem. Képtelen vagyok felfogni. Úristen… Bárcsak most azonnal a karjaiba vethetném magam!
– Nóri, kikísérsz a mosdóba? – kérdezi Aida, és jelentőségteljesen néz rám. Bólintok, és felkelek.
– Egyszer már komolyan jó lenne megfejteni, miért járnak a nők párosával a mosdóba – mormogja Adrián, és a többiek felnevetnek.
– Ez a mi titkunk marad – hallom még a hátam mögött Judit vidám hangját, de aztán követem Aidát. Amint a mosdó ajtaja becsukódik mögöttünk, izgatottan fordul felém:
– Ti együtt vagytok Szilveszterrel? – szegezi nekem a kérdést szédülten mosolyogva. – Áh, végre kinyöghettem, baromi nehéz volt visszafogni magam!
Rám ragad a boldog mosolya, és érzem, hogy elpirulok.
– Igen… Úgy valahogy – motyogom.
– Ez óriási! De miért nem hivatalos?
– Meg akarjuk várni a premiert, addig nem szeretnénk feltűnést kelteni.
– Hát, ezzel a duettel márpedig sikerült – vigyorog Aida. – Még szerencse, hogy csak mi hallottunk, különben jól lebuktatok volna a kollégák előtt!
– Szilveszter kezdte! – védekezem, és ahogy eszembe jut a pillanat, a szívem őrülten verdes a mellkasomban.
– Nóri, ez az ember szeret téged! – jelenti ki Aida.
– Azt hiszem, most vallott szerelmet… Én mindjárt elájulok!
Aida nevetve fogja meg a kezemet.
– Ugyanígy éreztem magam, amikor először jöttünk ebbe a bárba Rafaellel – meséli, és tekintete ábrándos színekkel telik meg. – Az egyik dalnál felkért táncolni, és lassúztunk… Akkor még nem voltunk együtt, és nem mondta ki, hogy szeret, de ott, azokban a pillanatokban… éreztem, hogy minket egyszerűen egymásnak teremtettek. – Cinkosan rám pillant. – És a ti duetteteknél ugyanez érződött, csak mondom!
Szerintem az arcom már nem vörös, hanem sötét bíborszínekben játszik. Ez nem lehet a valóság, ezt csak álmodom, ez túl gyönyörű…

Nem tudom, hogy telik az este további része. Még néhány dal erejéig elücsörgünk, de szinte senkire nem merek ránézni, mert úgy érzem, a pillantásomba minden bele van írva. Judit, Adrián és Bálint kicsit felöntenek a garatra, nem vészesen, de ahhoz éppen eléggé eltompul a tudatuk, hogy ne tűnjön fel nekik, Szilveszterrel együtt távozunk a helyszínről. Még elköszönünk a vigyorgó Aida-Rafael párostól, aztán lelépünk.

Sietve tesszük meg az utat az első mellékutcáig, ahol Szilveszter elkapja a karomat, magával ránt, és mire észbe kapok, már csókol is. Kiéhezve tapadok az ajkaira, nyakába kapaszkodom, mohón viszonzom a csókot. Úgy temetkezünk egymásba, mintha ettől függene az életünk.
Zihálva szakítom meg a csókot.
– Szilveszter… – nyögöm. – Te… tényleg…?
– Szeretlek – suttogja, és újra megcsókol. A testem szinte beleájul a karjaiba, kábán csókolom őt vissza, miközben a gondolataim őrült módon lüktetnek a fejemben.
Szeret. Szilveszter szeret engem.
– Én is szeretlek – suttogom az ajkainak. Szorosan magához ölel, mint aki soha többé nem akar elengedni.

A mellkasomat szétfeszíti a boldogság, és hosszú idők óta először nem a bánat csal könnyeket a szemembe.