Szilárd

Alig hiszem el, hogy ez is elérkezett.

Augusztus tizenkettedike. A premier napja.

A tegnapi főpróbán minden rendben ment, amely csak növeli bennem a bizakodást. De az idegesség, az izgulás már ismerősként köszönt, mint az összes bemutatón. Minden jegyet sikerült eladni, tehát telt házas előadásra számíthatunk. Eljön a társulat többi tagja is, akik nem vesznek részt a tömegjelenetekben. Nem tagadom, nagyon jólesett, amikor egyöntetűen kijelentették, hogy itt a helyük a bemutatón. Ha jól emlékszem, ez lesz az első előadásunk, amire a teljes társulat kíváncsi. Eddig, ha valaki nem szerepelt az adott darabban vagy gálán, egyszerűen csak nem jött el. Nem is volt kötelező természetesen. De úgy látszik, célt ért a csapatépítés, mert most itt akarnak lenni, hogy lélekben is támogassák a többieket, és lássák az elmúlt hónapok munkájának gyümölcsét.
Majd’ kiugrom a bőrömből, képtelen vagyok egy helyben megmaradni, mert már csak fél óra, és kezdődik. Hihetetlen. Nemrég még május volt, most pedig itt állunk, és a Kötelékek nemsokára nézők előtt kel életre. Vajon tetszeni fog nekik? Vajon sikere lesz?
Hátramegyek a színpad mögé, hogy megnézzem a színészeimet. Egyetlen pillantás elég rájuk, hogy tudjam, már nincsenek itt. Magukba mélyedve sétálnak fel-alá, az arcuk távoli és elvarázsolt. A felnőtt színészeken nem látok külön idegességet, csupán ezekben a pillanatokban lényegülnek át a karakterekké, nyitják magukban az ajtót, belépnek a darabba, belebújnak a szereplők bőrébe. Csabának néha még az ajka is mozog, ahogy maga elé suttogja a szöveget.
Tekintetem a két fiatalt keresi. Nóri arca halálsápadt, karjaival önmagába kapaszkodik, mint aki a remegését próbálja csillapítani. Bálint mellette áll, és szokás szerint beszél, bár Nóri alig reagál. Ezzel a fiúval nemigen sikerült zöld ágra vergődnöm, továbbra sem tudja az általam elvárt súlyt a karakterébe szuszakolni, de ő ilyen. Ez számára csupán egy szórakoztató hobbi, nincs benne annyi elhivatottság, hogy tényleg úgy tudja csinálni, ahogy szeretném. De nem bánom, hogy őt választottam erre a szerepre, hiszen az én fejemben még mindig ő a tökéletes Jani.
Odalépek hozzájuk. Nóri elködösült, riadt tekintettel rám néz.
– Bálint, hagyd már Nórit nyugodtan készülni! – szólok rá finoman a dumagép fiúra.
– Oké, oké! – nevet rám Bálint, majd még odafordul Nórihoz. – Minden rendben lesz, csajszi! – biztatja, aztán a tömegjelenetekhez csapódik.
– Hogy vagy, Nóri? – érdeklődöm.
– Nagyon izgulok – vallja be.
– Ez természetes. Én is izgulok, pedig nem ez az első darab, amit színpadra alkalmazok. De hidd el, minden rendben fog menni.
– Honnan tudod? – nyugtalankodik.
– Mert én hiszek benned – jelentem ki határozottan. – Végignéztem, hogyan fejlődsz és bontakozol ki a próbákon. Te kelted életre ezt a karaktert. Ahogy belépsz a színpadra és a darab elkezdődik, ugyanúgy be fog téged szippantani, mint a próbákon. Tudom, hogy így lesz.
– Igen, de a nézők…
– Ne gondolj rájuk. Észre sem fogod venni őket – biztatom.
Halványan elmosolyodik.
– Hát, remélem a legjobbakat – mondja.
– Helyes! Hagylak is készülni. Sok sikert!
Végigjárok a többiek között, mindenkihez intézek egy-két bátorító szót, ezzel magamat is nyugtatva.

Az óra pedig ketyeg. Nemsokára kezdődik.


Nóri

Ünnepélyes, feszült csendben készülődünk az előadásra. Hamarosan kilépünk a színpadra, készen arra, hogy beszippantson minket az elképzelt világ, a fiktív karaktereink és a megírt események. Miénk lesz az egész. Mit lehet egymásnak mondani az utolsó percekben? Talán semmit, ezért végül nem is tesszük. Csak várunk.
Már rajtunk van a mikroport is. Szokatlan érzés, eddig csak a májusi gálán volt rajtam ilyen, amikor a szólódalt énekeltem. A homlokunkra tették, így olyan, mintha egy pattanás lenne rajtam. De inkább elvonatkoztatok ettől a gondolattól. Remélem, jól fog működni.
Igyekszem kiüríteni a fejemet, hogy a szövegem, a figurám érzései kellő helyet kapjanak benne, és semmi se billentsen ki.
Meg tudom csinálni.

Hallom az első, bevezető dallamokat.

Elkezdődött.

Bálint és én a takarásban állva figyeljük a színpadon zajló eseményeket, hogy aztán ha elérkezik a mi időnk, onnan lépjünk be. A nyitókép alapján Judit mint Anya a pszichológusnál ül, aki megpróbálja kideríteni az asszony segítségével, hol is kezdődtek a gondok.
Remekül hozzák a karaktereiket: Judit az ingerült, romokban heverő nőt, Csaba a higgadt, türelmes pszichológust. A jelenet lélegezni kezd, lassan magához térve épül fel, benne ott van a lappangó feszültség. Aztán a színpad átfordul a nappali díszletére. A fények addig kialszanak, Csaba lesiet a színpadról, Judit kibújik a kabátból, amelyben a pszichológusnál ücsörgött, gyors mozdulattal kötényt vesz fel, és átmegy a nappali díszletébe, ahol türelmetlenül jár-kel a szerepe szerint.
Adrián besétál, és elkezdik énekelni a Te vagy a hibás című duettet. Megfeszülve, szinte lélegzetemet visszafojtva hallgatom, hiszen ezután következik az első jelenetem. Judit és Adrián profin gyűlölködnek, a hangjuk is a helyén van, kellő szenvedélyt és indulatot visznek az énekbe. A felvételről szóló zenei aláfestés lüktet, a hangosítást innen megfelelőnek hallom.
Végére érnek a dalnak, az utolsó hang után kimerevítik a képet.

És felharsan a taps.

Megkaptuk az első tapsvihart, innen már csak nem történhet baj… De nem gondolkozom ezen, figyelem az apró jeleket, a taps fokozatos elhalását, aztán a pillanatot, amikor Adrián sarkon fordul, és kirohan a színpadról.

Most kell belépnem.

Úgy érzem, mindenem remeg, és attól félek, meglátják rajtam a nézők. Ám ahogy besétálok a jelenetbe, csak Juditra koncentrálok. Az anyámra, aki már megint összeveszett az apámmal.

– Anya? Megint veszekedtetek? – szólalok meg, és hála az égnek, a hangom határozottan, kellő hangerővel csendül.
Judit pillantása rám siklik, majd legyint.
– Ne is foglalkozz vele, kislányom!
– Már hogyne foglalkoznék vele? – csattanok fel, és most már Alexa vagyok. Haragszom és tehetetlennek érzem magam, amiért a szüleim állandóan marják egymást. Kétségbeesetten próbálok fellépni ez ellen.
– Hagyd csak, minket levegőnek néznek! – lép mellém Bálint, és most az ő hangja is más, mintha dühös és ingerült lenne.
Vitatkozunk anyánkkal, aztán Judit pofonra lendíti a kezét Bálint felé, amit én akadályozok meg. A kezemben már ott vannak a jól betanult koreográfiák, amelyek olyan rutinként nőttek hozzám, mint a fogmosáskor elvégzett gyakorlatias, folyton egyforma mozdulatok.
Miután Judit kiviharzik a színpadról, Bálintra koncentrálok. Ahogy ránézek, nem a közös sörözések és a csapatépítők jutnak eszembe, hanem az, hogy ő a szövetségesem, az öcsém, aki szintén látja a családi problémákat. Egyik mondatunk követi a másikat, végigmondjuk a szövegünket, úgy vitatjuk meg a bajokat, mintha tényleg a magunk problémáiról beszélnénk.
Aztán elindul a duettünk zenéje. Most már a hangomra koncentrálok, hiszen én kezdem a dalt, és jól kell szólnia, nem csúszhat szét sehol, minden hangnak megvan a helye…
Rákezdem:

Az sem rossz, ha hozzád szólnak
„Szervusz, drágám! Mesélj, hogy vagy?”
És ha néha rád néznek
Nyugodtak és békések.

Bálint folytatja:
Az sem rossz, ha egy van otthon
Egy pedig a munkafronton
Így nem tudnak vitázni
Egymás szemét kivájni.

És zajlik. Zajlik az előadás. Mintha minden felgyorsult volna, mintha valami különös hullámvasúton ülnénk. Vagy egy száguldó vonaton, amelynek nincsenek külön állomásai, onnantól, hogy felültünk rá, száguldunk a végállomásig. Már nem számít, kik voltunk azelőtt, most egy másik világban vagyunk, és itt csak az számít, amit fiktív karakterekként megélünk. Lehet valaki főszereplő, háttérkarakter, tömegjelenetes, akkor is ugyanazt éljük: egység vagyunk egy száguldó, idegen úton. Mi alkotjuk ezt a világot, és nekünk kell beletenni azt, ami mélyen a szívünkből érkezik. Elfelejtve, kik vagyunk a hétköznapokban. Mert most átváltoztunk másokká. Itt minden más. Az emberi kapcsolatok, a mondatok, történetek, szavak. Minden. És éppen zajlik.

Ahogy a dal véget ér, meghallom a felharsanó tapsot, és tudatosul, hogy engem tapsolnak. Minket tapsolnak. Alexát és Janit tapsolják.
Innentől kezdve elveszítem a külvilággal a kapcsolatot. A jelenetek pörögnek, az érzelmek pofonként csattannak a teremben. Viták, könnyek, keserűség. Egy édesanya kétségbeesett álmodozása, lemondása önmagáról. Egy fiatal lány, aki próbál a bátyjától segítséget kérni. Amikor Szilveszterrel vagyok közös jelenetben, Ákost látom benne, a bátyámat.
Mire észbe kapok, már a végére is értünk az első felvonásnak. Nagy a taps, mi hátravonulunk, a teremben pedig felkapcsolják a lámpákat, jelezve, hogy véget ért a darab első része.
Nagyon furcsán érzem magam, mint egy félbehagyott kép, valamennyire sikerül kiszakadnom a szerepből és az előadásból, de egy részem még mindig a kétségbeesett és szomorú Alexa.
– Na, élsz még? – nevet rám Bálint. Nem felelek, csak álmatagon biccentek.
Szilárd elsiet mellettünk.
– Szuperek vagytok, így tovább! – szól oda nekünk. Örülök, hogy nem kezd most terjengősen dicsérni minket, csak egy röpke visszajelzést küld, mert így nem esek ki teljesen a ritmusból. A neheze számomra még hátravan. Ott lesz az összeomlásom a második szólódalommal, a szökésem… Az elmúlt hónapokban már nem viselt meg lelkileg úgy, mint először, de azért mindig nyomot hagyott a hangulatomon.
Most úgy kell alakítanom, hogy a nézőkben is nyomot hagyjon.

A szünet alatt mosdóba megyünk, iszunk egy kis vizet, de nem beszélgetünk egymással. Tartjuk magunkat a karakterünkhöz. Szilveszterrel kifejezetten kerülöm a társalgást, az egy légtérben való tartózkodást, mert attól tartok, ő ki tudna billenteni a szerepemből így két felvonás között. Márpedig most nem nézhetek rá úgy, mint a szerelmemre. Ő jelenleg a bátyám.

Halljuk a csengetést, amely visszahívja a nézőket a terembe, és jelzi, hogy kezdődik a második felvonás. A darab egy újabb anya-pszichológus jelenettel folytatódik. Én pedig készülök lélekben, mert legközelebb a nagy veszekedés idején lépek színpadra. Minden jelenetet, minden pillanatot oldalról, a takarásba rejtőzve nézek, hogy az összes idegszálammal, teljes szívemmel és lelkemmel a történetben maradjak. Nézem az anya útkeresését, az apa és Jani közös beszélgetését.

Jani: – Apa… Látsz arra esélyt, hogy rendbe jöjjön a házasságotok?
Apa: – Ahhoz talán tudnom kellene, kit is vettem feleségül. Mert attól félek, nem ezt a nőt.
Jani: – Hogy érted ezt?
Apa: – Anyád nem ilyen volt, amikor megismerkedtünk. Az az érzésem, hogy már nem is ismerem őt. Sőt, még saját magamat sem.

Itt egy szólódal következik az apától. Utána egy átvezető tömegjelenet, és következik a veszekedés. Judit és Adrián a nappali díszletében, én pedig a fal túloldalán, hallgatva az egyre jobban elfajuló szóváltást. Amikor Judit felpofozza Adriánt, összeszorul a szívem, mert ez még mindig nagyon fáj. Ahogy az is, amikor az édesanya azt kiabálja a férje után, hogy gyűlöli. A váza csattanása is fáj. Judit kirohan, egyedül maradok a jelenetben.
Előjövök a fal mögül, magamhoz veszem a seprűt és a lapátot. Halk, szomorú zene szól a háttérben, amíg elkezdem összesöpörni a váza maradványait. Ahogy megreszketve térdre rogyok, és sírást imitálva a kezembe temetem az arcomat, lassan megszólalnak második szólódalom kezdő dallamai. Leeresztem a karomat, fejemet felszegem, és énekelni kezdek. Követelem a dalban a választ meg nem hallott kérdéseimre, elsírom fájdalmamat, mielőtt megszököm. Beleteszem mindenemet ebbe a dalba, a lelkemet, a feszültséget, figyelek a hangomra, hogy helyén legyen, és elég levegőt gyűjtök az utolsó kitartott énekhanghoz. Ahogy az véget ér a zenével együtt, hatalmas tapsvihar támad, még sikítanak is páran a nézők közül. Belereszketek. Kivárom a taps halkulását, majd még mielőtt véget érne, levonulok a színpadról. Ahogy elhaladok a takarásban Szilveszter mellett, megszorítja a karomat. Nem mond semmit. Ez az egyetlen mozdulat elég ahhoz, hogy egyben tartson, hogy ne zuhanjak szét. Mert igen, Alexának most nagyon fáj ez a jelenet, de én sikeresen teljesítettem mindent, amit ebben a jelenetben teljesíteni akartam.

Figyelem az átvezető jelenetet, majd azt, amikor a szülők észreveszik, hogy eltűntem. Hamarosan ismét a színpadra lépek – ezúttal az utcajelenetben tűnök fel, amint reszketve ülök a padon, és a bátyám, Ákos értem jön.
Miután hazavisz magához, és kiöntjük a szívünket egymásnak, végre megtörik a jég a két testvér között. Aztán jön a csodaszép duettünk, a Hol volt, hol nem volt. Nagy kedvencem ezt a dal, és külön imádom, hogy Szilveszterrel adhatom elő. Annyira érzékenyen rátapint a mélyen megbújó problémákra! Ráadásul remekül előkészíti a következő jelenetet, amely az anyáról és az apáról szól. Aggódva próbálnak rájönni, merre lehetek. Az éppen csak felbukkanó Jani dacosan hozzájuk vágja, hogy ők üldöztek el engem otthonról a folyamatos veszekedésekkel, majd magukra hagyja őket. Rövid ideig csöndbe burkolózva mozgolódnak a nappaliban.

Anya: – Gyula…
Apa: – Mondd.
Anya: – Mégis mi történik velünk?
Apa: – Éppen tönkremegy a családi életünk és a házasságunk.
Anya (kétségbeesetten): – De miért történik ez?
Apa: – Nem tudom.

Anya habozva a férje mellé ül.

Anya: – Szerinted… Szerinted hol rontottuk el?
Apa: – Fogalmam sincs. Minden annyira gyorsan történt!
Anya: – Talán éppen ez volt a baj.
Apa: – Talán igen. Talán túl gyorsan fejest ugrottunk a házasságba, a gyerekvállalásba. (rövid szünetet tart) Tudod, min gondolkodtam mostanában?
Anya: – Micsodán?
Apa: – Hogy miért szűntünk meg mint önálló emberek? Úgy értem… régen mindkettőnknek voltak álmai, elképzelései… Mostanra meg mi maradt? Senyvedünk a jól megírt családmodellben, én a munkahelyemen gürizem, te itthon, és… és ennyi.
Anya: – Nem tudom. Egyszer csak elszaladt az idő. Könnyű volt úgy álmodozni mindenről, hogy „majd egyszer”. Aztán jött Ákos, utána Alexa, Jani, akiket fel kellett nevelni, gondozni, taníttatni… aztán már csak ez volt. A gyerekek. Az anyagiak. A házimunka. Nem tudom…
Apa: – Pedig nagyon szerettük egymást annak idején. Emlékszel még?
Anya (szipog): - Persze, hogy emlékszem…
Apa: – Amikor hajnalban kiszöktél, hogy együtt lehessünk.
Anya: – Amikor nevetve keringőztünk a csillagos égbolt alatt.
Apa: – Lenyűgöztél, hogy egyszerre voltál olyan bájos és határozott, céltudatos.
Anya: – Te pedig romantikus, mégis megfontolt és talpraesett.

Rövid hallgatás.

Apa: – Megbántad, hogy hozzám jöttél?
Anya: – Nem. Azt bántam meg, hogy elveszítettük egymást.
Apa: – És önmagunkat.
Anya: – És önmagunkat…

Apa:
Néha még érzem ölelésedet
S látom vágyaktól égő szemedet.

Anya:
Néha úgy vágyom karjaid közé
Önfeledten szállnék a világ fölé.

Együtt:
Boldogok voltunk, ébren álmodók
A szürke, esős élet ellen lázadók.

Volt annyi álom, annyi érzelem
Az illúziókból sírva ébredem
Hová tűnt a szerelem, mi elvarázsolt rég
Mikor lett felettünk fekete az ég?

Anya:
Néha még hinném, hogy minden menthető
De lelkem már fáradt, fázva reszkető.

Apa:
Néha még várom, hogy hozzám visszatérj
Gyöngéd kezeddel szívemig elérj.

Együtt:
Boldogok voltunk, ébren álmodók
A szürke, esős élet ellen lázadók.

Volt annyi álom, annyi érzelem
Az illúziókból sírva ébredem
Hová tűnt a szerelem, mi elvarázsolt rég
Mikor lett felettünk fekete az ég?

Megkönnyezem ezt a dalt, annyira szívet tépően gyönyörű. Próbálom nem elkenni a sminkemet, és csak annyira megőrizni könnyes tekintetemet, hogy passzoljon a karakteremhez. Nem remeghet a hangom, most már a vége felé haladunk.
A közönség is nagy tapsviharral jutalmazza a duettet. Ezután jön az utolsó előtti pszichológus-anya jelenet, ahol az anya elmeséli, mit élt át, amikor nem találta a lányát.
Végül következik az a jelenet, amikor a szülők megállapítják, hogy letelt a huszonnégy óra, és elhatározzák, hogy elmennek a rendőrségre jelenteni az eltűnésemet.

Apa (tétován): – Biztos, hogy nincs valamelyik barátnőjénél?
Anya: – Alexa folyton itthon ül, nem tudok arról, hogy lennének barátai! Muszáj megtalálnunk! (belebújik a kabátjába)
Apa (kapkodva készülődik): – Jó, ne siess úgy, várj meg!

Anya feltépi az ajtót, és az érkező Ákossal találja szemben magát.

Anya (döbbenten): – Szervusz, fiam! Hát te?
Ákos: – Beszélnünk kell.
Anya (türelmetlenül): – Most nem érünk rá! Alexa eltűnt, megyünk a rendőrségre!
Ákos: – A rendőrségre? Nem túlzás ez?
Apa: – Sehol sem találjuk, nem tudjuk, merre mehetett.
Ákos (fejét csóválva): – Az eszetekbe sem jutott, hogy hozzám menekült?

A szülők megtorpannak, dermedten állnak.

Anya: – Tessék?

Ákos félreáll, Alexa lehajtott fejjel belép az ajtón.

Alexa:
A szívem összetört a bánattól
A köztetek morajló haragtól
Nekem család kell, de inkább nem mondtam el.
Kinek is mondhattam volna el?

A zene kiteljesedve tölti be a termet, pontosan abban a pillanatban, amikor Judit, Adrián és én összeborulunk. Kapaszkodunk egymásba, mintha attól félnénk, a háborgó tenger elsodor bennünket egymástól. Lehunyt szemmel bújok el a szülők ölelésében, a színpad lassan elfordul velünk.
Ez volt az utolsó jelenetem.
Adrián, Szilveszter és én lesietünk az elsötétített színpadról, amint hátraérünk, Csaba pedig átveszi a helyünket.
A zárókép következik a pszichológussal és az édesanyával.

Pszichológus: – Mi vezetett végül megoldáshoz?
Anya: – Leültünk, és hosszasan elbeszélgettünk a gyerekekkel. Ijesztő volt hallani, mennyi mindent láttak sokkal korábban, mint mi magunk. Sokáig nem láttam be, hogy nem kezelhetem már őket kisgyerekekként, akik észre sem veszik a gondokat.
Pszichológus: – És ha jól tudom, javult a helyzet a férjével is.
Anya: – Igen. Elkezdtünk párterápiára járni. Tulajdonképpen a saját életünkkel kapcsolatos csalódásokért egymást hibáztattuk, egymáson vezettük le, amit elrontottunk. Ezért nem hallottuk meg a másikat, csak fújtuk a magunkét.
Pszichológus: – Tehát megpróbálják megmenteni a házasságukat.
Anya: – Igen.
Pszichológus: – És mi lesz a saját igényekkel, vágyakkal?
Anya: – Először vissza szeretném kapni a férjemet. Ha sikerül, azzal talán arra is rájövök, ki vagyok jelenleg, kivé váltam az elmúlt években.
Pszichológus: – Véleményem szerint ahhoz, hogy a házasságuk rendbe jöjjön, nem szabad saját magukról megfeledkezni. A saját igényekről.
Anya: – Tudom. A párterápián is javasolták, hogy kezdésként adjunk magunknak egy kis én-időt.
Pszichológus: – És aztán jöhetnek az álmai?
Anya: – Először a gyerekeim tiszteletét és bizalmát szeretném visszanyerni.
Pszichológus: – Tehát a család az első. Ez rendben is van, hiszen ön feleség és édesanya. De nem csak ennyiből áll a történet.
Anya: – Igen, tudom. Családanya vagyok. Nő vagyok. Még maradtak álmaim. Még mindig szeretem a férjemet. Mostantól a család lesz az első – de nem az egyetlen.

Anya:
Hinni akarom, hogy még vár a végtelen
Rendbe hozhatom a megtépett életem!

Végtelen álom
Végre újra látom
Szép, boldog élet
Új remény éltet.
Végtelen szállok
Szerelmemre várok
Nem hagyott el
Nem adjuk fel.

Nem lehet késő…
Sohasem késő…

És a függöny legördül.


Szilárd

A tapsvihar úgy harsan fel, hogy beleszédülök. Az emberek éljeneznek, ünnepelnek, a színészek vastapsot kapnak, sőt, a nézők még fel is állnak a székből, úgy fejezik ki gratulációjukat.

Hülye vagyok, de megint el fogom sírni magam, már érzem a könnyek csípését. Minden sikeres előadás után sírok, de ez… ez felülmúlt minden eddigi élményt. A Kötelékek megszületett. Életre kelt, és hatalmas sikert aratott.
Most átölelném az egész világot. Mindenkit, aki ehhez hozzásegített, akinek munkája volt benne.
Majd később ölelkezem, most mennem kell a színpadra…


Nóri

Csorognak a könnyek az arcomon, de nem szégyellem.
Ahogy egymás kezét fogva mind meghajolunk, újra és újra, úgy érzem, soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Minket ünnepelnek.
Kisietünk a színpadról, majd a zenei aláfestésekre egyenként megyünk be meghajolni. A sorrend alapján a tömegjelenetesek és táncosok kezdik, aztán Csaba, utána Bálint, majd Szilveszter, őt követve én… ahogy kimegyek, ujjongás és ováció fogad. Meghajolok, remegő végtagokkal távozom. Őrület… képtelen vagyok felfogni, hogy ennyire szerettek engem is a nézők. Észlelem, hogy Adrián, végül Judit is meghajol, majd nyújtja felénk a kezét, és újra egy sort alkotva együtt tesszük ismét. Utána felinvitáljuk a színpadra a koreográfust, Timit, Anitát mint énektanárt, jön Aida és Rafael, akiknek a zenét és a dalszövegeket köszönhetjük, és végül Szilárd is. Sír. Mint egy kisfiú, nagyra nyílt szemekkel, szédülten mosolyogva, remegő szájjal. Mikrofont nyomnak a kezébe.
– Az az igazság, hogy most nem tudok beszélni – pityereg. – Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy eljött, és köszönöm azoknak is, akik segítettek a darab megszületésében. Köszönöm!
Hangos taps és éljenzés válaszol neki. Még egyszer utoljára mindannyian meghajolunk, majd levonulunk a színpadról.
Remeg mindenem, úgy érzem, össze fogok esni. Megcsináltam. Megcsináltuk!
Leírhatatlanul, elmondhatatlanul gyönyörű és csodálatos élmény volt ez az este. Nem tudom abbahagyni a sírást, de ezek egyértelműen az öröm és a megkönnyebbülés könnyei.
Minden felbolydul a színpad mögött. Kézről kézre adnak minket, jönnek a gratulációk, betódul a helyiségbe a teljes Árvácska társulat, és nagy hangzavarral ünnepelnek.
– Fantasztikusak voltatok!
– Király volt!
– Lenyűgöző!
És ahogy rájuk nézek, nem idegeneket látok, hanem az én szeretett társulatomat, akikkel együtt töltöttem a nyarat, és akikkel közös emlékeim vannak. Felszabadult mosollyal fogadom a gratulációjukat.
Aztán Szilárd toppan oda a semmiből, és a karjába húz.
– Te lány, te lány! – ölel magához szorosan. – Látod? Tudtam, hogy menni fog! Csodálatos voltál! Egyszerűen csodálatos! Köszönöm! És Bálint, te lókötő! – vonja a másik karjába a mellénk lépő fogadott öcsémet. – A próbákon hol rejtegetted ezt az elkeseredett-dacos hangot, amit kértem tőled?
– Nem tudom, egyszer csak jött – feleli Bálint, és hallom a hangján, hogy vigyorog.
– Imádlak titeket, szuperek vagytok! – ölel meg minket Szilárd még szorosabban, majd elengedve bennünket odasiet a többi színészhez is.
– Baszki, de mekkora tapsot kaptunk már! – ámuldozik Bálint vidáman.
– Megérdemeltétek! – veregeti meg mindkettőnk vállát Álmos, aki akkor lép oda hozzánk. Aztán Vivien is ott terem, és megölel minket.
– Nagyon klassz volt az egész! – gratulál.
– Vivien még el is sírta magát párszor az előadás alatt – árulkodik Álmos, mire Vivien oldalba böki a könyökével.
– Mert tényleg voltak nagyon megrendítő részek – ismeri el. – És tök durva, hiába ismerlek titeket, hiába tudtam, kik vagytok, és hogy ez csak fikció, akkor is magába szippantott a darab, és teljesen megfeledkeztem arról, hogy titeket nézlek.
– Én is így voltam vele – teszi hozzá Álmos.

Annyira pörög minden, annyi mindenki zizeg körülöttünk, ide-oda sodródom én is. Sikerül odakeverednem Juditékhoz, akik szintén megölelnek. Ennyi ölelést szerintem életemben nem kaptam még, képtelen vagyok betelni az érzéssel.
– Ez nagyszerű debütálás volt, Nóri – mosolyog rám Adrián.
– Köszönöm.
Még Csaba is megveregeti a vállamat, és halványan rám mosolyog. Szilvesztert keresem, de még mielőtt meglátnám, a karjaiban találom magam. Szorosan átkarol.
– Büszke vagyok rád – súgja a fülembe.
Úgy érzem, szét fog hasadni a szívem, nem bírok el ennyi szeretetet…

– Még mielőtt nagyon szétszélednétek – kiált bele Szilárd a tömegbe –, perceken belül kezdődik a színpadon az állófogadás. Ott lehet tovább gratulálni egymásnak.

Állófogadás! Úristen, ez tényleg olyan, mint egy álom.
Hamarosan tényleg mind a színpadon vagyunk, ahol az üdítők és szendvicsek mellett egy hatalmas torta kap helyet, amelyre ráügyeskedték a Kötelékek szót. Ide már külsős emberek is csatlakoznak, neves arcok az Euterpé színházból, hozzátartozók. Hevesen dobbanó szívvel pillantom meg a felém igyekvő mamiékat.
– Kicsi lányom! – ölel magához szorosan Mami. – Elmondhatatlanul büszke vagyok rád! Csodálatos voltál! Téged a színpadra teremtettek!
Papa is magához szorít. Nem mond semmit, és tudom, hogy ez nála a meghatottság jele. Maminak ömlenek a könnyei, és én is újra elpityeredem örömömben.
– Jó estét! – köszön a nagyszüleimnek Szilveszter, ahogy mellém lép. Átkarolja a vállamat, és ettől boldogan megremeg a szívem, mert érzem, hogy hozzá tartozom.
– Jó estét, Szilveszter!
– Büszkék lehetnek az unokájukra – jelenti ki Szilveszter, és hangját valami furcsa melegség mossa gyengéddé.
– Azok vagyunk! – mosolyog rá Mami.
– Fiam! – Papa váratlanul előrelép, és Szilveszter vállára teszi a kezét. – Köszönöm, hogy boldoggá teszi az unokámat, és hogy vigyázott rá ebben az időszakban.
– Ez csak természetes – mosolyodik el Szilveszter.
Még beszélünk néhány szót mamiékkal, aztán ők elköszönnek, és hazamennek, mert korukból kifolyólag hamar elfáradnak.

– Egy kis figyelmet kérnék! – szólal meg Szilárd, mire mind elhallgatunk, és odafordulunk felé. – Most, hogy már kibőgtem magam, végre tudok értelmesen beszélni.
Kuncogás fut végig a társaságon.
– Mindenkinek szeretnék köszönetet mondani – fordítja komolyra a szót Szilárd. – Sok munkánk volt ebben a darabban, és mindenki lelkiismeretesen, maximális odafigyeléssel dolgozott. Büszke vagyok a színészeimre, akik úgy keltették életre a karaktereket, ahogy a fejemben léteztek. Büszke vagyok a dalokra és zenékre, amelyek kifejezetten ehhez a darabhoz készültek egy csodálatos pár által. Hálás vagyok mindenkinek, aki a maga munkájával hozzátett ahhoz, hogy a Kötelékek megszülessen. És végezetül: Büszke vagyok az Árvácskára, mindenkire, aki akár vendégként, akár állandó tagként a része. Nekem van a legcsodálatosabb társulatom. Köszönök mindent!
– Éljen! – kiabáljuk. Tapsolva ünnepeljük Szilárdot. Az embert, aki végig megbízott bennünk. Aki odafigyelt ránk. Aki csapatépítő programmal hozta össze a kis csapatot.
Álmos, Vivien és Bálint int nekem, majd ahogy hozzájuk csapódom, Szilárdhoz lépünk. Először nem tudom, miért hívtak oda, de aztán Álmos egy üveg bort nyújt át Szilárdnak.
– Mi ezzel a csekélységgel szeretnénk megköszönni, amiért egész nyáron odaadóan foglalkoztál velünk – szólal meg Álmos. – Köszönjük a szuper csapatépítő programokat, amiket szerveztél. Nélküled most nem lennénk igazi társulat.
Szilárd szeme könnybe lábad, ahogy átveszi a bort.
– Szeretlek titeket, srácok! – mondja reszkető hangon, és összeborulunk. Képtelen vagyok betelni az érzéssel, hogy tényleg egy csapat vagyunk. Miután kibontakozunk a csoportölelésből, Szilvesztert keresem a tekintetemmel. Ott áll tőlem nem messze, engem néz, és mosolyog. Aztán elindul felém, nekem pedig reszket a szívem, ahogy elveszem a tekintetében. Megáll előttem, két kezébe fogja az arcomat, és még mielőtt bármit mondhatnék, lágyan megcsókol. Itt, mindenki előtt. Kábán viszonzom, miközben a karjába kapaszkodom.
Tudom, mit jelent ez a csók. Azt, hogy mostantól kezdve tényleg együtt vagyunk, mindenki szemében, és most már világgá kürtölhetjük a boldogságunkat. Amikor elhúzódik tőlem, szemében végtelen gyengédséget látok. Megcirógatja az arcomat, majd elenged. Mélyet lélegzek, és körbenézek, hogy felmérjem, kik voltak a szemtanúi ennek a csóknak.
Álmos, Bálint és Szilárd döbbenettel vegyes örömmel néz ránk, Vivien cinkosan vigyorog.
– Csak nem összemelegedtetek? – tér magához elsőként Bálint.
– Szeretjük egymást – igazítom helyre.
– De hát ez vérfertőzés! – mímel felháborodást Bálint. Először döbbenten bámulunk rá, de amikor leesik, mire utal, mindannyiunkból kirobban a nevetés, még Szilveszterből is.
– Ezt azért már nem írom bele a darabba – teszi hozzá Szilárd kacagva. – Örülök nektek, srácok! Erre inni kell!

Azzal a tálalóasztalhoz lépünk, és kiszolgáljuk magunkat. Odalép Judit, Adrián és Csaba, Aida és Rafael, hozzánk csapódik a többi társulattag is.
– A sikerre! – kiáltja valaki, és összekoccannak a poharak.

Mélyen magamba szívom ezt a pillanatot, mint egy édes nyári illatot. Itt állok, mellettem a férfi, akibe beleszerettem, előttem a rendező, aki elsőként hitt bennem és esélyt adott a bizonyításra; körülöttem pedig csupa mosolygós arc, akik szeretnek engem, akiket én is szeretek, akikkel egy közös csapatot alkotunk.

Eszembe jut Mami meséje az áttetsző szárnyú tündérről. Tudom, hogy rólam szólt. Most már önfeledten repülök a napsütésben, amely a szivárvány minden színében ragyogtatja szárnyaimat. Ahogy a kis tündér, úgy én is megtanultam hinni magamban, ezzel pedig új élet kezdődött el.

Ez életem eddigi legcsodálatosabb estéje, és végre hinni merem, hogy még rengeteg gyönyörű pillanat vár rám.