Vivien

Vörösre tapsolom a tenyeremet, és elbűvölve nézem a színészeket, akik újra és újra meghajolnak. A nézőteret szinte szétfeszíti az összeolvadt vastaps hangja, egyesek ujjonganak, éljeneznek. Egy mellettem ülő gyerek az anyjának morog, meddig kell még tapsolnia. Legszívesebben rászólnék, hogy a színészek két és fél órán keresztül szórakoztattak bennünket, megérdemlik, hogy néhány percig üssük a tenyerünket.
Miután véget érnek a meghajlások, az emberek szedelőzködnek, majd tömegbe verődve kifelé indulnak. Ahogy két középkorú hölgy mögött ballagok, elcsípek egy-két mondatot a beszélgetésükből:
– Lenyűgöző volt!
– Igen! Főleg a főszereplőt játszó színésznő. Mekkora átéléssel játszott!
Elmosolyodom. Bárcsak egyszer rólam is így áradoznának a nézők! Magamban már szinte hallom is: Ugye, milyen jól játszott a Török Vivien? Ő a kedvenc színésznőm, csak miatta néztem meg a darabot.

Oké, talán egy kicsit elragadtattam magam.

Engem már hét-nyolcéves gyerekként is elvarázsolt a színház világa. Azóta az összes zsebpénzemet előadásokra költöm. Minden darab után euforikus állapotba kerülök, és elképzelem, hogy én is a színpadon hajlongok a többi színésszel. Kislányként is folyton ez volt, a szüleim nem értették, miért vagyok minden előadás után hallgatag. Mert én, ahelyett, hogy velük csevegtem volna a látottakról, magamban visszajátszottam a jeleneteket, és saját magamat képzeltem egy-egy szereplő helyébe. Csodálatos volt erről álmodozni, és hamar elhatároztam, hogy egyszer én is színésznő leszek.

A folyosóra érve megpróbálok előzni, hogy magam mögött hagyhassam a tömeget, mert kezd kicsit idegesíteni, hogy be vagyok szorítva közéjük. Családokat, szerelmespárokat kerülgetek, és közben forgatom a szememet.
Az utóbbi években rászoktam arra, hogy egyedül járjak színházba. Nem mintha lett volna más lehetőségem: a szüleim sokat dolgoznak, nem érnek rá, és annyira nem is vágyódnak a szórakozásra. Barátaim pedig sokáig nem is voltak. Mindenesetre nem bántam soha, hogy egyedül kell mennem az előadásokra. Talán régebben, az első néhány alkalommal még feszengtem, mert attól tartottam, megbámulnak az emberek, amiért társaság nélkül érkezem. De tulajdonképpen ez így sokkal jobb. Mert valahányszor kijövök a színházból, szeretem magamban ízlelgetni ezt a gyönyörű érzést, megélni a felpörgött állapotot, átadni magam az álmodozásnak, hogy én is meghajolok, engem is megtapsolnak.

Volt idő, amikor attól féltem, én magam sosem tapasztalhatom ezt meg. Általános iskolás korom óta több színjátszó társulatban is kipróbáltam magam, de egyikben sem volt maradásom – ma már pontosan tudom, hogy erről én tehettem. A határozott, makacs elképzeléseim nem egyeztek a rendezők elvárásaival, és az sem tett jót a dolognak, hogy ennek mindig hangot adtam. Aztán drámatagozatos iskolákat jelöltem meg a középiskolai tanulmányaimhoz, azt hiszem, hármat is kiválasztottam, az egyiknek még az előkészítő óráira is bejártam nyolcadikos koromban. Az általános iskolás osztályfőnököm finoman megjegyezte, hogy ő a helyemben egy sima gimnáziumhoz is jelentkezne a biztonság kedvéért. Én hallani sem akartam róla, de a szüleim rávettek, így hát negyediknek megjelöltem egyet. Mint utólag kiderült, ez egy okos döntés volt, ugyanis csak oda vettek fel. A drámatagozatos iskolák mind elutasítottak. Nagyon fájt, először kudarcnak éltem meg, aztán elkönyveltem magamban, hogy ők voltak az idióták, és kitartottam az álmom mellett, hogy színésznő legyek. Folytattam a színjátszózást, társulatról társulatra jártam, de valahogy sehol sem találtam a helyemet. Érettségi után felmerült bennem, hogy ismét megpróbálom a tanulmányaimat a színház világa felé irányítani, ám inkább úgy döntöttem, előtte szerzek valamilyen szakmát, afféle B-tervnek. Így kötöttem ki egy rendezvényszervezői OKJ-képzésen, idén kezdem ott a második évemet. Jövő héten, szeptember beköszöntésével folytatódik a kurzus. Nem rossz, tulajdonképpen szeretem, de azért nem olyan szenvedéllyel csinálom, mint a színjátszást.

Na, végre kiértem a színházból!

Céltalanul bóklászom az utcákon. Ez a mániám, ha bármi miatt felpörgött állapotba kerülök, vagy idegessé válok, képtelen vagyok megülni a fenekemen. Addig mászkálok, amíg ki nem merülök. A legtöbb esetben zenét hallgatok mellé, valami pörgős hiphopot, vagy beállítok valami rádiót, mindegy, mi szól ilyenkor a fülemben. De előadások után nem kell a zene, mert még ott szólnak bennem a színházban hallott dalok, monológok, párbeszédek. Az Euterpé színház már a törzshelyemmé vált, minden új darab bemutatóján ott vagyok. Mennyire jó volna egyszer ott játszani! Néha más színházba is elnézek, de egyértelműen ez a kedvencem, ennek megvan a maga varázslatos hangulata. Persze ki tudja, mi van a fény és csillogás mögött, tudom, hogy a színészet kemény szakma. De azt hiszem, nekem az sem szegné a kedvemet, ha kihajtanám a belemet, vagy nem jönnék ki a főfejekkel – a darabokban való szereplés, és a meghajlás, a tapsvihar mindenért kárpótolna.
Kis idő elteltével lassan lecsillapodom, az eufória helyére csendes békesség, nyugalom kerül. Hazafelé veszem az irányt. Villamosra szállok, majd miután ülőhelyet kerestem, előkapom a mobiltelefonomat, és bekapcsolom rajta az internetet. Átnézem a Facebook hírfolyamát, nem találok semmi különöset. Viszont érkezett két üzenetem.

„Szia! Mi újság? Nem megyünk el még valahová, mielőtt elkezdődik a szeptember? Puszi, Nóri”

„Ezt a videót nézd meg, csajszi! Nagyon beteg! Amúgy mikor sörözünk megint? Bálint”

Széles mosoly terül el a képemen. Mindig örömmel tölt el, ha újdonsült barátaim közül ír valamelyikőjük nekem.

Két éve vagyok az Árvácska társulat tagja, de csak nemrég illeszkedtem be igazán. Nyáron Szilárd, a társulat vezetője és rendezője csapatépítő játékokkal hozta egymáshoz közelebb a tagokat, ennek köszönhetően ismertem meg jobban Nórit, aki még viszonylag kevés ideje volt nálunk, valamint az ő révén Bálinttal és Álmossal is megtaláltam a közös hangot. Korábban senki nem mert nyitni felém, mert érezhetően féltek tőlem, én pedig el voltam foglalva a saját álmaimmal. Pedig valahol mélyen mindig hiányoltam a barátokat az életemből, és nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy kifelé törtetőnek, keménynek tűnök. Jó, lehet, hogy valamilyen szinten nehézfejű vagyok, de azért nem annyira, mint amennyire a környezetem lát annak. Bár Nóri elsőre homlokegyenest az ellentétem, halk szavú és szelíd, mégis megtaláltuk egymást, mert abban az időszakban ő sem tudott beilleszkedni a többiek közé. Azóta sokat változott, valószínűleg az is hozzátett a fejlődéséhez, hogy ő kapta meg a Kötelékek című darabunk egyik főszerepét. Most már kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb, de nem szállt el magától, megmaradt annak a kedves lánynak, akinek megismertem. Egyre gyakrabban találkozunk próbákon kívül, sőt, időnként négyesben is eljárunk a fiúkkal ide-oda. Hosszú idő óta ez volt a legszebb nyaram.

Az Árvácskában egyéb eredményeket is elértem. Majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megkaptam az első szerepemet, egy igencsak negatív, törtető karakter képében. Leírhatatlanul csodálatos érzés volt a darab végén meghajolni, hallani az első tapsot, ami nekem szól. Utána kaptam újabb szerepeket, de hamar feltűnt, hogy mindig negatív figurákat kell eljátszanom. Egy idő után ebben már nem láttam kihívást, elkezdtem másra vágyni. Végül összeszedtem a bátorságomat, és leültem beszélni Szilárddal. Elpanaszoltam neki a problémámat, miszerint túlságosan makacs vagyok, nem tudok engedni az általam elgondoltakból, ha én látok valamilyennek egy karaktert, és tudom, hogyan akarom megformálni, akkor ahhoz ragaszkodom, ezáltal nem tudok együtt dolgozni a rendezőkkel. Szilárd nagyon kedves és megértő volt. Felajánlotta, hogy segít nekem, és szívesen leül velem próbák után gyakorolni. Boldogan mondtam igent, mert ez végre új reménysugárként jelent meg előttem. Abban maradtunk, hogy szeptembertől kezdünk neki ezeknek a próbáknak, mert nyáron az ember még ide-oda megy üdülni, és a frissen bemutatott Kötelékek című darabbal is utazgatott a társulat az országon belül, ahova hívták őket.

Néha arról is elálmodozom, hogy esetleg az Árvácska társulat egy napon kinövi magát. Szilárd nemegyszer hangoztatta, az a vágya, hogy végül saját kőszínházba költözhessen velünk. Tulajdonképpen nem tartom lehetetlennek, persze gondolom, az ilyesmi nem megy egy csettintésre. De Szilárdnak jó kapcsolatai vannak, az Euterpé szokott neki színészeket kölcsönözni, és a Kötelékek bemutatójára több fontos ember is eljött.

Kíváncsi vagyok, mi mindent tartogat a szeptember. Vajon milyenek lesznek a próbák Szilárddal, milyen gyakorlatokat talál ki nekem? A csapatépítő programokat remekül megoldotta, úgyhogy nagyon bízom abban, hogy ezek a gyakorlások is jól sülnek majd el.


Szilárd

– Jó, tudod mit? Inkább hagyjuk! – Pali frusztráltan sóhajt, miközben hátralép.
– De értsd már meg, hogy…
– Szilárd, elég! Ne kezdjük elölről! Fáradt vagyok. – Sarkon fordul, és elvonul a hálóba.
Egy pillanatig még ledermedve ácsorgok. Aztán a dolgozószobámba megyek, bezárkózom, majd lerogyok az íróasztal mellé, és fáradtan sóhajtok. Úgy érzem, széthasad a fejem az elmúlt néhány órában történtektől.

Nagyon ritkán veszünk össze Palival, és ha mégis, akkor rendszerint ugyanaz a téma. Hogy nem vállalom fel őt és a kapcsolatunkat. Két éve vagyunk egy pár, és körülbelül fél évvel ezelőtt költözött hozzám. Nagyon jó vele lenni, kívánni sem lehetne nála jobb partnert. Tisztában van vele, hogy számomra mekkora nehézség a felvállalás kérdése, és tényleg nagyon türelmesen áll hozzám, de tudom, hogy fáj neki. Minden másban tökéletesen megértjük és kiegészítjük egymást, egyedül ebben az egy témában nem jutunk közös nevezőre. Éppen ezért nagyon ritkán hozzuk szóba, de néhány havonta előkerül a kérdés.
Most is csak egy apróságon indult az összekülönbözés. Pali mondta, hogy holnap korábban végez a munkahelyén, és felvetette, hogy elém jöhetne a színházhoz, ahonnan mehetnénk együtt bevásárolni. Az Euterpé színház időnként megbíz egy-egy feladattal, most éppen fordítói munkát végzek nekik, és holnap viszem be az eddig elkészült anyagot. Persze rögtön befeszültem, és variálni kezdtem, hogy találkozzunk inkább a bevásárlóközpont előtt. Tudom, hogy néha túlságosan rágörcsölök erre a témára, de mindig attól rettegek, hogy – bár sosem nyaljuk-faljuk egymást az utcán, még csak egymás kezét sem fogjuk – valaki megneszeli a kapcsolatunkat. Pali erre elkomorult, és nekem szegezte a kérdést, hogy mégis meddig akarok még titkolózni. Én pedig képtelen vagyok válaszolni, mert nem tudom. Ilyenkor aztán órákig rágjuk a témát, és bár nem hangzik el hangos szó, de érezhetően eltávolodunk egymástól. Mindketten fújjuk a magunkét, végül Pali véget vet a vitának, és sértődötten elvonul. Ma már esélytelen, hogy kibéküljünk, mert neki ilyenkor idő kell, hogy megeméssze a történteket. Gyűlölök úgy lefeküdni aludni, hogy nincs minden rendben közöttünk.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Pali pontosan tudja, hogy mennyire megszenvedtem azt az időszakot, amikor ráébredtem, hogy a saját nememhez vonzódom. Már tizenhárom éves korom körül sejtettem, abban az időszakban, amikor a fiúk elkezdenek a lányok körül legyeskedni. De akkor még nem voltam hajlandó szembenézni vele. Éveken át önmagam előtt is letagadtam a dolgot, randizgattam lányokkal, de pokoli volt az egész. Nagyjából tizenhét éves lehettem, amikor végre tényleg szembenéztem azzal, hogy meleg vagyok. A szüleimnek csak tizenkilenc évesen mertem bevallani, amikor már külön éltem tőlük. Egy családi ebéd alkalmával hozakodtam elő a dologgal. Katasztrofális volt. Anyám zokogott, apám közölte, hogy nem vagyok többé a fia. Mint a rossz filmekben. Pedig annyira hinni akartam, hogy megértőek lesznek, és mellettem állnak majd… Anya állandóan azzal jött, hogy így nem lesz unokája, mivel én vagyok az egyetlen gyerekük. Ezen aztán nagyon összevesztünk. Baromira fájt, hogy ilyen önző, és csak az érdekli ebből az egészből, hogy nem lesz unokája. A fene essen belé, hiszen az én életemről van szó! Még ha heteroszexuális volnék, az sem lenne biztosíték arra, hogy nagymamává teszem őt, hiszen akkor is dönthetnék úgy, hogy mondjuk nem is akarok gyereket. Talán azért is fájt, hogy ezt a kérdést feszegeti, mert nagyon nehezen emésztettem meg, hogy valószínűleg soha nem lesz saját gyerekem, ez nem az a világ, ahol jó szemmel nézik, hogy egy homoszexuális pár vállal babát. Később az Árvácska társulat enyhítette ezt a fájdalmamat, rájuk úgy tekintek, mint a saját gyerekeimre, ezért is foglalkozom velük annyit.
Apám a mai napig hallani sem akar rólam. Anya akkor enyhült meg, amikor néhány évvel ezelőtt erős hasi fájdalmakkal kórházba kerültem, és az orvosok vakbélgyulladásra gyanakodtak. Felhívták mint hozzátartozómat, és azonnal berohant hozzám. Akkor felszínre törtek benne az anyai érzések, aggódva ült az ágyam mellett. Szerencsére kiderült, hogy a vakbelemnek semmi baja. Miután alaposan megvizsgáltak, és nem találtak szervi problémát, az orvos arra jutott, hogy pszichés eredetű volt a dolog. Valószínűleg az elmúlt évek fájdalmai és a szüleimmel való kapcsolatom megromlása eredményezte a hasi görcsöket. Miután kiengedtek a kórházból, anya eljött hozzám, és hosszasan beszélgettünk. Végül sikerült megbékélnie a szexuális hovatartozásommal. Már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen, de legalább őt látom időnként. Apát valószínűleg egy életre elveszítettem.

Pali mindezt nem érezheti át. Neki szerencséje van a családjával, ők nyíltak és elfogadóak. A szülei, két testvére, de még a nagyszülei is megértően kezelték a helyzetet. Gyakran ellátogatunk hozzájuk egy-egy hétvégén, ilyenkor engem is szeretettel és örömmel fogadnak. Náluk ugyanolyan embernek érzem magam, mint bárki más, és ez nagyon jólesik. Talán ezért nem tudja igazán felmérni az én helyzetem súlyosságát. Persze megértő, és empátiával fogadta, amikor elmeséltem neki, hogy jártam a családommal. De az ő fejében sokkal könnyebbnek tűnik a felvállalás, mint az enyémben. Én emiatt elvesztettem az apámat és több barátomat is. Nagyon kevesen tudnak arról, hogy homoszexuális vagyok. Még ha elsőre úgy is látom valakiről, hogy az illető megértő és elfogadó, akkor is idő, mire annyira megnyílok előtte és kialakul a bizalmam, hogy elmondjam neki.
Szörnyű ezzel a teherrel együtt élni, és még rosszabb, hogy Palit is megbántom. Tudom, hogy egyszerűbb lenne elsajátítani azt a hozzáállást, hogy nem érdekel mások véleménye. De rettegek a támadásoktól, attól, hogy újabb emberek fordítanak nekem hátat. És igen, attól is nagyon félek, hogy ez a színházzal kapcsolatos munkáimat is befolyásolná. Mi van, ha az Euterpé igazgatója homofób, és nem kapok tőle több megbízást, vagy eltiltja tőlem a színészeit? Mi van, ha az Árvácskában is céltáblává válok, és a gyerekek kigúnyolnak? Ha elveszítem a tekintélyemet?
Amikor ezzel érvelek, mindig látom Pali szemében, mennyire fáj neki. Joggal vágja a fejemhez, hogy a munkám fontosabb nekem, mint ő, még ha ez nem is igaz. Ő legalább annyira fontos, mint a társulat. De a munkám a szenvedélyem, amibe régebben is menekültem a nehéz napok elől. Ha ezt elveszítem, akkor vége az életemnek. Viszont ha Pali emiatt elhagy, az is baromira fog fájni. Nagyon szeretem őt, ennyire boldoggá még senki sem tett.

Néha begurulok, és azzal védekezem, miért kell egyáltalán ilyen nagy feneket keríteni ennek? Miért olyan fontos, hogy tudjanak erről az emberek? Nem elég, hogy mi itthon együtt lehetünk? Hogy még ha csak a négy fal között is, de boldoggá tesszük egymást? Miért kell ezt kikürtölni a világnak? Pali meg azzal vág ilyenkor vissza, hogy elege van a titkolózásból, a kínos csöndekből, amikor valaki a környezetünkben, nem tudván, hogy egy pár vagyunk, homokos viccekkel vagy beszólásokkal rukkol elő. Unja, hogy az előadásaimra külön-külön érkezünk, hogy gratulációknál figyelnie kell, ne legyen túl bizalmas a megnyilvánulása. Hogy olyan, mintha szégyellném őt, a kapcsolatunkat, és ebbe kezd belefáradni.
Én is értem az ő baját, ő is az enyémet, csak éppen nincs közös nevező.

Teljesen tanácstalan vagyok. Rákönyökölök az asztalra, megtámasztom a fejemet, és hagyom, hogy a könnyeim végigcsorduljanak az arcomon, kimosva a fájdalmat a lelkemből.

Holnap vagy holnapután valószínűleg kibékülünk, ahogy eddig. De tudom jól, hogy a felszín alatt ugyanúgy ott lesz ez az ellentét, és belülről marcangol mindkettőnket, amíg újra ki nem szakad valamelyikünkből.


Vivien

Órák óta ébren vagyok, de ez már nem lep meg. Habár az az igazán felpörgött állapot nyugovóra tért bennem, ilyenkor még sokáig aktív az agyam. Már két filmet is megnéztem, ugyan most nem volt kedvem olyat keresni, amit még nem láttam, két kedvencemet tettem be, először a könnyed kis Két emelet boldogságot, aztán pedig a komorabb hangulatú Dúvadot. Mindkettő az ezerkilencszázhatvanas évekből származik.
Imádok régi, fekete-fehér filmeket nézni. Néha egészen korai darabokat választok a harmincas-negyvenes évekből, mert számomra van valami borzongató és misztikus abban, hogy olyan embereket nézek, akik még a nagyszüleim előtt éltek. Az akkori színészek egészen máshogy gesztikuláltak, más volt a hanghordozás, és természetesen a külső is – itt nem csak a ruházatra és a frizurákra gondolok, hanem olyan apróságokra is, mint a smink vagy a nők szemöldökének íve. Némelyik elég ijesztően néz ki, furcsa belegondolni, hogy akkortájt ez volt a divat. Az egyetlen, ami nem tetszik ezekben a filmekben, a csókjelenetek. Úgy nyomták a szájukat egymásénak, mintha cigarettacsikket oltanának el, és ez számomra inkább komikus, mintsem romantikus.
Mostanra már eluntam a filmnézést, de még mindig nem vagyok álmos. Megnyitom a Facebookot, és rápillantok a chat ablakra, hogy lássam, van-e még valaki online rajtam kívül hajnali fél háromkor. Persze, a legtöbben ilyenkor már az igazak álmát alusszák. Ám Szilárd neve mellett ott van az aktivitást jelző zöld pötty. Rá merjek írni? Még sosem beszélgettünk online felületen, de olyan jó volna csevegni valakivel. Talán nem veszi tolakodásnak, ha mégis, maximum leráz. Nem is gondolkodom tovább, rákattintok a nevére, és pötyögni kezdek.

– Szia! Mi újság? Hogyhogy még ébren?

Látom, hogy elolvasta az üzenetet, és néhány másodpercen belül érkezik is a válasz.

– Szia, Vivien! Nem tudok aludni. És te?
– Én sem. Színházban voltam, és ilyenkor mindig órákig pörög az agyam.
– Mit néztél meg?
– A Rebeccát.
– Na, azt én is nagyon szeretem.

Itt egy kicsit elakad a beszélgetés. Hirtelen nem tudom, mit írjak, végül óvatosan rákérdezek.

– És te miért nem tudsz aludni?


Szilárd

Meglepődtem, hogy Vivien rám írt. Igazság szerint teljesen elfeledkeztem arról, hogy bejelentkezve maradtam a Facebookon, meg aztán nem hittem volna, hogy ilyen későn még fent van valaki rajtam kívül. Jólesik, hogy érdeklődik felőlem, de nem vagyok biztos abban, van-e most kedvem beszélgetni. Még mindig elég zaklatottnak érzem magam a Palival történtek miatt. Mindazonáltal megbántani sem szeretném őt, így hát visszaírok neki.

– Kicsit nyomott hangulatban vagyok.
– Történt valami?

Nem vagyok híve annak, hogy kiteregessem a szennyest mások előtt, és panaszkodni sem szeretek. Úgy gondolom, a problémáim csak rám és az azzal kapcsolatos illetőre tartoznak. Ezért burkoltan fogalmazok.

– Maradjunk annyiban, hogy magánügyi gondjaim vannak.
– Sajnálom. Ha szeretnél róla beszélni, én szívesen meghallgatlak… vagyis elolvaslak. De persze nem akarok vájkálni a magánéletedben.
- Kedves vagy, köszönöm.
– Bármi is a gond, drukkolok, hogy megoldódjon. Te egy nagyon jó ember vagy.
– Úgy gondolod?
– Igen.
– Alig ismersz.
– De amit a társulatért tettél nyáron, az elképesztő. Neked köszönhetem, hogy barátokra akadtam. Ha nem lettek volna azok a jó kis csapatépítő programok, lehet, hogy még most sem találnám a hangot a többiekkel.

Ez megmelengeti a szívemet, akaratlanul is elmosolyodom. Határtalanul jó érzés, hogy célt értem a csapatépítőkkel. Vivien azelőtt tényleg igencsak magának valónak bizonyult, és öröm volt figyelni, ahogy Nóriékkal kibontakozik a kapcsolata. Legalább a kis társulatomat sikerült összekovácsolnom – ha a magánéletem nem is az igazi jelenleg.
Visszaírok.

– Örülök, hogy ezt mondod, és hogy segíthettem. Én is élveztem a csapatépítő játékokat.
– Mindenki élvezte. És a Kötelékek darab is eszméletlen jóra sikerült.
– Ez most afféle lélekbalzsamozás? :)
– Valamennyire igen :) De őszintén így gondolom.
– Köszönöm.
– Én meg azt köszönöm így előre, hogy gyakorolsz majd velem.
– Igaz is, a gyakorlás. Mikor kezdjük?
– Jövő héten indul az OKJ-képzésen a tanév, és megkapom az órarendemet. Akkor már fogunk tudni egyeztetni, melyik napokon lenne a legjobb gyakorolni.
– Rendben. Most elköszönök. Jó éjszakát!
– Neked is!

Kikapcsolom a laptopomat, és fáradtan megdörzsölöm az arcomat. Nem tagadom, jólesett kicsit beszélgetni Viviennel, és a társulatos ügyekkel foglalkozni. Legalább néhány pillanatra megfeledkeztem a szívemre nehezedő nyomástól.
Aludnom kellene, és tudom, hogy a dolgozószobában fogok éjszakázni. Ha nagy ritkán összekapunk Palival, és úgy vonulunk el aludni, gyűlölök mellette feküdni. Mert akkor szinte tapintható a közénk feszülő fájdalom. Nagyon szeretném őt megölelni, most, ebben a percben, de nem tehetem.
Ledőlök a kanapéra, és a plafont bámulom.

Úgysem fogok tudni elaludni.